Part 13

Akik náluk egy fokkal lejebb állanak, a legtöbb esetben szomoru egykedvüséggel járják az iskolának egyhangu taposó malmát és főleg a statisztikai szempontból kedvező eredménynek az elérésére törekszenek. Nem akarok igazságtalanul általánositani. Amint van _jó biró_, van _jó tanár_ is. Van, aki odaadással és mindenekfelett _szeretettel_ végzi a nevelés nehéz munkáját. A nagy többség azonban fásult, a gyermeket kellemetlenül zajongó apró jószágnak tekinti és nem látja meg a gyermeki lélek bimbózásának szépségeit. Mesterségéből hiányzik a változatosság, hiányzanak a teremtő, ösztönző impulzusok, hiányzanak az ingyenes, látókört nyujtó és a pedagógia ujabb elveit megismertető szünidei kurzusok. Sajnos igazság, hogy a tanárok legnagyobb része el van maradva a tudománynak attól az ágától, amelyet tanit, el van kedvetlenedve és gépi mesterséggé szállitja le a foglalkozást, amelyet müvészetté kellene fokoznia.

Sohasem tudom elfelejteni azt a tapasztalatomat, amelyet akkor szereztem, mikor egy ingyenes kurzuson előadások tartására vállalkoztam s az egyik tanár, akinek az órája utánam következett, végighallgatta háromnegyed óráig tartó magyarázatomat. Anélkül, hogy több vagy kevesebb értéket tulajdonitanék a saját tanitási módszeremnek, csak jellemzésül idézem az órámat végighallgató tanárnak a megjegyzését:

– A doktor ur mindig ekkora energiát fektet bele az előadásába?… Meglátszik, hogy nem tanit tizenöt esztendeje.

Ezek pedig nemcsak magyar jelenségek. A közoktatásnak mindenütt hasonlatosak a hibái. A legkomolyabb angol gondolkodók állapitják meg, hogy a vallás és tudomány közötti ellentéttől való félelem nyomoritotta meg az angol közoktatást, tette szellemileg lomhává Angolországot és jó módban levő fiatalemberek klubjaivá az angol egyetemeket. Wells, aki korunknak egyik legmélyebben szántó gondolkodója, egész sor könyvében ezt bizonyitja. Balfour, aki a konzervativ politikusok közül való ugyan, de az olyan gondolatokban gazdag és megértő konzervativ politikusok közül, akikhez nálunk az utóbbi időben legfeljebb Apponyi Albert hasonlitható, megállapitja, hogy a parlamenti élet sivár, mert a politikusok legnagyobb részének nincs filozófiai iskolázottsága és egyetemes képe a modern állam feladatairől. Ő maga szabad óráiban a görög bölcselők tanulmányozásával foglalkozik. Vajjon hányan mondhatják ezt el magukról akár a mi országgyülésünk, akár a világ többi parlamentjeinek képviselői közül?

Franciaországban az egyházellenes áramlatnak a megerősödése óta az állam csinált olyan tantervet, amely a tantárgyak összefüggéstelensége és az oktatásnak órára kiszámitott gépszerüsége tekintetében minden mást messze felülmul. Nincs ország és nemzet, melynek kevesebb sejtelme volna az egyetemi tanitási és tanulási szabadságról, mint a forradalmi hagyományokon nevelkedett, de ma is a napoleoni centralizáció és bürokrácia légkörében élő Franciaországnak. A francia közoktatásügyi miniszter, aki büszke arra, hogy meg tudja mondani, hogy ugyanazon órában bármelyik középiskola bármelyik osztályában mit tanitanak, a szellemi taposómalom rendszerének a legtökéletesebb igazolása. Órára elvégezni a tanterv anyagát, ez a fontos. Hogy mi marad meg belőle, mellékes. Igy lesz a lényegből forma ott, ahol lényeget nyujtani nem tudnak. Le Bon szerint az ugynevezett latin nevelésnek a legfőbb hibája az, hogy egy lélektani tévedésre van felépitve, mely szerint a könyveknek kivülről való tudása fejleszti az értelmet. Ebben a rendszerben a nevelés leckefelmondást és engedelmességet jelent. Az iskolák ahelyett, hogy az életre készitenék elő az embert, államhivatalnokokat nevelnek, akik sikert arathatnak, anélkül, hogy megerőltetnék magukat és szemernyi kezdeményező képességet árulnának el. Ez a rendszer neveli azt az állami tekintély iránt babonás hittel viseltető, de egyben kétkedő, félmüvelt osztályt, amely mindent az államtól vár, de viszont mindenért a kormányt teszi felelőssé, mert belőle az önállóságnak a szikrája is hiányzik.

