Part 1

_Szerzőtől önállóan megjelentek:_

Bosznia és Hercegovina. Budapest, 1909.

Angolok és amerikaiak. Budapest, 1910.

A drágaság a világpiacon és nálunk. Budapest, 1912.

A magyar közgazdasági érdekképviseletek. Budapest, 1914.

A kereskedelmi és iparkamarák reformja. Budapest, 1922.

Emberi miniatürök. Szeged, 1925.

Szeged. Ismertető a város multjáról és jelenéről. Szeged, 1926.

_Forditások:_

Nowak: A katasztrófa utja. Szeged, 1919.

Benoit: Atlantis. Budapest, 1920.

Wells: Az uj Macchiavelli. Budapest, 1921.

Zulawski: Ezüstös mezőkön. Szeged, 1922.

Wells: A nagy katasztrófa. Budapest, 1922.

Wells: A szerelem és Lewisham ur. Budapest, 1923.

Wells: Házasság. Budapest, 1923.

Macdonald: A szocialista mozgalom. Budapest, 1924.

TONELLI SÁNDOR

EMBERI PROBLÉMÁK

SZEGED, 1927

A DÉLMAGYARORSZÁG HIRLAP- ÉS NYOMDAVÁLLALAT. RT.

KIADÁSA

DÉLMAGYARORSZÁG-NYOMDA RT. SZEGED

AZ ÖSSZETETT EMBER.

Az összetett ember nem én vagyok, de lehetnék én is.

Hogy mikor születtem, nem tudom. Lehet, hogy mikor az első durva követ szerszámnak használtam, mikor először adtam tovább szóval gondolatomat, mikor a barlang falára az első bölényt lerajzoltam, mikor először borzadtam össze a megszünés gondolatára, mikor az első csatornát épitettem, vagy mikor először vert bennem gyökeret az örök kétkedés szelleme. Lehet, hogy előbb, lehet, hogy később, nem tudhatom. De vagyok és ugy érzem, hogy időtlen-idők óta vagyok és maradok mindaddig, mig életem célja nem önmagamban rejlik, hanem a sarkamat taposó nemzedékek végtelen sorozatában.

Évezredek óta gyüjtöm és raktározom magamban a tapasztalatokat. Tudom, hogy a tél hideg, a tüz melegit, többedmagammal erősebb vagyok, mint egyedül, de még sokkalta erősebb vagyok ha szolgálatomba állitom a természet erőit is. Irásban, templomok falán, sziklafeliratokon, pergamenttekercseken, könyvekben feljegyzem az eseményeket és akkumulátorok módjára összegyüjtöm a meglevő tudást; szinek skálájában, szobrok plasztikájában, akkordok összecsengésében megkötöm az elfutó szépet és hordozom magamban minden szépnek, jónak és igaznak szülőjét, az _örök gondolatot_. Itt élek ezen a földön. Nincs reményem, hogy elszabaduljak róla, de látom az idegen világokat és nem hiszem, hogy ez a századrangu sárgolyó legyen gondolkodó lények életének egyetlen hordozója. Keresek valamit, amit még nem találtam meg és lehet, hogy sohasem is fogok megtalálni.

Mert keresni akarok és hogy keresni tudják, fanatikusan hiszek a gondolat abszolut szabadságában, melyet nem korlátozhatnak a multból hozott dogmák, előitéletek és cenzorok plajbászai. Minden, ami szép, nagy és nemes ezen a világon, minden haladás és minden hajnalpirkadás a gondolat szabadságáért vivott küzdelem szülötte. És mégis életem nagy élményei közé tartozik, mikor egy szerzetesrend templomának esti félhomályában belém lüktetett a lehajtott fejek alázata és önmagukat megtagadó férfi-emberek porbahullása a nagy ismeretlen előtt, amelyet csak hódolat illet meg, de nem birálat. A nappal munkája mellett, amely csak realitásokat ismer, hallom az est misztikus borongásának suttogó hangjait. Az élet pozitiv meglátása mellett nem tudom könycsepp nélkül a szememben hallgatni a _Gaudeamust_, vagy a zenélő órának a multból átcsengő hangjait. Élem az élet drámáját, de lirája az, mely belekap szivem hurjaiba. Mikor amerikai életemet élem, a nappal irgalmat nem ismerő, kegyetlen munkája után estére megkövetelem magamnak a mozi mindig jól végződő, naiv romantikáját.

