Part 6

A forradalom a társadalmi és állami életnek egyik jelensége. Eredetét, lefolyását illetőleg nagyon különböző lehet. Mikor a szociologia a forradalmat teszi vizsgálódásának tárgyává, közös nevezőre igyekszik visszavinni azokat a különböző forrásokból fakadó, különböző helyeken lejátszódó, rohanó lefolyásu mozgalmakat, melyek nem észrevétlen és lassu átalakulás, hanem rombolás és pusztulás közepette változtatják meg egy-egy társadalom strukturájának képét.

A tudomány megállapitásában a forradalom a gyors átmenet időszaka: az az időszak, mikor a régi rend már megdőlt, de az uj még nem jött létre. Az az idő, mikor a régi nézetek, meggyőződések, hitek, törvények már összeomlottak, de az ujak még nem kristályosodtak ki. Átmenet a zürzavaron keresztül egy viszonylagos társadalmi stabilitás állapotából egy másik viszonylagos stabilitásnak az állapotába.

Lefolyásában minden forradalom nagyon sok közös vonást mutat. Első periódusában megbomlanak a fegyelmező erők és a szociális szervezet fokozatosan a teljes anarchiában vesz el. Miután az anarchia elérte tetőpontját, egy ujabb rend kezd kialakulni, amely a forradalom előttinél sokkal keményebb, despotikus eszközökkel igyekszik önmagát biztositani. Ezt követi egy nagyon hosszu periódus, a visszatérés a megzavart egyensulyi helyzetbe, illetőleg az uj társadalmi stabilitásnak az állapotába.

A forradalom második, despotikus időszaka szükségszerü következése az elsőnek. A szociologia szempontjából közömbös, hogy mi ennek a második periódusnak az elnevezése, diktatura-e vagy ellenforradalom. A fenti meghatározás keretében az ellenforradalom sem egyéb, mint a forradalom második időszaka s az ellenforradalom függvény gyanánt tartozik hozzá a forradalomhoz. Eszközeiben és jelenségeiben nem, csak irányában tér el tőle. Az ellenforradalom forradalmi módszerekkel igyekszik visszacsinálni azt, amit az első létrehozott. Együtt a két forradalmi periódusnak rövid ideje alatt robbanásszerüleg törnek fel azok az erők, melyek nyugodt időkben észrevétlenül müködnek. Hősiesség és bestialitás, magasztos szenvedély és aljas indulat elválaszthatatlanul olvadnak össze egymással. A forradalmi idők lázálmait követő szürke napokban ezért nem értik meg maguk a benne részesek, hogy miként lehettek olyan hősök, olyan reménykedők, olyan kételynélküliek, olyan gyávák, olyan ingatagok, kegyetlenek és aljasok.

A forradalomnak mindig előfeltétele, hogy nagyon sok elégedetlenség halmozódjék fel széles néprétegek lelkében. Szükséges, hogy kiéleződjenek az ellentétek, melyek a társadalmi osztályokat egymástól, vagy esetleg az uralkodó nemzetet a leigázott tömegektől elválasztják. Forradalmi tényező főleg, ha nincs meg bizonyos primer ösztönök kielégitésének a lehetősége. Forradalmi tényező az éhség, a nyomor, a nincsetlenség. Forradalmi tényező a vagyoni viszonyokban mutatkozó kirivó aránytalanság, a hivalkodó gazdagság mellett a senyvedő pauperizmus. Forradalmi tényező, ha egy hajdani hivatását elvesztett társadalmi osztály privilégiumokkal bástyázza körül magát és nincs meg a társadalmi kapillaritás lehetősége.