Amerika még ez ideig ugy el volt foglalva gazdasági alapjainak a lerakásával, multja oly rövid, kulturája annyira sokfelől összeszedett, heterogén és meg nem állapodott másolata az európai kulturának, hogy ott még kialakult közoktatási rendszerről beszélni nem lehet. Egyedül Németország volt az, amely a mult század elejének nagy nemzeti fellendülésétől kezdve tudott ösztökélő, serkentő erőt és általános szempontokat belevinni közoktatásának rendszerébe. Az a hagyomány, mely nagyobb gondolatszabadságot tett lehetővé a kis német autokrata udvarokban, mint a _szabad_ Franciaországban, az egyetemeken megteremtette a kutatás és tanitás szabadságát, az egyetemeken kivül pedig a tudomány megbecsülését. Eredmény gyanánt kifejezésre jutott ez Németország páratlan fellendülésében. Hogy e tudományos és haladó Németország mellett volt egy másik cézári és merev tekintélyi elven alapuló Németország is, az nem változtat ezen a megállapitáson.

De az iskola kérdésénél nem is kell államokat idézni. Alig van gyermek, akiben ne élne valamilyen formában és irányban a tudásnak és megismerésnek a vágya. Ennek fejlesztése, erősitése volna az iskolának legszebb feladata. Nem hiszem, hogy volna gyermek, aki egyes tárgyak körében ne bukkant volna ösztönző, kiváncsiságát felébresztő, izgató kérdésekre. Azok a visszaemlékezések, hogy miként reagált az iskola a kutató, tudnivágyó, bimbózó léleknek ezekre az első megnyilatkozásaira, az iskolának legkellemetlenebb emlékei közé tartoznak. A veszedelem pedig abban rejlik, hogy a felmerülő kérdésekre a fiatal, irányitásra szoruló lélek a legtöbb esetben másutt kénytelen választ keresni.

Valamikor olvastam egy amerikai professzornak a könyvét az irodalomtörténet tanitásának a módszeréről. A könyv egy hasonlattal kezdődik, amely nem nagyon hizelgő a tanárokra, de mert tanár irta, idézhetem. Van egy mező, amelyen illatos, szines virágok teremnek, de a virágok között van elszáradt, tüskés kóró és bogáncs is. A mezőre rászabadul egy gyermek és egy szamár. A gyermek a virágokat szedi, gyönyörködik szinükben és illatukban. A szamár a száraz kórót és bogáncsot élvezi. Ilyen az irodalom és az irodalomtörténet is. Vannak virágai és vannak bogáncsai, elszáradt kórói. Az irodalomtörténetet, mint tantárgyat a virágokon keresztül kellene megkedveltetni a gyermekkel, mégis vannak a tanárok között nagyon sokan, akik a maguk gusztusából kiindulva, a száraz kóró rágcsálására akarják kényszeriteni.

