Part 14

Magát a lényeget illetőleg a protestantizmus is ugyanott megállt, ahol a katolicizmus. Luther és Melanchton lényegében nem állanak Tertullianus, Augustinus, vagy Mohammed felett, mikor azt mondják, hogy minden tudás benne van a bibliában és ami nincs benne, az elvetendő. A maga impetuozus módján Luther Aristotelest, akinek természettudományi hagyományai arab közvetitéssel beszivárogtak a nyugati világba, bestiának, igazi ördögnek, sötétség fejedelmének és emberiség csalójának nevezi. Kopernikust még Rómánál is hevesebben támadja s elveti az asztronomiának a tudományát, mely mindent fel akar forgatni. Nem lehet, hogy a nap áll és a föld forog, mert az irás szerint Józsue megállitotta a napot, megállitani pedig csak mozgásban levő dolgot lehet.

Ebben jelentkezik a korai protestantizmus logikájának tarthatatlansága, amely még ma is érezhető. Az alapvető kérdést, az ember teremtését és rendeltetését illetőleg teljesen a mózesi kozmogonia alapján áll. A bibliában szabad kutatni, de mikor a természettudomány kerül szembe a bibliával, a biblia igazságát ismét a bibliával bizonyitja. Ami irva van, az önmagában igaz. Ehhez ragaszkodni _kell_, mert ha nem ragaszkodnak hozzá, alóluk is teljesen kihull az alap.

Ebből származik az összes protestáns felekezetek dilemmája. Saját bizonyitásuk érdekében vagy elhajolnak egy ujabb ortodoxia felé, melynek gyökerei Luthernek a természettudományokról vallott felfogásában és Servet Mihály megégetésében jelentkeznek s ilyenkor az ugynevezett protestáns szabadsággal ellentétben álló szervezetek alakulnak, mint az angol magas egyház, vagy a porosz evangelikus államegyház. A másik esetben, ha következetesen keresztülviszik a szabad magyarázat és kutatás elvét, akkor teljes szerteporlási processzus következik be, amire Amerika mutatja a legtökéletesebb példát.

Ez nem a katolicizmusnak és protestantizmusnak az értékelése, hanem egyszerüen tényeknek és annak a viszonynak a megállapitása, melyben egymáshoz, illetőleg külön-külön a szabad kutatáshoz és az ebből szükségképen eredő uj világfelfogáshoz állanak. A protestánsok kutatnak a bibliában és a biblián kivül és históriai alapon vitatják, hogy a katolikus egyháznak a tekintélye csak hipotetikus és nem nyugszik bizonyitható alapokon. Minden vallás azonban szükségképen csak tekintélyi lehet, mert kinyilatkoztatáson nyugszik és mert követelnie _kell_, hogy higyjék, amit hirdet. Egy lépéssel odébb már a protestantizmus is pontosan ezen az alapon áll, anélkül, hogy bevallaná. A modernizmus a protestantizmussal végeredményben épenugy nem egyeztethető össze, mint a katolicizmussal, vagy bármely más tételes vallással. Pusztán racionális okokkal, igazi hit nélkül, sem Isten létét, sem a vallás tételeit megmagyarázni, sem pedig a vallásos érzés magasztos voltát az emberi kedélybe belevinni nem lehet, mert a vallások relativ erősségét nem a bizonyitás és bizonyithatóság adja meg, hanem a bennük rejlő hitnek a kedélyre gyakorolt befolyása.

