Part 12

Az ismereteknek ebbe a csoportjába a kémia és utána a biologia világitott bele. A kémia az általános törvényszerüséget illetőleg két nagyon fontos tényt állapitott meg. Egyrészt kimutatta, hogy az élő szervezetek kivétel nélkül ugyanazokból az anyagokból vannak felépitve, melyek az anorganikus világban is előfordulnak s hogy a szerves vegyületek nagy része, melyek máskülönben csak élő szervezetekben az életmüködés folytán képződnek, mesterséges uton, szervetlen anyagokból is előállithatók, másrészt a szinképelemzés segitségével bebizonyitotta, hogy a legtávolabb eső égitestek azokból az anyagokból vannak felépitve, melyek a földön is előfordulnak. A megismerés, folytonosan szükebb és szükebb körre szoritva az ismeretlen és az örök törvényszerüségbe még bele nem kapcsolható jelenségeket, igy jutott el lassankint a növények és állatok világáig és az emberig. Ezen a téren a természetfelettiségnek a tanát Darwin törte át a _leszármazás_ és az _ivari kiválás_ tanával, amely az embert egy állandó és törvényszerüen müködő fejlődésnek a során az őt megillető helyre állitotta.

A Darwin nevéhez füződő fejlődéstani elmélet az olyan világtörténelmi horderejü események közé tartozik, melyeknek igazi sulyát és jelentőségét csak a későbbi korok tudják teljes mértékben megismerni. Darwinnak a jelentősége e már tudományos igazsággá vált elmélet körül nem annyira a tudományos zsenialitásban, mint inkább abban a körülményben rejlik, hogy a kellő történelmi pillanatban a kétkedőknek és ellenkezőknek nagy tömegét tárgyi bizonyitékainak csoportositásával meg tudta győzni és a haladás ellenségeitől egy fontos poziciót el tudott hóditani. Magának a darwinizmusnak a lényege már nem volt uj, mikor elméletét felállitotta. Buffon már a tizennyolcadik században kétkedését fejezte ki a fajok állandósága fölött és Lamarck már a mult század elején tanitotta, hogy a fajok leszármazás révén egymásból keletkeznek. Darwin elmélete is fejlődött, mielőtt általános érvényre jutását megérte volna.

Természetfilozófiai szempontból Darwin tanitása láncolati kiegészitése annak, amit Kopernikus és Newton tanitottak. Azok a földnek, ő az _embernek a világhelyzetét_ állapitotta meg. Az ember állat; születik, szaporodik és meghal. Nem a világ teremtésétől fogva lett, hanem csak közbülső szeme egy láncolatnak, melynek kezdete és vége ismeretlen. Egyéni élete épenugy két sejtnek az egyesüléséből keletkezik, mint a többi állatoké és testének nincsen egyetlen olyan alkotórésze, amely a többi állatok testében is elő ne fordulna, életének pedig nincsen egyetlen olyan jelensége, melyet más állatok életében is ne tudnánk kimutatni. Az ember élete szintén fizikai jelenség és ugy testi, mint lelki megnyilvánulásai általános természeti törvényeknek vannak alávetve. A léleknek nincs külön élete, hanem tevékenységei az agynak bizonyos részeihez vannak kötve és ha ezeket a részeket elpusztitjuk, megszünik az illető tevékenység is. Az emberről szóló tudományt nem csonkithatjuk meg és a lelket, amely biologiailag épenugy a szervezetnek egyik funkciója, mint az anyagcsere, transcendentális képzetek kedvéért nem kapcsolhatjuk ki belőle.

De az egységre vonatkozó tudományunk még tovább is terjed. A megállapitást, hogy az élő szervezetek kivétel nélkül azokból az anyagokból vannak felépitve, melyek az anorganikus világban is előfordulnak, bizonyitható módon az emberre is alkalmazhatjuk. Az éles határok, melyek a régiek képzeletében a szerves és szervetlen világot egymástól elválasztották, magánál az embernél is megszünnek.

