Part 5

Kolumbus kora előtt Amerikában a kontinens derekán lakó népek jutottak el a civilizáció állapotáig. Ennek a civilizációnak három nép volt a birtokában, a mája Yukatanban, a nahua és főleg ennek azték törzse Mexikóban és az inka Peruban. A felfedezés idejében ez a három nép már a megszervezett társadalmi és állami életnek magaslatára emelkedett. A vadászattal, halászattal és a természet által nyujtott gyümölcsök esetleges gyüjtögetésével szemben ismerték a rendszeres földmüvelés nyujtotta előnyöket. Termesztették a tengerit, burgonyát, dohányt, gyapotot és a földmüvelés eredményességének biztositására, akárcsak az ókor keleti népei, csatornákat és öntöző müveket létesitettek. Az iparban ismerték a fazekasságot, fonást és szövést, a fémek közül használták az aranyat, ezüstöt és rezet és részben a bronzot is. Az irás a máják és aztékok körében a hieroglifák stádiumából a fonetikus jelek felé volt átfejlődőben. Mindhárom népnek a vallása is tulemelkedett már az egyszerü természeti vallások állapotán; voltak képzeteik a mindenségről, volt ritusuk és dogmájuk. Ismerték a matematika alapelemeit, tudtak naptárakat szerkeszteni és különösen a máják időszámitását megközelitő pontossággal vissza lehet vezetni körülbelül Krisztus idejéig. A láma kivételével egyik népnek sem voltak azonban tejelő és igavonásra használt háziállatai; nem ismerték a kereket és az ekét. Földmüvelésük körében csak a kapát használták. Nagy általánosságban körülbelül olyan kulturnivón állottak Amerikának többi, kőkorszakot élő vadász és halász népei fölött, mint állottak Egyiptom és Mezopotámia az óvilág többi népeivel szemben a mi időszámitásunk előtt három-négyezer esztendővel. Kulturájuk Amerika felfedezésének az idején kezdett terjedni északi és déli irányban a kőkorszaki vadászok vidékeire. Ha a spanyol hóditás össze nem dönti az aztékok és inkák birodalmát, bizonyára hatalmi és kulturális centrummá fejlődnek egész Amerika, vagy legalább is a kontinens jelentős részei számára.

A bölcsőt, ahonnét ez a civilizáció kiindult, valószinüleg a máják körében kell keresni. Ők voltak az uttörők, de bizonyos vonatkozásokban az aztékok és inkák tulszárnyalták őket. Általában az elért kulturfok tekintetében a három nép között nagy eltérések mutatkoztak és a kétségtelen kölcsönhatások mellett az elért eredményeknek egy szinvonalra hozatala még nem történt meg. A máják például nagyszabásu épitményeik emelésénél, melyeket ma őserdők bozótja borit, csak kőeszközöket használtak s a réz és bronz alkalmazásában elmaradtak az inkák és aztékok mögött. Viszont irásjeleiknek ismerete csak északi irányban, Mexikó felé hóditott teret és egyáltalában nem hatolt be Dél-Amerikába. Peruban az irást növényi rostokból készült szines fonalak csomózásával pótolták. Amennyire a fennmaradt emlékek alapján meg lehet itélni, közvetlenül a spanyol hóditás előtti időkben hosszu küzdelem folyt az aztékok és máják között, amely nagyrészben az utóbbiak országának elpusztitásával végződött. Igy az európaiak megjelenése alkalmával a mája civilizáció, amely valaha vezetett Amerika földjén, már hanyatlóban volt.