A saját visszaemlékezéseimben három eset a nyomjelzője az iskola visszásságainak. Az első eset a harmadik, vagy negyedik elemiben történt. A tanitónk egy földgömb segitségével elmagyarázta, hogy a föld gömbölyü és forog. A legtermészetesebb kérdés, amit fel is tett valamelyikünk, hogy mikor megfordul a föld és alulra kerülünk, miért nem esünk le _róla_. A tanitónk tulságos kézzelfoghatóan akarta nekünk, kilenc esztendős gyerekeknek megmagyarázni a problémát; elővette kemény kalapját, beletette a krétát és mutatta, ha nagyon gyorsan forgatják a kalapot, a kréta nem esik ki _belőle_. Igy kell elképzelni a földet is. Némi töprengés után feltartottam a két ujjamat és megkockáztattam a kérdést, hogy mi történnék, ha a tanitó ur a kalapon _kivülre_ tenné a krétát. Az osztály nevetett, én kikaptam, de még ma is érzem ennek a fenyitésnek vérlázitó, meg nem bocsájtható igazságtalanságát. Hogy a többiek mit gondoltak, nem tudom, de bennem először ébredt fel valami gyanakvás az iskolával szemben, amely máig sem tudott teljesen elhagyni.

A második eset Renannal kapcsolatos. Harmadik gimnazista voltam, mikor kezembe került _Jézus élete_, a hetvenes évekből való nehézkes magyarságu, de becsületes, csonkitások és kihagyások nélküli forditás. Megjegyzem, a könvy véletlenül került a kezembe és sejtelmem se volt róla, hogy kicsoda Renan. Mohón faltam a könyvet, akárcsak Verne valamelyik regénye lett volna. Egy ismeretlen, uj világ tárult fel előttem, melyben megelevenedtek, éltek és mozogtak azok a személyek, akiket addig csak elvont fogalmak gyanánt ismertem. A hegyről a völgybe tekintve, el tudtam képzelni Názáret összezsufolt házait, a galileai mezőket, a kopár Judeát és szinte láttam, mikor a husvéti zarándokok a köves fensikról először pillantják meg Jeruzsálem városát. Évek multával az ember nehezen tud számot adni a meg nem rögzithető lelki benyomásokról, de talán nem tulzok, ha azt mondom, hogy Renanon keresztül megszerettem azt a kort és annak a kornak a hangulatát, amelyből a kereszténység kiindult. Renannak az első olvasása arra az időpontra esett, mikor az ásványtanban először hallottam valamit a geologiai korokról. A gondolatmenetet felesleges vázolnom, de ez volt az első eset, mikor a tudásnak teljesen elszigetelt, különálló részei között az összekötő hidat meg akartam szerkeszteni. A geologiával, amelyben nincs helye Ádámnak, akartam önmagamban alátámasztani Renan tanitását. A természetrajz tanárom, akit ma is végtelenül becsülök érte, talán nem helyeselte, hogy tizenhárom esztendős gyerek létére Renant olvasom, de honorálta az igazság keresését és az okoskodás menetét. Más oldalról ellenben olyan visszautasitásban volt részem, mintha valami illetlen dolgot követtem volna el és olyasmi iránt érdeklődnék, amiről még _kérdezősködni sem szabad_. A következése lett az első vallásos krizisem. A gondolataim láncolata körülbelül az lehetett, hogy ha megtagadják a felvilágositást a vallásnak egy alapvető kérdésére, akkor az én kétkedésem nem lehet bünös. Ma azt látom, hogy tizenkét-tizenhárom esztendős gyermekekben sokkal több az egészséges ösztön és jogérzet, mint akárhány fiskálisban, aki a jognak elcsavarásával keresi a kenyerét. Parancsolva nem lehet tanitani és igazságokat hirdetni. A gyermek üde lelkével sokkal kevésbbé lehet igazságtalanságokat elkövetni, mint fáradt, fásult és az élettől megnyomorgatott felnőtt emberekkel.

