Part 9

A mai forradalmas időkben nem árt leszögezni, hogy az emberiség történetében a mechanikai eszközök idézték elő mindenkor a legnagyobb változásokat. Az állati sorból emberré levésnek a tüz és a kezelhető szerszám volt a két leghatalmasabb tényezője. A lőpor nagyobb változást idézett elő a gyilkolás mesterségében, mint összevéve valamennyi nagy hadvezérnek a tudománya. A gőzgép forradalma volt akkora, mint amilyen nagynak a francia forradalmat közönségesen tekinteni szokták.

Az irodalmi forradalomnak a könyvnyomtatás felfededezése volt az előfeltétele. A könyvnyomtatástól kezdve az irómüvésznek a szerepe rohamosan megváltozott, egészen másoknak irt, mint a leláncolt kodexes fejedelmi könyvtárak korában. A könyvnyomtatás gyermekkorának első nyomdászai bizonyára nem voltak a mai értelemben vett kapitalista vállalkozók. Soknak közülök volt egy kis nyomdája, amellyel vándorolt városról-városra. Sokan maguk irták, szedték, nyomtatták és árusitották könyveiket. Nem megrendelők, hanem a piac számára dolgoztak és alkalmazkodniok kellett a vevőközönség, a piac igényeihez és kivánalmaihoz. A nyomtatott betü mechanikája és az olvasóközönség demokratizálódása igy hatott vissza a könyvek tartalmára is.

A vándor könyvnyomtató mühelyek és kis kézi sajtók ideje után a kapitalizmus is rávetette magát a nyomdaiparra és kiadói tevékenységre. Feltétlenül bizonyos, hogy a nagy részvénytársasági nyomda- és kiadóvállalatnak az igazgatója másként itéli meg a neki felajánlott kéziratokat, mint valamelyik irodalmi vagy tudományos társulat főtitkára, aki csak a tisztán kulturális szempontokat tartja szem előtt. Az osztalékra törekvő részvénytársaságnál az irodalom nem öncél, hanem csak eszköz más célok elérésére. Ezért van az, hogy gyakran értékes dolgok a kapitalizált könyvkiadás idejében esztendőkön át nem találnak kiadót, fémjelzett iróknak pedig kevésbbé sikerült munkái is hamar piacra kerülnek az anyagi sikert reményében. A tiszta irodalom kevés kiválasztottak gyönyörüsége, a kiadói sikernek ellenben a nagy vásárló tömeg az előfeltétele. Nick Cartert bizonyára nagyon eltérő módon itélik meg a kiadók, az irodalmi társaságok és az olvasók.

Az utolsó évtizedek folyamán, a nyomtatás technikájának, a kapitalizmusnak, a közlekedési eszközök és posta tökéletesedésének, a szinte korlátlan példányszámokat előállitó rotációs gépnek egyesitett terméke a modern ujságkultura, amely legteljesebb kivirágzását eddigelé Amerikában érte el. A modern emberek nagy részénél valósággal minden az ujságokon keresztül történik és az ujság nyujt nekik mindent, napi politikát, közgazdaságot, tudományt, irodalmat és müvészetet egyaránt. A civilizációnak és kulturának mindezek a megnyilvánulásai az ujságokban napi érdekességre redukálva jelentkeznek. Ami nem üti meg ennek az érdekességnek a zsinórmértékét és formailag nem illeszthető bele a laphasábok keretébe, a sajtókultura számára tökéletesen elvész és elvész mindazok számára is, akik a sajtóból meritik összes lelki táplálékukat. Pedig ma ezek vannak a nagy többségben, mert a gazdasági élet lüktető tempója és a rendelkezésre álló huszonnégy órának erős igénybevétele mellett sokkal többen olvasnak napilapot, mint hosszabb lélekzetü könyveket.

