Part 3

A legutóbbi esztendők óta már képet is tudunk alkotni ennek a népnek életéről. _Badari_ kerületben, Fajum vidékén igen gazdag leletek kerültek napfényre, melyeknek idejét 12–15 ezer évre lehet becsülni. A kőszerszámok, melyeket a badarii ember használt, Európában a solutréi periodus legszebb kőszerszámaihoz hasonlithatók. Kőeszközeit tehát a badarii ember nem csiszolta, hanem pattintotta. Ugyanakkor azonban már kövön törte a gabonát, tehát müvelte a földet és tudott olyan diszitett edényeket késziteni, melyek Európában az ujabb kőkorszak legszebb fazekasipari termékeivel kiállják az összehasonlitást. A fazekasságban Egyiptom több ezer évvel megelőzte Európát és ezt az időbeli különbözetet a civilizáció terén a Földközi tenger délkeleti szöglete hosszu időn keresztül megtartotta. A fémeket a badarii ember még nem használta, de néhány rézdarab már előfordul a leletek között. A kőkorszak emberének figyelme már ráterelődött az uj anyagra, amely hivatva volt arra, hogy hallatlan módon lenditse előre a civilizációt. Egyelőre talán különlegessége tünt fel neki, talán fetisnek használta, de mindenesetre már birtokában volt. Csak egy lépés hiányzott, hogy élni is tudjon vele.

Az a körülmény, hogy a fazekasságot felfedező egyiptomi ember került a civilizáció élére, nem véletlen. Az emberiség története számtalan példával bizonyitja, hogy a szükségletek a találmányok létrejöttének és értékesitésének legfőbb előmozditói. Alkalmasint igy vagyunk az egyiptomi fazekas iparral is. A fazekasság csak olyan helyen születhetett meg, ahol megvolt bizonyos anyagok gyüjtésének, tartókban való elhelyezésének szükségessége. Mikor a badarii ember és kortársa rájött arra, hogy a formázott agyag, akár bizonyos gyümölcsöknek kettévágott héja, alkalmas élelmiszereinek tartására, folyadékok megőrzésére, a felfedezés nem ment veszendőbe, hanem tovább fejlődött és igazi ipar lett belőle. De a rendszeresen üzött fazekas ipar már a megtelepedett ember mesterségei közé tartozik. A megtelepedésnek pedig a _földmüvelés_ az előfeltétele.

Hogy az ujabb kőkorszaknak ezek a foglalkozásai mikor és hogyan honosodtak meg Egyiptomban, nem tudjuk. Egyes kutatók a mi időszámitásunk előtt 18–20.000 évre viszik vissza a kezdetét. Azt mindenesetre tudjuk, hogy régente Egyiptom, amely ma buzát egyáltalán nem termel, nagy gabonatermő ország volt. Még rómaiak idejében is Egyiptomot tekintették Itália egyik éléskamrájának. Tudjuk azt is, hogy a buzának egyik fajtája, a _triticum monococcum_ vadon is előfordul Sziriában. Ismerete, termelése és nemesitése mindenesetre onnan jutott el Egyiptomba és a természeti viszonyok tekintetében hozzá nagyon hasonlatos Mezopotámiába. Az állattenyésztés, földmüvelés és részben a primitiv ipar révén ugy a Nilus, mint a Tigris és Eufrátes völgyének lakói nagyon korán mentesiteni tudták magukat a tisztán vadászó és gyüjtő élet esetlegességeitől, viszont az otthon, amelyhez ezek a kincsek füződtek, becsessé lett számukra és kalandozás helyett a szervező erők ennek az otthonnak a megtartására és megőrzésére irányultak. A rendszeresség, amellyel a Nilus áradásai évről-évre visszatérnek, rávezette a primitiv embert egyrészt az idő beosztására, másrészt pedig az áradás szabályosságának kihasználására. Védekezésül a vizár ellen gátakat épitett, melyek magas vizállás alkalmával utakul is szolgáltak, a viz levezetésére és öntözésére pedig csatornákat. Nyilvánvalóan az ilyen természetü munkák egyes családok, vagy csak nagyon kevés ember erejével nem voltak megvalósithatók, ez már a kollektiv tevékenységet tette szükségessé. Igy jöttek létre az ujabb kőkorszak idején a kis kiterjedésü közületek, későbbi kerületek, melyekben a dinasztiák előtti Egyiptom társadalmi és állami élete kifejezésre jutott. A társadalmi rendnek és törvénynek ez a kezdete. Az ugynevezett _palermoi kő_ egész sor király nevét őrizte meg, akik ezekben a dinasztiák előtti időkben uralkodtak. Figyelembe véve azt, hogy ezek a kerületek már a prehisztorikus időben két királysággá egyesültek és hogy Menes már 4000. táján egyesitette, mint egész Egyiptom királya, Alsó- és Felső-Egyiptomot, becslés szerint legalább az időszámitásunk előtti hetedik vagy nyolcadik évezredre kell tennünk a fentebb vázolt társadalmi rendnek nagy vonásokban való kialakulását. Ennyi időre volt ugyanis szükség, hogy a még primitiv viszonyok az első dinasztiák relativ magas civilizációjáig fejlődhessenek.