Ha nézem a nagyvárosok gép-civilizációjának lüktetését és belepezsdülök abba az emberáradatba, amely reggel és este villamoson, autobuszon, földalattin és földfelettin özönlik London és Newyork szivébe, vagy vissza onnét, modern embernek, a huszadik század gyermekének tudom magamat. Lenyügöz a felhőkarcolók sorának látása, az esti fényreklámok tüzjátéka, vagy a Martin-kemencék izzón sistergő vastömege. Órákon át tudom elnézni, mikor a daruk nyögve, recsegve és kattogva emelik partra az oceánokat szántó kolosszusok méhének kincseit. És nincsen elevenebb, izgatóbb emlékem nekem, aki már megjártam egyéni életem utjának felét, mint mikor egy francia mérnök elsőnek repülte át az Angliát a kontinenstől elválasztó csatornát és uj, szinte határtalan közlekedési lehetőségek perspektiváit vetitette elém. Értem és érzem mindezt: a gépet, gőzhajót, gőzmozdonyt, repülőgépet, bányát, vasbetont, rádiumot és rádiót, hisz modern ember vagyok. De hoztam magammal valamit a középkorból, beleérzem magamat a kis olasz városok kulturájába, Stratford romantikájába, Weimar lelkébe és bensőm az a küzdőtér, ahol a civilizáció és kultura ujra meg ujra megvivják Szumérban és a Nilus partján kezdett örök harcukat.

A modern társadalomban, amelyben ezidőszerint élek, érzem a vagyonelosztás igazságtalanságait és a tömegek nyomorának sajgását. Érzem a tisztán a kereset elvére épitett kapitalizmus sarkalatos tévedését. Nem azért élünk, hogy keressünk, hanem azért keresünk, hogy élhessünk. Hallom az éhség farkasának üvöltését a fényes nagyvárosokban, ahol csak egy ablaktábla választja el a hivalkodó gazdagságot a senyvedő szegénységtől. Látom a távol jövő ezüstös csillogásában a boldog államot, amelyet Platontól kezdve az emberiségnek oly sok ébren álmodója megálmodott. Megértem az elkeseredést, gyülölködést, társadalmi harcot. Elfogadok mindent, ha egy kegyetlen törvényszerüség ugy rendeli, hogy ezeken keresztül vezessen az emberi haladás nagy országutja. De visszarettenek, mikor pártprogramot akarnak csinálni abból, ami minden gondolkodó és érző ember vágyainak eredője, mikor egyesek ki akarják sajátitani maguknak a szociális gondolat jogát, vagy mikor az élet nagy valóságai előtt dogmatikusok módjára elavult elméletek értelmezésén folytatnak meddő vitatkozásokat.

Megértem az individualitás kifejlesztésének jogát, az akadályok elháritását az egyéniség utjából, minden kényszeritő eszköz elvetését, egészen a szélső anarchiáig. Elvégre magamhoz állok legközelebb és van némi szépsége annak a kinai társadalomnak, amely a felső beavatkozás mértékét a minimumra tudta leszállitani. Igaz, annál jobban élvezi helyette a külső beavatkozások gyönyörüségeit. De épen azért tudom azt is, hogy kell egy összefogó, társadalmat acélozó és államot irányitó akarat, melynek meg kell kötni a bennem lobogó örök anarchiát. E kettősségen keresztül értem meg egyszerre Brutust és Julius Caesart, a condottieret és a _fejedelmet_, Luthert és Loyolát s azt a Napoleont, aki mindenét a forradalomra teszi fel, de mint néző felsóhajt az ostromlott Tuileriák előtt: »Adnák csak nekem a svájciakat meg az ágyukat, hogy megmutassam, mit kell ilyenkor csinálni!« Megértem, hogy vannak esetek, mikor egy testben két lélek lakik.

