Part 2

A történelem előtti időben nincsenek a mai értelemben vett események és évszámok. Hogy az egymást követő korszakokat meg tudják különböztetni, az archeologusok a megmaradt eszközök alapján kulturtipusokat állitottak fel, melyek a legfontosabb lelőhelyek után nyerték nevüket. E kulturtipusok megállapitásában sok bizonytalanság uralkodik és nagyon nehéz a leleteknek időrendben való csoportositása is. A tulzásba vitt részletezés a tudománynak ebben az ágában csak zavarokat okozhat. Az általános beosztásra azonban feltétlenül szükség van. A rénszarvas-korban három ilyen általános kulturtipust különböztetünk meg, az _aurignacit_, _solutréit_ és _magdalénit_. Ez a három periodus a szerszámok és fegyverek állandó tökéletesbedését mutatja; a solutréi korban jelennek meg a babér- és fügefalevél-alaku, teljesen szimetrikus, csodálatosan finom élü, – de nem csiszolt! – kőeszközök, a magdaléni korban pedig a miniatür kőszerszámok és mindenekfelett az olyan csonteszközök, melyeknél tökéletesebbeket hosszu évezredek multával sem tudtak előállitani.

De a rénszarvas-kornak legfőként nem a technikailag folyton tökéletesebb eszközök tartották fenn az emlékezetét, hanem a müvészi alkotások, főleg a _barlangrajzok_, amelyek az Aurignac-periodusban nagyon egyszerü, profilban rajzolt, kétlábu állatokkal kezdődnek és folyton tökéletesbedve, a rénszarvas-kor végén élethüen naturalisztikus ábrázolásokig jutnak el. A magdaléni korból valóságos kompoziciók ismeretesek, melyek meglepnek a szinek gazdagságával, ügyes felrakásával és egész vadászjelenetek, vagy vágtató vadlovak csoportjának ábrázolásával. Az őskor müvésze megörökitette azt, ami legjobban izgatta a benne élő vadász fantáziáját. Oly tökéletesek vannak e rajzok között, hogy mikor 1878-ban Sautuola spanyol archeologus, illetve kis leánya az első ilyen barlangrajzot felfedezte, az egész tudományos világ kétségbevonta, hogy az a kőkorszakból származik, modern hamisitásra gyanakodott és csak akkor fogadta el a felfedezés hitelességét, mikor azt a Dél-Franciaország és Spanyolország barlangjaiban talált leletek egész sora megerősitette. Ezek a képek a rénszarvas-kor emberének éles természet-megfigyeléséről, magasfoku technikai készségéről és eleven, üde, artisztikus érzéséről tesznek tanuságot. Ugyanezt bizonyitják az egyre nagyobb számban előkerülő plasztikai alkotások, faragványok, csontokba vésett ábrázolások és dombormüvek is. Egyes muzeumok nagyon ügyesen mutatják be az őskor emberének müvészi alkotásait. A hallei ősrégészeti muzeumban utánzatban látható egy barlang falfestményeivel együtt; a gráci muzeumban pedig barlangrajzok eredeti méretben freskódiszitésnek vannak felhasználva.

A barlangkutatás munkája Európában immár körülbelül félszázada folyik és egymásután hozza napfényre a meglepő eredményeket. Az altamirai barlang belső boltozatain, ahova napfény sohasem hatol be, többszinü képeket fedeztek fel, melyek csak mesterséges világitás mellett készülhettek. Ellenben sem itt, sem más barlangokban, ahol szintén találtak képeket, a füstnek és kormozásnak semmi nyoma. Az őskor müvésze zsirkő-lámpával dolgozott, melyben zsirt égetett. Egyes barlangokban a kutatók geometriai jellegü rajzokra bukkantak, melyekben kunyhók ábrázolását vélték felismerni, mig egy másik barlangnak a rajza a szánhoz mutat félreismerhetetlen hasonlóságot. A coguli és alperai barlangok képei táncoló nők csoportját ábrázolják, a testet a melltől kezdve elfedő, valósággal kiszabott, szoknyás ruhákban. Ismerünk nyilas vadászjeleneteket, tehát a rénszarvas-kor embere már tudott távolba hordó fegyvert késziteni. Egy képen sakálforma állat, hihetőleg a kutyának őse, kiséri a vadászt, tehát az állatok megszeliditésének első nyomai, amit azelőtt csak az ujabb kőkorszak emberének tulajdonitottak, tiz-tizenötezer esztendővel régebbi időkbe nyulnak vissza. A minatedai barlang freskóján nyilas csoportok küzdő helyzetben állanak egymással szemben, – a társadalmi szervezetnek, de egyuttal a szervezett harcnak első reánk maradt emléke.