=Mezopotámia.= Körülbelül ugyanez lehetett a társadalom fejlődésének menete az emberi kultura másik ősi fészkében, Mezopotámiában is. Mezopotámia alatt itt tágabb értelemben az egész Tigris és Eufrátes vidékét értjük, a Perzsa öböl partvidékeivel egyetemben. Az alluviális sikság, amely a Tigris és Eufrátes hordalékából jött létre, geologiailag egészen uj keletü, sőt képződése nagyrészt már történelmi időkre esik. Olyan régi emberi emlékek, mint Európa kontinensén, vagy Egyiptomban, itt nem fordulnak elő. A civilizáció, amelyet a faji hovatartozandóság szempontjából még ma is rejtelmes _szumirok_ teremtettek meg, ugyszólván előzmények nélkül, készen áll előttünk. Hogy ezt a civilizációt, – értve a civilizáció kifejezés alatt a rendes társadalmi együttélést, munkamegosztást, az elemek erejének megzabolázását és szokások, törvények uralmát, – időben mennyire lehet és kell visszavinnünk, az eldöntetlen kérdések közé tartozik. Az bizonyos, hogy mikor a Krisztus előtti negyedik évezred dereka táján a valószinüleg turáni eredetü szumirok közé a szemiták beszivárgása megkezdődött, az utóbbiak már magas foku társadalmi rendet, politikai és gazdasági életet, a vallásos képzeteknek és tudományos ismereteknek nagy gazdagságát találták, melyeket örökül átvehettek és közvetithettek a későbbi generációkhoz. Mindenesetre a civilizációs időszak Babiloniában nagyon régi és kétségtelen az is, hogy már az általunk ismert történelmi idők előtt is összeköttetés állott fenn Egyiptom és Babilonia között. A későbbi időkben, melyekre már az emlékek bizonyitékokat nyujtanak, meg tudjuk állapitani, hogy e két ősi kulturfészekben a fejlődés egyes periódusai nagyjából összevágnak, anélkül, hogy az egyes esetekben meg tudnánk mondani, hogy egyben vagy másban melyik volt a másiknak tanitómestere. Bezold azzal a hasonlattal oldja meg a kérdést, hogy a British Muzeum könyvtára és a párisi Bibliothéque National között mindig az mutatja fel a nagyobb kötetszámot, melyikben utóbb történt a katalógus kiadása. Egyiptom és Mezopotámia civilizációja közül mindig azt látjuk régibbnek, amelyben utóbb történtek nagyszabásu ásatások. Igy magyarázhatók meg az olyan nézeteltérések, hogy egyik vélemény szerint a civilizáció magvait szumir kivándorlók vitték el Egyiptomba, mig a másik szerint egyiptomi kolonizátoroknak köszönheti Mezopotámia, Elám és Kisázsia a kulturáját. Kétségtelen a véleményeknek ebből az ellentmondásából csak az, hogy az összeköttetések nagyon régiek és a hajdankornak ez a két kulturvidéke már a történelem előtti időkben megtermékenyitőleg hatott egymásra.