Ez magyarázza meg azt is, hogy napjainkban a tridentinum óta megreformált katolicizmus miért képes a protestáns felekezeteknél nagyobb ellenállóképességet és a tömegekre nagyobb hatást gyakorolni. A protestánsoknál a bibliát a pap, tehát az egyes, fizikai személy magyarázza, akinek tudása, meggyőző képessége, ékesszólása nagyon különböző lehet. Sok esetben ezek a tulajdonságai alacsonyabb nivón állanak a hallgatóénál, tehát azénál, akibe a hitet bele kellene csöpögtetnie. Egyén áll szemben az egyénnel. A katolicizmusban a pap csak szócsöve az egyetemes egyháznak, amely majd kétezer esztendőnek tekintélyét, megszentelt emlékét hozza magával. Az egyén itt mellékes. A csonka racionalizmus, amely csak bizonyos pontig jut el, a lelket nem elégiti ki, de arra jó, hogy megrenditse a hitet. A katolicizmus ezzel szemben még ma is a feltétlen biztosságnak az igényével hirdeti tanait. Több benne a hitet elősegitő misztikus elem is. Istentiszteletének módjával az egyes ember kedélyét jobban bele tudja vinni egy kollektiv hangulatba, a töprengések kikapcsolásába és a hivésnek az állapotába. Mikor a törpe embertől alázatosságot követel a végtelen, isteni kegyelemmel szemben és azt hirdeti, hogy csak ez a kegyelem ismertetheti meg vele az isteni örök igazságot s a kedélyen keresztül közeliti meg hivőit, többet tud nyujtani a benyomások szépségéből, a magasztosságnak az érzéséből és a hétköznap szinvonalán való felülemelkedésnek a tudatából, mint a protestáns felekezetek, melyek a felvilágosodottságot maguk számára vindikálják és a megmagyarázhatatlant akarják észokokkal megmagyarázni. A nagy tömegekre ezért van a katolicizmusnak szuggesztiv hatása és ezért tud bizonyos határig világfelfogást adni, minek lehetősége a protestáns felekezeteknél tünedezőben van.

=Társadalom és világfelfogás.= Az eddig elmondottak igazolják, hogy a modern emberek legnagyobb részének, különösen az intelligens, vezetésre hivatott résznek nincsen világfelfogása, egyetemes képe a mindenségről, szintézise, amelybe önmagát belekapcsolja. Fejtegetéseink során a miértjét is megkisérlettük adni ennek a jelenségnek.

Megállapitottuk azt is, hogy a világfelfogásra való törekvés mindig szükségszerüleg jelentkezett az emberiség körében. Ebből következik viszont, hogy a világfelfogás hiánya, vagy az emberek hitének megrendülése egy világfelfogásban, társadalmi betegség, mely nem lehet el sulyos következmények nélkül. Lássuk ezeket a következéseket.

A modern embernek életét, értve természetesen mindig a tanult, intelligens osztályokat, kapkodás és idegesség jellemzi. A sokféle, de összefüggéstelen tudás visszatükröződik egész egyéniségében. Régente a tudás mennyisége kevesebb volt, de alaposabb és biztosabb. Kevesebb volt a könyv, de olvasták, megtanulták és hittek benne. Voltak könyvek, melyek egész nemzedékek gondolkodására és érzelmi világára nyomták rá a bélyegüket. A mai nagy könyvtermelés mellett tömérdek selejtes irás kerül forgalomba. A könyveket kapkodva nézegetik, átfutják, elfelejtik. A nagy könyvtermelés lerontja a kulturát. A háborus gazdagok és irodalmi gigerlik igényeinek kielégitésére készült amatőrkiadások legnagyobb részénél mellékes a tartalom s csak a papír, a rajz, a kötés, sőt gyakran még az sem, hanem a csekély példányszám és a könyv ritkasága a fontos. Ezek a könyvek nem olvasásra készülnek, hanem a bélyeg- vagy pipagyüjtéshez hasonló szenvedélynek a kielégitésére.

