Part 8

A régi uralkodók épitkezése alapjában véve nem egyéb, mint a szemek számára csinált politika. Megváltozott formában ez még ma is megvan, de nagyon megcsökkent a jelentősége. Ma az elkápráztatás sokkalta inkább a nyomtatott betün és a sajtón keresztül történik. A sajtóiroda és cenzura az a pápaszem, amely ugy láttatja a dolgokat, mint az a hatalom birtokosainak kellemes. Baj csak olyankor van, ha az emberek ezt a pápaszemet nem engedik az orrukra tenni.

Ilyen szempontból nézve a dolgokat, kétségtelen, hogy a régi értelemben vett királyi mesterségnek a lehetőségei az utolsó száz esztendő folyamán erősen korlátozódtak. Nem is beszélve a meglehetősen nagyszámu foglalkozás nélküli uralkodókról, azoknál, akik még trónon ülnek, a gazdasági előfeltételek nagyon erősen megváltoztak. Megszünt az a boldog idő, mikor az államkassza és magánkassza rendszeresen összeolvadtak. Ma az ilyesmi legfeljebb csak _tévedésből_ fordulhat elő. A királyoknak van magánvagyonuk és civillistájuk, egyéb határidőre és határidő nélkül választott államfőknek több kevesebb fizetésük, amely a közönséges halandók vagyonához és jövedelméhez hasonló módon alá van vetve a drágaság törvényeinek. Lehet, hogy vagyonuk összjövedelmük több, mint a közönséges halandók nagy többségéé, de semmiesetre sem korlátlan, mint volt régente. Ugyanigy van a főpapoknál, főuraknál és a modern kapitalizmusból kiemelkedett uj milliomosoknál. A monumentális épitkezések és – mint arra rá kell mutatni, – a müvészetek irányitásának a lehetősége ilyen szociális és gazdasági okok következtében lassan-lassan kicsuszott a kezükből.

Tömérdek épitkezés van ma is, – a _ma_ alatt természetesen a jelenkor, nem pedig a háboru óta eltelt nehány esztendő értendő, mikor a különböző sikertelen kislakásépitési akciókban merült ki az épitkezési tevékenység, – épülnek nagy középületek, szállodák, szanatoriumok, pályaudvarok, hidak, gyárak, de mindezeknek épitésére a kapitalisztikus szellem és a részvénytársasági forma nyomja rá a bélyegét. Nem tréfa, ha azt mondjuk, hogy lényegileg a részvénytársasági forma érvényesül ma még a középületek, sőt a templomok épitésénél is. A megrendelő, aki az épitkezést végrehajtatja, ugyanis nem egy király és nem egy pápa, aki a Szent Péter templomát emelteti, hanem rendesen valamely kollegiális testület, miniszterium, városi tanács, végrehajtó bizottság, amely épen ugy jár el, mint valamely részvénytársaság igazgatósága.

A lényege ennek a kollegiális épitkezésnek az, hogy mindenki, akinek része van az ügyben, jogot formál magának, akár ért hozzá, akár nem, hogy beleszóljon a tervek elkészitésébe és keresztülvitelébe. Vidéki városok kupaktanácsai tisztán épitészeti és müvészeti szempontokat birálnak felül. Egymás között alkudoznak, itt is, ott is lecsipnek a költségekből, módositásokat követelnek a terveken és a tervező kénytelen velük megalkudni. Épen ezért manapság majdnem minden nagyobb épitkezés kompromisszum eredménye, aminek romboló hatását nem szükséges bővebben fejtegetni. Különösen akkor történik ez igy, ha az állam az épittető és az épitész munkájára ránehezednek a közigazgatási bejárások, képviselői kijárásokkal egybekötve.