Gyulai Pál és kritikus társai a Budapesti Szemlében évtizedeken keresztül keseregtek, hogy a napisajtó tönkreteszi az igazi szépirodalmat és teljesen megöli a szórakoztató prózának egyik legszebb müfaját, a hosszabb lélekzetü novellát. Pedig ennek aritmetikai pontossággal kellett igy történni. A sokasodó napilapoknak a vonal alatt ugynevezett tárcára volt szükségük s az irók alkalmazkodtak az igényeikhez. Anyagilag sokkal jobban jártak, ha tiz tárcát irtak tiz forintjával, mintha egy hosszu regényért, amely esetleg hónapokat vett igénybe, kapták a kiadótól ugyanazt az összeget. A nyolcvanas és kilencvenes éveknek igy lett a tárca a müfaja, mely a legtöbb esetben nem volt egyéb, mint egy-egy ötletnek kis mese keretében való kiszélesitése. Nyomot ezeknek az évtizedeknek a tárcatömege az olvasók lelkében nem hagyott, de arra jó volt, hogy a vonaton ülve kitöltsön egy negyedórát, vagy este az ágyban szellemi megerőltetés nélkül lehessen olvasni.

Sajátságos módon ma a tárca-tultengésnek az ellenkező végleténél tartunk, épen olyan gazdasági okok következtében. A háboru utáni nyomoruság meghozta a papirdrágaságot, a lapok terjedelmének megszoritását és a napi szépirodalom elsorvadását. A tárca aranykora lejárt. A könyvkiadás viszonyai nehezebbek, mint az elmult esztendőkben, a regénytermelés mégis inkább emelkedést mutat, mint csökkenést, mert az irók kiszorultak a lapok hasábjairól.

Egy másik érdekes megfigyelés, amelyet napjaink irodalmánál tenni lehet, a témák és feldolgozásuk módjának a megváltozása. Az irodalomnak vannak örökön élő és folyton visszatérő témái, az elveszett és ujra megtalált herceg, a trónját elhagyó és remeteéletet élő király, az ismeretlenül visszatérő és kilétét felfedő vándor. A régi idők meséiben az erdő, amely ott kezdődött a város falai, vagy a lovagvár bástyái alatt, elég sürü és elég mély volt ahhoz, hogy elrejtse az elrejtőzni akarót. Mikor az erdőket kiirtották, legalább is Indiából vagy Texasból kellett visszatérni a mesebeli hercegnek; ma az iró fantáziája akárkit kényelmesen elrejthet a nagyvárosok ház- és emberrengetegében. A technika és gazdasági élet számtalan uj témával is ajándékozta meg az irodalmat. Először Verne ragadta meg a technika lehetőségeire épitett meséivel a fiatalság fogékony fantáziáját, utána ugyanezek a problémák, az Európát Amerikával összekötő alaguttól az idegen világokkal való összeköttetésig, bevonultak a felnőttek irodalmába is. Az utolsó évek irodalmában voltak tömegsikert megért regények, melyekben a régi szépirodalomnak majdnem kizárólagos témája, a szerelem, a teljesen alárendelt motivumok sorába sülyedt.

Mindezekben azonban az irodalomnak sem termelési, sem témaválasztási problémái nincsenek befejezve. Még nem érkeztünk el a kapitalizmus korának teljes kifejlődéséhez, de máris mindenfelé a szocializálódásnak a jelei mutatkoznak. Hogy milyen lesz az uj társadalmi rend a gyakorlatban, természetesen előre nem tudhatjuk. A régi rend képviselői nagyon is taktikai jellegü követelményeket állitanak fel, mikor azoktól, akik a mostani társadalmi és gazdasági rendben nem a tökéletességnek a csimborasszóját, hanem csak a fejlődésnek egy átmeneti fokozatát látják, azt kivánják, hogy a legapróbb részletekig, hiba nélkül rajzolják meg előre, hogy a jövőnek társadalmi rendje miként fog funkcionálni. E kérdés kiegészitésében egyik kedvenc ellenvetésük, hogy a szociális társadalmi rend képtelenség, mert nem tudja elhelyezni az irót és müvészt és nem tud gondoskodni megfelelő módon ezek eltartásáról.