A harmadik eset egyetemi pályafutásomnak első órája. Római jog. Hogy hányan szoronghattunk a teremben, akik közül egynek sem volt sejtelme, hogy _mi a jog_, nem tudom. Csak a katedrán állva előadó professzornak a bevezető mondatára emlékszem: _A latin Rammes, a szabin Tities és az etruszk Luceres három tribusának megfelelően három kerületre oszlott az ager Romanus._ Ez volt az első találkozásunk a joggal, amelyet nem ismertünk. Hogy mi a jog, azt később se hallottam az egyetemen soha, ellenben a nemzetközi jog cimü önálló tudományban fontos tény gyanánt értesültem a nagykövetnek arról a _jogáról_, hogy hatlovas hintón mehet megbizólevelének átadására. Történt ez akkor, mikor már nemcsak minden nagykövetnek, hanem közönséges követnek is megvolt az automobilja. Természetes, hogy az első nagykövet, akit ilyen alkalomkor láttam Bécsben, automobilon robogott.

Ha végiggondoljuk mindezeket az emlékeket, félszegségeket, még ha nem vagyunk is közoktatásügyi szakemberek, – sőt talán akkor leginkább, – lehetetlen, hogy ne érezzük, hogy itt valami nincsen rendjén. Az iskola _mindent_ akar nyujtani, csak kezdeményezést nem. A tanár mint abszolut tekintély jelenik meg a társadalom leendő és fejlődő tagja előtt, legtöbbször nem törődik a gyermek lelki életének mozzanataival, hanem a saját agyberendezését akarja ráerőszakolni. Ebből következik, hogy a tudás megszerzésében a felfedezésszerü megismerést, aminek az érzése, ha egyszer rájött valaki, a lelki életnek a legnagyobb gyönyörüsége, a tanár kérdéseinek, frázisainak a bevágása helyettesiti. Legjobb tanuló az, aki legjobban tud alkalmazkodni a tanár egyéniségéhez. A _gyakorlati_ célnak ez jobban megfelel, még ha hipokrizisre is nevel. Az egyetem, amelynél nem lehet kétségbevonni, hogy szakokra kell tagozódnia, a legfelső fokon, a tulságos specializálódás mellett a szintézist nem adja meg.

Végeredményben pedig itt nem az emberekben, hanem a rendszerben van a hiba. És ha ezt tudjuk, nem csodálhatjuk, ha ennek az összefüggés nélküli, ösztönzést nem nyujtó tanitási rendszernek elvesznek a szépségei, kivész belőle a lendület és belefásul tanár és tanitvány egyaránt. Nem csodálhatjuk, ha az eredmény megfelel az előzményeknek. Kissé különös kifejezéssel élve, ez a rendszer nem teremt kontaktust a tudás és a személy között, akinek a tudást el kell sajátitani. Ez a rendszer önmagában nem nevelhet embereket, akiknek áttekintésük van a tudomány fölött. Ez a rendszer neveli azokat a gondolkodni nem tudó, kritika nélkül ál-intellektueleket, akik csak külsőleg jobbak a teljesen tudatlan tömegeknél. Az ilyen lelkileg elhelyezkedni nem tudó intellektuelekből kerülnek ki a társadalom legveszedelmesebb felforgatói, akik ma a bolsevizmus, holnap a keresztény kurzus nevében cselekszik _ugyanazt_. A puszta ismeretszerzés, ha mellette az embernek a nevelése hiányzik, a legbiztosabb ut arra, hogy az emberből forradalmár legyen.