A rajzokat a tárgyi leletek is megerősitik. Ha a rénszarvas-kor embere az állatok között lazacot is karcolt a mammut-csontra, megvan a csonthorog, mellyel halászott. Ha a szó szoros értelmében vett ruhákat festett, megvan a magdaléni kor finom csont-tüje, mellyel a ruhát készitette. Két esztendeje Morvaországban, a predmosti őskori telepről, amely a solutréi periodusba sorozandó, csontból faragott valóságos ruhakapcsok kerültek elő, amelyek azt igazolják, hogy a rénszarvas-kor embere nemcsak állatbőrökbe burkolta magát, védekezésül a hideg ellen, hanem a szó szoros értelmében öltözködött. Mindenesetre ennek a kornak embere már nagyobb kulturkészletnek volt birtokában, mint amekkorát nála még néhány esztendővel ezelőtt is feltételeztünk.

=A negroidok problémája.= A rénszarvas-kor kulturájának kétségtelenül az aurignaci és cro-magnoni ember volt a hordozója, de nem ő volt az egyedüli ember, akit ebből a korból ismerünk. A cro-magnoni csontvázakat 1868-ban fedezték fel és a mult évszázad utolsó évtizedeiben az ugyanezen tipusu ember emlékei állandóan szaporodtak. 1901-ben azonban a _Grotte des Enfants_ barlangban Mentone mellett két csontvázat fedeztek fel, melyek határozottan negroid jelleget árulnak el. Ebből és más hasonló leletekből arra kell következtetnünk, hogy a cro-magnoni emberrel egyidejüleg egy néger szabásu lakossága is volt Európa déli részének. A furfoozi és más hasonló leletek, melyeknél a faragott rénszarvascsontok és egyéb körülmények lehetővé teszik a kor megállapitását, melyből származnak, viszont azt is mutatják, hogy a magdaléni kor vége felé az addigi kizárólagos hosszufejü tipus mellett, melynek a cro-magnoni ember volt a legkiválóbb képviselője, már az első kerekfejü emberfajta is megjelent Európában. Az antropologusok egy része azt tételezi fel, hogy a furfoozi fajban a belső-ázsiai rövidfejüek, vagy mongolok első európai beszüremkedését és az Európa derekán ma is erősen elterjedt _alpin tipusnak_ az ősét kell keresnünk. Más leleteknél az antropologusok eszkimó affinitásokat gyanitanak.

Faji tekintetben igy a megoldatlan és valószinüleg soha teljes bizonyossággal meg nem oldható kérdések egész sorozatával állunk szemben. A fontos azonban az, hogy bár ezekben a nagyon régi korszakokban különböző fajok jelenlétét tudjuk megállapitani, a kor kulturája valamennyi fajnál közös. Ugyanannak a müvészetnek a nyomait találjuk Dél-Franciaországtól Morvaországig; a grimaldi csontvázak mellett ugyanazokat a kagyló-diszitéseket, ugyanazt a vörös festékanyagot találjuk és a temetés módja is ugyanaz, mint a cro-magnoni embernél, aki dominált a rénszarvas-kor legnagyobb részében. A viszonyok ugyanolyanok voltak, mint a jelenkori Európában. A fajok keveredtek, egymás mellett éltek és ugyanazon kultura jelenségei kiterjedtek a különböző fajokra. Ugy a materiális, mint szellemi kultura kincsei vándoroltak. A messze belföldön talált atlanti és földközi tengeri kagylókból, a diszitő motivumok és különböző tárgyak vándorlásából a forgalomnak, sőt mondhatnók, kereskedelemnek bizonyos élénkségére kell következtetni.