A közmondást, hogy akinek az Isten hivatalt ad, annak észt is ad hozzá, mindenesetre némi tartózkodással lehet csak elfogadni. Egyet azonban a régi királyok javára, akik épittettek és a müvészeteket istápolták, feltétlenül el lehet könyvelni: másként dolgoztak és más volt a viszonyuk a müvészethez, mint a mostani megrendelőké. Szükségük volt a fényre és pompára és kerestek embereket, akik számukra annak látható jeleit meg tudjak teremteni. A müvésszel szemben egyszerü volt a helyzetük. Épits! Irj! Mindennel ellátlak. Te az én emberem leszel. A müvész dolgozott, alkotott és nem volt kitéve a piac küzdelmeinek. Idő, pénz nem játszott szerepet. Igy keletkezett egy specifikusan udvari müvészet, melynek voltak ugyan nagyon szép alkotásai, de tulnyomó részben megállapodott sablonok között mozgott és a müvészi forradalmak vihara a legritkább esetekben zugott ki belőle.

Ez az udvari müvészet az abszolut királyi hatalom teljes kifejlődésével emelkedett a tetőpontjára. Örök és halhatatlan példája mindenkor Versailles marad. Versailles volt az elérhetetlen ideál, melyre feltekintettek a többi európai uralkodók, XIV. Lajos kortársaitól kezdve, egészen elkésett névrokonáig, a bajor II. Lajosig, aki Linderhofban, Neuschwansteinben és Herrenchiemseeben akarta szeszélyesen bizar álmait épitészeti és iparmüvészeti alkotásokba önteni. Igy szórták tele két századnak uralkodói csaknem egész Európát városi palotákkal, kastélyokkal, nyaralókkal és a rezidenciáknak legkülönbözőbb tipusaival, melyeket az épitészeti stilusoknak esetleg eltérő volta mellett is az okok közösségénél fogva ugyanaz a légkör övez körül. Aki ötöt-hatot látott e rezidenciák közül, az látta jóformán valamennyit. Igy jöttek létre az udvari szinházak, muzeumok, melyeken ugyanaz a hideg méltóság ömlik végig. Talán Ferenc József volt ezeknek az udvari épitkezéseknek az utolsó nagy képviselője és a bécsi Burgnak az uj szárnya, melynek kiegészitő másik szárnya sohasem fog kiépülni, egy letünt gazdasági és müvészeti korszaknak a mi korunkba belefelejtkezett utolsó emléke.

Kétségtelen, hogyha csak az anyagi eszközöket vennénk figyelembe, azok a nagy részvénytársaságoknak, sőt egyes magánosoknak, például az amerikai multimilliomosoknak is a rendelkezésükre állanának. A részvénytársaságokat azonban épitkezéseiknél tulnyomó részben gyakorlati szempontok vezetik, költségvetéssel dolgoznak és határidőre kivánják a _szállitást_. Az uralkodókban, akiknek kizárólag a reprezentálás volt az élethivatásuk és pompázó dolgoknak a létrehozatalára törekedtek, a dolog természetéből kifolyólag több müvészi érzéknek és hozzáértésnek kellett kifejlődni, mint az olyan amerikai milliárdosban, akinek életét legnagyobb részben a dollárok utáni hajsza tölti ki. A Rockefellerek, Carnegiek és Morganok is épitenek polgári mérték szerint szinte fel nem értékelhető összegekbe kerülő palotákat és villákat, de főszempontjuk a _komfort_ és egyiküknek sem jutna eszébe, hogy II. Lajoshoz hasonlóan wagneri motivumokat épitsen kőbe, vagy mesterséges cseppkőbarlangot és bazilikastilusu tróntermet épittessen a kastélyába.