Ezek azok a tényezők, melyek minden forradalomban egyaránt müködnek. Minden forradalomnak, legyen az akár szociális, akár vallási, akár politikai szinezetü, célja tulnyomóan a jogok kiterjesztése és nagyobb tömegek részeltetése az élet különböző javaiban. Jellemző tünete minden forradalomnak, hogy nem ismeri a határozott célkitüzést és nem ismer megállást. Kormányozható forradalmak nincsenek és minden forradalom a gátakat elsöpörve rohan tul a megvalósithatónak határán. Végeredményben minden forradalom olyan társadalmi, vallási és politikai intézményeket akar megteremteni, amelyeknek befogadására az adott viszonyok nem mindig és nem teljesen alkalmasak. A forradalmak rendszerint az adott viszonyok között a lehetetlent akarják megvalósitani és a lehetetlen megvalósitására irányuló eszközeikben nem válogatnak. Forradalom után a régi állapotok teljes egészükben sohasem állanak helyre: valami eredményük mindig marad, még ha az ugynevezett ellenforradalom teljesen megsemmisitette is a forradalom külsőségeit és elsöpörte a forradalom embereit. Mindenesetre minden forradalom után irtózatos, gyakran az elért eredményt messze meghaladó árat kell fizetni az eredményért. A forradalom természetszerü tulzásai szülik szükségképen a reakciót: ezekből él és ezekből táplálkozik az ellenforradalom. A forradalmi és ellenforradalmi periódusok átmenetileg mindig csökkentik a szabadságjogok régebbi mennyiségét.

A szociologia óvatos skatulyázói a forradalmak különböző fajait szokták megkülönböztetni. Szerintük van uralkodó elleni forradalom, van alkotmány megváltoztatására irányuló forradalom, van nemzeti, gazdasági, vallási forradalom, sőt van még katonai és palotaforradalom is. Ez a gondos osztályozás tulajdonképen nem más, mint elsikkasztása a lényegnek. Alapjában véve minden forradalom közös: kirobbanása az elégedetlenségnek és törekvés a fennálló rend gyors megváltoztatására. Az osztályozás csak arra való, hogy hátsó gondolatok szolgálatában különbséget lehessen tenni jó és rossz forradalmak között, amint annak a rendszernek az érdeke kivánja, amely az osztályozónak agyát és tollát kibérelte magának.

A fogalmak tisztázása szempontjából egyet mindenesetre le kell szögeznünk. Noha közkeletüen ezeket is forradalmaknak szokták nevezni, lényegesen másként kell elbirálni leigázott nemzeteknek felszabadulásra, illetőleg elszakadásra irányuló törekvéseit. A forradalmi elem ezekben a mozgalmakban csupán a fennálló rend megbontására irányuló törekvés; egyéb közösségük azonban a társadalmi jellegü forradalmakkal, ahol osztályok állanak egymással szemben, nincs. Adódhatnak azonban elő olyan esetek, hogy egy hatalmon levő nemzet a leigázottat társadalmilag is helota-sorsba szoritja és a mozgalomban kétféle tényező találkozik egymással. A török uralom idején például a macedon forradalmi mozgalmak egyik rugója az volt, hogy a felnevelődött intelligenciának egyáltalán nem volt meg az elhelyezkedési lehetősége. A macedon bandavezérek javarésze tulajdonképen az intelligencia képviselőiből került ki.

Ha a forradalomnak előfeltétele az általános elégedetlenség és bizonyos ősi ösztönök ki nem elégithetősége, kitörését csak az teszi lehetővé, hogy a hatalom nem rendelkezik megfékezésére elegendő tekintéllyel és erővel. A forradalmakat mindig egy bomlási processzusnak kell megelőzni.