Ma a küzdelem az embernek a mindenségben elfoglalt helyéért folyik. A geocentrikus elv bukása után, amely a földet tette meg a mindenség közepének, az _anthropocentrikus elvre_ került a sor, amely az emberben látja a teremtés célját és koronáját. A fejlődéstan elve áll szemben a teremtés mondájával. Illetőleg már ezen is tul vagyunk. A fejlődéstani elvet már az egyháziak sem tagadják, sőt közöttük is vannak, akik igen becses adalékokat szolgáltattak a darwinisztikus elv kiegészitéséhez. De egy pont van, amiben nem engednek. Nem akarják engedni a fejlődéstani elvnek az emberre való alkalmazását. Minden fejlődhetett alsóbb lényekből, de az Isten képére és hasonlatosságára teremtett ember nem. Hiába mutatja ki az összehasonlitó természettudomány, hogy csak mennyiségi, de nem minőségi a különbség az emberi és állati lélek között, az emberi léleknek valami törvényszerüségen kivül eső különállást tulajdonitanak. Az állati test és lélek lehet a monizmus törvényei szerint felépitve, az ember teste és lelke dualisztikus. Hiába mutat be a paleontologia napról-napra ujabb leleteket, melyek egy kezdetlegesebb ősfajtára utalnak, az eltéréseket vagy rendellenességekkel, eltorzulásokkal magyarázzák, vagy a leletnek a mai emberrel való tökéletesen azonos voltát vitatják. Hiányzik szerintük az átmeneti tipus, a _missing link_. A hagyományos felfogás a logikának ugyanazt a módját alkalmazza, mintha valaki száztól visszafelé számolva tagadná az utolsó számoknak az elsőkkel való összetartozandóságát, mert a számsornak egy vagy két közbeeső jegye véletlenül hiányzik. Mikor az emberről van szó, nem akarja levonni a következtetést, hogy az ember is beletartozik a nagy egységbe és alá van vetve a törvényeinek. Ilyenkor a leszármazástannak csak apró kis hiányosságait látja, a másik oldalon pedig nem akarja észrevenni Mózes tanitásának számtalan ellentmondását, következetlenségét és idegen mitologiákból való leszármazását. Nem akarja meglátni a nagy gondolat szépségét, amelyet Goethe jóval Darwin előtt megsejtett, mikor megállapitotta, hogy az _os intermaxillare_ épenugy megvan az embernél, mint a többi főemlősöknél s poetikus formában ugy fejezett ki, hogy az egész világ végtelen harmonia s az ember is csak egy hangjegy a nagy dallamban.

Nem kell messzire mennünk a fejtegetésekben, hogy megértsük a hagyományos felfogás ragaszkodását az ember külön teremtésének a tanához. Valamennyi keresztény felekezetnek a dogmája erre van felépitve. Ha nem igaz az első embernek külön teremtése, nem igaz a paradicsomi alma és bünbeesés, vele együtt megszünik a megváltásnak és üdvözülésnek a tana is. Minden egyébben engedhetnek az egyházak, de ebben az egy pontban nem. Ez az egy pont maga a rendszer.

A töprengő gondolkodás pedig olyan lehetőségeket lát meg, amelyek messze tulmennek a régiek legmerészebb képzeletének határain. Fantasztikus regények ezeket a lehetőségeket belevitték már a nagyközönség gondolkodásába is, anélkül, hogy az utóbbi sejtené és le merné vonni a következtetéseket. Ha a csillagok nem fénnylő pontok a mennyboltnak sötét kárpitján, hanem épen olyan égitestek, mint a föld, melyeken nagyrészt az életnek ugyanazon előfeltételei is megvannak, nincs okunk feltételezni, hogy épen ez a kis sárgolyó legyen abban a kivételes helyzetben, hogy gondolkodó lények laknak rajta. A geocentrikus elv után megdőlt a nap középpontiságának az elve is. Ma már tudjuk, hogy a nap csak a kisebb fajta állócsillagok közé tartozik s hogy az Arkturus tizezerszer nagyobb nála. A napnak még az állócsillag jellege is kétséges, mert hisz másodpercenkint husz kilométer sebességgel rohan a Hercules csillagképe felé, magávval hurcolva az egész bolygórendszerét. Ha pedig ez igy van, szabad-e még csak hinnünk is, hogy egyedül csak a földnek legyen valamely célja és rendeltetése és csak a föld hordozzon gondolkodó lényeket a hátán? Épen olyan feltételezés volna ez, mintha a sajtkukac a sajtot tartaná az élet kizárólagos hordozójának és a tányért az élet keretének.

