Part 7

Ha ezek után a forradalmak kitörését a bennük részesek szempontjából tesszük vizsgálódásunk tárgyává, akkor ugy tünik fel, mintha a forradalmak kitörése mindig kicsiségeken mulnék. Mikor az egyes ember áll szemben a hatalommal, cselekedeteinél mindig mérlegeli, hogy mi lesz a következésük, hogy nem sujt-e le reá valamiért a büntetés keze. Mikor az egyes tömeggé válik és mint tömeg lesz szemtanuja egy olyan jelenségnek, amely erőszakosan zavarja meg a régi rend állapotát, anélkül, hogy nyomon követné a megtorlás, feltámad benne a büntethetlenség érzése. Ez minden forradalomnak a lényege. Ez a jelenség lehet a labdaházi eskü, egy beszéd elmondása, egy vers vagy program kinyomatása, Latour halála, vagy az első munkás- és katonatanács megalakitása. Ennek a büntethetlenségnek az érzése szabaditja fel az anarchikus ösztönöket, melyek önmagukat élesztve, vakmerőségükben megnövekedve, eljutnak a királyok lefejezéséig és cárok legyilkolásáig. Hiába szólal meg egyesekben ilyenkor az ész vagy lelkiismeret szava, hiába akarják a tömegnek megmagyarázni, hogy egyesek nem felelhetnek az egész rendszer büneiért. Érzésben a tömegnek van igaza, amely tudja, hogy a rendszerek személyekhez kapcsolódnak és a rendszerek látható fejeinek elpusztitásával, még ha azok történetesen bábok is, lehet legbiztosabban megakadályozni valamely rendnek eredeti formában való restaurálását. Ez a megfélemlités politikája, melyet egyformán gyakorol forradalom és ellenforradalom.

A kezdő fázison tul ugyanis minden forradalomnak, forradalomból kiemelkedő uj rendnek és ellenforradalomnak legfőbb kisérő jelensége az előbbi állapot visszatérésétől való félelem. A forradalmak ügynökei ezért szimatolnak állandóan ellenforradalmárokat, a szent szövetség, restaurációk és fehér terror kopói pedig forradalmárokat. Az eszközök, melyekkel állandósitani akarják magukat, hajszálig azonosak, csak a szin változik. Mióta 1793 márciusában Gorzas és Fiévé nyomdáját összerombolták, a nyomdagépek összetörése és a sajtó elnyomása a fennálló rend megoltalmazása cimén, benne van akár a vörös, akár pedig a fehér terroristák müsorában. Egyformán internálják és állitják rögtönitélő biróság elé a másik felekezethez tartozókat és egyformán nézik el a _forradalmi lelkesedésből_ vagy _hazafias felbuzdulásból_ elkövetett deliktumokat, még ha azok a tulajdon elleni kirándulással állottak is kapcsolatban. A forradalmak, mikor az első lelkesedés lángjai, melyek egyformán tüzvörösre festik mindenkinek arcát, lelohadtak, mesterséges módon igyekeznek az embereket a forradalmi hitvallás hüségére kényszeriteni. _Igazoltatnak_. Az igazoltatás alapján a párisi szekciók polgárjegyeket, a moszkvai munkás- és katonatanácsok pedig szakszervezeti igazolványokat állitanak ki. Aki ilyent felmutatni nem tud, politikai jogait nem gyakorolhatja és nem kap – kenyérutalványt. De igazoltat az ellenforradalom is s az igazoltatás az ő kezében is a terror egyik eszköze. Ez az eljárás a forradalmak naivitásának egyik jelensége, amely nem akarja meglátni, hogy forradalmi időkben formális hitvallások kikényszeritése merőben hiábavaló, mert ilyenkor a tömeglélektan törvényei döntenek.