Minden állami és társadalmi rendnek a tekintély, a _presztizs_ az alapja. Minden forradalom szükségképen a régi tekintélyek lejáratásával és általában tekintélyrombolással jár. Nem a külsőségek teszik igazán a forradalmat, hanem az, hogy a tömegek megszünnek hinni a régi tekintélyekben. Beszéd, ujság, röpirat, aláaknázó propaganda előre jelzik a vihar közeledtét. Az első fal ledöntése már csak jel arra, hogy a volt hivők dühvel törjék össze a presztizsüket vesztett régi istenek szobrait. Háboru utáni idők ezért különösen kedvező talaj a forradalom számára. A háboru ezer meg ezer embert ragad ki békés polgári foglalkozásának köréből. A katonai mesterség, különösen kezdetlegesebb intelligencia mellett, bizonyos kicsinylést ébreszt a fegyver viselőjében a polgári foglalkozások iránt, a fegyver felébreszti hatalmának tudatát, normális életének megszakitása pedig az erőszakos megoldás iránti hajlamosságot. A vesztett háboru lerontja a katonai tekintélyeket is, melyeknek csak a siker az igazi alapjuk. A hazaözönlő tömegekben, amelyek nem tudnak elhelyezkedni, felgyülemlik és kirobban az elégedetlenség. Ezt a veszedelmet már a római császárok is nagyon jól ismerték és ezért igyekeztek háboruik után a veteránokat földosztással lekenyerezni. Ezért fejezte be manapság is nagyon sok állam háboruit földreformmal, amely lekötötte, de egyuttal szét is oszlatta a veszedelmessé válható tömegeket. Ezt cselekedte Anglia a bur háboru és Oroszország az orosz–japán háboru után. A földreform nem egyéb, mint a háboru után veszedelmessé válható szociális elégedetlenségnek a régi vagyonos osztályok terhére való levezetése.

Minden forradalomhoz, hogy forradalommá lehessen, _tömegek_ kellenek. A tömeg azonban, mely a forradalmat csinálja, nem térbeli, hanem időbeli fogalom. A tömeget nem egyedeinek száma, nem azok müveltségi foka, politikai érettsége, vagy éretlensége, hanem a lelkiállapotnak bizonyos diszpoziciója teszi. A forradalmi idők legjellemzőbb sajátossága, hogy egyszerre, szinte máról holnapra százak és ezrek felfogása, meggyőződése és az egész világról alkotott képzete megváltozik. Normális időkben a vélemények megváltozása egyéni, forradalmi időkben tömegjelenség. Normális időkben az ilyen változás rendszerint egy hosszabb processzus, belső átalakulás eredménye, forradalmi időkben hirtelen, külső behatások alatt történik. Az emberek tömegesen vesztik el régi megállapodottságukat, anélkül, hogy ugyanakkor megtalálnák uj énjüket. Ez a forradalmi emberek ki nem egyensulyozottságának legfőbb magyarázata.

Le Bon és mások kutatásai óta áltatás volna feltételezni, hogy nevelés, társadalmi állás, müveltség és egyéb jellemképző erők óvszerül szolgálhatnának az ilyen tömeghatások ellen. Tömeggé válhatik a tábornok, a közigazgatási tisztviselő, a képviselő és az egyetemi tanár, ha a pillanat hatása, vagy a viszonyok kényszere alatt feltüzi a forradalmak kokárda-jelvényét. A tömeg a lelki infekció egyik jelensége, mellyel szemben nagyon ritka az immunitás. Ezért nem lehet utólag csodálkozni, ha a forradalomban a volt tábornok mindenkinél nagyobb vörös gombbal szaladgál, ha a későbbi püspök a kommunizmust a legideálisabb életformának hirdeti és ha a magasállásu biró végletekig való kitartást prédikál az uj rend mellett. Ezek azok a cselekvések, melyekre rövid néhány esztendő multával elkövetőik nem szivesen szoktak visszaemlékezni. Pedig nem is ők változtak meg, csak a hangulat, melynek hatása alatt állottak. A tömeg egyedei ugyanis mindig azonosak, csak a lelkiállapotuk más és más. Fanatizmus, lelkesedés, elkeseredés, gyülölködés és gyávaság, vagy egyszerü alkalmazkodási törekvés hatása alatt elvesztik régi individualitásukat és részesei lesznek a tömegléleknek, amely megnyilvánulásaiban eltér az egyének lelkétől. Ugyanazok, akik tegnap a társadalom oszlopai voltak, holnap a képrombolók élére rohannak. De amilyen gyorsasággal ez a változás történik, ha a forradalmi pszichózis elvesztette erejét, épen olyan gyorsan tünik el a forradalmi _citoyen_ és lesz belőle békés _bourgeois_.