Lehet, sőt majdnem bizonyos, hogy a többi égitestek gondolkodó lényei nem a mi fogalmaink szerint való emberek, nincs ellenben kizárva, minthogy számos égitesten az élet régebbi, mint a földön, hogy fejlettebbek, mint mi vagyunk és nálunk több joggal igényelhetik a teremtés koronájának a cimét. Lehet, hogy az ő előrehaladottságuknak a mértékéhez képest mi még csak a kezdetnek a kezdetén vagyunk. Nem tudjuk, de lehet, hogy azok az elektromos zavarok, melyeket a drótnélküli táviratozás óta észlelnek a földön, jeladások idegen világokból, melyekre még nem tudunk válaszolni. Mindezek a kombinációk a dogmatikus elvektől eltérő tépelődésekre késztetik a logikusan gondolkodó embereket.

A tudomány azonban az ilyen tépelődéseknél tovább is haladt. Spencer Herberttől kezdve ugyanazokat az elveket, melyek a földnek és embernek a mindenségben való helyét uj alapon jelölték meg, a szorosan vett társadalmi tudományokra is alkalmazni kezdte. A társadalmi élet sem lehet esetleges, annak is vannak törvényei és törvényszerüségei, csak nehezen ismerjük fel őket, mert legnehezebb feladat, hogy az ember önmagát és saját életkörülményeit vizsgálja és foglalja rendszerbe.

Ez az uj társadalomtudomány nem kedvező az _Isten kegyelméből_ való királyokra. Nem az Isten rendelése, hogy legyenek urak és szolgák, elnyomók és elnyomottak, hanem a társadalmi fejlődésnek a terméke. Sőt kikezdi ez a modern társadalomtudomány a régi istenfogalmat is. A vallás is a lelki fejlődés produktuma. A gyökerei az ősember rettegéséig nyulnak vissza, aki megijed, fél a természet tulhatalmas jelenségeitől, személyes életet tulajdonit nekik és ajándékokkal, áldozatokkal igyekszik kiengesztelni, kegyelemre hangolni őket. Ujra derengeni kezd Xenophanes megállapitása, hogy nem a kizárólagos igazságra egyaránt igényt tartó számtalan vallásnak az istenei teremtették az embereket, hanem »az emberek teremtették az isteneket, mert bennük megtalálják saját alakjukat, érzelmeiket, nyelvüket.« _Primos in orbe Deos fecit timor._ Mint a görögök tették, a modern tudomány is a természeti törvényeket alkalmazza az életnek minden jelenségére.

Az eredmények diametrális ellentétben állanak a hagyományos tanitással. Az ember nem _volt_ tökéletes és nem sülyedt egy misztikus bünbeesés következtében alsóbbrendü állapotba, hanem szeme egy végtelen fejlődési láncolatnak, mely a szervetlen anyagoktól, a folyékony kristályoktól, szerv nélküli szervezetektől a folyton tökéletesebb formákhoz és gondolkodó lélekhez vezet. A reneszánsz megérezte, hogy az élet önmagában is érték, Darwin pedig lerombolta a bünbeesés legendáját és összes következéseit. Azóta a tudomány biztonságával mondhatunk ellent annak a feltevésnek, hogy az élet és a világ _büntetés_ legyen. A végső következése pedig mindennek az, hogy a termész ti törvények állandóak, minden az oksági törvényen megfelelően történik s mesterséges beavatkozások, – köznyelven csodák, – nem voltak s ma sincsenek. Csak egy végső okot, mindennek a közös okát kell feltételeznünk. Ez az, amit nem ismerünk.