Van a régi uralkodók és a modern kapitalizmus multimilliomosai által istápolt müvészetek között még egy különbség, melyet legtalálóbban _helyzeti_ eltérésnek lehetne nevezni. Uralkodó a monarchikus államokban csak egy van, akinek személye, mióta az abszolut királyi hatalom egymásután letörte a vele rivalizáló feudális nagyurakat, szinte elérhetetlen magasságban áll a többiek fölött. Franciaországban a XVI. század elejétől kezdve a királyi udvar az elismert központ nemcsak politikailag, hanem az diktálja az izlést, divatot és müvészeti irányokat is. Annyira abszolut az udvarnak ez a helyzete, hogy minden uralkodó nevéhez és minden rezsimváltozáshoz egy uj müvészi irány füződik, amelyhez az egész arisztokrácia alkalmazkodik. Ilyen hatást ma a müvészetekre semmiféle müpártoló milliomos sem tud gyakorolni, mert hiányzik nála a régi trónokat körülvevő presztizs és mert sokan vannak hozzá hasonló helyzetben, akik nemcsak az üzletben, hanem a müpártolás terén is konkurrensei. Ez is egyik oka a régi idők egységes stiljeivel szemben annak az atomizálódásnak, mely a müvészetek terén ma tapasztalható.

A másik ok az, hogy ezekkel a kapitalisztikus megrendelőkkel, vagy vevőkkel szemben a mévüsz nem jobbágy és nem alkalmazott, hanem szabad politikai és gazdasági alany, aki ugyanugy viszi vásárra a terveit és termékeit, mint a mezőgazda, iparos és kereskedő. Az élet gondjai jobban nehezednek rá, mint udvari ellátásban élő elődeire. Egy gazda helyett számtalan vásárló igényeihez, izléséhez és izléstelenségéhez kell alkalmazkodnia, de ezzel szemben szabadabb és tetszése szerint állhat uj müvészi irányoknak és törekvéseknek a szolgálatába.

Ha kizárólagos jelentőséget nem tulajdonitunk is ezeknek az okoknak, bizonyára hozzájárulnak ahhoz, hogy korunk müvészetének az individualizálódás és atomizálódás a jellemző vonása. Tükörképe ennek akármelyik jobbmódu polgári lakás, melyben lehetnek értékes szőnyegek, butorok, képek, szobrok és iparmüvészeti alkotások, de hiányzik belőle rendszerint az egység és harmonia.

Ellene vethetné valaki ezeknek a fejtegetéseknek, hogy az antik világban és a középkorban is nem kizárólag pápák, császárok, királyok és valamilyen módon fejedelmi sorban levő emberek épittettek. Igaz. Görögországnak legszebb müvészi emlékei az athéni demokrácia virágzásának az idejéből valók s a kölni dóm, rheimsi katedrális, vagy brüsszeli városháza se királyoknak köszönik az alapitásukat. Gazdasági szempontból ezek a városi épitkezések egészen uj fejezetet jelentenek a müvészetek történetében. A naturálgazdaságon alapuló feudális társadalmi rendben egy uj osztály keletkezett, a városi polgárság, amely az ipar és kereskedelem révén vagyonra és gazdagságra tett szert. Ez az uj társadalmi réteg szintén az épitkezésekben akarta kifejezésre juttatni növekvő sulyát és jelentőségét. A mód azonban, ahogy épitményei és más müvészi alkotásai létrejöttek, nagyon eltér akár az udvari, akár a mai kapitalizált müvészetnek a körülményeitől. A középkori városi gotika számtalan csodás emléke között alig van egy-kettő, melynél tudnók a tervező müvésznek a nevét. Nem egy ember volt az épittetőjük és nem egy ember épitette őket. Épültek évszázadokon át a város egész polgárságának áldozatkészségéből és épitették őket a kőmüves céhek, melyekben összeolvadt az épittetők személye az alkotókéval és a mesteremberé a müvésszel. Egész generációk beleélték magukat egy-egy ilyen mübe; ha az apa elhalt, munkáját folytatta a fia, ugyanabban a szellemben, ugyanazokkal a társadalmi és gazdasági előfeltételekkel. Ez vitt bele egységet a munkájukba, sőt ez magyarázza meg a rokon vonásokat, melyek hosszu évszázadokon át a legkülönbözőbb országok városi épitészeti emlékei között a látszólagos eltérések mellett is fennállanak. Szük városokban, aránylag kis alapon emelt, magasba törő épitmények, melyeknél a többi képzőmüvészeti alkotások, a szobrászat és festészet szerves módon olvadnak bele az architekturába.