Mióta jobban ismerjük Egyiptom és Mezopotámia őstőrténetét, számtalan példával tudjuk igazolni a fejlődés hasonló voltát, sőt majdnem azonosságát. Mindkét helyen a nagy folyók völgye a megtelepedés szinhelye, ugyanazok az előfeltételei vannak az állattenyésztésnek és gabonatermelésnek, a folyók szabályozása, gátak és csatornák épitése ugyanazt a kollektiv munkát teszi szükségessé, mindkét helyütt egyforma kis államegységek, – Egyiptomban kerületek, Szumérban városkirályságok, – keletkeznek és mindkét helyütt a politikai fejlődést az egész kulturkörnek egy nagyobb egységben való összefoglalása tetőzi be. És hogy a viz elleni védekezésnek és szabályozásnak munkája mekkora szerepet játszik ebben a fejlődésben, azt érdekesen bizonyitja annak a szumir városkirálynak a felirata, aki elmondja, hogy hány ellenséget győzött le és _hány csatornát épitett_. A csatornaépités egyenlő fontosságu az ellenségek legyőzésével. Még Kr. e. 2100. körül is Hammurabi törvénykönyvében, a csatornák karbantartása a törvényhozónak legfontosabb feladatai közé tartozik. Az összefüggések sorozata nyilvánvaló. A megtelepedett földmüves embernek gondoskodni kell földjének öntözéséről és védekeznie kell az áradások pusztitása ellen. Ez a munka olyan természetü, hogy hozzá szervezkedni kell. A fejlődés bizonyos fokán, az együttmüködés kényszere folytán igy jön létre a civilizáció.

A fejlődés azonossága és a nagyon régi kölcsönhatások mellett is azonban Egyiptom és Mezopotámia civilizációja nem volt azonos. A babiloni civilizáció sokkalta erősebb és kifejezettebb módon fejlődött gyakorlati, jogi, mondhatnók közgazdasági irányban. Ezt bizonyitja Hammurabi törvénykönyve, a formális jog kodifikálásának legrégibb emléke, amely azonban sokkal régebbi törvényeknek egységes kodexben való összefoglalása és az ékirásos cseréptáblák nagy tömege, melyek a kereskedelmi élet nagy fejlettségéről tesznek tanubizonyságot. A kereskedelmi jog tekintetében csak évezredek multával jutottunk el ismét oda, ahol a babiloniak már a Krisztus előtt harmadik évezredben állottak. Egy másik sajátossága volt a mezopotámiai civilizációnak a tudomány egyes ágai közül a matematikának és a csillagászatnak nagy fejlettsége. Ez valószinüleg azzal a felfogással állott összefüggésben, mely a csillagoknak döntő jelentőséget tulajdonitott az emberek sorsára. Ami azonban a müvészetet és a civilizált élet kifinomodásait illeti, ezekben Babilon nem emelkedett az Egyiptom által elért magaslatra.

=A civilizáció szétterjedése.= Együttvéve Egyiptom és Mezopotámia azok a legősibb kulturcentrumok, ahonnét az egész földkerekség civilizációja kiindult. Modern életünk is számtalan vonatkozásban át meg át van szőve egyiptomi és babiloni emlékekkel. A horizontban még ma is Horus isten emlékét őrizzük, a zodiakusban és az óralap hatvanas beosztásában a babiloni tudósok emléke revelálódik, Hammurabi törvényeiből sok átszármazott a bibliába és a bibliai vizözönben is a Gilgames-éposz elemei ismerhetők fel. Ezeket az emlékeket pedig pusztán esetlegeseknek tekinteni nem lehet. Meg kell barátkoznunk azzal a gondolattal, hogy ezek az ősi civilizációk, az ellenséges barbárság közepette is sokkal messzebb terjesztették ki vonzási körüket, mint általában feltételezni szokták.