De viszont a tömeglélektan törvényeinek fel nem ismerése és más oldalról a tömeglélektan törvényeinek érvényesülése szüli a forradalmi idők többi naivitásait is. Minden forradalmi időszak hemzseg ugyanis a naiv momentumoktól. Ilyen momentum például a külsőségek fontosságának tulbecsülése. A forradalom uj divattal, frigiai sapkával, vagy nyakig gombolt bluzzal akarja kifejezésre juttatni az idők változását. Az ellenforradalom jelvényeket parancsol mindenkinek gomblyukába és burjánozva termeli a társadalmi rendet megmentő egyesületeket és titkos alakulásokat. A forradalom a demokráciát a tegezéssel és a megszólitásokkal is érzékeltetni akarja. Aki tiltakozik a tegezés, a _citoyen_ és _tovaris_, polgártárs vagy elvtárs megszólitás ellen, szükségképen ellenforradalmár. Az ellenforradalom megszünteti ezeket a külsőségeket, de saját cimeivel árasztja el az egész társadalmat. A külsőségekre való törekvés és a forradalom lényegének kötött, mindenki által megkapható formában való kifejezése szüli a forradalmi dalokat, a carmagnolet, ca irát, marseillaiset, munkásindulót, melyek gyakran egyedüli emlékei maradnak a forradalomnak a jövő nemzedék számára.

Ilyen jelensége minden forradalomnak és ellenforradalomnak a tömérdek _eskü_ is, amely az állandóság biztositására irányuló törekvésből folyik. Minden forradalom részeseinek jelentékeny hányadánál tulajdonképen esküszegés, megszegése egy régebbi fogadalomnak. Az uj emberek, noha igy az eskü gyakorlati értéktelenségét legjobban magukon van alkalmuk tapasztalni, mégis esküt követelnek azoktól, akik valamilyen minőségben az uj rendszer szolgálatába állottak. Ezen nem változtat az a körülmény, hogy az uj emberek esetleg másfajta, talán véleményük szerint jobb és nagyobb kötelező erővel biró esküt követelnek. Soha többet és többféle cimen nem esküsznek, mint forradalmi és ellenforradalmi időkben. Talleyrandról maradt fenn a mondás, hogy mikor Napoleon bukása után felesküdött a Bourbonoknak, bizalmaskodva sugta XVIII. Lajos fülébe: »Sire, a tizenharmadik.« Ezek az eskük, ha az állandóság egyéb előfeltételei hiányoznak, semmiféle állami vagy társadalmi rendet az összeomlás ellen meg nem védelmeznek. Joggal mondhatta Kropotkin, hogy a barrikádokon született királyság a legkevésbbé tartós az összes államformák között.

Egyéb külsőségek mellett minden forradalom sajátosságaihoz hozzátartozik még a nagy _beszédáradat_. A beszéd állitólag a meggyőzésnek és hivek szerzésének egyik eszköze. Forradalmi és ellenforradalmi időkben azonban a közkeletü értelemben vett meggyőzésnek vajmi kevés tere nyilik, mert ilyenkor minden beszéd a felszinen levő közkeletü frázisok ismétlésére, legfeljebb azoknak állandóan tulzóbb formában való feltálalására szoritkozik. Ugyanilyen természetüek a forradalmak ujságai, röpiratai és plakátjai is. Forradalmi időszakok elején egymásután alakulnak a körök, klubok, tanácsok és más hasonló szervezetek, melyeknek egyedüli rendeltetésük az, hogy tagjaik a beszéd iránti szükségérzetüket ki tudják elégiteni. De más jelentőségük is van a forradalmi beszédeknek. Ilyen periódusokban – beleértve a periódusokba az ellenforradalmak idejét is, – nem az egyéni érték, munkára való képesség és munkakészség lévén az előrehaladás alapja, a beszéd nyujtja a legkiválóbb alkalmat a többiek, a névtelen szürkeségek közül való kiemelkedésre. Ezért nem lehet csodálkozni az olyan jelenségeken, hogy a francia forradalom idején Párisban egyetlen év alatt ötszáz jakobinus klub alakult és e kluboknak csaknem mindegyike napról napra ülésezett. A beszédáradat azonban nem tart örökké; el kell lanyhulnia és ellanyhulása mindig jelzője egyuttal a forradalmi szellem megcsappanásának is.