Vajjon nincsen-e a közoktatásnak ezzel a rendszerével összefüggésben, ha nagyon komoly gondolkodók azon töprengenek, hogy lehet-e egyáltalán ilyen alapokra épiteni. Wahle, a filozófia tanárának létére már 1894-ben a hagyományos filozófia végét állapitotta meg s azt kutatta, hogy ennek hagyatékából mit vehetnek át az uj tudományok. Ferrero szerint a történetirás, mikor levetkezte magáról az irodalmi és költői mezt és _tudomány_ akart lenni, elvesztette a nagy vonások, összefoglalások iránti érzékét és nem érzékelte fel a nagy erőket, amelyek évszázadokon át érvényesültek a civilizáció és kultura történetében. Keveseket érdeklő részletkérdésekre szoritkozott, csak kritizált és boncolgatott, de hasznavehetetlenné vált az emberi tanulságok szempontjából. Joel, a lipcsei egyetemet megnyitó 1914. évi rektori beszédében az egyetemet vádolta meg, hogy nincsen egyetemlegességének tudatában. Loria az egész tudomány válságától tart, mert hiányzik belőle a szintézis. A széttagolódás, specializálódás mellett nem tudjuk megérteni, hogy a ködfoltok és parlamentek, a történelem és kémia egyetlen fejlődő erőnek a sokféle kifejezései. A segédtudományok labirintusában elvész a tudománynak egyetemes jellege. Igy nevelődnek a _tehetetlen praktikusok_, akik ravaszul tudják alkalmazni a törvények és rendeletek paragrafusait, ki tudják számitani egy hidnak a hordképességét, ki tudják kopogtatni a beteg tüdejét, de nem tudják, hogy _önmagukkal_ mit kezdjenek. Sejtelmük sincs, hogy miként feleljenek a nagy kérdésre: _Ember, honnan jössz és merre visz utad?_

=Tételes vallások és világfelfogás.= Mint már emlitettük, a világfelfogás kialakulásában igen nagy szerepe van a hitnek és a hit letéteményesének, a tételes vallásnak. A kettő ugyanis különválasztandó egymástól. Az első a lelkekben él, az utóbbi a térben és időben körülhatárolt valami; szervezet, amely megmondja, hogy mit kell hinni, fegyelmez, rendelkezik és parancsol. A hit tételes vallás nélkül is elképzelhető, aminthogy ma nagyon sok emberben él a hitnek a tételes vallásoktól független valamelyes formája. Az emberek nagy tömegének kétségtelenül szüksége is van bizonyos fölötte álló tekintélyre, amely megmondja, hogy mit kell hinnie s a közvetitő szerepét játssza közte és az emberfeletti hatalom között. Ez a szervezet formájában jelentkező hit határozott irányt ad a bizonytalan, tétova érzéseknek s a hitet egyrészt pozitiv célnak a kitüzésével, másrészt a tömeghatásoknak szolgálatába állitásával áthatóbbá teszi, erősiti. Viszont a hitben rejlő s a hivőkre visszasugárzó erőt társadalmi célokra, az emberi közület kisebb vagy nagyobb részének összeforrasztására, fegyelmezésére is felhasználja. Ez a tételes vallások nagy hatalmának titka és magyarázata. Annyira terjed ez a hatalom, hogy a világ még ma is könnyebben veszi, ha valaki Istennel nem törődik, mintha szembehelyezkedik egy tételes vallással és a formális szervezetet tagadja meg.

Minden vallásnak az a törekvése, hogy hivői számára olyan képet nyujtson a mindenségről, amely ugy az erkölcsi érzés, mint az analizáló értelem számára kielégitőnek és logikusnak tünik fel. A tételes vallások nagy jelentősége igy kettős. Egyrészt elméletileg világfelfogást nyujtanak, az életet tartalommal töltik meg, célkitüzést adnak a hivők számára, másrészt gyakorlatilag erkölcsi szabályokat állapitanak meg, elválasztják a jót a rossztól és az előbbinek követésére késztetik az embereket.