A nyugtalanság az irodalomban, müvészetben, iparmüvészetben beteges kilengésekre vezet. Futurizmus, kubizmus ennek a jelenségei. Nemcsak a müvészi, hanem az erkölcsi és társadalmi értékelések is bizonytalanokká válnak. Mélynek mondják, ami zavaros és érthetetlen s érthetőnek, ami tetszetős és felületes. Kételkednek mindenben, társadalmi berendezésben, parlamentarizmusban, müvészetben, tudományban és végcélban egyaránt. Szellemi nomádizmus uralkodik az egész világon, mintha az embereknek hiányoznék a lelki hazájuk. Majd itt, majd ott ütik fel mozgó tanyájukat, de állandót nem épitenek. Az igazi konstrukciós elv megdöbbentő módon hiányzik azoknál is, akik magukat konstruktivoknak szeretik nevezni. A nyughatatlan léleknek müvészetben, politikában, életben egyaránt szüntelenül uj izgalmakra van szüksége. A sportok a testnevelés eszközéből versennyé, megélhetés eszközévé és a hazárdjátéknak ujabb nemévé fajulnak el. Igy érthetők meg az egyes embereknél a megdöbbentő kilengések a szélső konzervativizmustól a bolsevizmusig és vissza, amit oly sok esetben tapasztalhattunk. A háboru lehet kényszeritő szükség, lehet, hogy államférfiu a nemzet jövőjének megmentése érdekében _ultima ratio_ gyanánt szánja rá magát. De 1914. előtt voltak sokan, akik a háborut csak uj, izgató, még nem ismert élmény gyanánt várták. Valami, ami hat az idegekre, akár a morfium. A háboru után Amerikából valóságos turista áradat indult meg Franciaország elpusztult vidékeire. _Érdekes_ körülmények között akarták látni Franciaországot. Az összeomlást megelőző időknek egyik visszataszitóan perverz jelensége volt, hogy voltak kapitalisták, akik társadalmi forradalmat hirdető lapokat támogattak. Voltak glaszé-keztyüs és vasalt nadrágos forradalmárok, akik semmi rokonszenvet sem éreztek az alsóbb osztályok iránt, bóditó parfümökkel védekeztek az illata ellen, de csinálták, vagy segitettek csinálni a felfordulást, mert piromániások módjára akarták látni a tüznek a fellángolását.

Nemcsak a gondolkodásnak, hanem magának a társadalomnak is hiányzik az egysége. Mig a patriarkális világban mindenki érezte a saját rendeltetését és egy nagyobb, felsőbb hatalomtól megszabott rendbe való tartozását, ma általános nyugtalanság tapasztalható az egyes társadalmi csoportok elhelyezkedésében. Ez a nyugtalanság pedig nemcsak anyagi természetü. Sokkal mélyebbről fakad és a szinezete az, hogy az egyes osztályok nem tudják, vagy nem akarják egymást megérteni. Ha nem is teljesen ellenségül, de legalább is idegenül állanak egymással szemben. A katona ugy véli, hogy valamely szociális kiválóság, mely hivatásában nyilvánul meg, felülemeli őt a többi társadalmi osztályokon. Az orvos és mérnök lenézi a jogászt, aki a paragrafusok béklyóival akarja megkötni az életet és csavarmenetesen kezeli az igazságot. A disznókat nevelő kisgazda különbnek tartja magát a jövendő polgárt nevelő tanárnál, mert annak lábon járó gazdagság nem röfög az udvarában. A megvagyonosodott iparos és kereskedő s általában a kapitalisztikus foglalkozások legtöbb képviselője rosszul leplezett irigység hangján beszél a szellemi foglakozásokról, mert azok nem állanak a _termelő munka_ szolgálatában. Az intelligencia és szellemi fölény az egyetlen dolog ugyanis, amit pénzen megvenni nem lehet. Valamennyien közösen megvetik a politikust, mig csak maguk bele nem csöppennek a politikába. Mintha az irigység tartaná össze az egész társadalmat. Csak az igazi lelki életet élők, az igazi irók és müvészek kis köztársasága kivétel, mert ezek csak önmagukban találják meg, amit a többiek magukon kivül keresnek.