=Önálló volt-e a középamerikai civilizáció?= Mikor a tudomány elkezdett foglalkozni a középamerikai civilizáció problémájával, természetszerüleg felmerült ugyanaz a kérdés, amely már az egyiptomi és szumir civilizáció kezdeteinek vizsgálatánál is foglalkoztatta a kutatókat: mi volt az, ami a lökést megadta, hogy épen ezek a népek emelkedjenek a barbárság állapotából a szervezett társadalmi élet és kultura szinvonalára? Az óvilág civilizációjának eredeténél aránylag egyszerü volt a válaszadás, mert a részletkérdésekben lehetett ugyan eltérés, de afelől nem lehetett kétség, hogy maga a civilizáció a Földközi tenger délkeleti sarkának alluviális folyóvölgyeiben keletkezett. Az amerikai őskulturát illetőleg azonban két tudományos hipotézis került szembe egymással; az egyik az amerikai kulturának autochton voltát vitatja, mig a másik tagadja a külön kulturfejlődés lehetőségét és az amerikai kulturát is az óvilágéval azonos ősi forrásból akarja leszármaztatni.

Az első hipotézis szerint az emberi szellem alapjában véve egységes és ha a körülmények egyébként kedvezőek, kulturában és civilizációban szükségképen azonos eredményeket termel ki magából. Ezen iskola képviselői szerint az evolucióban müködő erő az, amely azonos körülmények között azonos eredményeket hoz létre. Ezen elmélet szerint lehetnek elszigetelt és egymástól függetlenül fejlődött civilizációk. Ilyen elsősorban az amerikai. A másik az ugynevezett _diffuziós elmélet_, melynek főképviselői Elliot Smith és iskolája. Ezek szerint az a felfogás, hogy a civilizáció keletkezése különböző helyeken megismétlődhetik, csak az evoluciós tan helytelen magyarázatából eredhet. Az evolució nem azonos fejlődés és nem ugyanannak a fejlődésnek megismétlődése, hanem ugyanazon törzsnek a szétágazása és ebben a keretben folyton tökéletesebb formáknak kitermelése.

Idestova már csaknem száz esztendeje, hogy Humboldt a kulturának nem különböző helyeken való keletkezését, hanem szétterjedését hangoztatta és rámutatott az ázsiai és amerikai kultura számos hasonlatosságára. A diffuziós elmélet hivei igyekeztek ezt a megállapitást törvényszerüvé tenni és minél több bizonyitékkal alátámasztani. Nem minden jogosultság nélkül hivatkoznak a jávai, sziámi és kambodzsai épitészetnek a középamerikai épitményekkel való feltünő stilusbeli hasonlatosságára. Utalnak arra, hogy egyes ülő helyzetben levő istenalakok feltünően hasonlitanak a hátsó-indiai Buddha szobrokhoz. Egyes archeologusok a mája épitmények diszitő motivumai között az elefántot vélték felfedezni. Elliot Smith egész sor olyan kulturális tényezőt sorol fel, melyeket véleménye szerint kétszer nem lehetett feltalálni. Ezek között vannak például a körülmetélés, a nap és kigyó együttes használata uralkodói jelvények gyanánt, a megalitikus épitmények és a szvasztika. Szerinte mindezek egy ősi, ugynevezett _heliotitikus kulturának_ az elemei, amely nagyjából az északi szélesség 20 és 45 foka közötti övön terjedt a Földközi tenger délkeleti szögletéből nyugati irányban az Atlanti oceánig, kelet felé pedig egész Déli-Ázsián és a Csendes oceán szigetvilágán keresztül az amerikai partokig. A Csendes óceán vizsivatagában, 2000 km.-re Pitcarin szigettől és 7000 km.-re a délamerikai partoktól, magányosan emelkedik ki a _Husvét sziget_, amely óriási méretü kőszobrairól világhirre emelkedett. A diffuziós elmélet hivei ezt a magányos szigetet a legfőbb bizonyitéknak tekintik a maguk igazsága mellett: pillére volt annak kulturhidnak, amely Ázsiát a polinéziai szigetvilágon keresztül Amerikával összekapcsolta. Elliot Smith még térképen is megrajzolta az emberi civilizáció szétterjedésének képletét. Szerinte a Krisztus előtti negyedik évezredben egyiptomi kolonizátorok vitték szét a civilizáció csiráit Szumérba, Elámba, Krétába, Sziriába és másfelé. A Kr. e. harmadik és második évezredben az ujabb centrumok a kultura módosult és változott tipusait terjesztették szét Európában, Afrikában és Ázsiában, egészen Szibériáig és Kináig. A következő évezred egy további szétterjedés tanuja a maláj szigetvilágra és Melanéziára, mig az utolsó hullám a Csendes oceánon keresztül Peruig, Közép-Amerikáig és Mexikóig jutott el.