Mindezek után még marad egy nagyon fontos, talán a legfontosabb tisztázandó kérdés: mi az egyes emberek, főleg az ugynevezett _vezetők szerepe_ a forradalomban. A történelem ugyanis emberek cselekedeteinek sorozata s az események, még a történelmi materializmus hiveinek előadásában is, mindig emberekhez kapcsolódnak. A forradalmakat és ellenforradalmakat is mindig emberek »csinálják«, de természetesen a tömegérzésekben részes, pillanatnyi benyomások alatt álló, cselekvésükben számtalan különböző rugó által mozgatott emberek, nem pedig a középiskolák receptje, vagy pedig politikai pártállások szerint kiszinezett angyalok, vagy ördögök. A szerepük sem az, mintha száz százalékban tőlük függenének az események, hanem az, hogy a tömegnek primitiv érzésében a jelszavak mellé nevek is kellenek, melyekben mintegy materializálja az elvont fogalmakat. De kellenek a nevek arra is, hogy később esetleg mindenre bünbakul szolgáljanak.

Nincs forradalom, melynek _kimagasló nevei ne volnának_. Ezek a kimagasló nevek természetesen nem jelentenek egyszersmind mindig kimagasló erkölcsi értékeket is. Sohasem a tépelődő és nagy felelősségérzet sulya alatt görnyedő filozóufsok közül, hanem valamely tetszetős gondolat fanatikusaiból, a könnyü elhatározások és impulziv cselekvések embereiből kerülnek ki a forradalmi és ellenforradalmi vezérek. Gyakran ugyanazok szerepelnek a forradalomban és ellenforradalomban egyaránt. Az ilyenek bizonyára a pillanat hevének hatása alatt hisznek legtöbbször bebizonyithatatlan és a logikával ellentétes állitásaikban és mindenesetre nyilegyenesnek látják pályafutásuk sajátos görbéit. Amint a forradalom egyoldalu és hamis nézőszögből látja a világot, a forradalmi vezetők előtt is mindig csak egy idea lebeg. Ők a _lectores unius libri_. Legyen a nevük Cromwell, Robespierre vagy Lenin, mindig ők a legtürelmetlenebb dogmatikusok, akik elfelejtik azt, hogy az emberiség körében a szervezési lehetőségek korlátozottak. Saját tanaik szerint akarják átszervezni a forradalom hatalmával az egész világot. Ahol akadályokra bukkannak, erőszakot akarnak alkalmazni. A parlament és szólásszabadság követelése után természetesnek tartják az elnyomást. Ha azelőtt jogokat, sztrájkszabadságot követeltek a munkásság számára, véresen torolják meg a sztrájkot a kommunizált üzemekben. Aki tiltakozott az önkény ellen, képes kimélet nélkül halomra lövetni, vizbe fullasztatni azokat, akik az uj önkénynek nem akarják feltétlenül alávetni magukat. Ha az egyik azt hirdeti, hogy a tudomány szabadsága burzsuj előitélet és mindent csak a marxizmus és kommunizmus szellemében szabad tanítani, a másik megnyirbálja a költőket és csak azt a tudományt engedélyezi, amely saját világrendjének szolgálatába szegődik.