Még a szemita dinasztiák előtti időkből vannak szumir emlékek a Kaspi tó délkeleti partjain. A legutóbbi esztendők folyamán olyan égetett agyagpecséteket ástak ki az indiai Pandzsáb több helyén, melyek azt a gyanut ébresztették a kutatókban, hogy csak szumir eredetüek lehettek. A feltevés beigazolódott, mert 1925-ben ezeknek a pecséteknek a tökéletes párjait találták meg Kisben, a régi szumir müveltségnek egyik legősibb székhelyén. Az azonosságnak ez a bizonyitása természetesen ismét a kombinációk hosszu sorát nyitotta meg: szumir kivándorlók vagy kereskedők vitték-e ezeket a pecséteket Indiába, vagy egy még ősibb rokonságot kell-e keresni mögöttük, amely a szumirokat esetleg India dravida őslakóival köti össze? Tudjuk azt is, hogy már a legősibb időkben a népmozgalmaknak egy nagy utja vezetett Iránon és Bokharán keresztül a Tarim völgyébe, amely csak a történelmi időkben homokosodott el és vált sivatagi jellegüvé. A belső ázsiai _jadeit_ csakis ezen az uton kerülhetett Babilonba és Elő-Ázsia többi vidékeire. Ezt az utat még a hellenisztikus időkben is erősen használták. Az utolsó esztendőkben a Takla-makán sivatagban egész sor homokba temetett várost tártak fel s az ott talált emlékekből részlegesen rekonstruálni lehetett az ugynevezett _tokhár_ nyelvet és a civilizációt, amelynek nemcsak indoeurópai volta, hanem még az indourópai népcsalád nyugati ágával való rokonsága is kétségtelen. Az indoeurópai nyelveket ugyanis a »száz« szónak használata szerint a _centum_ és _satem_ nyelvek főcsoportjába szokták beosztani, melyek közül az első Európában, a másik Ázsiában terjedt el. A közép-ázsiai tokhár nyelv azonban a centum nyelvek közé tartozik. Ha mindezekhez hozzávesszük még, hogy Kinában a régi kőkorszakhoz tartozó leleteket mindezideig még nem sikerült találni s általában a kinai civilizáció ősrégi voltára vonatkozó feltevéseket alkalmasint erősen redukálni kell, kézenfekvő az a feltevés, hogy a neolitikum embere ezen az uton jutott el Kinába és a földmüvelés tudománya is a Tarim völgyén keresztül hatolt előre fokozatosan a Hoangho és a Jangcekiang vidékére. Mindezek természetesen olyan problémák, melyekre az adatok hiányossága mellett nem lehet teljes bizonyossággal megfelelni.

Más oldalról azonban kétségtelen, hogy egyik oldalon Szumér és Akkád, a másik oldalon pedig Egyiptom, akárcsak a római birodalom, vagy a mi időnk imperialista államai, határozottan expanziv jellegü államalakulatok voltak. Agadei Sargon a harmadik évezred elején a Földközi tenger partjáig terjesztette ki hatalmát és példáját a babiloni és asszir királyok egész sora követte. Kr. e. 2000. körül babiloni kereskedelmi telepek vannak Kisázsiában a Halys vidékén, melyek elterjesztik ezeken a távoli vidékeken a babiloni nyelv és ékirás ismeretét. Ismeretes, hogy Kánaán már a héberek beszüremkedése előtti időkben teljes babiloni befolyás alatt állott. Az 1887-ben felfedezett _tell el amarnai_ levelekből pedig az a meglepő tény derült ki, hogy a Kr. e. második évezred derekán a babiloni nyelv olyan diplomáciai nyelv volt a keleten, mint a francia a XVIII. századbeli Európában. Az egyiptomi fáraó babiloni nyelven levelezett nemcsak az Eufrátes partján uralkodó kollégájával, hanem a hetita királyokkal és saját kánaáni vazallusaival is. Mikor pedig a jelen század elején a kisázsiai _Boghazköben_ napfényre került a hetita királyok cserépkönyvtára és levéltára, a leletek ismét a tell el amarnai tapasztalatokat igazolták. A tudós világnak pedig méltán lehe ett oka meglepetésre, mikor az utóbbi felfedezésnél előkerült egy olyan békeszerződésnek a másodpéldánya, amelyet már Tell el Amarnából ismertek. A diplomáciai levelezésnek mennyiség és tárgyak szerint való nagy gazdagsága egyaránt, negyedfél évezreddel a mi időnk előtt, az egész keleten a sürü és rendszeres kereskedelmi, politikai és kulturális összeköttetésekre utal.

