Part 15

Ha összegezzük mindazt, amit fejtegetéseink során elmondottunk, akkor kettőt állapithatunk meg. Az egyik az, hogy a mózesi kozmogonia s a rája alapitott világrend, amelyet a kereszténység is átvett, bármilyen magyarázgatás mellett is nem egyeztethető össze a tudomány megállapitásaival. A kettő között át nem hidalható ür tátong s ennek az ürnek az érzéséből származik lelki életünk bizonytalansága. A másik megállapitás viszont az, hogy bármilyen eredményekhez jutott el a tudomány, nem tudta a természetnek végső titkait feltárni és az élet igazi rejtélyét megoldani. Valósággal azt lehet mondani, hogy minél messzebb jutott el, annál távolabb tolódtak előtte a határok. Ha egy kérdésre a tudomány megfelelt, mögötte egy ujabb merült fel és valószinü, hogy a dolgok _lényege_ előttünk ismeretlen is marad. Pascal szerint a tudás az a golyó, mely minél jobban nagyobbodik, annál inkább növekszik az ismeretlennel való érintkezési felülete is. A puszta tudomány igy nem tudott megfelelni az eredetnek és végső rendeltetésnek a kérdésére és önmagában nem tudott célkitüzést nyujtani. A tömérdek _causa efficiens_ mellett hiányzik nála a _causa finalis_. Minthogy pedig a tudományos iskolázottság felébresztette és nagyra növelte az emberben az okság szükségérzetét, az okok végén elébe meredő kérdőjel kinos nyugtalansággal gyötri. Mert erre az utolsó kérdésre nincsen válasz, hiunak tűnik fel egész erőfeszitése és hiábavalónak a megtett göröngyös, fáradságos ut. Esetleg visszafordulna, de ahonnét kiindult, oda már nincsen visszatérés.

A töprengő lélek rájön, hogy még azok a nagy általánositások is, melyeket a természettudomány elébe tár, – erő és anyag, idő és tér, végtelenség és öntudat, – tulajdonképen csak önkényes kifejezések, melyek részben önmaguknak ellentmondanak, részben pedig arra szolgálnak, hogy velük valamit kifejezzünk, amit bizonyitani nem tudunk. Hiszen a minden megismerésnek kezdete, az öntudat is, – mint már más helyütt emlitettem, – tulajdonképen problematikus valami, mert megismerése csak _önmagában_ rejlik. Emellett a tudományos specializálódás korában élünk és a tömérdek részletmunka mellett még az a törekvés is hiányzott, hogy az elért eredményeket szintetikus módon összefoglalják. Az emberi életnek igy organikus középpontja veszett el, mikor a primitiv orientális ember számára alkotott fogalmak és magyarázatok már nem tudták kielégiteni, a csupán analizáló, boncoló, tényeket megállapitó racionalizmus pedig nem tudta neki nyujtani a teremtő erőt, mely a tények ismeretén kivül azok magyarázatával is szolgál, meglátja a nagy összefüggéseket és megnyugtató választ ad az emberi rendeltetés nagy kérdésére.

A minden téren mutatkozó tökéletesedés mellett ezért lopakodott bele a nyugtalanság és bizonytalanság az emberek lelkébe, mintha mindaz a haladás, ami történt, nem áldására, hanem átkára vált volna az emberiségnek. Tudatosan reakciós elemek odáig elmentek, hogy ennek nyiltan kifejezést adtak, azt mondván, hogy minden bajnak az okozója, hogy az ugynevezett tudomány hozzá mert nyulni olyan kérdésekhez, melyek tulmennek az emberi megismerés határain, tudatlanok pedig, akik nem ismerték a letünt századok erkölcsi életét, a régi, _egyszerü_ erkölcshöz és igénytelenséghez való visszatérésben és a misztikus gondviselés rendelésének elfogadásában jelölték meg a boldogság utját. Minden ugy van jól, amint elrendeztetett. Az ember ne akarja fellebbenteni a szaiszi titok fátyolát és különösen ne akarja megismerni saját létének örök rejtélyét.