A tömeg alapjában véve mindig helyen érez, de logikátlanul cselekszik. Megérzi a társadalmi és állami rend igazságtalanságait, de nem ismeri azok orvosszereit és nem tudja megszüntetésük módjait. Minthogy társadalmi állás, elhelyezkedés, müveltség, vérmérséklet szerint nagyon különböző egyénekből tevődött össze, ahhoz, hogy cselekedjék, nagyon általános, tetszetős, de tartalmilag bizonytalan _jelszavakra_ van szüksége. Isten országa, haladás, egyenlőség, szabadság, testvériség, szocializmus, kommunizmus és társaik. A jelszó általános tünete minden forradalomnak. De kellenek a jelszavak másért is. A primitiv emberi igazságérzet megköveteli, hogy az ember önmaga előtt igazolja cselekedeteit. Ezért kell olyan tételeket felállitani, hogy a tulajdon lopás és hogy a tulajdon elkobzása nem egyéb a kisajátitók kisajátitásánál.

A másik jellegzetes vonása minden tömegnek, de különösen a tömeg forradalmi lelkiállapotának, a kritika nélküli _hiszékenység_. A tömeg elfogadja a jelszavakat és melléjük maga csinálja az ábrándképeket és hazugságokat, melyeket teljes egészükben valónak fogad el. Elhiszi, hogy a Bastille lerombolásával uj korszak virrad rá, elhiszi, hogy Napoleon császársága tulajdonképen betetőzése a forradalmi ideáloknak. Ugyanaz a tömeg tapsol Robespierrenek, éljenzi Napoleont és virágokkal halmozza el Sándor cárt, mikor a szövetségesek hadseregei élén bevonul Párisba.

A forradalom lélektanához tartozik a gyakorlati itélőképesség teljes hiánya, akár a célok elérhetősége, akár a szállongó hiresztelések tekintetében. Forradalmi időkben nem okoz nehézséget annak elhivése, hogy meg lehet valósitani e földön Isten országát, hogy a társadalom minden felsőbbség és hatóság nélkül, tisztán az emberek testvéri együttérzése alapján boldogulhat, vagy hogy meg lehet teremteni az állandó és tökéletes egyenlőséget. De épen ugy elhiszi a tömeg, hogy csak egyesek, vagy egyes osztályok gonoszsága és rosszakarata állja utját, hogy megvalósitsa ezeket a nagyszerü célokat. A forradalmi tömeg elhiszi, hogy aki jó kabátot visel, feltétlenül arisztokrata és eo ipso ellensége a forradalomnak. Elhiszi, hogy csak a zsidók csinálták a forradalmat és hogy minden zsidó kommunista. Ezért közös minden forradalomban a kollektiv felelősségrevonás jelensége és ezért szed minden forradalom tuszokat azoknak köréből, akiket eszméi ellenségének tart. Az ilyen hiszékenységre alapitott vádak a különböző forradalmakban még tartalmilag is ismétlődnek, csak a nevek változnak. Dantont bukásában azzal vádolták, hogy Pittel cimborált a forradalom ellen; Miklós cárról azt hiresztelték, hogy országát eladta a németeknek. A szexuális érzés lévén az emberi életnek egyik legerősebb mozgatója, majd minden forradalomban felbukkannak a szexuális természetü vádak is, melyeknek tárgya rendszerint a felsőbb osztályok tagjainak az alsóbb osztályok szép és erkölcsös nőivel szemben elkövetett erőszakossága. Mióta a monda egy ilyen eseménnyel hozta kapcsolatba az utolsó római király bukását, ezek a vádak és hiresztelések kiszinezett és tulzott formában állandóan ismétlődnek. Ezek a szexuális elemek feltalálhatók a francia forradalomban, orosz bolsevizmusban és napjaink többi forradalmi mozgalmaiban egyaránt.