A forradalmi vezetőket rendszerint egy váratlan jellegü esemény lenditi előre. Gyakran maguk sem tudják, hogyan kerülnek a többiek élére. De mikor legfelül vannak, nem ok nélkül kezdik tapasztalni, hogy akik előttük voltak a hatalom birtokában, azok sem intézték az övéknél több bölcseséggel az ügyeket. _Parva sapientia regitur mundus._ Ilyenkor kevés tapasztalattal, de annál több energiával igyekeznek állandósitani – magukat. Ez szokott forradalmi vezéreknek, különösen akik az első, meg nem állapodott periódusban merültek fel, a legritkábban sikerülni. Az ő presztizsük időleges. Az igazi presztizshez távlat kell, ami náluk, akik az ingatag tömegből emelkedtek fel s akiket sokan kicsinyeknek ismertek, hiányzik. Ezért falják fel a forradalmak rendszerint saját vezéreiket s ezért kivételesek azok, akik a forradalmat maguk alá gyürve, a saját személyükben tudnak több-kevesebb állandósággal uj rendet teremteni. A Talleyrandok, akik minden változással megalkusznak, nem mérvadók. Ők egyáltalán nem forradalmi egyéniségek. Hideg, számitó üzletemberek, akiknek az események konjunkturát jelentenek, melyben a szükséghez képest lehet hosszra vagy besszre játszani. Az igazi forradalmi egyéniségek a véletlen és saját tulfütött szenvedélyük, a forradalmi idők kihasználói eszük és egyéniségük mértéke szerint érvényesülnek. Ehhez ez egyéni mértékhez természetesen az erkölcsnek nagyon kevés köze van. A nagyon eszesek konventbiztosok a forradalom idejében és rendőrfőnökök a császárság alatt; az apró szemetkék egyik nap a forradalom tüzénél sütögetik burgonyájukat és másnap mohón faldossák az uj rend koncait. Saját alibijüket mindig mások besározásával igyekszenek bizonyitani. Az ő idejük alapjában véve az ellenforradalom – egy bizonyos pontig, addig, amig az általános lehiggadás a megérdemelt feledés fátyolát nem boritja rájuk. Ebben van ugyanis a nagy különbség a forradalom és ellenforradalom között. Az elsőben erősebbek a romboló szenvedélyek, az utóbbiban előtérbe nyomulnak az elhelyezkedési momentumok. De az ellenforradalmi üzletek sem tarthatnak örökké. Véget érnek, akárcsak a forradalom. A forradalom tragédiája után meg kell szünni a komédiának is, melyet az ellenforradalom második garniturája képvisel.

Kétségtelen, hogy az ellenforradalomnak ezek az akarnokai és stréberei tulnyomó részben az ugynevezett középosztályból kerülnek ki, amely – ezt nyiltan meg kell mondani, – társadalmi adottságánál fogva mindig a legingatagabb módon viselkedik a forradalmak és ellenforradalmak idején. Az arisztokrácia és plutokrácia – e kifejezések alatt nem valamely születés szerinti kasztot, vagy határozott körvonalu csoportot, hanem mindazokat értve, akik valamely formában a régi rend uralkodó rétegéhez tartoznak, – mindig tudja, hogy mit akar. A rabszolga – e kifejezés alatt ismét az elnyomottak széles táborát értve, – szintén tudja, hogy mit akar. Szándékaival és céljával csak a középosztály nincs tisztában. Ezért ingadozik viharszerüen ide-oda, amint a körülmények és véletlenek mozgatják.

A légkör és a társadalom viharai egyaránt tömérdek szemetet kavarnak fel. A forradalmak eredményeit épen ezért nem lehet megitélni, amig a szemét kavarog. Csak ha a vihar teljesen elült, lehet megállapitani, hogy mekkora volt a levegő tisztulása és mekkora a rombolás. Fizikai hasonlattal élve, a forradalmak nem inga-, hanem hullámmozgást végeznek és nincs forradalom, mely kiindulási pontjához térne vissza. Jöhetnek restaurációk, de a világot régi mivoltában helyreállitani nem lehet.

Goethe szerint minden történelmi korszaknak két ábrázata van. Az egyiket a kortársak látják: ez meglehetősen silány, meglehetősen nevetséges, vagy meglehetősen szomoru. A másik nagy, hatalmas és komoly: ez az örökkévalóság felé tekint…

MŰVÉSZET ÉS KÖZGAZDASÁG.