A céheknek kézmüves jellegü iparüzését legalább akkora különbség választja el a mai kapitalisztikus iparüzéstől, mint a feudális világ királyait és hercegeit a kapitalizmus nagy képviselőitől. A hagyományokból táplálkozó céhszerü világfelfogással szemben feltétlenül van egy külön kapitalista lélek. Az egyiknek rendi a felfogása, a másiké individuális. Az egyiknek ideálja a tisztes polgári élet, mint az apáké is volt, a másiké a vagyonnak öncél gyanánt, korlátok nélkül való felhalmozása. A különbség a kettő között nem feltétlenül időrendi, a Mediciek, Loredanok és Fuggerek a céhek korában is kapitalisták, viszont a kapitalizmus mai korában is van céhszerü gondolkodás. A döntő azonban a felfogás tulsulya. Minthogy pedig ma feltétlenül a kapitalisztikus gondolkodás van tulsulyban, a céhszerüség az alkotások mikéntjében sem érvényesülhet.

Olyan megállapitás ez, amely ismét azt mutatja, hogy miért nem lehet elmult, régi korokat uj életre kelteni. A céhek életrekeltésére a törekvés ma is megvan; az emberek, akik nem a lényeget látják, azt hiszik, hogy üres formák segitségével a gazdasági viszonyokat is meg lehet változtatni. Az ipartörvény novellája látszólag visszafejlődés a céhek felé. A mai szervezetekből azonban, bástyázzák bár őket körül a régi céheknek összes külsőségeivel, mégsem lesz céh, mert hiányzik belőlük a hagyomány, mely a régi céhekben élt. Csak az apáról fiura átöröklődő céhszerü hagyományok mellett fejlődhettek ki a müvészetekkel határos mesterségekben olyan iskolák, melyeknek puszta emlitése, a müvész neve nélkül is, elképzelteti velünk az illető müvészeti iránynak a jellegzetes vonásait. Ha például hollandi iskoláról beszélünk, vagy azt mondjuk valamely képről, hogy a felnémet iskolából, a 15. század első feléről való, a meghatározás sokkal pontosabb és közelebbi, mintha egy ma élő festőnek vagy szobrásznak a nevét emlitjük, hazájával kapcsolatban.

Nyomról-nyomra nagyon érdekesen lehet kimutatni, hogy a kapitalizmus kifejlődése milyen hatást gyakorolt a müvészetekre. Az uralkodók által teremtett, vagy pártolt müvészet a feudális gazdasági és társadalmi rendből fakadt és ennek a bélyegét viseli magán. A középkori városi céhek müvészete szintén nem egyéb, mint a kor gazdasági rendjének tükörképe. Az emberek teljesen saját osztályuknak iskolájában élnek és az isteni rendből fakadónak tekintik saját sorsukat. Ők maguk alapjában véve igénytelenül élnek, szük kis lakásokban laknak és anyagi erejüket arra használják, hogy Isten dicsőségére épitsenek hatalmas, minden egyebet felülmuló székesegyházakat, vagy a polgárok összeségének erejét, hatalmát szimbolizáló csipkés bástyákat, tornyokat és városházakat.