A tömeg hiszékeny és hinni akar. Ezért van a nagy forradalmi jelszavaknak mindig igéretszerü jellegük és ezért van minden forradalmi tanban bizonyos megváltásszerü vonás. Közösek ebben a legkülönbözőbb eredetü forradalmi mozgalmak, kereszténység, középkori parasztlázadás, ujrakeresztelők, francia forradalom, szocializmus és kommunizmus egyaránt. _Kropotkin_, a forradalmak szakértője, mindenkor vallásos lelkesedést lát a tömegekben. _Wells_ szerint nem a tétel lényeges a szocializmusban, hanem az az ismeretlen uj világ, melynek bekövetkezését igéri. Hogy mi legyen a tartalma ennek az uj világnak, melynek igérete kétségtelenül ott lebeg minden forradalom felett, lehet nagyon különböző, de igérete és hite nélkül nincs forradalom. Mig azonban a vallások földöntuli boldogságot igérnek, a forradalmak földi megváltás képeit csillogtatják meg a tömeg előtt. Az elsőnek a terminusa az örökkévalóság, az utóbbinak azonban emberileg belátható időn belül kell bekövetkezni. De mert nem következhetik be, ezért követi az állami és társadalmi jellegü forradalmakat a tisztán vallási jellegü mozgalmaknál gyorsabban a kiábrándulás.

Olyan forradalom, amely valóra tudta volna váltani igéreteit, még nem volt és nem is lesz. A forradalom lehet tisztitó vihar, hozhat haladást magával, de mint adós, nagyon gyenge igéreteinek valóraváltásában. Nagyon gyakran még a haladás is egészen más irányban jelentkezik, mint előre kitervezte. Ma még nem érkezett el az ideje, hogy végleges itéletet mondjunk az orosz forradalomról. Kétségtelen azonban, hogy a dogmatikus marxizmus és kommunizmus volt a zászlajára irva. Már ma is lehet látni, hogy ezzel szemben legfőbb eredménye a feudalizmus megdöntése, a nagybirtok feldarabolása és egy konzervativ irányu paraszt-demokráciának a megteremtése.

Minden forradalomnak halála a _kiábrándulás_. Ez a kiábrándulás nem jelent szükségképen elfordulást a forradalmi jelszavaktól. A jelszavak élnek, de kivesz belőlük a lendület és erő. A forradalom eljut a kifáradás állapotába. Ez a forradalom második periódusának kezdete, mikor vagy a régi rend szervezkedik erőszakos restaurációra, vagy egy uj rend emelkedik ki magából a forradalomból. A második periódusnak e két látszólag nagyon eltérő fajában nagyon sok a közös vonás. A normális idők tekintély-tiszteletétől eltérőleg ilyenkor a félelem a hatalom gyakorlásának legfőbb biztositéka és az általános kifáradás a megváltozott helyzet legfőbb jellemvonása. Az uj irányzat konzervativ és reakciós. Még ha a forradalom vivmányainak megőrzése cimén történik is az uj szervezkedés, lényegében ez akkor sem egyéb a forradalom halálánál. Ilyenkor hiszi a tömeg, hogy Octavianus megmenti a köztársaságot és Napoleon a szabadságot. Az orosz forradalom második periódusában a vezetők még a régi jelszavakat hangoztatják, mikor a parasztok tulajdonjogának elismerése, az egyéni gazdasági tevékenység helyreállitása és az uj gazdasági politika tulajdonképen a dekommunizáció kezdetét jelenti. Ez az a második periódus, mikor a régi rend emberei kezdenek felbukkanni és egy uj állapotban történik az összeolvadás. A forradalom kiélte magát, megelégszik a formákkal, a lényeg kicsuszik alóla. Amint azonban a forradalom nem azért sikerült, mert egy pár vezető a forradalmat akarta, vagy elhatározta, megdöntése sohasem néhány ellenforradalmár munkája. Az ellenforradalmak csak akkor sikerülhetnek, ha megváltozik és reakcióssá válik a tömeg gondolkodása. Soha a konzervativ ösztönök oly erősen nem élnek a tömegekben, mint lezajlott forradalmak után.