Ilyenformán félig-meddig a tudomány került a vádlottak padjára, a tudomány, amely maró és boncoló birálatával kikezdte a jámbor hit alapjait s aláásta évszázados tekintélyeknek, az egyháznak és államnak tiszteletét. Minden rendben volna, ha a tudomány nem menne tul a _megengedett_ határokon. Ámde ezeknek a határoknak a megvonása még a vádlók részéről is nagyon nehéz, mert nem lehetnek bizonyosak benne, hogy _ártatlannak_ látszó tudományos megállapitások mely pillanatban válnak lelki forradalmat előidéző tanokká és mert a multak példája mutatja, hogy a hozzájuk hasonlók által elitélteknek tételeiből nagyon gyakran váltak egyetemesen elismert kulturértékei az egész emberiségnek. Velük szemben pedig a tudománynak egyedüli célja az igazságnak minden melléktekintet nélküli keresése, ennek utja pedig a kutatás és vélemény feltétlen szabadsága. A tudomány csak azt igényli, hogy akik támadják, igyekezzenek előbb elért eredményeivel megismerkedni. Ha igaznak találják, fogadják el, ha nem, cáfolják meg, de alattomosan ne rágalmazzák. Ez az ut vezet a megértéshez és talán a ma jelentkező lelki válságnak a megoldásához.

A tudományt vádolni nem lehet, legfeljebb a müvelőit szabad hibáztatni, hogy a tömérdek részlet-igazság megállapitása mellett nem törekedtek eléggé azok összefoglalására. Most ennek kell következni. A tények tömegének ismerete és az ismeretek szaporodása a szaktudóst is rákényszeriti az általános szempontok szerint való gondolkodásra. Az átöröklés tana, a kisérleti élettan, a relativitás elve, uj filozófiai gondolkodásnak a kutforrásai. Az egyes tudományágak határkérdései rávezetnek a kapcsolatok keresésére. Mindinkább rá kell jönnünk, hogy az egyetemes tudomány nem az egyes tudományszakok mechanikai jellegü összegezése, hanem összefüggéseiknek megismerése és a mindenség rendjének magyarázata. Kifelé is az egységet kell megtalálnunk, aminthogy befelé öntudatunk egység formájában jelentkezik. Ez az egység csak harmonikus világnézlet lehet, melyet sem a világ jelenségei és tapasztalati tényei, sem pedig a léleknek tisztán filozófikus vizsgálata nem adhatnak meg, hanem csakis a lélek és külvilág egymáshoz való viszonya és kiegyenlitődése.

Teljesen tisztában vagyunk vele, hogy e kiegyenlitődés _mikéntjének_ a megállapitása a legnehezebb feladatok közé tartozik és tudjuk azt is, hogy az idevezető utnak a nyomjelzése e kis tanulmánynak a leggyengébb fejezete. Mégis a következtetések levonása gyanánt a következőkben ezt is meg kell kisérelnünk.

Az ut, amelyen a kiegyenlitődéshez eljuthatunk, a természettudományon át vezet, amely megállapitotta a fejlődés örök törvényszerüségét és ennek a fejlődésnek törvényeit kezdte alkalmazni nem csupán a növény- és állatvilágra, hanem magára a világegyetemre, az emberre és a társadalmi élet jelenségeire is. A világegyetem nem mesterséges, önkényes, mechanikai jellegü alkotás, hanem állandóan fejlődésben levő, örökkön-örökké megujuló valami, az ember pedig nem betetőzése, koronája a teremtésnek, hanem csak egy láncszeme a folyton folyamatban levő és még tökéletesebb formák felé törekvő átalakulásnak. Ez a természettudományon alapuló világnézlet _optimizmusának_ a kutforrása. A mai ember és egyáltalán _semmiféle ember nem öncél; a cél mindig az utód,_ a következő nemzedékek végtelen sorozata. Az egyén mulandó, csupán rövid ideig tartó öntudatos létre emelkedik ki a nagy ismeretlenből, a faj azonban állandó és az élet örök. Az egyén és az emberiség célja, hogy ezt a földi világot szebbé, jobbá és igazságosabbá tegye a sarkait taposó uj nemzedék számára. Az emberi élet igy akarja magát általunk folyton kedvezőbb feltételek között fenntartani. Ez a kiindulási pontja az uj világfelfogásank.