A szép, a müvészet és a müvészetekkel való foglalkozás az életnek nagy enyhitő körülménye. Játék, amely szórakoztat és szükséglet, amely kielégitést követel. Az ősember, mikor szerszámát faragja és edényét késziti, nemcsak a gyakorlati használhatóságra törekszik, hanem tetszetős és a szemnek kellemes formát igyekszik adni neki. Csillogó tárgyakkal, ékszerekkel cicomázza magát, testét rajzokkal, szines ábrákkal tetoválja. Barlangjait állatképekkel disziti, a rénszarvas agancsát megfaragja, gyermekének embert ábrázoló bábut éget agyagból. Tapasztalja és látja, hogy amint egyesek kiválnak a futásban, csapdák állitásában, a vad elejtésében, vagy az ellenséges törzsekkel való küzdelemben, ugy mások nagy ügyességet mutatnak a használati tárgyak készitésében, furásban, faragásban és festésben. A társadalmi munkamegosztás első foka gyanánt a mesterember, utána a müvész kiválik a többiek közül.

Kezdetben bizonyára se a mesterség, se a müvészet nem volt külön élethivatás. Hogy a mesterségnek és müvészetnek önálló hivatás gyanánt való kifejlődése mikor és milyen körülmények között történt, nem tudjuk, mert az ismert első civilizált alakulások, – Egyiptom, Babilon és Kréta, – már kész társadalmi szervezetet és magas fejlettségi fokot mutatnak. Ezeknek a társadalmaknak reánk maradt emlékei már teljesen specializálódott mesterségekre és tudatos, teljes virágzásban levő müvészetekre mutatnak. Az ő idejüktől kezdve már lehet valóságos müvészettörténetről beszélni.

A müvészettörténetnek anyagát főleg a reánk maradt emlékek szolgáltatják. Belőlük ismerjük meg valamely korszak müvészetének irányát, stilusát, fejlettségi fokát és belőlük itéljük meg az alkotó müvészeket. De kizárólagosan rájuk a müvészettörténetet alapitani nem lehet. Az emlékek önmagukért beszélnek ugyan, de önmagukat nem magyarázzák. Nem nyujtanak felvilágositást létrejövetelük körülményeire vonatkozólag. Amint a történelem eseményeit, ugy a müvészettörténet jelenségeit, alkotásait is csak ok és okozati megvilágitásban, összefüggéseikkel kapcsolatban lehet igazán megérteni.

A történelem felfogásának módjai nagyon különbözők. A krónikás mélyebb szempontok kutatása nélkül, egyszerü kronologikus rendben sorolja fel az eseményeket. A régi történetiró emberi cselekedeteket lát az eseményekben és emberekhez kapcsolja históriáját. A történelmi materializmus a gazdasági okokat keresi és a gazdasági viszonyok megváltozásában látja azokat a rugókat, melyek az emberek cselekedeteiben visszatükröződnek és a történelmi fejlődést uj meg uj irányokba lenditik. A spiritualisták szerint az emberiség története tulajdonképen az eszmék és gondolatok története.

Mindegyik felfogásnak igaza van valamennyire. Az egymásután nélkül lehetetlen volna a mult jelenségeit megrögziteni. Emberek, egyéniségek nélkül se események, se alkotások nincsenek. Tisztán a történelmi materializmussal lehetetlen volna egy Rafael vagy Michelangelo müvészetének létrejöttét megmagyarázni. Akár a Gilgames-époszból, akár Pallas Athéne szobrából, akár Velence köveiből eszmék és gondolatok sugároznak felénk. De ha a merev materializmus felmondja is a szolgálatot ott, ahol emberi cselekedetekről és emberi alkotásokról van szó, bizonyára minden korszak müvészetének vannak társadalmi és gazdasági előfeltételei. Mások egy nomád társadalomnak és mások a városi civilizációnak a müvészeti igényei, másként dolgozik a müvész, ha rabszolga és ha szabad gazdasági alany, másként hat vissza a müvészetre a feudalizmus és a kapitalizmus gazdasági rendje. A müvészetnek és közgazdaságnak gyakoriak és sokszorosak az érintkezési pontjai és a gazdasági viszonyok minduntalan visszahatnak a müvészetekre.