Sokan az őskor faji problémáinak keretébe szokták bekapcsolni azokat a különböző elefántcsontból és puha kőfajtákból faragott nőszobrokat is, melyeknek az Alsó-Ausztriában talált ugynevezett _willendorfi Vénus_ és a dél-franciaországi szoborleletek a legkiválóbb képviselői. Ezeken a szobormüveken az őskor müvésze tökéletes plasztikával adta vissza az emberi testet, főleg pedig a nő alsó testének azt az elhájasodását, amely egyáltalában nem felel meg a mai ember szépség-ideáljának. Az archeologusok egy része a steatopigiának ebben a megörökitésében, mai analogiákból kiindulva, néger jellegü emlékeket vélt felfedezni. Meggyőződésünk szerint ez a felfogás mindenesetre tulzott. A steatopig szobrok sem a készitők néger voltát, sem pedig a néger szépség-ideál elterjedését nem bizonyitják. Egyszerüen a szoborkészitők naturalisták voltak, akik a női testet olyannak ábrázolták, aminőnek az egy-két szülés és szoptatás után mutatkozik, ha mesterségesen nem kendőzik el a valót. A női test alsó részének erős kidomboritása egyébként rituális jelentőségü is lehetett s a termékenységet jelképezhette. Valószinüvé teszi ezt az is, hogy steatopig szobrocskák nagy mennyiségben kerültek elő a krétai ásatásoknál is, már pedig Krétában az ujabb kőkorszak idején egyáltalán nem lehet néger szépség-ideálról beszélni.

=Hova tünt a rénszarvas-kor embere?= Az ember őstörténetének ma is megoldatlan problémái közé tartozik, hogy mi lett a rénszarvas-kor müvészi hajlandóságu emberével, aki dombormüveket, szobrokat faragott és falfestményekkel, freskókkal népesitette be a lakásául szolgáló barlangok boltozatait? Az ujabb, vagy csiszolt kőkorszakban ugyanis ezeknek a müvészi hajlandóságoknak nyomát sem találjuk. Épen ugy, ahogy a neandervölgyi és cro-magnoni ember között ür tátongott, a tudomány elé egy másik szakadék is meredt, amely a régi kőkorszak emberét az ujabb kőkorszak emberétől elválasztotta. Egyes archeologusok annyira mentek ebben a szakadék-elméletben, hogy még azt is feltételezték, hogy a cro-magnoni ember ragály, vagy más körülmények következtében egészen kipusztult és lakótelepei évszázadokon keresztül üresen maradtak, mig egy uj faj, amely az ujabb kőkorszak kulturáját hozta magával, Európa földjét ismét be nem népesitette. Az én véleményem szerint, bár a régi és ujabb kőkorszak között átmenetnek még mindig nagyon sok megoldatlan problémája van, ilyen értelemben vett hiatust nem lehet és nem szabad feltételezni.