Ebbe kapcsolódik bele az erkölcsnek és hitnek a kérdése. Az emberi élet és a társadalom tudatos berendezésének előfeltételei közé tartozik, hogy az erkölcsi elvek szerint történjék. A természettudományos világfelfogás nem ellensége az etikának; ebben különbözik a reneszánsztól, amely lényegében _amorális_ volt és mig külső formáiban megtartotta a kereszténységet, tultette magát annak erkölcstanán. Ha uj világfelfogáshoz akarunk eljutni, abban nagy szerepet kell juttatnunk az erkölcsnek és azt a tömérdek erőt, amelyet az összes keresztény felekezetek évszázadokon át egy naiv és a tényekkel ellentétben álló kozmogoniának a védelmére és egymás megcáfolására pazaroltak, a krisztusi erkölcstannak a szolgálatába kell állitani. Épenigy ez a világfelfogás, amely nem fogad el csodákat és természetellenes beavatkozásokat a mindenség sorsába, nincs ellentétben az istenségnek, mint végső oknak a feltételezésével, de ez az istenség nem valamely dogmának körülmagyarázott istene, aki egy választott népre van lokalizálva, vagy akire a skolasztikusok felvetik még azt a kérdést is, hogy _habetne_ _dentem sanctissima Trinitas?_ – hanem a nagy megismerhetetlen, akit épen megismerhetetlensége tesz végtelenné és magasztossá. Itt, a megismerhetőnek és megismerhetetlennek a határán van a tudománynak és nem dogmaszerüen felfogott hitnek a találkozási pontja és kiegyenlitődésének a lehetősége. A hit az ember lelki megváltásának a kérdése, amelyet mindenki csak önmagából kiindulva, belülről szerezhet meg. Sem a hitnek, sem az etikának nincs köze a világ keletkezésének tudományos magyarázatához, a szerves élet elméletéhez, vagy az evolució tanához. Régente az egyházaknak kellett megfelelni ezekre a kérdésekre, mert nem volt más, aki rájuk megfeleljen. De ma a régi jogokhoz való ragaszkodás okozza az összeütközéseket a vallás és tudomány között és eredményezi a kétféle könyvvezetést a világfelfogásban, amely a lelki bizonytalanságnak egyik okozója.

Kétségtelen, hogy az uj világfelfogáshoz, amely kicsinyes önzéssel nem önmagában keresi az ember rendeltetését, amely tisztában van az egyén mulandó voltával s az elmulást épen olyan természetes és szükségszerü jelenségnek tekinti, mint a születést, csak igazán müvelt és gondolkodó ember tud eljutni. Csak a müveltségnek és tudásnak terjedésével következhetik be az intellektuális megállapodottságnak az az állapota, amelynek hiányát oly keservesen éreztük az anyagi haladásnak a háborut megelőző esztendőiben.

Könnyedén ezeket a kérdéseket elintéznünk nem lehet, legkevésbbé intézhetjük pedig el azzal a közkeletü szólammal, hogy _a népnek szüksége van vallásra_. Az ilyen mondáshoz veszedelmes mellékiz tapad, mert azt rejti magában, hogy akik mondják, saját maguk számára nem érzik a belső igazságot, de mások számára igazság formájában akarják feltálalni. Becsületes igehirdetés csak az lehet, amelynél a hitnek a szükségességét az igehirdető elsősorban a _saját személyében_ érzi.