E kérdések megvitatása bizonyára nem lehet a jelen kis elmefuttatásnak a feladata és épen azért elégségesnek látszik annak leszögezése, hogy amint eddig minden társadalmi és gazdasági rend tudott formákat találni müvészi szükségleteinek kielégitésére és az alkotó müvészek egy vagy más formában való honorálására, ugy bizonyára ennek a jövőben sem lehet akadálya. Az uj társadalmi rend nem egy csapásra, nem egy parlamenti többségi határozat alapján máról-holnapra fog bekövetkezni, hanem szintén fejlődésnek lesz az eredménye s ez a fejlődés a szükségletek felmerüléséhez képest, automatikusan meg fogja találni azok kielégitésének módozatait. Egy bizonyos, attól az aggodalomtól, hogy egy bekövetkezendő szociális társadalomban egy lesz a munkaadó, a megrendelő, maga a közület, állam – vagy nevezzük bármi néven, – s ennek nem lesznek müvészi igényei, vagy zsarnoki cenzurát fog gyakorolni az alkotó müvészek fölött, igazi müvészléleknek tartani nem kell. Ilyen viszonyok között is aligha lesz nehezebb dolga az irónak, vagy más alkotómüvésznek, mint ma, mikor a kapitalisztikus koncentráció következtében a könyvek, folyóiratok kiadása mindinkább egy-két tőkeerős kézben összpontosul és egyéb müvészetekben is a megrendelők száma nagyon megcsappanóban van.

Az evoluciós szocializmus már régóta nem tagadja a magántulajdon elvét, csak a termelő eszközök köztulajdonba vételét kivánja és a kizsákmányolás lehetőségét akarja megszüntetni. Ennek az evoluciós szocializmusnak egyik leghiggadtabb képviselője, Ramsay Macdonald volt angol miniszterelnök, aki különböző tanulmányaiban igen finoman boncolja az ujjászervezendő társadalomnak a kulturális élet különböző jelenségeihez való viszonyát, az irót illetőleg azt fejtegeti, hogy amennyiben az összes nyomdák és kiadóvállalatok állami tulajdonba mennének is át, a független kiadásnak még mindig meglesz a lehetősége, szabad irodalmi társaságok révén, amelyek gondoskodni fognak a költségek előteremtéséről és a könyvek forgalomba hozataláról. Skótországban a 18. században voltak ilyen irodalmi körök, tudományos és irodalmi társaságok ma is foglalkoznak könyvek kiadásával; nehéz elképzelni, hogy miért ne történhetnék ez igy a jövőben is. Hogy igy lesz-e ez a valóságban, azt természetesen csak a jövő fogja megmutatni.

… Sokak előtt kétséges lehet, hogy jogosult-e a mozinak a müvészetekkel kapcsolatban való felemlitése. Elvégre a mozi, akkor is, mikor regényt, vagy drámát nyujt, csak technikai közvetitője annak, amit a filmiró, vagy az, aki másnak munkáját a filmre átteszi, a nézővel felérzékeltetni akar. A mozinak a lényege, – nem számitva az ismeretterjesztő, földrajzi, vagy természettudományi jellegü filmeket, – az akció, amely többé-kevésbbé tökéletesen, a legtöbb esetben felirások segitségével, önmagát magyarázza. Igazi lelki finomságokat, analiziseket a mozi nyujtani nem tud. Épen ez a körülmény okozta azonban, hogy a mai mozi számára egy egészen különleges irodalomnak kellett kifejlődni, amely nagyjából a középső helyen áll a romantikus korszak gazdag meseszövésü és a detektivregények hátborzongató irodalma között.