Természetes azonban, hogy Egyiptom és Babilonia civilizációjának hatása a bennünket legjobban érdeklő földrész, Európa felé kezdetben nem egyforma intenzitással jelentkezett. A földrajzi helyzet folytán Egyiptom, amely nyitva volt a Földközi tenger felé, az európai civilizáció fejlődésében sokkal inkább érvényesithette befolyását, mint a Tigris és Eufrátes völgye, amelyet sok száz kilométernyi sivatag választ el a sziriai és kisázsiai tengerparttól.

=Kréta szerepe a civilizáció történetében.= Azt hiszem, Sir Arthur Evans, a krétai civilizáció történetének legnagyobb érdemü kutatója, mutatott rá legelőször arra a körülményre, hogy a régi Egyiptomot nem szabad az emberi történelem egyik különálló fejezetének tekinteni, hanem bele kell kapcsolni az egyetemes emberi civilizáció históriájába. Az ujabb kőkorszak kulturája nyolc-hatezer esztendővel Kr. e. majdnem ugyanolyan kiterjedésben övezte körül a Földközi tengert, mint a római birodalom. A Földközi tenger egész medencéje már a fémek előtti korban eleven, pezsgő életnek volt szinhelye s szigeteinek, partvidékeinek népei távolról sem éltek különálló, összefüggés nélküli életet. Valósággal már az ujabb kőkorszakban adva voltak az előfeltételei, hogy az Egyiptomban kifejlődőben levő civilizáció is az egész medencében szétterjedhessen.

Hogy ez miként volt lehetséges, arra Angelo Mosso hangyaszorgalommal hordta össze a bizonyitékokat a Földközi tenger egész környező partvidékén. Egyiptom még az ujabb kőkorszakot élte, mikor rendszeres kereskedelmi forgalma volt Nubia és Arábia felé, sok evezős, vitorlás hajói pedig egyaránt közlekedtek a Niluson, Vörös tengeren és Földközi tengeren. Diszitett vázákról, sőt agyag-modellekről ismerjük ezeket a hajókat, melyek amikor először jelentek meg Kisázsia vagy Kréta szigetének partjain, a benszülöttek épen olyan bámuló csodálkozással szemlélhették őket, mint az indiánok a spanyolok karavelláit a Krisztus utáni tizenötödik és tizenhatodik évszázadban. Ezek a sós hullámokat szántó hajók voltak a Földközi tenger medencéjében a civilizáció első hordozói.

Az egyiptomi civilizáció átvételében, átformálásában és szétterjesztésében Kréta, a »tenger közepének országa«, játssza a legfontosabb szerepet. Földrajzi helyzeténél fogva szinte előőrse Görögországnak, partjaira kedvező tengeri áramlások és szelek könnyitik meg az utat a Nilus torkolatától; egyéb szigetek szinte hidpillérek módjára kötik össze Kisázsia partjaival, melyekkel még aránylag késő geologiai időkben összefüggött. A sziget éghajlata kedvező, viszont a termőtalaj aránylag kevés. Ez a körülmény a sziget lakosait már nagyon korai időben a tengeri kereskedelemre késztette. Az összes földrajzi és egyéb természeti előfeltételek adva voltak tehát, hogy Kréta szinte elosztó állomása legyen Egyiptom és Szumér civilizációjának.