Akármilyen tetszetős is a civilizáció egységének ez a tantétele, teljes merevségében aligha fedi a valóságot. A tétel épen olyan tulzásnak tetszik, mint azoknak az okoskodása, akik abból a körülményből, hogy az amerikai civilizáció, ugyanugy, mint az egyiptomi, két földrész összekötő pontján keletkezett, törvényszerüséget akartak levezetni és felállitották a civilizációk keletkezési helyéül szolgáló _transzkontinentális hidak_ elméletét. Önmagában sem az önálló amerikai civilizációnak az elmélete, sem pedig a diffuziós elmélet nem elégséges a problémák egész sorának megoldására. Az amerikai civilizációnak mindenesetre vannak ugy ősi, mint idegen földrészekről később beszármazott elemei. Ha ugyanis a civilizációt Amerika népei kivülről kapták volna a Kr. e. első évezredben, akaratlanul fel kell merülni a kérdésnek, hogy mi volt akkor Amerikában azelőtt? Vajjon el lehet-e képzelni, hogy a Bering szoroson át bevándorolt mongolok vagy premongolok utódai változatlanul megmaradtak hét-tizezer év előtti állapotukban? Vajjon nem lehet-e elképzelni az emberiségnek erről az ágáról, hogy a többiektől való elszigetelődése után, alkalmazkodva a viszonyokhoz, megismerve és felhasználva a rendelkezésére álló természeti erőket és kincseket, magától is eljutott a civilizációnak, szervezett gazdasági és társadalmi életnek bizonyos fokára? Olyan nagyon bizonyos-e, hogy ugyanazt a dolgot kétszer, vagy két helyütt felfedezni nem lehet? Nem mutat-e a találmányok története nagyon sok példát, hogy mikor a szükség parancsolta, egymástól függetlenül többen is rájöttek ugyanannak a problémának a megoldására?

Ezek figyelembevétele mellett az amerikai civilizáció fejlődését körülbelül következőleg lehet megmagyarázni. A kőkorszakbeli vadászok utódai évszázadok, vagy talán évezredek leforgása alatt szétterjedtek az egész kontinensen. Alaszkától a földrész déli csucsáig klimájánál és természeti viszonyainál fogva Közép-Amerika rejtette magában leginkább azokat az elemeket, melyek az embert a megtelepedésre és rendszeres gazdasági munkára rávezethették. Guatemálában, ahonnét a mája civilizáció kiindult, vad növény formájában ma is tenyészik a _tengeri_ őse. Mint a vad gabona Elő-Ázsiában, itt valószinüleg a tengeri megismerése vitte rá az embert a földmüvelésre és megtelepedésre. Amerikában is a földmüvelésre való áttérés volt a település, állandó lakás és társadalmi élet kezdete. Hogy az igy kezdődött civilizáció az idők folyamán kapott idegen eredetü elemeket, az ismét valószinü. Azt ugyanis, hogy Amerika és a földkerekség többi része között mindaddig semminemü összeköttetés nem lett volna, mig a mi történelmi könyveink számára hivatalosan fel nem fedezték, feltételezni nem lehet. Azt természetesen, hogy a csiszolt kőkorszak, vagy bronzkorszak parthajózásra alkalmas hajózási eszközeivel bárki is rendes oceánjárásra vállalkozott volna, senkisem állithatja. Ezzel szemben, ha nem is bizonyitható, nincsen kizárva, sőt valószinü, hogy évszázadok folyamán innét is, onnét is, ismételten vetődtek hajótöröttek az amerikai partokra. A polinéziai szigetvilág bennszülötteinek oldal-egyensulyozóval ellátott csónakjai gyakran meglepően nagy utakat tesznek meg. Még a mult századból is van tudomásunk róla, hogy egy vihar által elsodort japán dzsunka Amerika partjain szenvedett hajótörést. Ahogy Uj-Zéland, vagy a Husvét sziget a kőkorszakban be tudott népesülni, ugyanugy juthattak el hajótörések szerencsétlenjei, vagy egyszerü kalandorok Amerikába. Nagy szerepük lehetett ebben a tengeráramlásoknak is. A déli csendes oceáni áramlás, mely a polinéziai szigetvilágból indul ki, Peru partjain törik meg. A Kuro-sivo áramlás Japántól Észak-Amerika partjához vezet. Az Atlanti oceán északi részén a szigetek láncolata, melyet a történelmi időkben a normannok nagyon jól ismertek, valósággal hidpilléreket szolgáltatott Európából Amerikába.