Ha van politikai liberalizmus és konzervativizmus, bennem elmosódnak a határok. Az egyik küzd a felszabaditásért, a másik gyüjti és csoportositja a megtartó erőket. Taktikájuk ellenben furcsán kuszálja össze az elveket. Van eset, hogy a liberalizmus rendszabályoz és a konzervativizmus terjeszti ki a választójogot. Azok az elvek, melyek néhány évtizeddel ezelőtt embereket választottak el egymástól és generációkon át hagyományszerüen determinálták egész családok politikai hovatartozandóságát, nem hatnak többé az élő valóság erejével. De az, amit a mult század nagy liberális nekilendülése után ma a liberalizmus válságának neveznek, egyuttal az én válságom is, tekintet nélkül arra, hogy véletlenül milyen párthoz tartozom. Érzem, hogy a konzervativizmus önmagában nem lehet program, mert ha magára marad, reakció lesz belőle, de érzem azt is, hogy a liberalizmus, melynek egész gondolatvilága arra van beidegezve, hogy _mit nem akar_, önmagában nem lehet elég. Saját személyemből a nagy vonalakra kivetitve ez a parlamentek és pártok válsága. Kétkedés a parlamentarizmusban és csalódás a népképviselethez, általános választójoghoz füzött nagy reménységekben. A szüntelen át- meg átcsoportosulások, szétválások, összeolvadások mellett a parlamenti párt elveszti a mult évtizedekben birt nagy jelentőségét. Politikai atomizálódás folyik az egész világon. A parlamentek vagy teljesen szétszakadozottak, vagy egy óriási szerkezet, amelyet pártnak nem is lehet nevezni, egyesiti magában mindazokat a heterogén, egymással szemben álló, harcban álló elveket, melyek valaha a pártok programjának alapjait megadták. A régi értelemben vett pártok ideje lejárt. Tul a mai parlamentek látszólagos pártjain, tul a liberalizmuson és a konzervativizmuson, tul a fascizmuson, tul mindenféle _izmusokon_ és politikai gépezeteken pedig valaminek a körvonalai vetitődnek a kárpitra, amiről még nem tudom, hogy micsoda, érdekképviseletek tanácsa-e, vagy kiválóságok és kiválogatottak zsürije, vagy pedig az emberiség közös, nagy lelke, amely mindannyiunkban müködik.

És igy vagyok az izgató, nagy problémák egész tömegével, melyek napról-napra elém merednek, hogy válaszoljak rájuk, hogy válaszoljunk rá valamennyien. Érzem, hogy igaza van a plebejusnak, aki több jogot követel magának, de tudom, hogy igazuk van azoknak is, akik már nemzedékekkel ezelőtt beérkeztek és a gyermekszobából hozták magukkal a vezetés hivatottságát. Ha a lovat és kutyát ki kell tenyészteni, az ember sem lehet három generáció előtt igazán gentleman. Hiszem a nemzet, a nép, a faj jogát a külön élethez, különállóságának kidomboritásához, de érzem, hogy müködik bennem a közös nagy lélek, amely együttesen viszi az egész emberiséget előre. Megértem azt, akiben él az örökbéke ábrándja, de megértem azt is, aki hősi önfeláldozás képzetével, felvirágozott zászlók alatt vonul a világháboruba. Megértem azt, aki együttérez a biborban született, szőkefürtös gyermek szomoru sorsával és megértem azt is, aki el akarja háritani az apák bünének ismétlődését a következő nemzedékekben. Megértem azt, akinek a legitimizmus adja meg az élete tartalmát, de megértem azt is, aki azt vallja, hogy minden legitimizmus egy korábbi törvényes állapot felforgatásával kezdődött. Ha minden hatalom Istentől való, semmiféle hatalomtól sem tagadhatom meg a felsőbb rendeltetés törvényszerüségét. A _beatus ille qui procul negotiis_ váltakozik bennem a kalandorral, akit izgat, hogy mi van tul a nagy tengeren és a kéklő hegyek oromsorán, ahol a szivárvány hidja a földről mennybe visz.