Hangsulyoznunk kell, hogy a _mai_ mozi számára jött létre ez az irodalom. A mozi fejlődése ugyanis egészen más lehetőségeket is takar. A mozit illetőleg az egyéni emlékezéseim a kilencvenes évek végéig mennek vissza, mikor Pekár Gyula »Spanyolország« cimü darabjában láttam betét formájában az első mozit, mely a sevillai bikaviadalt ábrázolta. A kép piszkosan szürke volt, erősen vibrált, akadozott, ugy hogy minden pillanatban azt lehetett hinni, hogy négy lábával a levegőben megáll a bika. Tiz esztendővel később Newyorkban éltem át a mozi-láznak első nagy hullámát, mikor a vad nyugat aranyásói és a prerik vágtató lovasai bevonultak a nagyváros kellős közepébe. Azóta a mozi-láz átterjedt az egész világra, a felvételek és filmek technikája egyre tökéletesbedett és az emlitett kereteken belül irodalmi igényeket vindikált magának. Ezen a ponton azonban a mozi fejlődése látszólag megállt.

De a fejlődés távolról sincsen még befejezve. A szines fotografia után következni kell a szines és plasztikus mozinak, hanggal kombinálva. Ez a mozi teljesen pótolni fogja a szinházat, sőt még tökéletesebb lesz a mai szinháznál, mert a nagy tőkével dolgozó mozivállalatoknak módjukban lesz, hogy a legjobb szinészeket szerződtessék és a helyszinen eszközöltessék a felvételeket, mig a mostani szinpadokon a közönség, a jó szinésszel együtt a ripacsot is kénytelen elfogadni és kezdetleges kulisszák rontják az illuzióját. Igaz viszont, hogy itt egy nehézség merül fel. A mai kizárólagos kép-mozi internacionális, mig a beszélő mozinak a területe egy-egy nemzetnek a körére lesz szoritva. Kissé kombinálva a további fejlődési lehetőségeket, össze lehet kapcsolni ezt a plasztikus és beszélő mozit a képtáviróval és telefonnal, amely nagy távolságokon is ugyanugy vetiti az eleven mozi képeit, sőt közvetlenül valamely előadónak mozgását és beszédét, mintha élő ember állana előttünk. Ennek a mozinak természetesen ismét egészen uj irodalomra lesz szüksége. A technika változása ismét vissza fog hatni a müvészetre.

Mindezek természetesen _lehetőségek_ és a lehetőségek nem tartoznak szorosan vett fejtegetéseink körébe. Van azonban a müvészetnek egy olyan ága, melyet teljesen a modern kapitalisztikus kornak a közgazdasága hozott létre és amellyel lépten-nyomon találkozunk, a reklám müvészete. Nem mintha a régi idők nem ismerték volna a reklámnak bizonyos kezdetleges fajtáját. Pompéjii üzletek bejárója fölé ki volt faragva, vagy festve, hogy az üzlet tulajdonosa mit készit, vagy árusit s a középkorról maradt reánk örökség formájában a megkülönböztető jellegü cégér és cégtábla. A kapitalisztikus kornak a reklámja azonban egészen más. A régi iparos tulnyomóan rendelésre dolgozott s reklám szempontjából elég volt annak jelzése, hogy a rendelni szándékozó tudja, hogy hova és kihez forduljon. A mai tömegtermelésnél a vállalkozó keresi fel, ha képletesen is, a vevőt, fel akarja kelteni benne a vásárlás szükségességét, meg akarja győzni, hogy az ő áruja a legjobb s ennek eszközéül használja fel a reklámot. Hogy ez a reklám nem minden esetben müvészi, sőt nagyon sokszor egyenesen müvészetellenes, az kétségtelen. A vasut mentén a természeti szépségeket elcsufitó reklámfölirásoknak bizonyára nem sok közük van a müvészethez és az se müvészet, ha Amerikában egész sziklákat lefaragnak, hogy odapingálják valami orvosi csodaszernek a hirdetését. Viszont kétségtelen az is, hogy a reklámnak nagy részénél megnyilatkozik már a müvészi hatásokra való törekvés s az utolsó évtizedek folyamán kifejlődött a müvészetnek egy egészen specifikus ága, amely kizárólag gazdasági célok szolgálatában áll. Jellegzetes tulajdonsága ennek a reklám-müvészetnek, hogy lehetőleg kevés, de markáns vonással, élénk szinekkel dolgozik és felhasználja mindazt, ami a figyelem fölkeltésére alkalmas. Alig hiszem, hogy manapság volna egy ember is, akinek emlékezésében ne élne egy-két olyan reklámnak a képe, amely amellett, hogy gazdaságilag impresszionálta, müvészi hatást is váltott ki belőle. A különböző reklám-müvészeti kiállitások pedig gazdag változatosságban, igen tanulságos példáját nyujtják, hogy a gazdasági élet miként állitja a müvészetet céljainak szolgálatába.