Egy uj lelki forradalomnak az előestéjén állunk, amely mélyebb lesz és a lelkeket ezerszerte jobban át fogja alakitani, mint a reformáció. Akkor a formákban történt, most a lényegben történik az eltolódás. Más szemekkel látjuk a világot, mint atyáink látták. A régi hitnek egy lényeges alkatelemét, a személyes halhatatlanságot mind kevésbbé tudjuk a fejlődéstani elvnek és a tudomány többi igazságainak megismerése után gondolkodásunk körébe beilleszteni. Részei vagyunk valami halhatatlannak, de ehhez való visszonyunkat nem ismerjük. Érezzük, hogy van szabad akaratunk, de ez a szabad akarat teologiai nyelven szólva egy felsőbb akaratnak, tudományos nyelven szólva pedig az oksági törvénynek van alávetve. Vannak nagy számmal felszaporodott ismereteink, melyeket ugy kell egy magasabb rendnek a keretébe beállitanunk, amint a kereszténység meg tudta találni az isteninek és emberinek az egységét. Ezeknek a problémáknak a kielégitő megoldása a mi feladatunk és utódaink feladata. Lehetséges, hogy erre sokan korunkat képtelennek tartják és azt hiszik, hogy az emberiségnek intellektuális része még sokáig nem fogja megtalálni a kivezető utat lelki életének zürzavarából és még sokáig nem bukkan rá önmagára. Kortársak mindig csak a kisszerüségeket látják a saját idejükben, mert hiányzik a meglátáshoz szükséges perspektivájuk. De minden történelmi korszaknak két ábrázata van. Ma az első ábrázathoz tartoznak a háboruk, forradalmak, szennyes jelenségeikkel, törpe szereplőikkel, a becstelenség és hipokritizmus ezer megnyilvánulásával, a másikhoz a lelkek vajudása, küzködése, törekvése az uj világosság felé.

Eljutottunk ahhoz a ponthoz s a háborunak és a vele járó nagy kataklizmának a kegyetlen megpróbáltatása talán rá is vitt bennünket, hogy a materializmussal az egész vonalon szembeállitsuk a _gondolatnak a jogát_. Befelé kell forditanunk a tekintetünket és magunkra kell alkalmaznunk a tudománynak kivül felismert igazságait. Lelki ösztönök fejlesztésének mühelyévé kell avatnunk az iskolát. A tudást, mely tényekben és megismerésekben gazdag, akár a hittől kölcsönzött, akár önálló erkölcsi megujhodással kell párositanunk. Mindenekfelett pedig szakitanunk kell azzal a rendszerrel, amely egyenesen a hipokrizist neveli és jutalmazza s elitéli azokat, akik nem valamely előre megfontolt vallás- vagy tekintélyellenes szándékkal, hanem becsületes igyekezettel, belső ösztöntől hajtva, gyakran sulyos lelki megrázkódtatások árán keresik az utat, melyen egy uj, lelküket megnyugtató világfelfogáshoz eljuthatnak s oda másokat elvezethetnek.

A FEHÉR EMBER DETRONIZÁLÁSA.[1]

Ennek a könyvnek megelőző tanulmányát annak a haladásnak vázlatos ismertetésével vezettem be, melyen a fehér emberiség a tizenkilencedik század folyamán átment. Mértékül azt a tételt állitottam fel, hogy száz esztendő alatt nagyobb volt a fejlődés anyagiakban, mint a római birodalom bukásától a mult század első esztendejéig. Az anyag és eszme szembeállitása lévén e tanulmány célja, benne a politikai vonatkozásokat alig érintettem. Ugyanez az eltolódás azonban politikai téren is megnyilatkozott a fehér emberiség javára. A mult század folyamán hagyta el a fehér ember igazán földrészének kereteit, hogy világtörténelmet kezdjen el csinálni.