Hosszu időbe, a lelkeket átalakitó fáradságos munkába került, mely betöltötte majdnem az utolsó három századot, mig sikerült a gondolkodó embernek, az emberiség törpe minoritásának kivivni a tudomány és a kutatás szabadságát. Ennek a lelkeket átalakitó küzdelemnek voltak vértanui és árulói, becsületes hivői és szélhámosai, nekilendülései és visszaesései. A küzdelem nemcsak a dogmával, hanem gyakran az állami hatalommal és a társadalmi berendezkedéssel szemben is folyt, amely az isteni rendelésre alapitotta kevesek felmagasztalásának és milliók elnyomásának, kiuzsorázásának jogát. Az angolszász világban kenetteljes prédikátorok hirdették, hogy a rabszolgaság Isten rendeléséből folyik. Ennek az _igehirdetésnek_ a meghazudtolása is a lelki felszabadulásért vivott küzdelemnek a fejezetébe tartozik. A kutatás és a tudomány szabadsága még távolról sem tökéletes, de már olyan eredményeket ért el, hogy többé meg nem hiusitható és menete fel nem tartóztatható.

Az emberi gondolkodásban igy két idegen elem gyanánt maradt meg egymás mellett a régi hit és az uj, előretörő tudomány. Az első azzal tart igényt a magasabbrendüségre, hogy tud adni teljes kozmogoniát, világfelfogást, mig az utóbbi csak tényeket és eredményeket állapit meg. Célja a tiszta igazság, utja a szabad birálat és szabad kritika. Ebben akar hü maradni önmagához. Azoktól, akik vádló gyanánt lépnek fel ellene, csak azt kivánja, hogy mielőtt itéletet mondanának, eredményeivel megismerkedjenek. De minthogy a tudomány önmagáért van, nem keresi, hogy mi lesz a következése, ha megdönti a föld középpontiságának tételét, ha bebizonyitja az emberek kezdetleges tipusoktól való leszármazását, vagy ha felfedezi az aranycsinálás titkát. Megállapitásai és tényei azonban egyre nagyobb mértékben mennek át a köztudatba s mind szélesebb körök érzékelik fel, hogy valami nincs rendben a régi tanitások körül. Kezdik felérzékelni azt is, hogy egymásnak ellentmondó tudományos és vallásos igazság, mint a régiek naiv módon feltételezték, nem állhat meg egymás mellett. Ennek megsejtése, felérzékelése és megismerése lett a szülője annak a lelki bizonytalanságnak, mely jellegzetes a tizenkilencedik század második felére és századunk első két évtizedére.

Az ugynevezett átlagos müvelt embernek ezért nincs világfelfogása, ezért nem tud szintézist alkotni magának, ezért nem tudja megtalálni a saját rendeltetését. Nincs szilárd alapja, melyre épithetne. Ingadozó az alap s ingadozó egész lelki berendezése.