E kettős jelentőségüknél fogva a vallások mindenkor a legnagyobb társadalomalkotó és emberi lelket formáló erők közé tartoztak. Ez az erő pedig annál hatványozottabb formában jelentkezik, minél tökéletesebb képet tud nyujtani az illető vallás és minél világosabban tudja megállapitani az ember rendeltetését. Ez a zsidó vallás rendkivüli erősségének a titka, amely a teremtés pillanatától kezdve minden kérdése megfelel, még pedig leginkább a kötelékébe tartozók szájaize szerint. Általánosságban megmagyarázza az ég, föld és ember eredetét, a népek szétválását, szükebb értelemben pedig, mint törzsi vallás, magának a zsidóságnak külön hivatását. Valósággal szerződést tételez fel az Ur és választott népe között, mely szerint az utóbbit kegyetlen büntetés sujtja, ha nem teljesiti az Ur parancsait, viszont ez, ha hiven szolgálják, hatalmat ad neki a világ összes népei fölött. Eredet, cél, földi hivatás, minden szigoruan körvonalozott formák között jelentkezik a zsidó vallásban. A maga idejében, sőt még azontul is, évszázadokon át, teljes világfelfogást tudott nyujtani a fajbeliek számára. Világfelfogásának erőssége ma abban a mértékben csökken, amint a tudás széttépi a mózesi kozmogoniát és a faji hivatás helyét az általános emberi szolidaritás magasabbrendü tudata foglalja el. Minthogy azonban a zsidó vallás elemeiből nagyon sok a kereszténységbe is átszármazott, természetszerüleg fel kell merülni a kérdésnek, hogy milyen viszonyban vannak a mai tételes vallások, különösen a kulturemberiség legnagyobb részét magukba foglaló keresztény felekezetek a világfelfogásnak nagy kérdésével?

A kereszténységet kétféleképen lehet felfogni, etikailag és históriailag. Az erkölcsi kereszténység Krisztus tanitásában van lefektetve, aki nem dogmákat formulázott, hanem a szeretetet, alázatosságot és a mennyei atya rendeléseiben való megnyugvást hirdette a világ számára. A keresztrefeszités után tanitása egy ideig abban a veszedelemben látszott forogni, hogy elmerül és tanitványai egyszerü szekta lesznek, amilyen akkoriban nagyon sok volt a zsidóság körében. A zsidó-keresztények a krisztusi reformot csak magára a zsidóságra akarták korlátozni és hosszu időn át nem lehetett tudni, hogy ők kerülnek-e felül, vagy a pogány-keresztények, akik fajra és nemzetiségre való tekintet nélkül hirdették az igét minden népeknek és nemzeteknek. Az őskereszténység dokumentumaiban világosan fel lehet ismerni e két irányzat küzdelmeinek, ellentéteinek és kompromisszumainak nyomait. Históriailag a kereszténység akkor született meg, mikor végérvényesen áttörte a zsidóság korlátait és Pálnak, a pogányok apostolának személyében elindult hóditó utjára.

Ahány nagy vallási és erkölcsi reformot ismer az emberiség története, mindegyiknek van két közös sajátsága. Az egyik az, hogy a nagy reformátorok nem állitottak fel dogmákat, hanem általánosságban hirdették a hitbeli és erkölcsi megujhodás tanait. Szavaikat tanitványaik megőrizték, később feljegyezték és dogmákat formáltak belőlük. A Galilea virágos rétjein megszületett példabeszédeket és a mangófa árnyékában megálmodott bölcseségeket pontokba foglalták, boncolták, elemezték, a szavakra tanokat épitettek, a hitből vallást alkottak. A másik sajátosság az, hogy a nagy reformok hirdetői nem azt állitották, hogy megtagadják a _törvényt_, hanem ellenkezőleg, hogy eredeti tisztaságában állitják helyre. Maguk számára vindikálták az elmult évszázadok megszentelt presztizsét. Ez volt a kezdődő kereszténység esete is. Szakitott a zsidósággal, de magával hozta az ószövetség könyveit, a világ teremtéséről szóló kaldeai legendákkal, a zsidó nép őstörténetéről szóló mitikus elbeszélésekkel, a zsidó nép viszontagságainak sorozatával, az énekek énekével és a félig vallásos, félig szociális profétizmusnak szörnyü átkozódásaival. Megváltozott erkölcsi tartalom mellett ezek a zsidóság emlékei a kereszténységben. A fiatal kereszténységnek azonban szüksége volt rájuk presztizsokokból, hogy velük ősrégi voltát bizonyitsa és saját eredetét, akárcsak a zsidóság, a világ teremtéséig visszavihesse. Az ószövetség ilyenformán része lett a dogmának és a kereszténység századaiban is a legnagyobb befolyást gyakorolta az emberiség gondolkodására. Máté 5.13 szinte elválaszthatatlanul forrasztja össze a kereszténységet az ószövetséggel: »Mert bizony mondom néktek, mig az ég és föld elmulik, a törvényből egy betü, vagy egyetlen pontocska el nem mulik, mig minden be nem teljesedik.«

