Part 4

Biztosat nem állithatunk, de valószinüleg a felfedezést, hogy a rezet miként lehet kivonni az ércéből, mint a civilizációnak annyi más alkotó elemét, szintén Egyiptomnak köszönhetjük. Hogy miként jutott el az ember ehhez a forradalmi jellegü felfedezéshez, azon kérdések közé tartozik, melyekre mindig hiányozni fog a felelet. Csak azt látjuk, hogy az ujabb kőkorszak vége felé majd mindenütt a kőeszközök mellett kezdenek fellépni a réztárgyak is. Kezdetben a rezet leginkább csak ékszerfélék, karkötők, gyürük és más hasonló tárgyak készitésére használták; ugyszólván csak szegényes helyettesitője volt a szinte misztikus tiszteletben álló szép sárga fémnek, az aranynak. Szerszámok készitésére a rezet hosszu időn keresztül nem használták. A fejlett technikáju csiszolt kőszerszámokkal, melyek még ma is néha csodálkozásunkat váltják ki, a réz primitiv öntési technikája hosszu időkön keresztül nem vehette fel a versenyt. Ha a modern idők találmányainak és felfedezéseinek analogiáját alkalmazzuk a történelem előtti időkre, azt kell feltételeznünk, hogy akkor is kevés számu, a felfedezés jelentőségét fokozatosan felismerő ember ugyszólván rákényszeritette az uj felfedezés használatát embertársaira. Ez az átmeneti idő, mig a réz használata általánossá vált, mindenütt évszázadokig tartott. Egyiptomban a réz Kr. e. 5000–3000. között fordul elő a nagadai, diospolisi és abydosi temetkezési területeken csiszolt kőszerszámokkal és tüzkő tárgyakkal egyetemben. Ezt a periódust, mely másutt jóval későbbi időkre esik, rézkőkorszak, _aeneolitikum_ néven ismerjük. A réz, majd a bronz teljes uralomra jutása már a históriai időkre, a dinasztiák korára esik.

Elliot Smith, aki a primitiv kulturák elterjedését tette vizsgálódásának tárgyává és az ugynevezett _diffuziós elméletnek_ a legkövetkezetesebb képviselője, azt állitja, hogy az emberi civilizáció szétterjedésének a réz, majd a bronz volt az egyik legerősebb rugója. Már jóval a rézkőkorszak előtt a Nilus völgyének emberei, de különösen a nők, a malachitot kozmetikai szernek használták; lehet hogy a zöld festéknek valamely mágikus, veszedelmeket elháritó hatást tulajdonitottak. Minthogy ezekben az ujabb kőkorszakbeli sirokban az elefántcsont tárgyak meglehetősen gyakoriak, Smith azt tételezi fel, hogy a malachit ugyanazon az uton, mint az elefántcsont, karavánokkal Nubia felől, ahol Vadi Alaqi volt a legfontosabb lelőhelye, került Egyiptomba. 5000 körül az egyiptomiak, felismervén a réz használatának értékét, a szükséglet emelkedéséhez képest, ujabb forrásokat kerestek. Először valószinüleg a Sinai félsziget rézbányáit tárták fel, ahol Flinders Petrie olyan kőszerszámokat is talált, melyeket a bányászásnál használtak, azután továbbmentek a réz után Krétába, Ciprusba, Kisázsiába, Kaldeába és Elámba. Smith szerint ezek a _rézkutatók_, ahol ércet találtak, kiaknázására gyarmatokat alapitottak és századokon keresztül ezek az egyiptomi telepesek voltak azok, akik a Nilus völgyéből hozott mesterségeiket és müvészetüket gyakorolták és kulturájukat a többi népek körében elterjesztették.

A réznél sokkal nehezebb volt a bronz kérdése. Mig a réz a közel keletnek nagyon sok helyén előfordul, az ónnak Előázsiában és Európában csak három nagy lelőhelye van, Kisázsia, Spanyolország és Cornwall. Igy még a réznél is nehezebb kombinációkat felállitani abban a tekintetben, hogy hol és miként jöttek rá annak megismerésére, hogy a réznek ónnal való ötvözete egy olyan anyagot ad, amely öntésre alkalmasabb, jobban kovácsolható és keménységénél fogva szerszámok készitésére sokkal jobban használható. Az ellenben bizonyos, hogy Kr. e. 3000. körül az ónt Kisázsiában és Spanyolországban már rendszeresen bányászták; ugyanakkor a bronzot Krétában ismerték és 2500. körül a bronz eljutott Itáliába, 2000. körül a mai Franciaországba, sőt 1800. körül Skandináviába is. Már most, ha kissé tulzottnak tartjuk is Smithnek azt a feltevését, hogy mindenütt a réz- és ónkutatók hintették el a civilizáció magvait, megforditva azt bizonyosnak kell tekintenünk, hogy ahol a réz és bronz megjelent, ott vele együtt meg kellett jelenni a civilizáció egyéb elemeinek is.