Talán tizenötezer esztendővel a mi időnk előtt, Európa klimájának fokozatos felmelegedése következtében vége felé hajolt a tundrák és steppék időszaka és földrészünk erdősödése megkezdődött. Az életkörülmények megváltozása következtében a rénszarvas megritkult, kipusztult, vagy észak felé elhuzódott. Ez az észak felé vándorlás természetesen nem történt egyszerre, hanem sok évszázad alatt. Ez idő alatt a mi felfogásunk szerint, folyton javuló klimaviszonyok mellett is, annak az embernek az élete, kinek egész gazdasági rendszere a rénszarvas- és bölénycsordák bőséges jelenlétével függött össze, megnehezedett. Lehet, hogy a neki meg nem felelő életkörülmények részben degenerálódását idézték elő, részben pedig arra késztették, hogy kövesse az észak felé kivándorló állatokat. Ugyanakkor – ismét évszázadokat értve e kifejezés alatt, – amint Európa klimája a megjavult, a Földközi tenger felől megkezdődött egy alacsonyabb termetü, de szintén hosszufejü fajnak, melyben valószinüleg az ugynevezett _mediterrán fajnak_ első és ak felé irányuló hullámát lehet felfedeznünk, a benyomulása a kontinens derekára. Kelet felől valószinüleg tovább tartott a _furfoozi_ néven ismert rövidfejü tipus előnyomulása nyugati irányban. Ez a két faj keveredett a régi faj visszamaradt töredékeivel, minden valószinüség szerint felszivta őket, elfoglalta az elvándoroltak által üresen hagyott helyeket és meghonositotta Európában, amit magával hozott, az ujabb kőkorszak, a neolitikum kulturáját. Antropologiailag e fajok egymásra következését kimutatni nem lehet, de a keveredés processzusának minden valószinüség szerint igy kellett lejátszódni.

Ma a tudományban általánosan el van terjedve az a feltevés, hogy az északra elvándorolt cro-magnoni emberben kell az ugynevezett _északi faj_, az indogermánok ősét keresnünk. A késői paleolitikum embere elfoglalta a jég elvonulása után északon szabaddá vált területeket és az uj viszonyok között átalakulva, magára öltötte azokat a tulajdonságokat, amelyek az északi fajt jellemzik, a keskeny és hosszukás arcot, a világos és áttetsző bőrt és a haj szőkeségét. Tulnagyra ezeknek az ősöknek a számát nem lehet tennünk, egy nagyobb csapat, horda lehetett az, melynek leszármazottaiban a hosszu időn át tartott _Inzucht_ révén az emlitett tulajdonságok kifejlődtek és örökletesekké váltak. Későbbi évezredek multával innét, a Balti tenger vidékéről történt az indogermánok szétáradása és fellépésük a történelem szinpadán.

A bizonytalan tapogatózásokat mi sem mutatja azonban jobban, mint az északi rövidfejüek kérdése. A cro-magnoni ember hosszufejü volt és az északi koponyák is tulnyomóan hosszufejüek. De északon már a kőkorszakbeli koponyák bizonyos százaléka is rövidfejü. Másként ez nem magyarázható meg, minthogy vagy a cro-magnoni embernek Skandináviában való megjelenésével egyidejüleg, vagy nem sokkal utána, egy másik, rövidfejü bevándorlás is történt. Hogy honnét kerültek ezek a Balti tenger vidékére, a furfoozi fajtával azonositandók-e, vagy egy egész független bevándorlást kell feltételeznünk délkeletről, vagy keletről, e tekintetben találgatásokra vagyunk utalva. Az uralkodó nézet az, hogy ez a rövidfejü északi faj máig is fennmaradt a lappokban. De hogy más, kalandos feltevésekben sincs hiány, azt az indogermán őstörténeti kutatásnak azok a képviselői mutatják legjobban, akiknek feltételezése szerint ezek az északiak minden idegen beavatkozás nélkül, teljesen önállóan fejlesztették ki saját körükben az ujabb kőkorszak civilizációját és mig a hosszufejüek közülük az indogermánok ősei lettek, addig a rövidfejüek részint a mai finn-ugorokban élnek tovább, részint kelet felé vándorolva, a Krisztus előtti hatodik évezred táján Mezopotámiáig jutottak el és mint szumirok léptek fel a történelem szinpadán. Ezt az elméletet bizonyos fentartással még az egyébként kiváló Kossinna is magáévá teszi. Ha ez csakugyan igy volna, el kellene ismerni annak az angol kritikusnak az igazságát, aki azt mondja, hogy az indogermánoknak nem sok okuk lehet a dicsekedésre, ha egyidőben indultak el a civilizáció utján és oly alaposan lemaradtak a szumirok mögött.