A _knossosi_ halom, a mondák labirintusának és a ragyogó minosi civilizációnak szintere, ahol egyik kulturréteg a másikra rakodik, csodálatosan szép példája a civilizáció fejlődésének. Akárcsak Trójában, a knossosi királyi palota alatt is egymásra rakodnak a különböző kulturrétegek, egészen az ujabb kőkorszakig visszamenőleg. Talán nincs hely, ahol egy civilizációnak a fokozatos fejlődését és egymásutánját ily szépen lehetne tanulmányozni. A knossosi királyi palotában a kutatók még olyan kamrákra is bukkantak, melyekben a fémek használatának teljes elterjedése után a feleslegessé vált kőszerszámokat halomra dobálták. A knossosi királyi palota alatti legrégibb rétegek korát Sir Arthur Evans a Kr. e. hetedik évezredre becsüli. Ez természetesen nem jelenti egyuttal azt is, hogy az ujabb kőkorszak Krétában csak ennyi időre terjed, hanem legfeljebb azt, hogy maga a knossosi település nem idősebb ennyinél. Magának a minosi civilizációnak a kezdetét, mikor már Kréta kulturális és müvészeti tekintetben a teljes önállóságig eljutott, Evans körülbelül Kr. e. 3400-ra teszi.

A knossosi királyi palotát egészen a legujabb időkig a görög hősmondáknak a labirintusról szóló meséiből ismertük. Ma már a _labirintus_, helyesebben a krétai királyok palotája nem mese többé. Legnagyobb részében fel van tárva és tudjuk róla, hogy nemcsak lakásul szolgált, hanem az épületeknek egész bonyolult hálózatából állott, szentélyeket, diszudvarokat, ünnepi helyiségeket és raktárakat is foglalt magában. A palota diszitései azt mutatják, hogy lakói ismerték az élet szépségeit, a berendezések pedig az árulják el, hogy kényelem dolgában is olyan messzire jutottak el, hogy csak a tizenkilencedik század Európája érte el ugyanazt a fokot. A palota alatt alagcsövezésnek és légfütési berendezésnek a nyomaira is bukkantak, melyek a Kr. e. második évezred legelejéről valók. Az épitményeknek ez a tömkelege olyan terjedelmes lehetett a görög szárazföld barbárai szemében, hogy az utvesztő borzalmas képét rajzolták meg belőle. A primitiv tengeri kereskedelem mindig együtt járt a kalózkodással s a szomszédos partok lakóinak volt okuk borzalommal emlegetni a labirintust, ahol nemcsak anyagi kincseik és értékeik, hanem szüzeik is eltüntek. De a knossosi palotának az igazi érdekességét nem ezek a mondai emlékek adják meg, hanem azok az adatok, melyeket a földközi tengeri civilizációnak a fejlődéséhez szolgáltatott. A knossosi leletek alapján ki lehet mutatni, hogy körülbelül a Krisztus előtti negyedik évezred dereka táján Egyiptom már élénk összeköttetést tartott fenn Kréta szigetével. A legalsó knossosi rétegekben még kizárólag kőszerszámok szerepelnek, – igaz, hogy vannak közöttük csodálatos finoman csiszolt darabok, – később előfordul az arany, réz és bronz és végezetül mindez, a kerámiát is hozzászámitva, egy csodálatosan magasfoku, nagy müvészi készségről és egyéni izlésről tanuskodó ipari kulturában csucsosodik ki, amely már nem függvénye Egyiptomnak, hanem önállósul és önállósulva visszahat a Nilus melletti országra is, ahonnét az első teremtő impulzusok érkeztek. Az egyiptomi hatást az első dinasztiák idejétől kezdve egyiptomi eredetü behozatali tárgyak és ezek belföldi utánzatai bizonyitják, viszont már Kr. e. harmadik évezredből való egyiptomi sirokban fordulnak elő sokszinü krétai vázák, melyek a tanitványnak a müvészetekben való haladását és önálló fejlődését bizonyitják.