Ezen a világon minden relativ. Relativ a fény, a sebesség, az erő és relativ a gondolat és az igazság. Minden tézisnek meg van az antitézise és a relativitások, tézisek és antitézisek harcának szintere én vagyok. Csak a _lectores unius libri_ állithatják a szent együgyüség feltétlen biztosságával, hogy nekik mindenben igazuk van. Bennem ezerféle érzés, gondolat, hagyomány és tapasztalat találkozik és mindezeknek eredője az, amit énnek nevezünk.

De tudom-e, hogy mi az az én? Egyéniségem csak öntudatomban jelenik meg egység formájában és öntudatom az, ami kiemel a semmiből egy parányi lét tartamára. Ez az öntudat megszünik, mihelyt átléptem a fekete kapun, melynek csak az egyik oldalán van kilincs. Ennek az öntudatnak a meghatározása a legnehezebb, mert a meghatározás lehetősége önmagában rejlik. Öntudatom ezért nem tud megnyugtató választ adni énemnek kérdésére. Mi vagyok én? Atomoknak meghatározott csoportosulása vagyok-e, vagy független tőlük és több náluk valamivel? Ha atomok csoportosulása vagyok, miért csoportosultak az atomok és a bennük levő elektronok igy és miért nem másként? Hol van az énemnek külső határa; ott-e, ahol testemnek látható felülete a külvilággal érintkezik, vagy hozzászámithatom-e énemhez mindazt, ahova gondolatom elér és amit magába foglal? Hol van a felelet erre és a kérdések egész tömegére?

Mit tudom én, ki vagyok én? Életem podgyászában mit hurcolok magammal gyermekkorom emlékeiből, ifjuságom ábrándképeiből és meglett koromnak megmellesztő küzdelmeiből? Ha reagálok a külső világ benyomásaira, ha beszélek, ha cselekvésre határozom el magamat, miféle rejtett mozgató erők játszadoznak énemnek ezerféle billentyüin? Mikor formába öntöm egy gondolatomat, melyik tanitóm szava, vagy az emberiségnek melyik örök tanitómestere szólal meg bennem? Ha cselekedtem, mi volt belőle a saját elhatározásom és mennyiben állottam a külső tényezők, a környezet és az események sodró hatása alatt? Tudhatom-e, hogy pillanatnyilag melyik békésen elhalt, harctéren elesett, vagy máglyán megégetett, elporlott ősömnek a vére dolgozik bennem; tudhatom-e, mit hoztam magammal elmult századok ködös homályából?

Ez a bizonytalan körvonalu, ingadozó, töprenkedő valami vagyok én és ezek vagyunk évezredek óta valamennyien, akik az életben nemcsak az anyagi boldogulást és az érvényesülés külső formáit, hanem valami mélyebbet, lényegbe vágót keresünk. Függetleniteni akarjuk magunkat az egyoldalu befolyásoktól, hogy megtaláljuk az igazságot. Ezért akarunk megérteni mindent és ezért kételkedünk mindenben. Az igazság keresése és a kétkedés ikertestvérei egymásnak. Előttünk lebeg Tennyson mondása, hogy több hit van a becsületes kételyben, mint az őszinteség nélküli hitvallásban.

_Homo sum; humani nihil a me alienum puto._ Én vagyok az összetett ember, a nagy Proteus. Sugártörő prizma vagyok, amely mindig ugyanaz marad, aminthogy a dolgok is ugyanazok, csak a meglátásuk az, ami a prizmán keresztül szüntelenül változik.