Az Amerikában évezredek előtt kifejlődött autochton civilizáció ezen a réven gazdagodott a történelemig homályban levő századok során idegen elemekkel. Ezért lehet igazuk azoknak az amerikai archeologusoknak, akik egyik oldalon rokonságot állapitanak meg a labradori és nyugat-európai csiszolt kőeszközök között, másik oldalon pedig rámutatnak arra, hogy a polinéziai eredetü burgonya is csak az ember közvetitésével kerülhetett Dél-Amerikába. Igy lehet megmagyarázni a közép-amerikai kulturáknak más kulturákkal való rokon vonásait is. Mai értelemben vett kolonizálásról a Kolumbus kora előtti Amerikában beszélni nem lehet, de igenis fel lehet tételezni azt, hogy a mongol eredetü amerikai faj az évezredek során tarkázódott idegen elemekkel, az amerikai civilizáció pedig esetről-esetre kapott kivülről megtermékenyitő lökéseket. Ezért kell feltételeznünk azt is, hogy sem az elszigetelt civilizáció elmélete, sem pedig a diffuziós elmélet önmagában nem állhat meg, hanem természetszerüleg kiegésziti egymást.

=A föld és faj szerepe a civilizáció történetében.= A fentiekben áttekintve az emberi civilizáció keletkezésének és kifejlődésének nehéz és fáradságos évezredein, akaratlanul is fel kell merülni a kérdésnek, hogy miért kellett a civilizációnak ott megszületni, ahol épen megszületett és milyen okok idézték elő már a hajdankorban az egyes népek és országok civilizációjának elvándorlását, vagy hanyatlását.

Kétségtelen, hogy a civilizáció kifejlődésében igen fontos, majdnem döntő jelentőségü szerepük volt a földrajzi, éghajlati és egyéb fizikai tényezőknek, mint arra Egyiptomnál és Mezopotámiánál rámutattunk. A jégkorszak Európájának nedvesen hideg klimája és siváran fagyos tája, ahol az embernek minden erejét meg kellett fesziteni, hogy létének legnélkülözhetetlenebb szükségleteit megszerezze, nem volt alkalmas arra, hogy földéről a civilizáció kisarjadjon. Erre az alluviális folyóvölgyek voltak a legalkalmasabbak, ahol könnyebbek voltak az élet előfeltételei, de egyben olyanok voltak a körülmények, hogy szinte megtelepedésre és közös erőkifejtés révén még nagyobb eredmények elérésére sarkalták az embereket. Voltak, akik épen azért az egyiptomi, mezopotámiai és részben kinai példákból levont tapasztalatokat abban a nagyon egyszerü, de egyuttal nagyon merev tételben süritették össze, hogy _öntözés nélkül nincs civilizáció_. Ennek a tételnek az a legfőbb hibája, hogy az okot felcseréli az okozattal. Nem az öntözésből lett a civilizáció, hanem az öntözés már a földet müvelő, a természet erőit hatalmába állitó, civilizálódó ember munkája.