Lezajlott forradalmak után, mikor az egyesek megint higgadt fővel gondolkodnak, csodálkozással szokták megállapitani, hogy a forradalom – vagy ellenforradalom, – egyáltalán sikerülhetett. A történelmi kézikönyvek, de főleg az utólagos bölcsesség jegyében irott tanulmányok csakugy hemzsegnek az olyan megállapitásoktól, hogy a forradalmat csak törpe minoritás csinálta és kellő pillanatban, kellő határozottsággal el lehetett volna fojtani. _Ha_ a Bastille őrsége ellenáll, _ha_ a svájci testőrök még egy óra hosszat kitartanak, _ha_ a Tabor-hidon idejében lövetnek, _ha_ a versaillesiek megfontolatlanul ki nem üritik a párisi erődöket, _ha_ a cár környezete el nem bátortalanodik és _ha_ van egy maroknyi elszánt csapat akár az őszirózsás forradalom, akár a kommün kitörésének éjszakáján, bizonyára nincsen forradalom. De a forradalomban és ellenforradalomban látszólag azért változik meg az események logikája, hogy a későbbi kritikusok a döntő pillanatokban seholse legyenek, vagy ha jelen vannak, bölcsen meglapuljanak. Minden forradalom története ezt bizonyitja és mi, akik szintén átéltünk már egynémely forradalmi időket, megdöbbentő hasonlatosságokat állapithatunk meg a régebbi forradalmak jelenségeivel.

Az események menete pontosan ugyanaz: fokozatos bomlás, mely az anarchiáig vezet. Egyéni akciók és huligánizmus az egész vonalon. Lent megrendül a tulajdon intézményének tisztelete, fent a tulajdon megvédésének ösztöne. A tekintélyt képviselő hatóságok felülről lefelé mind bizonytalanok és ingadozók. Minthacsak törvényszerüség volna cselekedeteikben, a legrosszabb féluton állnak meg, akár erőszakra, akár engedményekre határozzák el magukat. Erőszakjuk csak felingerel, mert hiányzik belőle a következetesség és erő, engedményeik ki nem elégitenek, mert nem nyujtanak eleget és mindig elkésettek. Közös e tekintetben a francia Lajos sorsa az orosz Miklóséval. Ahogy a francia forradalomban egymást követték mérsékelt királypártiak, az alkotmány reformátorai, a girondiak, a jakobinusok és ezeket a pure et simple terror emberei, ugy következtek Oroszország forradalmi periódusában egymásra Witte, Stolypin, Lwow herceg, Miljukov, Kerenszki, Trotzkij és Lenin. Némi kis történelmi fantáziával még azt is meg lehetne állapitani, hogy az egyes vezéralakok közül, melyik kinek felel meg. De a hasonlóságok még tovább is mennek. A jóindulatu, de tehetetlen uralkodó, aki mult rendszerek büneinek az áldozata. Az idegen asszony, aki ellen összpontosul a tömegek gyülölete. Az udvari botrány, amely a legszigorubb titoktartás mellett is kipattan és konkrét formát ad az általánosságban elhangzott vádaknak. Franciaországban a nyaklánc botránya, Oroszországban Rasputin. Az emigráció, a restaurációs kisérletek, fehér ellenforradalom Vendeében és Dél-Oroszországban, kisérletek az elfogott uralkodó család megszöktetésére és mindezek után a tragédia. Még a forradalom megitélésében nincs különbség. A polgári Európa ma körülbelül ugyanolyan szemekkel nézi Oroszországot, mint ahogy százharminc és egynehány esztendővel ezelőtt nagyapáink nézték a forradalmi Franciaországot. Borzadtak tőle és bizonyára ugy vélték, hogy az emberiség sorsa felett őrködő felsőbb hatalom igazságos rendelkezése volt, mikor a királygyilkos forradalmi vezéreket elérte a végzetük. Egész Európa megkönnyebbülten lélekzett fel, mikor a francia forradalom véget ért, olyannyira, hogy még annak a reakciónak a nyomását sem érezte egyideig, amelyet egy ujabb negyedszázadnak kellett megdönteni. A forradalom és szereplői az elitélő verdikt sulya alá kerültek. Csak évtizedek multával, amint az összes szereplők eltünedeztek az élők sorából, kezdtek az emberek uj értékeléseket felállitani. Taine szerint akkor kezdődött meg a nagy forradalom glorifikálása Franciaországban, mikor összes szereplői eltüntek az élők sorából. A szereplők meghaltak, de feléledtek a halott presztizsek, mert a szükséges távlatba kerültek.