A jó módban élő társadalmi osztályokhoz hasonló nyugtalanság tapasztalható az ipari munkásság körében is. Különböző okoknál fogva az ipari munkásságnak ez a nyugtalansága társadalmunknak egyik legsulyosabb problémája. A rohamos indusztrializálódás a mult század elejétől kezdve megteremtette a nagyvárosok ipari proletariátusát. Ez is munkás, mint a régi kézmüvesnek a segédje, de életfeltételeiben, gondolkodásában egészen más. Tisztán béréből él, munkaadójával nincsen semmiféle személyes viszonyban, de tömeges együttélésénél fogva sulyában egyre növekvő jelentőségü eleme a társadalomnak. Relativ sulya nagyobb, mint a szétszórtan élő és a nagy centrumok hatását kevésbbé érző földmüves népességnek.

Ez az ipari munkásosztály az utolsó száz év alatt szellemileg nagy változáson ment keresztül. Száz év előtt a világ dolgainak, a közgazdasági összefüggésnek ismerete tekintetében óriási ür tátongott közte és munkaadója között. Száz év alatt a gyáros, a munkaadó szinvonal, világ-meglátás tekintetében relative nem emelkedett, legfeljebb az általa használt technikai eszközök tökéletesbedtek. Ezzel szemben a közoktatás fejlődése, sajtó és pártagitáció segitségével a munkás nagyot haladt. Megtanult látni, ha nem is tökéletesen, kritizálni kezdte a dolgokat, ha nem is mindig igazságosan, olvasott, gyülésekre járt, előadásokat hallgatott, beszélt, nézetei keletkeztek az emberekről, eseményekről és intézményekről. A nagyvárosok gyári munkássága értelmiség és kulturális szinvonal tekintetében ma jórészt fölötte áll az ugynevezett önálló kismesternek. Ez a megváltozott munkás bizonyos kérdéseket kezdett felvetni a társadalom irányában. Felvetette például a kérdést, hogy a költségvetésben miért van a lótenyésztésre nagyobb összeg beállitva, mint a népoktatásra, hogy a szellemi erő és testi munka szövetségében végzett gazdasági tevékenység mellett miért van épen ő kizárva a dolgok intézéséből és felvethette különösen a kérdést, hogy miért van épen ő egy bizonyos kilátástalan sorsra kárhoztatva, melyből nincsen kiemelkedés.

Lélektanilag ennél, a meglevő társadalmi berendezéssel szemben bizalmatlan munkásságnál, melynél a tömeges együttdolgozás és együttlakás mellett a kollektiv erők is müködtek, adva voltak az izgulékonyságnak és izgathatóságnak összes előfeltételei. Ezt mutatja az egész tizenkilencedik és kezdődő huszadik század története. A sztrájkot már a régi munkás is ismerte, de mikor sztrájkolt, mindig csak anyagi életfeltételeit akarta javitani s amit maga körül látott és ami körülötte történt, azt a dolgok természetes rendjének, adottságának tekintette. A mai munkásság sztrájkjai gyakran egészen más természetüek. A sztrájk látszólag nem pozitiv, ködös célokra irányul, a munka alapvető feltételei és a _rendszer_ ellen, amely szerint a termelés történik. Ennek az uj munkásosztálynak a szocializmus lett a hite, legváltozatosabb és legkülönfélébb formáiban. A nagyvárosok nem jó talaj a régi értelemben vett vallásosság számára s a munkásság világszerte nagyrészt elvesztette a vallásos hitét. Ezt a hitet a szocializmus pótolta s hogy egyáltalán pótolhatta, legjobban mutatja, hogy a léleknek minden körülmények között van szüksége valamelyes hitre, egyetemleges képzetre. Dőreség volna azonban azt hinni, hogy a tömegek szocializmusa egy a Marxnak gazdasági racionalizmusával és vigasztalan determinizmusával, amely vastag kötetekben van lefektetve és tárgya a meg nem szünő vitáknak és birálatoknak. Az _élő_ szocializmus eredője mindazoknak a vágyaknak, sejtéseknek, reménységeknek, melyek az egyén sorsának jobbraforditására s a világ és a jelen társadalom rendjének a megváltoztatására irányulnak. Ez a szocializmus soha el nem érhető valóság, hanem a láthatár szélén lerajzolódó varázsos kékség, vagy vöröslő hajnal, amely felé milliók és milliók mindenkor törekszenek.