=Az irás eredete.= Manapság, mikor egész gazdasági, tudományos és társadalmi életünk az irásbeliségre van lefektetve, még a tanult emberek nagy többsége is nehezen tud elképzelni egy olyan kort, mikor az irás ismeretlen volt az emberiség előtt. Még kevésbbé tudunk azonban civilizációt irás nélkül elképzelni. A gondolkodó emberek legnagyobb része, ha csendben megkérdezné önmagát, kétségtelenül hajlandó volna arra, hogy az irástól számitsa a civilizáció történetét és azt az időt, ami az irás ideje elé esik, az ősi barbárság állapotának tekintse.

A számos kitünő munka után, amely az irás történetével foglalkozik, szinte feleslegesnek mutatkozik annak hangsulyozása, hogy az irás feltalálását nem valamely elvont, abstrakt gondolkodási folyamatnak köszönhetjük. Az ujabb kőkorszak embere semmiesetre sem előre megfontolt szándékkal határozta el magát, hogy gondoskodik egy olyan eszközről, amellyel gondolatait beszéd segitsége nélkül is közölni tudja embertársaival. Az irás eredetét az emberi tevékenységnek egy sokkal ősibb formájában, a _rajzban_ kell keresnünk.

Hogy az ősember a rajzot miként használta gondolatainak közlésére, arra még a mostani természeti népek is példát szolgáltatnak. Az indián egy vonalat karcol a kőre és vele jelzi az utat. Mellé hat napot rajzol, amivel jelzi, hogy az ut hat napig tart. A hat nap után következik egy állat képe, oldalában a nyillal, amivel azt fejezi ki, hogy a megjelölt irányban, hat napi járóföldre jó vadászterület található. Ebben a primitiv formában a természeti népek egész történeteket is el tudnak mesélni. Némileg hasonlatos ez a rendszer azokhoz a jelekhez, melyeket még néhány évtizeddel ezelőtt is a kóborló cigányok az utak mentén szoktak elhelyezni, az utánuk jövő karavánok tájékoztatására. Bizonyára igy kezdődött meg a rajznak a gondolatok közlésére való felhasználása az őskorban is. Abban a mértékben azonban, amint az ember megtanult elvontan gondolkodni, következett az egyes ábráknak átvitt értelemben való használata és a rajznak _képirássá_ való átfejlődése. Ennek a fejlődésnek menetét legjobban az egyiptomi képirásnál, a _hieroglifikus_ irásnál tapasztalhatjuk. Ugyanott láthatjuk azonban azt is, hogy a tiszta rajz az idők folyamán miként egyszerüsödik sematikus jegyekké, amelyeket könnyebb vésni, festeni, vagy másként megörökiteni. Idők folyamán igy a hieroglifikus irás megmarad a kőbe vésett, ünnepi feliratok, királyok dicsőségét hirdető történetek eszközének, a mindennapi használatra pedig kifejlődött mellette a népies, demotikus irás.

Mezopotámiában, ahol nem állott az irás számára a papirushoz hasonló anyag rendelkezésre, hanem a jegyeket lágy agyagtáblákba karcolták, melyeket később kiégettek, a rajzjegyeknek egyszerüsödése és irássá való átfejlődése más módon történt. Az agyagba való bekarcolásnak az ékszerü vonás lévén a legegyszerübb módja, az egyes ábrák ékalaku vonások összetételeivé alakultak át s az egyes _ékirásos_ jegyek részint megmaradtak egyes fogalmak jelzőinek, részint szótag-jegyek lettek belőlük. Akár az egyik, akár a másik módon való fejlődésnél hosszu idők, évszázadok és évezredek munkája, mig a primitiv kezdetekből kifejlődött irás alkalmassá vált nemcsak egyes eseményeknek közlésére, hanem az elvont gondolkodás körébe tartozó képzetek megörökitésére is.