Az ószövetségnek ez az irodalmi bekapcsolása a kereszténységbe, nagyon sok dilemma elé állitotta már azokat, akik elfogadták a kereszténység morális alapjait, de nem voltak hajlandók fenntartás nélkül elhinni primitiv orientális emberek mondáit. Hasonlóan okos antiszemiták megérezték annak lehetetlenségét, hogy egyik oldalon zsidóellenes politikát csináljanak, a másik oldalon pedig gyerekeiknek azt tanitsák, hogy a zsidók Istennek választott népe, amelyet Isten egyedül tartott méltónak arra, hogy patriarcháival közvetlenül érintkezzék. Logikusan ebből a felismerésből csakis az ószövetséggel való szakitás és a kereszténység históriai alapjainak megtagadása következhetik. Tényleg Németországban a fajvédő antiszemiták egész iskolát csináltak abból, hogy a kereszténységnek lényegében _északi_ eredetét bebizonyitsák. Chamberlain Krisztust egyenesen kiemelte a zsidóság köréből és ezzel természetesen megtagadta akár Dávid házából való származását, akár pedig a kereszténységnek a biblia szerinti bünbeeséssel és egyéb ószövetségi előzményekkel való összefüggését. Szerinte tartalmilag a kereszténység _árja vallás_, melyet a zsidóságtól azzal kell emancipálni, hogy elvágjuk a köldökzsinórt, mely az ószövetséggel összeköti.

Az ilyen felfogások hirdetői és követői azonban csak kivételek. Az egész kereszténység, egyes kisebb jelentőségü irásoktól eltekintve, változatlanul elfogadja az egész bibliát a genezistől János jelenéseiig. Ebben nincs különbség katolikusok és protestánsok között. De épen ezért a világról alkotott képzetek tekintetében legfeljebb árnyalati különbségek vannak a kulturemberiség nagy tömegét magukban foglaló katolicizmus és protestáns felekezetek hivatalosan vallott felfogása között. A köztük levő különbség, amely a reformáció után rettenetes szakadéknak tetszett, ma jelentéktelen kis határjelző árokká zsugorodott össze. Csak optikai csalódás alapján lehet azt képzelni, hogy világfelfogást illetőleg lényeges különbség volna a katolicizmus és protestáns felekezetek között. A reformáció korában, mikor az egész emberiség gondolkodása a hitéleti kérdések körül forgott, a gondolatszabadság legnagyobb vivmányának tetszhetett, hogy mindenki szabadon kutathat a bibliában és vizsgálhatja az egyes intézmények isteni, vagy emberi eredetét. Ennek jelentőségét a gondolatszabadság történetében tagadni nem is lehet. Az egy ponton megindult kutatás magával hozta a kutatást mást tereken is, amihez hozzájárult, hogy a protestáns országokban nem volt a katolikus egyház szervezetéhez hasonló hatalom, mely a feltörő kutatással szembeszállott volna. A legnagyobb tévedés volna azonban feltételezni, amit egyes protestáns történetirók hirdetnek, hogy a protestantizmusnak, mint vallásnak a lényegében lett volna a mai értelemben vett szabad kutatás. A valóság az, hogy a protestantizmus _mellett_ könnyebb volt kivivni a tudomány szabadságát, mint a katolikus államokban, a mai protestánsok azonban csak egy régi és a valóságnak meg nem felelő emlék alapján hirdetik, hogy őseik a szabad kutatás alapján állottak. A protestáns szabadság a katolicizmus cáfolatáig terjedt és nem tovább.