Én vagyok az összetett ember. Én az Örök Ember vagyok.

AZ EMBERI CIVILIZÁCIÓ KEZDETEI.

Nem is olyan régen minden valamirevaló történelmi kézikönyv azzal kezdődött, hogy Menes volt Egyiptom első királya. Utódai voltak a fáraók, akik a piramisokat épitették. Hogy mi volt Menes előtt és miként jött létre Egyiptom kulturája és civilizációja, arról a történelem nem tudott semmit. Esetleg egyes történetirók elkövették még azt a furcsaságot is, hogy az első kötetet az előzmények nélküli ókori keletnek szentelték és a második kötet elejére, az európai történet bevezetése gyanánt biggyesztették oda az őskor történetét. Általában számukra az őskor embere és kulturája független tudomány volt a sajátképeni történelemtől. Tudományuk nem az emberi civilizáció fejlődésének története volt és náluk az emberiség históriája nem a megelőző évezredek hosszu, fáradságos és küzdelmes munkáján épült fel, hanem a levegőben lógott. Deus ex machina módjára nem fejlődésnek volt az eredménye, hanem készen adódott. Menes volt Egyiptom első királya…

Pedig az emberi nem történetének talán azok a legérdekesebb, legizgatóbb fejezetei, mikor az ősember tapogatózva, bizonytalanul kezdte lerakni a civilizáció alapjait. Igaz, hogy ezek a hosszu évezredek, amelyekről nincsenek kőbe vésett, agyagba égetett és egyéb irásos dokumentumaink, hanem csak leletekre, csontmaradványokra és egyéb hasonló emlékekre vagyunk utalva, telve vannak kérdőjelekkel és a problémák egész láncolatával. Kik voltak a történelem előtti idők egyes kulturáinak megteremtői és hogyan kapcsolódnak az egyes periódusok egymásba? Miért állt meg a fejlődés néha tizezer esztendőkre és miért vett ismét váratlan lendületet? A viszonyok változása vetette-e meg egy uj kulturfok alapját, vagy a régi fajt, amely képtelen volt emelkedésre, másik váltotta fel s ez az uj faj lett egy ujabb kultura hordozója? Hosszu időn keresztül akkora bizonytalanság uralkodott ezekben a kérdésekben, hogy a szaktudomány állandóan emlegette az összefüggés hiányát, a hiatust, amely a régi és ujabb kőkorszak s az utóbbi és a történelmi idők között tátong. A történelem tudománya ezért érezte felmentve magát az alól, hogy a civilizáció kezdeteinek ismertetésével alapozza meg az emberiség történetét.

Pedig kétségtelen, hogy hézagok az emberiség legrégibb multjában sincsenek. Legfeljebb a leletek lehetnek elszigeteltek, de nem a kultura periódusai. Épen a legutolsó esztendők kutatásai nagyon alkalmasak arra, hogy a hézagokat és mutatkozó üröket áthidalják. Sir Arthur Evans képét használva, az őskor egyes emberfajai, melyeket a leletekből megismertünk, többé nem különálló kulturák hordozói, hanem staféta-futók, akik a civilizáció fáklyáját adták egymásnak tovább.

=Az emberi civilizáció legrégibb emlékei.= A geologia tudománya ma általánosságban négy jégkorszakot ismer, illetőleg az tételezi fel, hogy négy eljegesedési periódus követte egymást az északi féltekén. A történelem előtti archeologia ezekbe az interglaciális periódusokba helyezi az európai ember legrégibb emlékeit, anélkül, hogy az első pontosan meg tudná állapitani az egyes jégkorszakok idejét és tartamát, a másik pedig a relativ korszakokban hozzávetőleges biztonsággal el tudná helyezni a régi kőkorszak egyes ember- és kulturtipusait.