Soha a szocializmus akkora hóditást nem tudott volna tenni a tömegekben, mint amekkorát tényleg tett, ha ez az alapvető tulajdonsága nem lett volna meg. Soha Marxnak elvont fejtegetései és következtetései nem tették volna szocialistává a tömegeket, ha a szocializmus többi apostolai a változás révén elérhető társadalmi boldogság képét nem csillogtatták volna meg előttük. Nem ismerve a dolgok valóságát, vagy tultéve magukat az általuk jól ismert gazdasági törvényeken, fokozták fel az igéreteiket és ringatták illuziókba a tömegeket, melyek nem igazságokat, hanem nekik kellemes és tetszetős dolgokat akartak hallani. Mert a tömeg ünnepek formájában is szereti szimbolizálni illuziójának tárgyait, ünnepül adták neki a tavaszi ujjáéledés napját, május elsejét. Igy a tömegek szocializmusa egyáltalán nem puszta gyomorkérdés, nem puszta gazdasági és társadalmi megfontolásoknak az eredménye, melyet palliativ eszközökkel el lehetne simitani, vagy érvekkel meg lehetne dönteni. Aki szocialista tömegekkel érintkezett, az tudja nagyon jól, hogy azoknak gazdasági és társadalmi iskolázottsága nagyon csekély, de ezt mindennél erősebb, szinte fanatikus rajongás pótolja. Minden tömeghiedelem szükségképen vallásos formákat szokott ölteni, mert lelki szükségletet elégit ki. Épen azért, mig a munkásságnak ezt a lelki szükségletét más módon kiegyenliteni nem tudjuk, betegségét azzal a bizonyos _szociális olajcseppel_ nem gyógyithatjuk. Állandóan hozzáférhető lesz mindenki számára, aki jóhiszemüen, vagy lelkiismeretlenül támadja a fennálló rendet és uj világoknak a képét vetiti elébe. Nagyon tanulságos e tekintetben az orosz bolsevizmusnak az esete, amely a meglevő rendből kiábrándult munkásságot egy fantomnak a karjaiba hajtotta s oly erős benyomást tudott gyakorolni másutt is az alsóbb osztályok képzeletére, hogy a történt szerencsétlen kisérletek után sem lehetett belőle teljesen kiábránditani. A tömeg ugyanis nem az igazságot szomjuhozza, hanem illuziókat keres. Elfordul a neki nem tetsző bizonyosságok elől és inkább a tévedést isteniti, ha az őt elkápráztatja.

Ma az egész világ, győzők és legyőzöttek egyaránt, egy irtózatos válságnak az állapotát éli át. A háboruban és a háboru után tömegével omlottak össze állami, társadalmi és gazdasági berendezések, melyeket megszoktunk csaknem oly biztosaknak és állandóknak tekinteni, akárcsak magát az életet. A pusztulás magával rántotta az ideálok egész tömegét, amelyek lehet, hogy hamisak voltak ugyan, de a materiális világban kielégitették az embereket. Emberekben a régi tekintélyek elhalványodtak és ledőltek. Valósággal _kalandorok kora_ néven lehetne illetni az egész világon mindenütt a világháboru és forradalmak utáni időket. A történtek láttára még a hivő emberek nagy részében is meg kellett rendülni az erkölcsi világrendbe vetett bizalomnak. A keresztény erkölcsnek alapja a krisztusi mondás, hogy szeresd felebarátodat, mint tenmagadat. Aki téged megdob kővel, dobd vissza kenyérrel. Hogy egyeztethetők össze ezek a tanok minden idők legrettenetesebb háborujával, a hidegen kiszámitott gyilkolással, a tengeralattjárók harcával, a repülőgépbombákkal, fojtó gázokkal, asszonyok és gyermekek kiéheztetésével és a háboru után egész népek életlehetőségeinek elfojtásával? Naiv és egyszerü lelkek, amelyek nem ismernek ilyen általános szempontokat, megrendülve kérdezik, hol van a gondviselés igazsága, amely elveszni engedte annyi százezrek és milliók között épen az ő apjukat, férjüket, fiukat, a család fenntartóját? Alkalmazásában a keresztény erkölcs sulyos csorbát szenvedett. Az elveszett régi ideálok helyén üresség támadt, amelyet ki kell tölteni. A régi tanitások megfakultak, ujra be kell aranyozni őket. Az egész világ lelkiállapota olyan, mint az egyes emberé a nagy egyéni csapások és megrázkodtatások után. Igy volt ez mindig a mostanihoz hasonló nagy válságok idején.