Ezer esztendő előtt az arab, indiai, vagy kinai kultura kétségtelenül magasan felette állott a félig barbár Európának. Politikailag a fehér ember uralma ugyszólván csak Európa nyugati részére szoritkozott, de még arra sem teljesen. Az iber félszigeten az arabok uralkodtak s a szaracén hajók fenyegették a Földközi tenger északi partjait. Keleten az akkor még mongol magyarság és nyomában fajrokonai ostromolták a keresztény világot. Mikor a tizenötödik század végén és a tizenhatodik elején nyugaton a nagy felfedezések megkezdődtek, keleten a félhold majdnem Bécsig jutott el, Oroszország pedig még nem rázta le teljesen a tatárok uralmát. De még száz esztendő előtt is a fehér faj uralma igazában csak Európára és Amerikának egy részére szoritkozott. A föld többi részein csak egyes pontok voltak megszállva. A hóditás a tizenkilencedik század munkája. A század végén Afrikában már csak két benszülött állam maradt független, Libéria és Abesszinia, – azok közül is az első az Egyesült-Államok jóvoltából, – Ázsiában pedig Sziám, Kina és Japán. A többi közvetlenül vagy közvetve mind a _fehér faj_ uralma alá került.

Az antropologiai tudomány mindezideig még nem jutott végleges érvényü megállapitásra a fajok elméletét és a fajok körülhatárolását illetőleg. A probléma ugyanis nagyon ingatag és a tudomány nem egy oldalról, hanem különféle utakon volt kénytelen megközelitését megkisérelni. Nagy nehézséget okoz, hogy épen a faji problémánál a többi tudományos módszereket, melyeknek a kisérlet a legfontosabb tényezőjük, alkalmazni nem lehet. A fizika módjára légüres térben kisérletileg vizsgálni nem lehet, de ha lehetne is, nem volna célja és értelme, mert a faj nem kivülünk, hanem bennünk és általunk élő valami. Ha nézzük, olyan mintha sugártörő prizmán át látnánk valamit, ami szüntelenül mozog, szinét és megjelenési formáját állandóan változtatja. Ilyen dolgokat megrögziteni, tudományosan elskatulyázni nagyon nehéz, különösen ha még a politika is belejátszik, amelynek egészen más céljai vannak, mint a tudománynak.

Mégis abban a tekintetben a tudomány felfogása körülbelül egységes, hogy a közöttük is kétségtelenül fennálló különbségek mellett a többi, szines fajokkal szemben _a fehérek egységnek veendők_. A fehér fajba egyformán beletartoznak a tulnyomóan világos, magastermetü és hosszufejü északiak, a sötétebb, alacsony, de szintén hosszufejü földközi tengeriek, az alacsony, szélesarcu és kerekfejü alpinok és a magas, sötétebb szinü és rövidfejü dináriak. Hozzászámithatók még a fehér fajhoz az előázsiaiak, akiknek tipusát ugyszólván változatlanul ismerjük az egyiptomi, asszir és hetita emlékektől kezdve egészen napjainkig. Egységnek kell venni a fehér fajt, mert az emlitett tipusok, változó mértékben ugyan, de egyaránt képviselve vannak Európának és az európa–amerikai kulturkörnek minden népében és nemzetében.

A politikának és a vele együtt járó tudománytalanságnak legfőbb hibája, hogy _a fajt állandóan összekeveri a nép és a nemzet fogalmával_. Az első biologiai és antropologiai, a második etnikai és históriai, a harmadik pedig erkölcsi és érzésbeli fogalom. Külön-külön semmi közük egymáshoz.[2]

Egységnek véve igy a fehér fajt, nyers számokban a _föld népességi statisztikája_ nagyjából az 1920. és 1921. évi adatok szerint a következő: fehérek 520 millió, sárgák vagy mongolok – ideértve az amerikai indiánok megmaradt néptöredékeit is, – 620 millió, barnák – malájok, egyéb dél-ázsiaiak és ausztráliaiak, – 370 millió, négerek 190 millió. Áttéve a politikai viszonyokra, azt jelenti ez a számösszeállitás, hogy az emberiségnek egyharmad része uralkodik nagyjából a másik kétharmad rész felett. De az arány a szinesek szempontjából még kedvezőtlenebb, ha kikapcsoljuk Délamerika bastard köztársaságait, melyek nem osztanak és nem szoroznak, valamint a fehér Európának mindazon népeit, melyeknek vajmi kevés részük van a világ uralmához. Ez esetben, különösen, ha az olyan példákat nézzük, mint az angolok uralma Indiában, a franciáké a fekete kontinensen, vagy az amerikaiaké a Filippini-szigeten, elmondhatjuk, hogy egy törpe minoritás uralkodik a sokszoros többség felett.