Négy esztendeje, az angol derby alkalmával egy repülőgép jelent meg a százezernyi nézőnek a feje fölött és furcsa vargabetüket rajzolt a levegőben. A gépből sürü füst gomolygott, amely nem oszlott szét rögtön, hanem a kék ég alatt imbolyogva, betüknek a formáit mutatta. Az egymás után sorakozó betük egy milliós példányszámban megjelenő angol tömeglapnak a cimét adták. Éjjel a repülő a reklámnak ugyanezt a fajtáját világitó betükkel is megismételte. Valósággal az égboltozat lett a mező, melyre az emberi kéz a tollnak használt repülőgép segitségével betüit fölrajzolta. Amerikában reflektorokkal éjjel felhőkre vetitettek reklámképeket. Legsajátosabb üzleti céljainak elérésében a modern gazdasági élet igy használja fel a tudományt, technikát, müvészetet, sőt elemeket egyaránt.

VILÁGFELFOGÁSUNK VÁLSÁGA.

=Az anyagi haladás százada.= A tizenkilencedik század az emberiség nagy anyagi haladásának az időszaka. Az előző évszázad második felében kezdődött nagy ipari forradalom megváltoztatta először a gazdasági termelésnek a képét, azután a társadalmi életnek minden jelenségét. Gazdaságiakban többet változott a világ száz esztendő alatt, mint a római birodalom bukásától a szövőszék és gőzgép feltalálásáig. Uj és addig nem ismert technikai eszközök birtokában a fehér emberiség rohamlépésekben indult meg a földkerekség meghóditására.

Az aggodalmak, melyek kezdetben a megindult gazdasági haladáshoz füződtek, nem igazolódtak. A gép és a mechanikai hajtóerő nem tette feleslegessé a munkást. Akik Hargreaves szövőszékét 1767-ben összetörték, csalatkoztak. Egyrészt a gép hóditó elterjedését nem tudták megakadályozni, másrészt a gép egyre fokozódó mértékben megszámlálhatatlan százezreknek adott kenyeret, először a textiliparban, utána az összes többi iparágakban. A vasut nem tette feleslegessé a fuvarost, ellenkezőleg a forgalomnak intenzivebbé tételével uj meg uj fuvarozási alkalmakat teremtett. A gőzhajóval egyetemben redukálta a távolságokat és idegen földrészek összekapcsolásával csaknem egy gazdasági egységgé forrasztotta össze a világot. Az egész kontinenseket átszelő vasutak és egyes földrészeket menetrendszerü pontossággal összekapcsoló nagy hajóvonalak, kiegészitve a technikának más alkotásaival, mint a szuezi és Panama csatorna, az át nem hágható hegytömbök méhén áthatoló alagutak, a mérföldes hidak és az egész vonatokat szállitó gőzkompok, valósággal összezsugoritották a világot. A közlekedés terén is a haladás nagyobb 1800-tól máig, mint a rómaiak korától 1800-ig. A római császári posta elérhetetlenül fölötte állott a középkor és ujkor első három százada közlekedésének. Nem telt bele huszonöt esztendő a gőzmozdony feltalálásától és a római impérium minden közlekedési csodája csigavánszorgás lett a vasutak robogó lüktetése mellett.