Ebben a kapitalizmus kifejlődése idéz elő mélyreható változásokat. A kapitalizmus eredetét illetőleg nem egyezők a vélemények, de az eredet kérdésének a vizsgálata nem is ide tartozik. A lényeges az, hogy a 14. és 15. századtól kezdve mind nagyobb számmal akadtak kereskedők és iparosok, akik keresztültörték a céhszerüség korlátait, felülemelkedtek polgártársaik gazdasági átlagán, mai kifejezéssel élve mesteremberekből vállalkozókká lettek. Esetleg formailag benne voltak ugyan a céhekben, de eltávolodtak azoknak gazdasági és erkölcsi felfogásától. Genuai vállalkozók már a keresztes háboruk idejében flottákat szereltek fel, maonákat, vagy részvénytársaságokat alapitottak a hadjáratok üzleti kihasználására. A velenceiek kereskedelmi szerződéseket kötöttek a hitetlenekkel. Firenzei bankárok pénzügyleteket bonyolitottak le egész Európával. A flandriai posztósok kézierővel üzött nagyipart teremtettek. A Fuggerek idegen országok bányáit bérelték és mindennemü vállalatokat finansziroztak. Igazán nagy vagyonok halmozódtak fel egyeseknek, még pedig olyanoknak a kezében, akiknek semmi közük sem volt a feudális társadalmi rendhez és távol állottak annak gondolkozásától.

Ezeknek a nagy polgári vagyonoknak a keletkezése helyenkint különböző időpontokra esik, de nyomában mindenütt észlelni lehet az igények rohamos emelkedését s az igények emelkedésén tul egy addig ismeretlen profán müvészetnek a kifejlődését. A Szent Márk templom és a dozsepalota körül ekkor emelkednek a gazdag patriciusok magánpalotái, Nürnbergben és a német kereskedő városokban ekkor váltják fel a favázas és szalmával fedett magánházakat a német reneszánsz stiljében épült emeletes paloták, Amsterdamban az indiai üzleteken meggazdagodott tőzsérek ekkor teremtik meg azt a városi és a városok körül azt a kertkulturát, amely csakhamar fölébe emelkedik a feudális urak naturálgazdaságon alapuló életmódjának. Ezek a gazdag kapitalisták müvészi dolgokkal igyekeznek körülvenni magukat, palotáikat értékes butorokkal, szőnyegekkel, idegen országok kincseivel és olyan müvészek alkotásaival rendezik be, akik már nem állanak egy ember zsoldjában, hanem rendelőket keresnek, vagy kész müveiket bocsájtják áruba. A müvész, mint önálló gazdasági alany tulajdonképen ekkor jelenik meg a társadalomban.

Ugyanilyen természetü összefüggéseket lehet a legujabb időkben nemcsak a müvészeket, hanem az anyagokat illetőleg is kimutatni. Egészen a 19. század derekáig az épitkezéseknek ugyszólván kizárólagos anyagai voltak a fa, tégla és a kövek különböző fajtái. A technika nagy haladásával párhuzamosan az épitkezéseknél egyre nagyobb mértékben foglalt helyet a vas és acél. Az anyag természetének ez a megváltozása egészen uj problémák elé állitotta a tervező épitőmüvészeket. A vas térfoglalásának első idejéből való gyakorlatilag célszerü, de disztelen konstrukciók nem voltak alkalmasak müvészi igények kielégitésére. A vasváznak a régi anyagokkal való kombinálása gyakran erőszakot követett el az anyagszerüség törvényein és nyugtalanitólag hatott a nézőre. Sokak előtt bizonyára emlékezetes még az a harc, melyet az 1889. évi párisi világkiállitás előtt a francia müvészek szine-java az Eiffel-torony megépitése ellen folytatott. A müvészet nevében tiltakoztak a müvészetek városát »elcsufitó« és szükségtelen vastorony épitése ellen. Ma már a vasnak megvan a saját müvészeti technikája és felesleges például idézni olyan vashidakat, melyeknek kecses ivelése, karcsu formája a gyakorlati szempont mellett a müvészi igényeknek is teljesen megfelel.