Többé-kevésbbé ugyanez az irás fejlődése képektől a képirásig mindenütt az egész világon. Ezt bizonyitják a krétai, hetita, középamerikai és kinai irásrendszerek, melyek közül az utóbbi máig is fenntartotta magát.

Akár a tiszta képirás, akár pedig a belőle kifejlődött ideogramos és szótagirás azonban nagyon komplikált, mert tulságosan sok különböző jegynek az ismeretét tételezi fel. Az irás elsajátitása akkora munkamennyiséget követel, hogy a mindennapi ember azt nem hozhatja idejéből áldozatul. Különben is az irásnak kezdetleges viszonyok mellett a hétköznapi életben távolról sincsen meg az az értéke, mint a mi irásbeliségre alapitott korunkban. Az irás tudománya kezdetben igy mindenfelé egy kiváltságos kasztnak a tulajdona, amelyben a tömegek nem részesednek. Ezért igaz az, amit Kináról állapit meg egy megfigyelő, hogy ott mindenki tud valamit az irásból, de az irás összeségét senkisem képes teljesen elsajátitani.

A mi _alfabetikus_ irásunk, amelyben minden magánhangzónak és mássalhangzónak egy jegy felel meg és a szavakat ezek összeállitása révén irjuk le, valamint számjegyeink rendszere, ahol egyes jegyek kombinálásával bármilyen számot ki tudunk fejezni, a szemitáktól származik. Az irásnak a föniciaiak, a számoknak pedig az arabok voltak az elterjesztői. Az egyes betükhöz a föniciaiak valószinüleg az egyiptomi demotikus irás leegyszerüsitett jegyeit vették mintául. Saját használatukra, főleg kereskedelmi feljegyzések számára módositották az egyiptomi irás nehézkes ábráit és igy született meg a modern irás őse és máig legfőbb alkateleme, a _betü_. Ez az irás azonban, a szemitáknak egyik legnagyobb ajándéka az emberiség számára, még mindig nem volt tökéletes, mert nem ismerte a magánhangzót. A valószinüleg nagyon erősen ropogtatott mássalhangzók mellett ezekben a keleti nyelvekben a magánhangzók relativ jelentéktelenségre sülyedtek. Helyzeti értéküket különösen a szemita nyelvcsalád kihalt ágainál ma sem tudjuk teljes bizonyossággal megállapitani és igy előállott az a helyzet, hogy vannak nyelvek, amelyeknek szövegeit a szaktudósok majdnem olyan biztonsággal olvassák és értik, mint a ma élő nyelveket, anélkül, hogy a kiejtéssel teljesen tisztában volnának.

Ezt a föniciaiak által elterjesztett ábécét vették át a görögök. A betüket saját nyelvüknek megfelelően módositották és a mássalhangzók közé beiktatták a magánhangzókat, amivel alkalmassá tették az élő beszéd minden finomságának, árnyalatának, lágyságának, mélységének és magasságának kifejezésére és megőrzésére. Hogy az irásnak ez az utolsó és máig legtökéletesebb formája mennyi idő alatt alakult ki, nem tudjuk, valószinü azonban, hogy a szájról-szájra adott homéri költeményeknek irásban való lefektetése már a Kr. e. hetedik évszázadban megkezdődött.

Semmiesetre sem szabad azt feltételeznünk, hogy az irás a történelmi időbe való átmenetel századaiban nagyon általános lett volna. Hosszu évszázadokon keresztül az irás egy törpe minoritásnak a tulajdona maradt, amely tudását sok esetben féltékenyen is őrizte és bizonyos misztikus köddel igyekezett körülvenni. Mégis az irásnak kezdettől fogva döntő jelentősége volt a szerepe az emberi civilizáció történetében. Általa vált lehetővé az események feljegyzése és az egyszer megszerzett ismeretanyagnak megbizható formában való megőrzése. Az ember nem volt többé a folytonosan változó és megbizhatatlan szájhagyományra utalva és megadatott neki az utókorral és távollevőkkel való érintkezésnek lehetősége. Felfedezése óta az irás valósággal az ismeretek és tudás akkumulátorának szerepét tölti be az emberi civilizációban.