A közlekedésnek, kereskedelemnek, iparnak és vele együtt a kulturának hallatlanul nagyarányu centrumai támadtak a modern nagyvárosok ember-tömörüléseiben. A mult század elejének legnagyobb városai elmaradt kis fészkek voltak a milliós lélekszámot meghaladó mai nagyvárosokkal szemben, melyeknek némelyike pedig alig néhány évtizedes multra tekinthet vissza. Ezeknek fejlődését a modern városi közlekedésnek két eszköze, a közuti villamosvasut és az automobil tette lehetővé. A városi fejlődésnek határa ugyanis adva van abban az időben, mely alatt a lakók tömege lakásától a munka szinhelyéig tetemesebb időveszteség és nagyobb anyagi áldozat nélkül eljuthat. Ezt a lehetőséget adták meg fokozódó mértékben az omnibusz, a közönséges villamos vasut, az emeletes városi vasutak, majd a földalatti nagyvasutak, végül pedig az automobil, amely a társadalom jobbmódu rétegeire lehetővé teszi, hogy a nyüzsgő nagyvárosban való napi foglalkozás mellett kint a szabadban, egészséges környezetben töltse szabad idejét. Vannak nagyvárosok, melyeknek körzete középpontjuktól számitva már harminc kilométerre kitágult. A lakosságnak fokozódó sürüsödése Nyugat-Európában igazolni látszik azok jóslatát, akik azt mondották, hogy Európának ez a része egyetlen nagyvárossá fog összeolvadni, melynek centruma valahol a Rajna tájékán lesz, Páris lesz az előkelő Westendje, Berlin a keleti szegélye és Antwerpen az északi kikötője.

Az automobil, amely két évtizeddel ezelőtt még ritkaságszámba ment és vagy a sportnak volt eszköze, vagy pedig a tuláradó gazdagságnak a jelzője, megszünt a kiváltságos helyzetben levők privilégiuma lenni. Auto-omnibuszok formájában a tömegszállitásnak az eszköze; a nyugati nagyvárosokban teljesen kiszoritotta a bérkocsit; Amerikában hovatovább olyan közlekedési eszközzé válik, hogy az fog a ritkaságok közé tartozni, akinek nincsen automobilja. De az automobil, amely a vasutnál annyival kényelmesebb eszköze a közlekedésnek, hogy háztól-házig szállit, közvetve segitett megoldani a repülés problémáját is. A pneumatik lehetővé tette az automobilt, az automobil-ipar fellendülése pedig megteremtette a kicsiny, de nagy erőkifejtésre képes motort, melyre a repülőgépnek szüksége van. Alig tizenöt esztendővel a problémának a megoldása után, hogy egy a levegőnél nehezebb szerkezet bizonyos ideig a föld felszine fölött tudja tartani magát, Blériot átrepült a csatornán, a háboru előestéjén pedig már odáig jutottunk, hogy a repülőgép a technikai tapogatózások és a sport köréből a komoly közlekedési eszközök sorába emelkedett. Ma már menetrendszerüen közlekedő és csaknem teljes biztonságot nyujtó óriás repülőgépek segitenek a forgalmat lebonyolitani az egyes nagyvárosok között s a csatorna átrepülése históriai emlék gyanánt marad el a páris–madagaszkári, london–ausztráliai ut, az északi sark meghóditása, az oceánok átrepülése, vagy az egész föld körülrepülése mögött. Csak idő kérdése, hogy olyan repülőtársaságok alakuljanak, melyek a kontinensek közötti távolságokat órák időtartamára zsugoritják össze.

A villamos táviró, melynek első számbavehető eredményeit Morse érte el Washington és Baltimore között 1837-ben, a hirszolgálat gyors lebonyolitását tette lehetővé. 1866-ban fektették le az első tengeralatti kábelt s ma már nincs valamirevaló helye az egész földkerekségének, az Északi foktól Afrika déli végéig és a Csendes-oceán szigetvilágától Ázsia szivéig, melyet kopogó kis gépek ne kapcsolnának össze az emberiség nagy kulturális középpontjaival. Talán még bámulatosabbak a drótnélküli táviratozásnak és telefonálásnak az eredményei, mely a hirek közlését szinte függetleniti a materiálisnak tekintett vezető közegtől. A tenger már nem vizsivatag és az oceán közepén járó gőzös nincs elszakitva a világtól; utasa, mintha odahaza volna, ugy értesül a világeseményekről és a tőzsdei jegyzésekről. Ahol az állam nem monopolizálja a drótnélküli távirót, hanem szabadjára engedi a megtermékenyitő kisérleteket, már cserkészcsapatok drótnélküli táviró segitségével érintkeznek egymással.