Az Eiffel-toronytól eltérőleg Amerikában a szükség vezetett a rengetegül magas, tiz, husz és még több emeletes, acélvázas felhőkarcolóknak az épitésére. Az üzleti életnek a nagyvárosok cityjében való tömörülése a telekáraknak hihetetlen emelkedését idézte elő és a vállalatokat arra kényszeritette, hogy üzleti palotáikat minél magasabbra emeljék. A régi épületektől eltérőleg ezeknél a felhőkarcolóknál a sulyt az acélváz viseli; a falak az épületnek tulajdonképen nem szerves részei, hanem csak arra valók, hogy a szobákban levőket az időjárás ellen megvédelmezzék. Kezdetben ezek a felhőkarcolók disztelenek és szürkék voltak, ma már az épittetők és épitők egyformán artisztikus hatásokra is törekszenek. A régi Newyork _kifehéredőben_ van, a tégla és vasbeton mellett mind gyakrabban jelenik meg a márvány s a felhőkarcolóknak a kiképzése nem nélkülözi a tömegek hatásosságát és a formák szépségét. Staten Island felől nézve Newyork felhőkarcolóinak sora, a _sky-line_, akár nappal, akár pedig tiszta téli estéken, mikor hidegen szikrázó lámpák milliói rajzolnak magasba szökő konturokat a sötét égre, nemcsak imponáló képet mutat, hanem a régiek előtt teljesen ismeretlen, uj müvészi élmények közé is tartozik.

Az épitészetnek azonban nemcsak az anyagaiban történt változás, hanem az előállitásnak és kidolgozásnak módja is megváltozott. A kapitalisztikus tömegtermelés behatolt az épitészetbe is. Nem is kell azokról a londoni uccasorokról beszélni, amelyeket véges-végig egy vállalkozó épit fel egyetlen terv alapján, ugy hogy a házakat csak a számok különböztetik meg egymástól. Nagyban és gyárilag történik azonban ma már az épitkezéseknél használt anyagok legalább kilenctized részének az előállitása. A középkori mesterember maga készitette, faragta, csiszolta az alkatrészeket, a mai tervező és épittető gyárakban rendeli meg, amire szüksége van. A gyár, hogy termelését olcsóbbá tegye, egységes tipusok előállitására és bevezetésére törekszik. Végeredményben a tervező is ezekhez kénytelen alkalmazkodni és akár akarja, akár nem, anyagi okokból el kell fogadnia a kapitalisztikus termelési mód által reádiktált anyagokat, formákat és méreteket.

Az asszociációk révén még tovább is lehetne folytatni ezeket a fejtegetéseket és kissé bizarr módon a szinekben keresni a müvészet és közgazdaság összefüggéseit. Zichy Mihálynak van egy vázlata »Une fantaisie sur la boite des couleurs«. Az egyes festékekből alakok emelkednek ki, mindegyik a saját jellemző szinének megfelelően. A király aranyos, a magas egyházi méltóság biborszinü, a tudós szürke, a hajadon fehér, a hóhér vörös. Vajjon a véletlennek kell-e tulajdonitani bizonyos szineknek bizonyos kulturákkal és gazdaság-társadalmi rendekkel való szoros kapcsolatát? Romantikusok, mint Novalis, megérezték, hogy a katolikus kereszténység szine a kék, mert közelebb áll a sejtéshez, mint a tudáshoz és boritja a végtelen boltozatot, ahova a hivőknek vágyai és imái szállanak. A hagyományos keresztény müvészet Máriát kék szinben szereti ábrázolni és a háttér is rendszerint kék. A modern müvészet szakitott ugyan ezzel a hagyománnyal, de ez a müvészet már csak témájában keresztény, felfogását, tartalmát illetőleg azonban messze áll a középkor hivő kereszténységétől. A magát Isten kegyelméből származtató királyság az aranynak barbár pompájával övezi körül magát, az agrárfeudalizmus zöld, az iparból élő kapitalizmus szürke, de alóla, mint a kohóból kicsapódó láng, feltör a munkás-szocializmus vöröse. A szinek igy szimbolizálják a társadalmi és gazdasági rendnek különböző rétegeit.

Eddigi példáinkat tulnyomólag az épitészetből vettük, mert az épitészeti példák a legkönnyebben használhatók felvett tételünknek az igazolására. A tételt azonban általánositani is lehet és alkalmazni lehet a müvészetnek valamennyi ágára. A zenére azt szokták mondani, hogy a hangok architekturája. Vajjon az okozat gyanánt felfogott zenében meg lehet-e találni a közgazdasági tényezőket ok gyanánt? Nagyon kis vizsgálódás megmutathatja, hogy igen.