Mindenesetre a tételből annyi igaz, hogy megfelelő természeti előfeltételek nélkül civilizáció nem keletkezhetik. Magának a civilizációnak hordozója azonban az ember, közelebbről a _faj_, az emberiségnek egy bizonyos, nagyjából közös testi és lelki tulajdonságokkal felruházott csoportja. A durva kőkorszak cro-magnoni embere olyan müvészi tehetséget árul el, hogy szinvonala hosszu évezredeken át megközelithetetlen marad a többi emberiség számára. Az egyiptomi és szumir civilizáció többé-kevésbbé azonos előfeltételek között fejlődött és vonásaiban mégis erősen elüt egymástól. Kréta elsőnek viszi be az egyéni, individuális vonást az emberi civilizációba. Az elvont természettudományos és metafizikai gondolkodás első elemeivel nem az egyiptomiak és babiloniak, hanem az árja görögök és hinduk ajándékozták meg az emberiséget. Költészetük a szemitáknak is volt; az egész epikus költészetnek a babiloni _Gilgames-éposz_ a legrégibb emléke s a lirának csodálatosan szép megnyilatkozásait őrizte meg az _Énekek éneke_. A szemita költészet azonban a gondolatok dinamikáján nyugszik, nem ismeri a metrikus szerkezetet és a rimek ölelkezését; ez az árja lélek szülötte és az árja nyelvek sajátossága.

Faj és nyelv nem fedik egymást és tiszta fajokat már a legrégibb korokban sem tudunk kimutatni. Bizonyos azonban, hogy a nyelvek keletkezése és felépitésük logikája mögött külön lelki individualitások megnyilatkozását kell keresnünk. Az emberi társadalomban igy felépült nyelvek a gondolatok hordozói és a civilizáció munkájának eszközei. A fejlődés későbbi fokán azonban a nyelv több egyszerü eszköznél; determinálója az egyes emberi csoportokhoz való tartozandóságukat. A biológiai és antropologiai _faj_ mellett létrejön az etnikai és históriai _nép_ s az érzésbeli és erkölcsi _nemzet_. Nincs tulzás benne, hogy aki angolul tanult meg beszélni, másként tanult meg gondolkodni is, mint akinek magyar, vagy japán az anyanyelve. Modern gazdasági életből vett hasonlattal élve, a nyelv, akár az iparnak egyes ágai, visszahat arra, aki él vele és módositja lelki berendezését. Német vagy francia faj például nincs; a német és francia nép egymásra rakodott és egymással összekeveredett fajok konglomerátuma, de mégis lehet német és francia jellemről és tulajdonságokról beszélni. Ezek a problémák azok, melyeket oly sokszor és oly szivesen szoktak összekeverni egymással.

A régebbi tudomány tulságosan nagy sulyt helyezett a _miliő elméletére_. Még ma is emlékszem iskolai könyveim magyarázataira, hogy a derüs ég, a kéklő tenger, a lágy formák, az enyhe levegő volt a szülőanyja a görög költészetnek és müvészetnek. Da vajjon ez a költészet és müvészet lehetett volna-e azzá, aminek ismerjük – görögök nélkül? A görög géniusz volt az, amely ezeket a szépségeket felismerte, amelyek őt örök alkotásokra ihlették. Olyan eset ez, amely számtalanszor ismétlődik a civilizáció történetében. De a görög példa mutatja azt is, hogy ha elhal a faj géniusza, vagy nevezzük bármiként azt a folyamatot, amely a faj, a nép vitalitásának elhalását hozza magával, hiába van az ég, a tenger, a forma, a levegő, ugyanazokat az értékeket magából kitermelni képtelen.