=Átmenet az ujabb kőkorszakba.= Régebben a régi és ujabb kőkorszak közötti különbséget főleg arra alapitották, hogy az ujabb kőkorszak embere egyszerü pattogtatás helyett csiszolta és furta szerszámait. Ma ezt a fennálló különbségek csak egyik, még pedig nem is fontosabb jelenségének tekintjük. Egészben az ujabb kőkorszak legfontosabb jellemző vonásait a csiszolt kő használatán kivül abban foglalhatjuk össze, hogy ekkor kezdődik meg az állatok rendszeres szeliditése és háziállatok tartása, a földmivelés, a fazekas mesterség, a fonás és szövés. Alapjában véve ugyanazok a foglalkozások, állattenyésztés, mezőgazdaság és ipar, melyek ma is uralkodnak az ember gazdasági életében. Az alapvető különbség a régi és uj kőkorszak között abban rejlik, hogy a régi kőkorszak emberének főfoglalkozása a vadászat és halászat volt, mellette gyüjtögette azokat a növényi tápszereket, gyümölcsöket, melyeket a természet elébe tárt; vadászott, ha a vad véletlenül elébe került, vagy az éhség rákényszeritette, de a rendszeres, gazdasági értelemben vett munkát nem ismerte. Ezzel szemben az ujabb kőkorszak állattenyésztő, földmüvelő és ipart üző emberét tőlünk már csak mennyiségi, de nem minőségi különbség választja el. A vadásznak távol vidékekre elkalandozó nomád élete megszünik s a megtelepedett ember életében a munka és pihenés szabályszerüen váltogatják egymást. Az életszinvonal emelkedik és egyenletesebbé válik. A régi kőkorszak az emberiségnek, mint olyannak történetéhez tartozik, az ujabb kőkorszakkal kezdődik az emberi _civilizáció_ története.

De miért maradnak el az ujabb kőkorszak kezdetén egyszerre azok a müvészi alkotások, amelyek oly jellegzetesek a rénszarvas-kor emberére? A felfogások e tekintetben nagyon eltérőek. Vannak, akik e jelenséget a régi faj eltünésével és az uj faj megjelenésével hozzák kapcsolatba, mely utóbbiból hiányzott a müvészethez való hajlamosság és készség és a magdaléni kor eleven, biztos kézzel megrajzolt képeit csak gyerekrajzokra emlékeztető konvencionális ábrázolásokkal és geometriai formákkal tudta helyettesiteni. Mások ismét azt tételezik fel, hogy ez a müvészeti hanyatlás az életmód megváltozásából folyik. A megtelepedett földmüvelőnek a látóköre fizikailag és lelkileg egyaránt összeszükült. Az állat, a vadászat tárgya nem foglalkoztatta többé a fantáziáját és nem érezte szükségét, hogy azt lakóhelyének falán megörökitse. A szabályos, beosztott munka, a megélhetés biztosságának érzése filiszterszerüvé tette müvészetének megnyilatkozásait is. A rénszarvas-korban a müvészetet a férfi üzte szabad idejében, az ujabb kőkorszakban a müvészet asszonyi mesterséggé vált és ellaposodott. Vannak azonban, akik még tovább mennek és meggyőződésem szerint egészen helyt nem álló következtetésekhez jutnak el. Gordon Childe szerint a rajzok konvencionalizálódásából nem szabad az esztétikai izlés megromlására következtetni. A barlangrajzok ugyanis nem a _l’art pour l’art_ önkéntes megnyilatkozásai voltak, hanem minden valószinüség szerint totemisztikus, gyakorlati célokat szolgáltak. Az ősember azt vélhette, hogy az állat megrajzolásával hatalmat is szerez fölötte. Ez esetben az élethü megrajzolásnak leegyszerüsitett szimbolummal való helyettesitése nem hanyatlást, hanem fejlődést jelent a konkrét képtől az elvont gondolkodás felé. Mondanunk sem kell, hogy ennek a feltevésnek a jogosságát csak abban az esetben lehetne elismernünk, ha az ősember kizárólag csak állatokat rajzolt, vagy mintázott volna és ha az ujabb kőkorszak embere legalább a szimbolikusnak tekintett rajzokban produkált volna tökéleteset. Tényleg azonban ezek a rajzok is oly kezdetlegesek, mintha visszamennének abba az időbe, amelyből a rénszarvas-kor emberének müvészete kiindult.