Egy régebbi tanulmányomban megirtam az 1849. évi eszéki árulás történetét. Eszék várának majdnem hatezer ember volt a helyőrsége 63 ágyuval, mikor a Batthyány Kázmér gróf kormánybiztos a várba egy zászlóalj frissen toborzott, rosszul felszerelt honvéddel bevonult és a helyőrséget felszólitotta, hogy esküdjék fel a magyar alkotmányra. Három császári tábornok, egész rakás törzstiszt volt a várban, akik a parancsnokságuk alatt álló fegyveres erővel a maroknyi honvédcsapatot összeroppanthatták volna. De nem ez történt. Teljesitették a »borzalmas« parancsot. Egymásnak ellenben zárt ajtók mögött reverzálist állitottak ki, hogy amit cselekedtek, a legfőbb hadur iránti esküjüket nem érinti. Ugyanez az eset a mi forradalmainkban is megismétlődött. A véletlennek ez a sokszoros megismétlődése nem véletlen, hanem azonos lelki dispozicióknak ismétlődése.

A tömeg lévén a forradalmak fizikai előfeltétele, a forradalmak kiinduló pontja mindig az olyan hely, ahol az emberek sokasága él együtt, tehát a város. Vannak ugyan parasztforradalmak is, de ezek csak akkor jöhetnek létre, ha valamely külső körülmény mesterségesen összetömöriti a föld népét egy helyen. A német parasztforradalomnak és a Dózsa-féle lázadásnak ilyen esemény a bevezetője. Önmagában a kis, szétszórt falvak lakossága nem forradalmi elem. A forradalmak doktrinérjei szeretnek ugyan a parasztra, mint a forradalmi törekvések rezervoárjára hivatkozni, de hivatkozásuk merőben hamis. A paraszti pszichét nagyon nehéz néhány sorban összetömöritve jellemezni. De talán megfelel a valóságnak, ha azt állapitjuk meg, hogy mélységes közönyösség és helyzeti konzervativizmus, ősi anarchikus ösztönökkel találkoznak benne. Ennek a megállapitásnak látszólagos ellentmondásait talán kiegyenliti az, hogy elsősorban csak önmagát látja és mindenekfelett _földet akar_. Ha a forradalom ehhez hozzásegiti, szivesen fogadja, de ezen a ponton meg is áll. Ezt mutatja a francia forradalom és az orosz bolsevizmus egyaránt. Az orosz paraszt élteti a bolsevizmust, amely földhöz segiti, de megbuktatja a kommunizmust, amely köztulajdonba akarja venni a földeket.