De mindennél többet mondanak a százalékos számok. Ázsia területének körülbelül hattized része áll közvetlenül európai fennhatóság alatt s az európai befolyás alatt álló terület még ehhez külön hozzászámitandó, a fehérek száma ellenben az egész kontinensen nem éri el az egy százalékot. Afrikában a fehérek arányszáma valamivel kedvezőbb, eléri a 2.3 százalékot. Igaz viszont, hogy a fekete földrész 2.4 milliónyi fehér lakosságának 95 százaléka a Földközi tenger partjaira és a földrész déli csucsára esik.

Mint már emlitettem, főleg a technika tette lehetővé a fehér fajnak ezt az óriási előnyomulását a mult század folyamán. A gépek és tökéletes közlekedési eszközök birtokában, a kapitalizmus által megszervezetten és nem utolsó sorban a hasonlithatatlanul tökéletesebb fegyverek birtokában, alapozták meg a fehérek világhatalmukat. Mindezek az eszközök olyan előnyt biztositottak nekik a szinesekkel szemben, amilyen előnyt jelentett évtizedeken keresztül az angol közgazdaságra nézve, hogy az angol ipar a többi országoknál előbb jutott el a mechanikai erő használatához és az iparosodás állapotába.

A mesterséges előnyöknek ez a helyzete azonban tartósan nem tartható fenn. Ahogy Nagy-Britannia után a kontinens államai és az Egyesült Államok is eljutottak az indusztrializálódáshoz, kétségtelen, hogy fokozatosan a szinesek is megszerzik a technikának mindazokat az eszközeit, melyek a mult század folyamán a fehér fajnak a szupremáciáját biztositották. Ennek az átalakulásnak az előjelei már a mult század végén kezdtek mutatkozni, a világháboru pedig a szines fajok emancipálódását rohamlépésekkel vitte előre.

Katonailag és politikailag a fehérek hóditó utja az első csorbát 1896-ban szenvedte, az abessziniai háboru alkalmával, mikor a legfiatalabb nagyhatalom, Olaszország, kénytelen volt Abessziniát egyenrangu szerződő félnek elismerni. Utána következett 1904–1905-ben a japán–orosz háboru, amely már egy fehér nagyhatalomnak határozott vereségével végződött, olyannyira, hogy Oroszország kénytelen volt Koreára táplált igényeiről lemondani és Mandzsuriát, ahol már be is rendezkedett, Japánnak átengedni. De az orosz – japán háborunak más következése is lett. Hatását egész Ázsia megérezte. Japán sikere nagyrészt felébresztette a sárga faj öntudatát. Szövetségi viszonya Nagy-Britanniával nem gátolta meg abban, hogy ügynökei müködésüket az angol uralom alatt álló Indiára is ki ne terjesszék. Az indiai szvaraj mozgalom megerősödése nagyrészt Japán harctéri sikereinek tudható be. Az _Ázsia az ázsiaiaké_ jelszava ettől az időponttól kezdett a fehérekre veszedelmes formában a legnagyobb kontinensen mindenfelé elterjedni.