Lehet, hogy Dante akkor is nagy költő lett volna, ha nem a tizenharmadik századbeli Firenzében születik, de más társadalmi viszonyok között aligha irta volna meg a Divina Commediát. Lehet, hogy Rafael akkor is nagy müvész lett volna, ha nem él egy mecénás pápa udvarában, de nem valószinü, hogy ez esetben szépségükben elragadó madonnákat hagyott volna ránk. Beethovenből és Wagnerből valószinüleg más viszonyok között is kitört volna a zenei tehetség, de alkalmasint más lett volna a muzsikájuk. Mindenesetre több a valószinüség ezekben a feltevésekben, mint abban, hogy XIV. Lajosból lett volna a történelem egyik legtöbbet emlegetett alakja, ha véletlenül nem születik XIII. Lajos fiának. A bizonyosság erejével lehet azonban megállapitani, hogy a müvészi alkotások létrejöttük gazdasági körülményeit is visszatükröztetik. A gazdasági körülmények részleges okok, de a müvészeti alkotások nem kizárólagos okozatok. A müvészet és közgazdaság összefüggésének kimutatása a tudomány határkérdései közé tartozik. A határkérdések a legérdekesebbek, de rendszerint azokat hanyagolják el legjobban.

Ha a képzeletünkben vándorutra indulunk és magunk elé idézzük Egyiptom piramisait, a granadai Alcazart, a moszkvai Kremlt, vagy a bécsi Szent István templomnak csipkés tornyát, akaratlanul is felmerül az a kérdés, hogy miért nem épitenek ma ilyeneket? Viszont ha képzeletben végigfutunk a saját korunk tipikus épitményei előtt és látjuk az Eiffel-tornyot, az amerikai felhőkarcolókat, a Duna két partját egy ivben összekötő Erzsébet-hidat, vagy a monumentális lipcsei pályaudvart, felmerül a másik kérdés, hogy miért épitenek ma ilyeneket? A kérdés ilyetén felvetésének a célja nem müvészi értékelés, hanem egyszerüen a különbözőségnek a megállapitása. Az épitmények ugyanis a legszembetünőbb alkotások, amelyeknek példájával legkönnyebben lehet a felvetett tételt megvilágitani.

Napjainkban is tömérdek kisérlet történik az elmult idők épitészeti stilusainak felelevenitésére, látjuk, hogy nagyon tehetséges épitészek terveznek gotikát, barokkot, reneszánszot, hoznak létre igen szép alkotásokat, mégis amit igy alkotnak, a legjobb esetben igen szép és hatásos utánzása egy régebbi eredetinek, amely a maga idejében szerves része volt a kor életének, kulturájának és civilizációjának.

Ha költőileg akarunk megfelelni arra a kérdésre, hogy az épitőmüvészetben miért nem sikerül az elmult korok igazi életrekeltése, azt felelhetjük, hogy más a mi életünk ritmusa, más a mi logikánk, más alkotó szemmel látjuk a világot. Ha ellenben prózai magyarázatot keresünk, – itt van az összefüggés a müvészet és közgazdaság között, – azt kell mondanunk, hogy a gazdasági okok változtak meg s ezekből kifolyólag, vagy ezekkel egyidejüleg korunk demokratikusabb, kapitalisztikusabb és mechanikusabb jellegü lett. Ez a változás tükröződik vissza a felhozott épületek példájában. Ennek a változásnak kellett bekövetkezni, mert más lett a müvészetben a munkaadó, más lett a müvész és ehhez képest nagy eltolódás történt a müvészi alkotások előállitásának módjában.