A mult századok kamarazenéje nem esetleges valami, hanem a társadalmi és gazdasági viszonyok következése. Kevés számu, kiválasztott müértő közönség, kis szalonok, melyeket nehány hangszernek lágy hangja is betölt, ezeknek tipikus zenéje a kamarazene. A 18. század zeneszerzői kis udvari szinházak számára irták cizelláltan finom operáikat. A mai milliós nagyvárosokat, az ezrek számára épült hangversenytermeket, a rengeteg ember befogadására berendezett szinházakat a modern közgazdasági élet és technika hozta létre. Vele együtt az élet demokratizálódott és a nagy tömegek is behatoltak a müvészetbe. A közuti közlekedés eszközeinek tökéletesedése megteremtette a lehetőséget nagy tömegeknek a szórakozásban való tömöritése számára. Ez a nagy zenekarnak, a nagy operának és a nagy hangversenytermek zenéjének a gazdasági alapja. Vagy nem lehet-e épen nálunk az összefüggést a müvészet és közgazdaság között felfedezni, ahol duhaj cigánymuzsika mellett egész nemzedékek verték el az apait, anyait, hogy most az utódok fizetésemelésekben és drágasági pótlékokban keressék a megélhetés biztositását?

Miként a zene technikájánál, ugy a szinpadnál is ki lehet mutatni a demokratizálódás és a közgazdasági viszonyok átalakulása révén előidézett változásokat. Képes irodalomtörténetekből nagyon jól tudjuk, hogy a görög-római szinház, vagy Shakespeare szinpada mennyire más volt, mint a miénk. A modern, technikailag viszonylagosan tökéletes szinpad csak a 19. század második felének az eredménye. Shakespeare idejében nem voltak paloták, lovagtermek, erdők a szinpadon, hanem a kikiáltó jelezte, hogy mit kell _odaképzelni_. Kis vándor-szintársulatok, csekély anyagi erővel, sem diszletekről, sem jelmezekről nem tudtak gondoskodni. Aránylag kis lélekszámu városok csak kevés számu látogatót biztosithattak, csak kis szinházakat épithettek és nem engedhették meg egy-egy darab előadásánál nagy összegek befektetését. Még az uralkodók is korlátozva voltak szinpadi igényeik kielégitésében. Nem követhették az őrült II. Lajos példáját, aki külön szinielőadásokat rendeztetett korhü jelmezekkel és diszletekkel, kizárólag a saját gyönyörüségére. Igaz, hogy az ő esetében is a többi napokon a publikum beléptidijai biztositották a szinház fenntartását.

Ugyanaz a koncentrálódási processzus, a nagyszámu látogatót biztositó nagyvárosok rohamos képződése, amely a zenénél érvényesitette a hatását, jelentkezett a szinpadnál is. Az igényeknek széles rétegekre való kiterjedése, a közönség _tömege_, megváltoztatta a szinpadot, a szinpad technikáját, a szindarabok tárgyát és szellemét is. Technikai lehetetlenségek alig vannak s a szinmüiró tárgyainak megválasztásánál sokkalta szabadabban dolgozhatik, mint nehány évszázad, sőt évtized előtt élt elődje. Hogy minden tekintetben kivánatos és üdvös volt-e a változás, mely sok vonatkozásban az igazi irodalom és szinház közötti kapcsolat meglazulásában jelentkezik, az más kérdés. A tény ellenben az, hogy a változás megvan s a változás okai nagyrészt gazdasági természetüek.

És az irodalom? A mechanizálódás, demokratizálódás és kapitalizálódás jelenségei ott is kétségbevonhatatlan módon mutatkoznak, sőt talán épen az irodalomban lehet a legtanulságosabban megállapitani a müvészet és közgazdaság közötti sokszoros összefüggéseket.