Jött azonban a világháboru. A világháborunak végleges eredményeit, épen problémáinak nagyon bonyolult voltánál fogva, rendkivül nehéz elkönyvelni. A legegyszerübb, de a valóságnak legkevésbbé megfelelő magyarázat az, hogy a háboru a nyugati demokráciák harca volt a központi hatalmak elavult monarchikus és feudális rendszerével, mely utóbbi vereséget szenvedett. A valóságban a világháboruban ennél sokkal több történt. Európa, amelynek egységét az egyes nemzetek között fennálló ellentétek mellett is a kereszténység, a gondolat szabadságáért vivott küzdelem és a kapitalizmus teremtette meg, dezintegrálódott. A leggazdagabb földrész elszegényedett s nemcsak a legyőzött, hanem a győztes államokban is gazdasági válságok követik egymást. Locarno és Thoiry után is politikailag és gazdaságilag egyaránt gyülölködő és egymással küzködő népek állanak egymással szemben és ebben a küzdelemben a kormányok nem számithatnak feltétlen biztonsággal polgáraik hüségére és odaadására. _A világ gazdasági életének sulypontja Európából áttolódott az Atlanti oceán nyugati partjára._ Ugyanakkor azonban _egy másik nagy eltolódás is történt általánosságban a szines fajok javára._

Már a háboru folyamán az európai hatalmak tehetetlenül voltak kénytelenek nézni, hogy Japán különleges jogokat biztositott magának Kinában, a háboru után pedig az ő hozzájárulásukkal megvetette lábát a Csendes oceánon. Az indiai elégedetlenség lecsendesitésére Nagy-Britannia kiszélesitette az önkormányzatot és lemondott az Afganisztán felett gyakorolt protektorátusáról. Afrika északkeleti szögletében elismerte Egyiptom formai önállóságát. A gyakorlatban még mindig az angol alkirály székel Delhiben és a brit helyőrség nem vonult ki Egyiptomból, de tagadhatatlan, hogy ami történt, az a megváltozott viszonyokkal való okos megalkuvásnak az eredménye. Az angol közvélemény előtt nem titok, hogy a népszövetségtől nyert palesztiniai mandátum és a brit protektorátus alatt álló palesztiniai zsidó nemzeti otthon lényegében nem egyéb, mint kezdete az átköltözködésnek Egyiptomból a szuezi csatorna keleti partjára. Szükség esetén Egyiptom helyett Palesztina felől akarja Nagy-Britannia világhatalmának legfontosabb ütőerét megvédelmezni.

A kinai szovjetmozgalmakat is ilyen okokkal lehet megmagyarázni. A cárizmus bukása óta Oroszország expanziós törekvései Kelet-Ázsiában akarva, nem akarva megszüntek. Kina ezért orientálódik Oroszország felé. Kinában se a filozófusok, se a kulik nem lettek kommunisták és bolsevikiek, de maga az ország az idegen imperializmussal szemben ott keres támasztékot, ahol ilyen törekvésektől nem kell tartani.

De talán ezeknek az elszigetelt és különálló jelenségeknek nem is lehet akkora sulyt tulajdonitani, mint annak az általános tapasztalatnak, hogy a fehér uralom világszerte mindenütt _meglazult_. A világháboru előtt, az egy Franciaországot kivéve, az összes kolonizáló hatalmak körében általános volt a meggyőződés, hogy a fehér ember tekintélyét a benszülöttek között, politikára, nemzetre és fajra való tekintet nélkül kell fenntartani. Nem az angol, német, vagy spanyol, hanem _a fehér ember áll a benszülöttel szemben_. Lehetetlen, hogy a feketék és egyéb szinesek százezreinek felfegyverzése és szembeállitásuk a harctereken fehér ellenfelekkel, ne váltotta volna ki fokozott mértékben azt a hatást, melyet husz esztendővel előbb a japán győzelmek Ázsiában előidéztek. Bebizonyosodott, hogy a maláj és anamita nem sokkal nehezebben tanulja meg a fegyverkezelést, mint az átlagos orosz paraszt, a szenegáli pedig, hivatalosan is, felebbvalóinak szájából hallotta, hogy részese annak a győzelemnek, amelyet a civilizáció nevében egy fehér nép fölött arattak. A világháboruban _a fehérek felsőbbségének tudata_, mely azelőtt megdönthetetlenül állott a szinesek nagy tömegének körében, szenvedte a legnagyobb csorbát.