Ma kétségtelenül a fehér fajhoz tartozó népek, szorosabban az indoeurópaiak, vagy árják vezetnek az emberiségben. Pedig időben az egyiptomiak, szumirok, szemiták és a mediterrán fajhoz tartozó különböző népek legalább három évezreddel megelőzték őket. Egyiptomban már állottak a piramisok, Babilonban a tudósok matematikai alapon számitották ki a csillagok járását, Krétában virágzottak a müvészetek legkülönbözőbb ágai, mikor az indoeurópaiak ősei a konyhahulladék-halmok fölött állati piszokban éltek, vagy pásztorkodva vándoroltak a Balti és Fekete tenger közötti füves rónaságokon. Mégis ezek az északról jött barbárok az őket terhelő időbeli különbözetet nagyon gyorsan kiegyenlitették. Elsajátitották és teljes uj irányokban fejlesztették tovább a kulturának a náluk régebbi fajoktól átvett kincseit, de egyuttal felvették azokkal a harcot a világ uralmáért is.

Az amerikai Breasted nem ok nélkül mutat rá, hogy az indoeurópaiak megjelenését Babilontól a Herkules oszlopaiig egy óriási összeütközés követi. A két végső pont közötti egész vonalon másfél évezreden keresztül folyik a harc az árják és szemiták között a Földközi tenger és távolabbi vonatkozásban az akkor ismert világ uralmáért. Ennek a harcnak egyes fázisai a kassiták uralomra jutása Mezopotámiában, a médek háboruja Assziria ellen és Ninive eleste, a perzsák világbirodalmának megalakulása Babilon és az elő-ázsiai szemita államalakulások romjain, a görögök küzdelme a föniciaiakkal a tenger hegemoniájáért s a római–pun háboruk életre-halálra Sziciliában, Afrikában, Hispániában és Itáliában. Mindezek az események azonban már az ókor politikai történetének körébe tartoznak.

Ismerve az előzményeket, tulzás és nevetséges hiuság nyilatkozik meg az ugynevezett árja fajelmélet hirdetőinek abban a kérkedésében, hogy minden, ami szép, nagy és dicső a világon, a magas, szőke és világosbőrü északiak alkotása. Az ilyen meséknek nincs helyük a tudományban, de nincs is rájuk szükség. Ha az egyiptomiak, szumirok és földközi tengeriek évezredekkel előbb indultak meg a civilizáció és emberi haladás nagy országutján, azért az utánuk jötteknek, akik utolérték őket és maguk részéről uj kincsekkel gyarapitották az emberiség szellemi vagyonát, nincs mit szégyenkezniök. Legfeljebb a vezető helyzet fokozatos felelősséget ró a latin–germán kulturkör népeire, amelyek ma az emberiség élén állanak.

*

Az olvasót, aki végigfutott ezen a kis tanulmányon, arra kérem, hogy azt alcimeivel egyetemben _vázlatnak_ tekintse. Elképzelése annak, hogy milyen szempontok szerint és milyen beosztásban kellene megirni a civilizáció keletkezésének történetét, addig az időpontig, mikor az ember a történeti idők világosságába lép. Megirásának egyetlen oka és mentsége lehet: az összefüggések keresése, melyek az emberiség őstörténetével és a legrégibb civilizációkkal foglalkozó munkákban hiányzanak. Épen az utolsó évtizedekben az őstörténelmi kutatás igen nagy eredményeket produkált, de ezeknek összefoglalása még hiányzik. Ennek az összefoglalásának a vázlatát próbáltam nyujtani.

A rengeteg és nagyon sokfelé szétágazó irodalomból, amely az általam vázolt problémákkal foglalkozik, egy-két utalással egyetemben csak azokat idézem az alábbiakban, amelyek vagy összefoglaló jellegüek, vagy egészen uj kutatások eredményeit zárják le. Magyar nyelven a Természettudományi Társulat kiadásában még 1881-ben jelent meg _Topinard_ nagybecsü Anthropologiája, amely azonban már sok tekintetben elavult. E tudományág mai eredményeit foglalja össze a _Schwalbe–Fischer_ féle »Anthropologie«, amely 1923-ban jelent meg a »Kultur der Gegenwart« cimü Teubner-féle gyüjteményes vállalatban. Ebbe a tárgykörbe vág _Pittard_ munkája is: »Les Races et l’ Histoire«, 1924. Az ősemberre vonatkozó kiváló munkák: _Boule:_ »Les Hommes Fossiles«, 1921–23; _British Museum:_ »Guide to Fossil Man«, 1922; _Burkitt:_ »Prehistory«, 1921; _Keith:_ »The Antiquity of Man«, 1915; _Obermaier:_ »Der Mensch der Vorzeit«, 1912. Rövid, de igen jó összefoglalások a Göschen-gyüjteményben _Hoernes_ munkái és _Vulliamy:_ »Our Prehistoric Forerunners«, 1925.