Tiz-tizenöt év előtt még általános volt a meggyőződés az archeologusok körében, hogy az ősember, aki az első, kezdetleges kőszerszámokat készitette, az utolsó eljegesedést megelőző meleg periódusban élhetett, melynek időtartamát ötven-százötvenezer esztendőre lehet becsülni időszámitásunk előtt. Ma hovatovább lábra kap az a meggyőződés, hogy az első eolithoknak, a kőszerszámok őseinek korát félmillió évre is vissza kell vinni és az ember első emlékei az első jégkorszak előtti időbe nyulnak vissza. Akármint lett légyen is, az éveknek e tizezrei alatt nagyon, szinte rettenetesen lassu volt az ember fejlődése. Talán nem is volt igazi ember, hanem egy oldalága az emberré fejlődő szerszámkészitő állatnak, akiből hiányzott az igazi magas fejlődésre való képesség. Erre a problémára valószinüleg sohasem tudunk teljes bizonyossággal megfelelni.

=A neandervölgyi ember.= Amennyire meg tudjuk itélni, körülbelül az időszámitásunk előtti 50–35.000 év között, az utolsó jégkorszak idején lehetett Európa klimája a legrettenetesebb. Az északi jégtakaró leért Belgiumig, Németország derekáig és a lengyel alföld közepéig. Az Alpok és Pireneusok jégárai sokkal hatalmasabbak voltak, mint manapság. Köd, hideg eső, nehéz havazás váltogatta egymást. Ebben a barátságtalan, szubarktikus klimában élt az embernek az a tipusa, melyet neandervölgyi ember (_Homo_ _Neandertalensis_, vagy más lelőhelye után _Homo Mousteriensis_, _Homo primigenius_) néven ismerünk. Élete viszontagságokban és tragikus küzdelmekben volt gazdag. Állandó küzdelmet folytatott az időjárás szigoruságával. Nehéz harcokat vivott a rettenetes vadállatokkal a barlangok birtokáért és ezer veszélynek tette ki magát betevő falatjának előteremtéséért.

Milyen lehetett az ember, aki ilyen viszonyok között élt és milyen lehetett az élete? Mikor 1856-ban a Düsseldorf melletti Neandervölgy egyik barlangjából előkerült az a koponyatető, melyről ez az emberfaj nevét vette, sokan, közöttük Virchow, kételkedtek e koponyarész tulajdonosának emberi mivoltában. Azóta azonban, főleg Franciaországban, amely a történelem előtti archeologiai leletek klasszikus hazája, nagy számmal kerültek elő teljesen hasonló koponyák, sőt teljes csontvázmaradványok, ugy hogy ezek alapján megközelitő pontossággal meg tudjuk rajzolni a neandervölgyi ember alakját. Nem volt magas termetü, legfeljebb 155–160 centiméter lehetett, nyaka előreállt, szemét összeérő, hatalmasan kidomborodó csontiv árnyékolta, homlokának viszont alig volt domborulata, előreugró fogsora alatt pedig az áll jóformán hiányzott. Megjelenése elütött a mai emberétől és főleg koponyaalkatában sok volt a primitiv, majomszerü, állati vonás.

Életéről nagyon keveset tudunk. Bármily kevés azonban, amit a leletek alapján róla megkonstruálhatunk, elég annak megállapitására, hogy külsejének állati vonásai mellett is ember volt életmódjában, gondolkozásában és cselekedeteiben. Ismerte a tüzet, állatbőrökbe burkolózva védekezett a hideg ellen, tisztelte halottait. Ha tisztelte halottait, kellett, hogy valamelyes képzete legyen a tulvilágról, amit pedig meglehetősen fejlett nyelv nélkül elképzelni nem lehet, mert csak a nyelv segitségével lehet elvont gondolatokat közölni. Pattogtatott kőből fegyvert és szerszámot készitett magának, mellyel vadászott és levakarta, kidolgozta az állatbőröket; a szerszámot odarakta halottja mellé, akit eltemetett. A nagy vadakat, melyek erejét sokszorosan felülmulták, valószinüleg fortéllyal ejtette el, vagy verembe csalta és ugy ölte meg őket. Alkalmasint illő tisztelettel megette embertársait is. Minthogy olyan vidéken is lakott, ahol nem voltak barlangok, fel kell tételezni róla, hogy a hideg elleni védekezésül másfajta mesterséges lakásról is tudott gondoskodni. Talán vermet ásott és azt fedte be, talán kezdetleges kunyhót is épitett magának.