De ha igy Európában az ujabb kőkorszak bekövetkeztével a müvészeti hagyományok folytonossága megszakad, ma mégsem tátong a két kultura között olyan szakadék, mint amekkorát néhány esztendővel ezelőtt feltételeztek. Délen az _azili_, északon pedig a _maglemosei_ kultura bizonyos mértékig hidat formál a régi és uj kőkorszak között. Az első nevét az Ariége departementben levő Mas d’ Azil barlang leleteiről, a másik pedig a maglemosei konyhahulladék-halmokról vette. A Mas d’ Azil barlang leletei, melyeket Piette francia archeologus hozott napfényre, ma már nem állanak egyedül, hanem elszórtan ismétlődnek Spanyolországtól Svájcig. A müvészi rajzok ezekben a barlangokban hiányzanak ugyan, de geometriai rajzokban megmaradt az előző korszak sokszinü technikája és nagy számmal fordulnak elő olyan tárgyak, melyek a magdaléni korral való rokonságra utalnak. Rénszarvas-agancs helyett már a közönséges szarvas agancsa szolgáltatja a különböző eszközök készitésének anyagát, de a szigonyok, horgok és egyéb eszközök nagyrészt olyanok, mint a magdaléni időben. A szokások is megmaradtak; a halottak mellett a kutatók ugyanazokat a festőanyagokat találták. Épenugy a maglemosei és más hasonló konyhahulladék-halmok is átmenetet jeleznek. A legalsó rétegek a régi kőkorszak embereinek kulturájára utalnak, mig a felső rétegekben már háziállatok csontjai és gabonamaradványok fordulnak elő. Az azili korszak legkülönösebb emlékei azonban azok a sokszinü, festett kavicsok, melyeknek jelentésével és rendeltetésével még mindig nem vagyunk tisztában. Oly különösek ezek a kavicsokra festett jelek, hogy Piette egy kezdetleges abécé jegyeit vélte bennük felfedezni.

Mindent összefoglalva, a régi és ujabb kőkorszak közötti átmenet körülményeit pontosan nem ismerjük, de már nem állhat meg az a régi feltevés, hogy e két korszak között teljesen hiányzik a kapcsolat. Főleg a részletkérdésekben még nagyon sok probléma vár megoldásra és vannak nyomok, melyek egyelőre még csak merész találgatásokra adnak alkalmat. Mióta jobban kezdjük ismerni Dél-Afrika népeit, egyes kutatók nem ok nélkül mutattak rá arra a nagy hasonlóságra, amely a busmanok és a rénszarvas-kor emberének barlangrajzai között fennáll. Nyelvészeti és egyéb bizonyitékok alapján ma az az elmélet áll fenn, hogy a busmanok aránylag késői időben vándoroltak északról az afrikai kontinens déli részére. Lehet-e ilyen alapon feltételeznünk, hogy a rénszarvas-kor müvészete volt az, amely átterjedt a Földközi tenger déli partjára és ezt vitték a busmanok magukkal az egész afrikai kontinensen keresztül? Viszont északon, Trondhjem körül is fedeztek fel olyan barlangrajzokat, melyek szintén a rénszarvas-kor franciaországi rajzaira emlékeztetnek. A találgatások itt abban az irányban mozognak, hogy önállóan fejlődött-e ki ez az északi barlang-müvészet, vagy az Európa derekáról északra elvándorolt ember vitte magával müvészetének megnyilatkozásait? Olyan kérdések ezek, melyekre hiányzik a felelet.