A munkaadó, vagy munkáltató közgazdasági nyelven szólva, az az egyén, aki, vagy az egyéneknek az a csoportja, amely a müvészt megfizeti. Fizetés alatt ma rendszerint azt a pénzbeli ellenszolgáltatást értjük, melyet a munkás vagy munkavállaló kap valamely munka elvégzéséért. Ilyen értelemben a fizetés fogalma nagyon modern. A bérmunkás az ókorban és középkorban ritka kivétel volt s a régi idők nagy alkotó müvészei nem voltak a mai értelemben megfizetve. A piramisokat nem részvénytársaságok épittették és nem felügyelő bizottságok ellenőrizték a megszavazott összegek felhasználásának a módját. Nem is valami közhatóság, államépitészeti hivatal végeztette a munkát, hozzá nem értő képviselők beavatkozása mellett és három esztendő multával nem a pénzügyminiszterium számkukacai hiányolták meg, ha a mérnökök szokás szerint tullépték a költségvetési előirányzat kereteit. A fáraó emberei természetben hajtották be a tartományok és hübéres országok adóját s a seregestől összeterelt rabszolgák, jobbágyok egyetlen fizetése az élelem volt. Ilyen munkások jók voltak nagy kőtömegek hurcolására, de nem lehetett velük cizellált finomságu munkákat végeztetni. A finomságot az épittetők a tömegek hatásával és a monumentalitással pótolták. Igy születtek meg a tiszta geometriai formákon alapuló piramisok, a szfinkszek és Memnon-szobrok, szociális és gazdasági okok következtében.

A Rafaelek, Michelangelok, Bramanték, Goethék és Schillerek alkotásai sem ugy jöttek létre, mint a mi időnk épitészeti, képzőmüvészeti vagy irodalmi alkotásai. A müvésznél nem _rendeltek_ meg valamely munkát a mai értelemben és az iró nem keresett kiadót a munkája számára. Az egész középkorban, melyet a lelkek felszabadulása szempontjából a francia forradalom fejezett be, az egyház, a pápák, királyok, főnemesek és valamilyen szempontból fejedelmi sorban levő egyének voltak a nagy épittetők és a müvészetek istápolói. Kivétel csak ott volt e szabály alól, ahol az erőre, hatalomra és gazdagságra szert tett városi polgárság kollektiv módon hozott létre egyes nagy alkotásokat. Ezekben az időkben az a valami, amit ma müvészetnek nevezünk, nemcsak szórakozás volt, hanem belső szükséglet és hozzátartozott a hatalomnak az üzemviteléhez.

Le Bon nagyon helyesen állapitotta meg, hogy minden hatalomnak a presztizs az alapja s valamely hatalom addig áll szilárdan, mig félelem, tisztelet és a megdönthetetlenségnek a tudata övezi körül. A presztizsnek ebből a szükségességéből lehet levezetni a különböző uralkodói épitkezéseket.

A régi királyi hatalomhoz hozzátartozott a külső pompa s ezzel a pompával voltak kénytelenek körülvenni magukat mindazok, akik a nagy tömegek közül kiemelkedtek. A primitiv időkben egyedül ezeknél volt meg a lehetősége, másrészt náluk állt fenn a kényszere annak, hogy hatalmuk külső megnyilvánulása gyanánt láttassák azt a fényt és pompát, mely a tömegek elkápráztatásához szükséges. Lényegében az afrikai fejedelmek kagyló-nyaklánca, az indián törzsfőnökök tolldisze és a középkori fejedelmek épitkezése ugyanazt a célt szolgálja: vakitják a szemet és a hatalom elismerésének érzését keltik fel az alattuk állókban. Ezt szolgálják a cimek is. Mikor az asszir nagykirály a nyugati tenger meghóditójának, Babilon királya pedig Marduk kegyelméből a négy világtáj urának nevezi magát, ugyanazt cselekszi, mint középkori és ujkori kollégái, akik Isten kegyelméből uralkodnak és más cimeket sorakoztatnak nevük után. Nebukadnezár az általa épitett paloták tégláiba égette bele dicsőséges nevét, ma az épületek előcsarnokába illesztik bele a márványtáblát.