=Az északiak megjelenése.= Sziriától Mezopotámiáig, Elő-Ázsia hegységei és az arab sivatag között huzódik végig félköralakban az a kulturöv, amelyet az amerikai Breasted találó kifejezéssel _Termékeny Félholdnak_ nevezett el. Ennek a Termékeny Félholdnak az északi szegélyén jelennek meg a Kr. e. második évezred elején az előőrsei annak az északi fajnak, melyet indogermán, indoeurópai, vagy árja néven ismerünk. Ez elnevezések közül az indogermán erősen nyelvészeti mellékizü, már pedig nyomatékosan kell hangsulyozni, hogy nyelv és faj nem egymást fedő fogalmak. Az árja elnevezés eredetileg az északi népcsaládnak indiai és iráni ágára tartozott és csak később kezdték kiterjesztőleg az összes északiakra alkalmazni. Általában ezek az elnevezések igen labilisnak és tulságos jelentőséget nekik tulajdonitani nem szabad.

A lényeg az, hogy az ujabb kőkorszakban volt egy egységes északi faj. E faj keletkezésének hipotéziséről már fentebb megemlékeztünk; ma a tudományban igen nyomós nyelvi és egyéb bizonyitékok alapján leginkább az a nézet van elterjedve, hogy ezek az északiak a rénszarvas-kor végeztével észak felé elvándorolt cro-magnoni embernek az utódai, akik a Balti tenger mellékéről a történelmi idők hajnalán áradtak szét déli irányban, Indiától az Atlanti oceánig.

Náluk is ismétlődik azonban az, amit az őstörténelem egyéb problémáinál megállapitottunk: főleg az utolsó negyedszázad tudatos kutatásai és véletlen felfedezései hoztak bennünket abba a helyzetbe, hogy az addig elszigetelteknek tetsző jelenségek összefüggéseit megtaláljuk és ha nem is tökéletesen biztos, de a valószinüségnek legalább is megfelelő módon rajzoljuk meg az indoeurópaiak megjelenését és a történelmi népekbe való bekapcsolódását.

A Kr. e. második évezred a keleti népek körében a nagy felfordulások időszaka. Akarva, nem akarva, néhány évszámmal és néhány körülménynek kiemelésével kell terhelni az olvasót, hogy rámutathassunk azokra az okokra, melyek ezeket a felfordulásokat előidézték és végeredményben a civilizáció történetét is uj utakra lenditették.

A Kr. e. huszonegyedik évszázadban élt Hammurabi, a legismertebb nevü szemita eredetü babiloni uralkodó, az általunk is ismert első nagy törvénygyüjtemény megteremtője. Az ő idejében Babilonban a _ló_ még ismeretlen. Nemsokkal utóbb azonban babiloni források már emlegetik a lovat a _keleti hegyvidék szamara_ név alatt. A tell-el-amarnai és boghazköi leletek óta nagyjából ismerjük a _hetita_ népet és birodalmát, amely a Kr. e. huszadik évszázadtól a tizenharmadikig élte virágkorát. A központja ennek a hetita birodalomnak Kisázsiában volt a Halys vidékén, de uralma időnként messze kiterjedt Sziria és a Termékeny Félhold felé. Tudjuk, hogy a huszadik évszázad utolsó negyedében a hetita fegyverek Babilonig eljutottak. A ló náluk is a helyváltozatásnak és harcnak egyik fontos tényezője. Másfél évszázaddal később északkelet felől, a Zagros hegyvidékéről egy uj nép, amelynek hovatartozandósága még nincsen tisztázva, a _kassiták_, rohanják meg Babilont és a régi uralkodók legyőzése után ott több évszázadra terjedő dinasztiát alapitanak. Ugyanebben az időtájban megkezdődik Palesztina felől a szemiták lassu beszivárgása Egyiptomba, amit száz esztendő mulva követ a _hiksosok_ hóditó megjelenése. 1450. körül valószinüleg idegen bevándorlók elpusztitják a knossosi királyi palotát és megdöntik a krétai birodalmat. A tizenkettedik századra esik a hetita birodalom bukása, a trójai háboru, a filiszteusok megtelepedése Kánaánban és az a többszörösen megismétlődő sajátságos, háborus népmozgalom, melyet az egyiptomi adatok alapján a _tengeri népek vándorlása_ néven ismerünk.

Ha ezeket az eseményeket, melyeket a keleti népek történetével foglalkozó kézikönyvek többé-kevésbbé elszigetelten, országok és népek szerint külön-külön tárgyalnak, igy egymás mellé állitjuk, önkéntelenül is adódni kell annak a feltevésnek, hogy valami közös mozgató rugónak kell müködni mögöttük. Mindezeket a jelenségeket valószinüleg egy közös, nagy nevezőre, az _északiak megjelenésére_ kell visszavezetnünk.