A közlekedésnek és hirszolgálatnak ezek a mind tökéletesebb eszközei bámulatos fellendülést biztositottak a kereskedelemnek is. Ahelyett, hogy beigazolódott volna a félelem, hogy a rohamosan fejlődő gyáripar nem lesz képes termékeit elhelyezni, uj meg uj piacok teremtődtek a tömegtermelés számára. Más oldalról a nemrégiben még csak regeszerü elbeszélésekből ismert idegen országok nyersterményei egyre növekvő tömegekben kerülnek feldolgozás és közvetlen fogyasztás céljából a civilizált országok piacaira. A régi országutakon egy mázsa buza saját értékének megfelelő összegért mindössze száz kilométerre, a vasutnál 4500 kilométerre, a modern oceánjáró gőzösöknél pedig 25000 kilométerre növekedett. A föld összezsugorodásával együtt a gazdasági körzetek kitágultak. Megnövekedett az átlagos vagyonosság is. A nagyobb vevőerejü közönség fel tudta szivni ugy az iparnak, mint a rohamos gyorsasággal feltört uj területek mezőgazdaságának termékeit. A tizenkilencedik század második felében nem a fokozatos elnyomorodás volt a munkásságnak az osztályrésze, hanem sorsa kétségtelenül jelentős javulást tüntet fel. Szellemi és anyagi szinvonala egyaránt emelkedett és az összes kulturállamokban egyre intenzivebbé váló szociális törvényhozási intézkedések gondoskodtak a védelméről. Még a magukat tulélt céh-hagyományok légkörében élő független kézmüvesipar, amely fölött már sokan megkonditották a halálharangot, sem ment tönkre. A statisztika az egész század folyamán az önálló kézmüvesek számának növekedését bizonyitja. Sok tekintetben a kisiparnak át kellett ugyan alakulnia, de fennmaradása annál biztosabb alapokra helyeződött, mennél jobban tudott alkalmazkodni a megváltozott viszonyokhoz.

A természet korlátolt és állandó jellegü erőivel szemben az ember szellemi ereje szinte korlát nélkülinek bizonyult. A század elején Malthus sötét tanitása tartotta rémületben az emberiséget; a század vége felé ez a félelem teljesen eloszlott, vagy legalább is időtlen-időkig kitolódott. A gőzeke, a mélyszántás, csatornázás, mütrágya hihetetlen mértékben fokozták a mezőgazdaság termelékenységét. A mezőgazdasági technika és kémia minden eszközének felhasználása mellett ugyanaz a terület, amely őseredeti állapotában legfeljebb néhány kóborló nomád család táplálására elegendő, tizezernyi civilizált társadalmat tud eltartani. A sajtóból tizenöt-husz esztendő óta eltüntek azok a Kasszandra-hangu cikkek, melyeknek szerzői azon tépelődtek, hogy mi lesz, ha elfogy a szén? Egészen természetesnek vette mindenki, hogy addig uj erőforrások állanak majd az ember rendelkezésére, a folyóvizek ereje, az apály és dagály, a levegőnek az elektromossága, vagy talán a napnak sugárzó energiája.

Az egész földkerekségen mindenfelé rengeteg, azelőtt soha nem ismert nagyságu vagyonok keletkeztek. A tőkekoncentráció, különösen a fehér emberiségnek legujabb hajtásában, Amerikában, olyan mammut-alakulásokat hozott létre, amelyek a termelésnek egy-egy ágában fokozatosan az egész világot behálózták. Ipar, kereskedelem, közlekedés, tőke egyetlen szervezetbe olvasztották a világnak közgazdasági életét, melynek érzékeny szálai idegek módjára közvetitették az egyes pontokon jelentkező rezzenéseket.