Kulturáját leggazdagabb előhelyéről _moustérien_ kulturának nevezzük. Csontmaradványokban, eszközökben bőven vannak emlékei Európából, Észak-Afrikából, Elő-Ázsiából, legfőként azonban Franciaországból. Legutóbb 1925-ben Tarville-Petre a galileai Tabgha mellett bukkant teljesen neandervölgyi tipusu leletre.

Hogy honnan került Európába ez a nyomoruságos viszonyok között élő, meghatóan kezdetleges ősi rokonunk, nem tudjuk. Vannak, akik azt hiszik, hogy Afrika archeologiai átkutatása fogja megadni erre a kérdésre a feleletet és vannak, akik azt állitják, hogy a neandervölgyi ember Dél-Németországon át, az északi jégmező és az Alpesek jégárjai közötti övön keresztül, mint egy akkoriban fejlettebb kultura hordozója hatolt előre nyugat felé. De épenugy, mint eredetét nem ismerjük, arra a kérdésre sem tudunk megfelelni, hogy mi történt vele. Kipusztult, vagy kipusztitották, vagy felszivódott az utána következő magasabb rendü fajokban? Vannak antropologusok, akik valószinüleg nem is egészen alaptalanul, nem hisznek egész fajok kipusztulásának lehetőségében, különösen, ha azok a fajok egész kontinenseket népesitettek be és azt hiszik, hogy a neandervölgyi ember, az emberi fejlődésnek ez az oldalhajtása, még ma is itt él velünk, bennünk, a vérünkben, Európa civilizált népeiben. Annál is inkább feltételezik ezt, mert a neandervölgyi ember alkalmasint jó ideig együtt élhetett akár Európában, akár egyebütt az utána következő fajokkal, amelyek átvették kulturájának maradványait.

=A rénszarvas kora.= A jégkorszak letünte után Európát hosszu évezredeken keresztül tundra- és steppszerü területek boritották. A jégkorszak állataiból egyre csökkenő számban megmaradt még a mammut, barlangi oroszlán, szürke medve, gyapjas rinocerosz, de mellettük megjelentek már a mai mérsékelt égöv állatainak ősei is. Vadlovak, bölények és rénszarvasok óriási tömegei tanyáztak Európa derekán és bőséges alkalmat nyujtottak az uj emberfajnak, amely a neandervölgyi ember helyét elfoglalta, hogy vadászszenvedélyét kielégitse és megélhetését biztositsa.

A jégkorszak letünte ugyanis nemcsak uj fejlődési fokozatot jelez a történelem előtti idők kulturájában, hanem az uj korszakot egyuttal egy uj, intelligens fajtának a megjelenése vezeti be, melyet az antropologusok egy része _első valóságos embernek_ szokott nevezni. Akár van jogosultsága ennek az elnevezésnek, akár nincs, bizonyos, hogy sem az _aurignaci_, sem pedig a _cro-magnoni_ embert, aki uralkodó tipusa volt a jégkorszak végétől a csiszolt kőkorszakig terjedő időnek, nem választják el lényeges különbségek a modern embertől. A cro-magnoni ember magastermetü volt, magasabb a mostani emberfajták átlagánál, koponyája nagy, boltozatos, a hosszu fejü tipushoz tartozó, arca alacsony, széles, álla jól kifejlődött. Legtalálóbban magastermetü, széles arcu hosszufejünek, esetleg a kapcsolatról, mely közte és a környező állatvilág között fennállott, _rénszarvas-embernek_ lehetne nevezni.