Akár a kassitákról, akár pedig a hetitákról azt állitani, hogy árják lettek volna, nem lehet. Főleg a hetitákról, részint saját emlékeiken, részint pedig egyiptomi ábrázolásokban nagyon sok képünk is maradt fenn, amelyek egyáltalában nem a mostani európaiakhoz hasonlatosaknak tüntetik fel őket. De hogy árja elemekkel találkozunk náluk, az kétségtelen. A kassita királyok nevei között is vannak határozottan árja jellegüek. A boghazköi könyvtár leleteiből megállapitható, hogy a hetita birodalomban többféle nyelvet beszéltek. Ezek között van egy, a _nasili_, amelyben kétségtelen indogermán elemek fordulnak elő. Még meglepőbb adatokat tartalmaznak az 1887-ben felfedezett tell-el-amarnai levelek, melyek IV. Amenophis fáraónak a babiloni, hetita és mitanni udvarokkal folytatott diplomáciai jegyzékváltását tartalmazzák. A felső Eufrátes mentén uralkodó mitanni királyok teljesen árja nevüek: Sutarna, Dusratta, Artatama s a szerződésüket védő istenek – Indra, Varuna, Mitra, – az indiai árják isteneivel látszanak azonosoknak. A tengeri népekről szintén meglehetősen pontos egyiptomi ábrázolások maradtak fenn. E népeknek, melyeket az egyiptomiak »északiak a tenger minden vidékeiről és országaiból« gyüjtőforgalomban egyesitenek, a neveik meglepők: _luku, akaivas, turs, saklus, sardan, pulsat_ és _danan_. Ezekben a nevekben nem nehéz a likiaiak, achivok, tirsenek, sikulok, sardanák, filiszteusok és danaok, vagy görögök nevét felismernünk.

Ezzel eljutottunk ahhoz a ponthoz, melyre nagyon nyomatékosan akarunk rámutatni. Ha azok a népek, melyek a második évezred elejétől kezdve északról tolulnak a Termékeny Félhold felé, még nem teljesen árják is, mozgalmukat a római limes ellen mozgó kelta-germán áradat analogiájával lehet megmagyarázni. Mindenesetre árják voltak közöttük és részben árják voltak ennek a vándorlásnak a vezetői. Pontosan ennek az árja-vándorlásnak az irányait és időpontjait természetesen meghatározni nem lehet. Minden valószinüség amellett szól azonban, hogy egy keleti ág a Kr. e. harmadik évezredben az Ural és a Kaspi tó közötti mélyedésen át eljutott az Oxus és Jaxartes vidékére és ott kettéoszolva, keleti irányban Pandzsábnak, délnyugat felé pedig Iránnak vette az utját. A babiloni őstörténelem kutatói fontos tényként mutatnak rá arra a körülményre, hogy a _jadeit_ behozatala Közép-Ázsiából Babilonba Kr. e. 2000 körül egyszerre megszakad. Nagyon is kézenfekvő az a feltevés, hogy a dél felé mozgó árják voltak azok, akik a babiloni kereskedők által ismert ősi turkesztáni utat elzárták.

Az Oxus felől beköltöző északiak közül a keleti ágból lettek az árja-indiaiak, a nyugatiból pedig a médek, perzsák és örmények ősei. A kisázsiai árja elemeknél minden valószinüség szerint más lehetett a vándorlás iránya. Ezeknél azt kell feltételeznünk, hogy vagy a Kaukázuson, vagy pedig a mai Besszarábián, Trácián és a Boszporuson keresztül jutottak a Taurus és Antitaurus vidékére. Az összes Ázsiába elkerült északiaknak azonban át kellett haladniok a dél-orosz pusztaságokon, ahonnét magukkal hozták a ló és szekér használatát. A ló, mint harci állat és a hadi szekér, amely mai ismereteink szerint a hetitáknál tünik fel először, olyan fölényt biztositott nekik a civilizáció tekintetében náluk sokkal előrehaladottabb keletiek felett, hogy annak ezek nem tudtak ellentállni.