A földközi tengeri civilizáció keletkezésének még mindig alapvető munkája, Mosso: »Le origini della civiltà mediterranea«, melynek utolsó kiadása a szerző halála után 1922-ben jelent meg. Francia nyelven 1926-ban jelent meg _Fougeres_ és több professzor tollából: »Les premiéres civilisations«, amely a kőkorszakból már kiemelkedett közel keleti civilizációk történetét tárgyalja Egyiptomtól a perzsa birodalom megalapitásáig. Általános tájékozódásra ez a munka talán a legvilágosabb és legalkalmasabb. _Stein_ könyve: »Die Anfänge der menschlichen Kultur«, 1906., a kultura keletkezésével nem históriai, hanem elméleti alapokon foglalkozik. Rövid, de jó összefoglalás, _Myres:_ »The Dawn of History«, 1924.

Az egyes részletkérdésekre vonatkoznak: _Delaporte:_ »Mesopotamia«, 1925; _Childe:_ »The Dawn of European civilisation«, 1925; _Childe:_ »The Aryans«, 1926; _Kossinna:_ »Die Indogermanen«, 1921; _Sayce:_ »The Races of the Old Testament«, 1925; _Sayce:_ »The Hittites«, 1925. Egyiptomot illetőleg _Maspero_ és _Flinders-Petrie_, Krétát illetőleg pedig _Evans_ munkáira utalok. A krétai müvészetet igen szépen mutatja be _Bossert:_ »Alt Kreta«, 1921. Teljesen müvészeti tárgyu _Curtius:_ »Die antike Kunst«, 1923. Magyar nyelven Egyiptomról és Mezopotámiáról Mahlernek jelent meg két könyve az Akadémia kiadásában; ezek azonban nem a civilizáció eredetét, hanem a már kész civilizációt ismertetik.

Mindezek mellett megemlitem a _Hartmann_ féle »Weltgeschichte« 1925-ben megjelent első kötetét és a »Cambridge Ancient History« vonatkozó köteteit. Röviden, de igazán általános emberi szempontból tárgyalja a civilizáció keletkezését _Wells_ könyve is: »A világtörténet alapvonalai.« Általánosságban az őskor történetéről a legjobb áttekintést az angolok nyujtják. A németek tulságosan a részletekben merülnek el és nálunk az összefüggések legkevésbbé domborodnak ki.

Az amerikai ember problémájára vonatkoznak: _Wissler:_ »The American Indian«, 1917; _Brown:_ »The Riddle of the Pacific«, 1924; _Babcock:_ »Legendary Islands of the Atlantic«, 1922; _Spence:_ »The Origins of American Man«, Quarterly Review, 1925.

Még három rövid tanulmányra kivánok ehelyütt utalni. Kettő az _Encyclopaedia Britannica:_ »These Eventful Years« cimü gyüjteményes kötetében jelent meg; _Breasted:_ »Man’s Early History« és _Saville:_ »The Antiquity of Man in Middle America.« Ezek az ókori kelet és Amerika archeologiájának mai állásáról számolnak be. _Smith_ a diffuziós elméletre vonatkozó érveit, melyekre több helyütt utaltam, az »Evolution in the Ligtht of Modern Knowledge« cimü, 1925-ben megjelent kötetben tette legutóbb közzé. Egyébként az összes kérdéseknek megközelitőleg teljes bibliografiája található az Enc. Brit. »Anthropology«, »Archeology« és »Races of Man« cimszavai és a tanulmányban érintett egyes országok cimszavai alatt.

FORRADALOM ÉS ELLENFORRADALOM.