De Kréta másfelől is kapott megtermékenyitő hatásokat: magába szivta a mezopotámiai kultura elemeit is. Igaz, hogy ezek a hatások később jutottak hozzá az egyiptomi impulzusoknál. Agadei Sargon Kr. e. 2800. körül terjesztette ki hatalmát a Földközi tenger partjáig és ettől az időtől lehet számitani a keleti befolyások érvényesülését. Maga a kétágu balta, a _labrys_, minden valószinüség szerint mezopotámiai eredetü. Tőle vette nevét a legendás királyi palota, a labirintus, melynek bejáratait szimbolikus isteni jelvény gyanánt diszitette. Ugy ez a szerszám, mint a termékenységet jelképező Nagy Anya isteni képzete alkalmasint Kisázsiából került Krétába. Egész bizonyosan Mezopotámiából kapták a krétaiak az agyagtáblát, mint az irásjegyek megőrzésének anyagát.

De ha igy a krétai civilizáció nagyon sokat köszönhet is Egyiptomnak és Mezopotámiának, egyben alapvető módon eltér tőlük. Eredeti és önálló teremtő erő nyilatkozik meg benne. A piramisok, Memnon szobrok, babiloni méretü városfalak Krétában hiányoznak. A krétai müvész nem félisteni magasságban trónoló despoták akaratának teljesitője volt, akiknek korlátlan eszközök állottak rendelkezésükre akaratuk megvalósitásában. Ez a derüs egü sziget az individuális müvészetnek első otthona. Ez a magyarázata annak az életvidám, majdnem modern naturalizmusnak, amely a krétai életben és müvészetben megnyilatkozik. Aki végiglapozza Bossertnek a krétai müvészetről szóló kötetét, meglepődik rajta, hogy diszitő motivumokban, divatban és más egyebekben mennyi olyan jelenséggel találkozik, amely akár a huszadik században is megállhatná a helyét. A krétai vázák a legmodernebb szalonban is helyet foglalhatnának és a krétai nő füzős, kivágott ruhái, a fejdisszel egyetemben a mostani divatszalonoknak sem válnának szégyenére. Ez a krétai müvészet és divat legfőbb sajátossága. Legfőbb értéke viszont a mi szempontunkból az a hatás, amelyet Görögországra és Görögországon keresztül reánk is gyakorolt. Krétánál kezdődik az a kultura, amely a latin-germán kulturkörben máig is él.

Ez a csodálatosan szép és gazdag civilizáció a századok folyamán az Égei tenger egész szigetvilágára, a görög szárazföldre és a kisázsiai partokra is kiterjedt. A Schliemann által kiásott Trója és Mykene tulajdonképen ennek a civilizációnak a kisugárzásai. Évszázadokon keresztül ez a civilizáció zavartalanul virágzott, de egyszerre váratlanul összeroppant. A Kr. e. második évezred dereka táján idegen betörők égetik fel Knossost, amely ezután sohasem tudta régi jelentőségét visszaszerezni. Hogy az idegen hóditás alkalmával mi történt az őslakókkal, arról az irásos dokumentumok hiányoznak. Egyrészük valószinüleg elmenekült, másrészük hihetőleg szolgasorsba került és később összeolvadt az uj uralkodó elemmel. A filiszteusok ekkor jelennek meg Palesztina partjain; bennük az északi népvándorlás elől uj hazát kereső krétaiakat kell keresnünk. Azok a barbárok pedig, akik a krétai civilizációt átmenetileg elpusztitották, a _görögök_ voltak.

=A fémek elterjedése.= Az eddigiek során már több izben szó esett a fémekről és azoknak az ősi civilizáció történetében való nagy szerepéről. Az igazi civilizáció kora összeesik a fémek elterjedésével. Az első fém, amelyet az ember még valószinüleg a csiszolt kő korszakában ismert, az arany lehetett. Csillogó volta magára vonta a figyelmet, lágysága és könnyü megmunkálhatósága használhatóvá tette a primitiv ember számára is. Egyrészt relativ ritkasága, másrészt technikai tulajdonságai folytán azonban csak ékszerkészitésre volt használható. Szerszámot késziteni aranyból nem lehetett. Az első fém, melyet az ember szerszámkészitésre használt, a réz.