=Az egyiptomi civilizáció eredete.= Az, amit a régi és ujabb kőkorszak összefüggéséről elmondottunk, tulajdonképen csak a történés sorrendje szempontjából fontos. Sokkal fontosabb ennél az összefüggés kimutatása a Földközi tenger keleti medencéjének ujabb kőkorszakbeli kulturájával, melyen végeredményben egész mai civilizációnk nyugszik.

Emlitettük ugyanis, hogy az ujabb kőkorszak kulturája, melyet Európa derekáról ismerünk, nem ott termett és fejlődött ki, hanem idegen vidékekről származott és hihetőleg délről jövő bevándorlók hozták magukkal. Fel lehet tételezni azt is, hogy ezek a bevándorlók a fehér emberiségnek az északival rokon, de más viszonyok között, eltérően fejlődött másik nagy csoportjához, a mediterrán fajhoz tartoztak. A történelem előtti időkben, mikor Európa még több helyütt szárazföldön összefügött Afrikával, ez a faj népesitette be Afrika egész északi partvidékét és Európa nagy részét, nyugaton egészen Angliáig. Mikor a viz betöltötte az egész földközi medencét, az összeköttetés természetesen megszakadt és az egymástól elvált ágak külön fejlődésnek indultak. A tudomány mai állása szerint ennek a mediterrán, vagy mások szerint iber elnevezésü fajnak kell tulajdonitanunk a civilizáció alapjainak lerakását. Közelebbről Egyiptomot kell tekintenünk annak a helynek, ahonnét a mai értelemben vett civilizáció hóditó utjára kiindult.

Ennek a kis tanulmánynak célja nem az etnikai vonatkozások kutatása és megállapitása. Épen azért csak közbevetőleg jegyezzük meg, hogy a régi Egyiptom népének pontos faji hovatartozandóságát illetőleg sokáig teljes bizonytalanság uralkodott és uralkodik sok tekintetben még ma is. A tipusok különbözősége, a prehisztorikus sirokból előkerült csontvázak, nyelvészeti és egyéb közvetett bizonyitékok alapján azt kell feltételezni, hogy Egyiptom népének törzsét a mediterrán fajnak a libiaival rokon ága szolgáltatta, mely azonban még olyan időkben, melyekről történeti bizonyitékok nincsenek, szemita és néger elemekkel is keveredett. A szemiták bevándorlása két uton is történhetett. Az egyik volt Arábia déli vége, amely valamikor a Bab el Mandeb tengerszoros tájékán összefüggött Afrikával, a másik a Szuezi földszoros, mindazoknak a későbbi ázsiai hóditóknak az utja, akik betörtek Egyiptomba.

Akármilyen volt is Egyiptom népének faji összetétele, kétségtelen, hogy ez a nép az európai kontinens népeinél sokkal hamarább eljutott egy olyan állapothoz, amelyet már civilizációnak nevezhetünk. Hogy ez igy történt, annak magyarázatát az általunk ismeretlen tényezőkön kivül főleg abban kell keresnünk, hogy az éghajlati viszonyoknál fogva Egyiptomban sokkal inkább adva voltak a fejlődés előfeltételei, mint a prehisztorikus Európában. Mikor még Európa őslakói egy szigoru és barátságtalan klimával folytattak szakadatlan küzdelmet, a Nilus völgye egy hasonlithatalanul kedvezőbb éghajlatnak az áldásait élvezte. Ez a klima még kedvezőbb volt a mainál is, mert a jégkorszak idején a Földközi tenger déli részének ma esőtlen vidékei és a Szahara is sokkal gazdagabbak voltak csapadékban, mint később, mikor az északi jégtakaró visszahuzódása az esőmennyiséget lényegesen csökkentette. A termősáv, amely ma Egyiptomot alkotja, valaha sokkal szélesebb lehetett és a dzsungel, amely a Nilus völgyét hajdan boritotta, gazdag flórájával és faunájával az ujabb kőkorszak vadásznépéneek bőséges megélhetést biztositott.