Az uj vagyonok hivalkodó és tobzódó őrülete csak egyik jelensége a háboru utáni esztendőknek. A francia forradalom és napoleoni háboruk után is egész Európán tánc-őrület viharzott végig, mintha az emberek a nagy megpróbáltatás után nem győzték volna kitombolni magukat. De ugyanakkor a lelki reakció más formában is jelentkezett. Mig egyik oldalon a szkeptikusok töprengve kerestek feleletet a kérdésre, hogy mit használt a kiontott vérnek az özöne és hiába keresték a bölcseséget és igazságot a világ berendezésében, a másik oldalon a _pietizmus_ hulláma ömlött végig egész Európán és a miszticizmus ejtette rabjaiul az ideáljaikban csalódott embereket. Politikai titkos társaságok mellett felburjánoztak a vallásos, pszeudo-vallásos és misztikus jellegü titkos és kevésbbé titkos alakulatok. Divatba jöttek a csodák és természetfeletti megnyilatkozások. A titkos rendőrség, cabinet noir és ujságcenzura mellett ez a korszak hagyta az asztaltáncoltatást és spiritizmust örökül a következő évtizedekre.

A miszticizmus felé elhajlásnak a jelenségeit ma is erősen lehet tapasztalni. Sokan azt hitték, hogy a háborut egy uj, nagy, bensőséges vallási reneszánsz fogja követni. Jeleket véltek látni, hogy mig egyik oldalon a háboru felszabaditotta a vadság ösztöneit, a másik oldalon a vallásosságnak egy bizonyos formája felé vezetett. Megtévesztő lehetett különösen, hogy a keresztény jelszavak milyen bőségesen kerültek forgalomba uton-utfélen. A kereszténység tanait széltében-hosszában igyekeztek politikai célokra kiaknázni. Ezek az utszéli jelenségek természetesen nem számitanak. De Spengler szerint még az is, amit csakugyan a valláshoz való visszatérésnek lehetne tekinteni, a legtöbb esetben csak _második vallásosság_, a haldokló nagyvárosok vallásossága, egy beteges bensőség, amely nem kezdete, hanem befejezése egy kulturának s csak az elaggott lelkeket melengeti, mint a különböző keleti kultuszok a késői Rómában cselekedték. Mint Rómában, ugy a háboru utáni Európában is, divatba jöttek az okkultizmus különböző formái. Nagy könyvtárak statisztikái mutatják, hogy mig az átlagolvasók tömege a háboru előtt a regényeket és könnyü szépirodalmat kereste, a háboru alatt a politikát és történelmet, a forradalmak ideje alatt pedig a szociologiát kultiválta, addig ma a megismerésen tul eső dolgokkal foglalkozó könyvek a kapósak, kezdve a hindu filozófiától a _Geheimlehrek_ különböző fajaiig. Közvetlenül a háboru után okkultista könyvek sorozatos kiadásokban jelentek meg és az akkori könyvdrágaság és könyvkereskedelmi pangás mellett is aránylag könnyen találtak vevőkre.