Ugyanakkor azonban, mikor az északi füves rónaságokról megindult az árják vonulása a Termékeny Félhold felé, az árják többi ágai, a hellének, latinok, kelták és utoljára a germánok elárasztják Európát is, egészen az Atlanti oceánig. Az európai ágak közül először a hellének lépnek a történelmi világosság körébe. Őseik először lassan szivárognak be a Balkán félsziget déli részébe, az Égei tenger szigeteire és Kisázsia partjaira, ahol a krétai müveltség kisugárzásában Mykene, Tyrins és Trója civilizációja felépült. Hogy a beköltözés, hóditás, együttélés és összeolvadás egyes fázisai miként játszódtak le, nem tudjuk. Azt sem tudjuk megállapitani, hogy a különböző elnevezések, pelasg, achiv, danao, eol, dór, stb., az egyes néphullámok milyen egymásra következésének felelnek meg. Egy bizonyos, a görög hősmondákban, melyeket még a mi diákkorunk idején is nagyon szivesen utaltak jobb magyarázat hiányában a hitregék világába és amelyeket mesterkélten nap-mitológiával akartak megfejteni, sokkal több a valószerü elem, mint még néhány évtizede általában feltételezték. A krétai labirintus és a trójai háboru nem mesék többé, hanem történelmi valóságok, melyeknek még hozzávetőleges időpontját is meg tudjuk állapitani. Az elsőnek elpusztitása a tizenötödik század közepére, az utóbbinak időpontja pedig a tizenkettedik század elejére esik. Ez a két dátum az északi bevándorlók felülkerekedésének legfontosabb időjelzője.

Bizonyos azonban az is, hogy ezek az északi barbárok a civilizációban és kulturában nagyon tehetséges tanitványoknak bizonyultak. A pusztitás mellett tanultak is. A minosi és mykenei civilizáció emlékei, melyeket Homeros leirásaiban megörökitett, nem vesztek el nyomtalanul, ellenkezőleg a barbárság átmeneti időszaka után páratlan virágzásnak indultak s amit a hellén nép müvészetben és tudományban produkált, az ókornak máig is legbecsesebb ajándéka. A tényezők között, melyek modern civilizációnk alkotó elemeit szolgáltatják, a hellén nép öröksége mindmáig a legelőkelőbb helyet foglalja el. A hellének már nem staféta-futók a világosság fáklyájának hordozói sorában: ők már a teljes világosságot hozzák magukkal. Ők zárják be a civilizáció uttörőinek sorát.

=Az amerikai ember rejtélye.= A tudomány mai állása szerint az ember Amerikában csak nagyon későn jelent meg. Mindazok a szenzációs hiradások, melyek a patagoniai és kaliforniai ősemberről világgá röppentek, sőt amelyek még az emberiség őshazáját is Amerikába akarták áthelyezni, a tudományos kritika megvilágitásában nem állották meg a helyüket. Az ember megjelenése Amerikában vagy valamelyik késői interglaciális periódusra, vagy az északi nagy jégtakaró elvonulása utáni időre esik, mikor a Bering szoros szabaddá vált és Ázsia felől az ember beszüremkedése és az amerikai kontinens területére megkezdődhetett. Eleinte az előnyomulás nagyon nehezen történhetett, de mikor az első bevándorlók utódai átlépték a Yukon vidékének és a Sziklás hegységnek gátjait, terjeszkedésüknek a Mississippi medencéje és Közép-Amerika felé számottevő akadály nem állott utjában. Ma a tudomány előtt Amerika őslakosságának mongol rokonsága, vagy egy premongol tipustól való leszármazása, megállapitott tény. Az amerikai archeologusok nagy része a mi időszámitásunk előtt hét-tizezer évre teszi a nyugati kontinens benépesedését.

Mikor a spanyolok 1517-ben Yukatan partjaira léptek és további utjokban fokozatosan megismerkedtek az amerikai kontinens többi részeivel is, meglepetve állottak meg a hatalmas, piramisszerü épitmények előtt, melyeknek romjai sok tekintetben még ma is talányt jelentenek az őstörténelem kutatói számára. Az ismeretek akkori állása mellett más magyarázatát, nem tudták adni ezeknek az épitményeknek, minthogy alkotóikat a föniciaiakban és karthagóiakban keresték. Különböző regényes magyarázatokban azóta sem volt hiány és négy évszázadon keresztül laikusok és tudósok a legkülönbözőbb módokon igyekeztek az amerikai civilizáció rejtélyét megoldani.