Korunk sokban hasonlit az imperiális Rómának közvetlenül a hanyatlást megelőző korszakához. A lelkek akkor is meghasonlottak önmagukkal és ott is megrendült a hit a régi istenekben. Ott is a vallás adta a világfelfogást és isteni rendeltetéssel magyarázták Róma hivatását, hogy uralkodjék népek és országok felett. Mikor a hit megdőlt, meginogtak az erkölcsi, társadalmi és állami alapok. Ott is a nagy anyagi fellendülés, a látszólagos biztonság takarta a felbomlást, a belső megoszlást, a társadalmi elégedetlenséget és az egység hiányát. Ott is megvolt egymás mellett a nagy gazdagság és pauperizmus, a vidék elnéptelenedése és a lakosságnak a városba tódulása. Akárcsak a mi korunkban a nagy nemzetközi tőke, mely mindenfelé érdekelve van, biztos, hogy nem veszithet, mert amit az egyik oldalon veszit, megtérül a másikon, Róma gazdagjai sem rémültek meg, ha egyik provinciát elpusztitották a barbárok, mert a többi provinciákban levő birtokaik és elhelyezett egyéb vagyonuk jövedelméből bőségesen kárpótolták magukat.

Megvoltak a szellemi életnek ugyanazok az aberrációi, mint a mi korunkban. A számtalan filozófus iskola mind külön igazságot hirdetett, de mindenki csak félig hitt nekik. A Mithras és Serapis kultuszától kezdve Heliogabalus fekete kövéig minden irányzat teret követelt magának. Akárcsak ma, mikor a meggyőződések viharszerüen ingadoznak ide-oda, bolsevizmustól a fehér és fekete reakcióig, mikor ugyanazok a reakciónak az apostolai, akiket még nemrégen vörös gombbal láttunk szaladgálni és szakszervezetekben hallottunk szónokolni, voltak rómaiak a harmadik és negyedik században, akik háromszor-négyszer tértek át a kereszténységre és lettek ismét pogányokká. Még a nagy megpróbáltatások idején is meglepően ugy viselkedtek, mint a mi korunk, mikor ezer nyomoruság közepette a világ jobban táncol és mulat, mint valaha. Szent Ágoston szerint az Alarik betörése elől Karthágóba menekült a római előkelők ugy jártak a cirkuszba, mintha semmi sem történt volna. Salvianus irja róluk, hogy ez a nép haldoklik, de kacag.

Vajjon mi lesz a mi kulturánk sorsa, lassu felbomlás, összeomlás, vagy regenerálódás? A sok és megdöbbentő hasonlatosság után Róma sorsától kell-e rettegnünk, vagy van-e kivezető ut korunknak lelki és társadalmi válságából? Ilyen kérdésekre a felelet hiábavaló. Valahányszor ugyanis egy világfelfogás és társadalom sulyos válságban és felbomlásban van, a méhében mindig egy uj világfelfogás és társadalom küzd a születéseért. Végeredményben pedig a megujhodás és születés csak a fejlődés örök törvényének a társadalmi életre is érvényes egyazon elvét szolgálja.

=Uj világfelfogás felé.= Mindezek után következik még az utolsó kérdés: vigasztalan-e a helyzet az emberiség lelki élete szempontjából? Van-e okunk rettegni az elkövetkezendő, vagy már jelenlevő lelki válságoktól s azok társadalmi kilengéseitől és van-e kivezető ut abból a gondolkodási és erkölcsi utvesztőből, amelybe jutottunk? Igaz-e, amit évezredek előtt Anaxagoras hirdetett, hogy az ember semmit sem tudhat, semmit sem tanulhat, hiányzik a biztonsága, érzéki megismerései tökéletlenek, értelmisége hiányos, az élet pedig rövid? A lemondás hangján kell-e felvetnünk Pilátus kérdését, az örök kérdést: _Mi hát az igazság?_ Számithatunk-e arra, hogy a mai ingadozás és bizonytalanság után egy uj és kielégitő világfelfogáshoz eljuthatunk? A modern emberiségnek feltétlenül ez a legnagyobb és legnehezebb problémája. Szinte azt lehet mondani, hogy már sokat tudunk ahhoz, hogy azt, amit létünk oka és célja gyanánt elébünk tárnak, elfogadjuk, de viszont keveset ahhoz, hogy uj világfelfogásunkat megalkossuk.