Kétféle igazság nincs, mégis az egyik oldalon a gyermek a leszármazástant és őslénytant tanulja, a másikon pedig a teremtés mondáját. Egyik tanára a modern tudományokat adja elő, a másik a szumir, babiloni, egyiptomi és héber elemekből összetevődött mózesi kozmogoniát. Nem tudja, de érzi a mélységes ellentmondást a kétféle tanitás között. Sejti, hogyha tovább halad az ismeretlennek megismerése felé, olyan kérdésekre bukkan, amelyekre sem az iskola, sem később a társadalom nem ad feleletet. Aki eddig a kétkedésig eljutott, – pedig idáig nagyon sokan eljutnak, – annál két eset lehetséges. Vagy van elég bátorsága, hogy gondolkozzék és kutasson és félelem nélkül kiteszi magát, hogy lelkében egy évezredeken át kifejlődött világfelfogás összeomoljék, vagy hiányzik benne a bátorság, meghökken, megretten, hurcolja magával a hitnek a csökevényét. Mint vizbefuló a szalmaszálhoz, kétségbeesetten kapaszkodik beléje, mert csak a hit ad neki feleletet az egyéni szempontból legrettenetesebb kérdésre, hogy mi lesz vele a halál után. Kételkedik ugyan a feleletnek az igazságában, de mert fél a megsemmisüléstől, elfogadja. Érzi viszont, hogy amit a vallás a földöntuli életről mond, csak része egy általános rendszernek, melyből nem lehet tetszés szerint ezt vagy azt kivenni, anélkül, hogy az egész össze ne omoljék. Ezért, bár él benne a kétkedés szelleme, nem meri bolygatni a hitnek a többi kérdéseit.

Ez a félelem gyakran még a legnagyobbaknál, a tudomány igazi héroszainál is megnyilatkozik. Ez villan ki abból a levélből, amelyet Darwin legnagyobb követőjéhez, Haeckelhez intézett, mikor ez bebizonyitottnak látszó tételekből levont bizonyos következtetéseket: _Your boldness makes me sometimes tremble_, – »az ön merészsége néha megremegtet.« Akaratlan védekezés ez az olyan lelki tragédiákkal szemben, mint Swammerdammé, a mikroszkopikus kutatás egyik uttörőjéé volt, aki beleőrült, mikor olyan felfedezésekre bukkant, melyek ellentétbe hozták a biblia tanitásaival. Ő és a hozzá hasonlók is a tudomány vértanui közé tartoznak. A nagy többség természetesen nem hajlandó, hogy ilyen vértanuságra vállalkozzék. Polgári nyugalmat akar anyagiakban és lelkiekben egyaránt. Arról pedig sejtelme sincs, amit Tennyson és vele együtt már nagyon sokan megállapitottak, hogy _több hit van a becsületes kételyben, mint az őszinteség nélküli hitvallásban_.

Ezren és ezren vannak ilyen félig hivő emberek modern társadalmunkban, akiknek a félelem, hogy megdöbbentő eredményekre jutnak, elveszi bátorságukat. Mert a szokások szivósabbak és gyakorta tovább élnek, mint a tartalom, nagyjából megtartják a vallás szabályait, de hitük valami bizonytalan deizmussá redukálódik. Jobb tudásuk és meggyőződésük ellenére nem ismerhetnek el a világ menetébe, a fizikai és kémiai törvények ellenére beavatkozó természetfeletti erőket, nem hihetnek a csodákban, de ugyanakkor nem akarnak lemondani a vallás nyujtotta szép és tömeghatásukban felemelő benyomásokról. Keresztények, zsidók, vagy buddhisták akarnak maradni, mert máskülönben kitaszitottaknak érzik magukat. Érzik és tudják, hogy a világ könnyebben megbocsátja, ha belülről Istent megtagadják, mintha kifelé egy formális szervezettel szakitanak. Azt mondják, hogy hisznek, de nincs meg bennük a régi hivőknek a harci bátorsága, akik sikra mertek szállni az igazságukért. Esetleg istentelennek, felforgatónak bélyegzik, aki önállóan gondolkodik, elhallgattatják az ellenvéleményt, mert a belső bizonytalanság folytán nem _mernek_ a lét kérdései felett vitába bocsájtkozni. Az összes felekezetek papjainál lehet ezt a vitától való tartózkodást tapasztalni. Legjobban szeretnék, ha a hit _noli me tangere_ volna, amely hagyja maga mellett elmenni a tudományt, mert egyebet nem tehet, egyébként pedig annak bizonyitás nélküli ismétlésére szoritkoznak, hogy amit a szószékről és a szószéken kivül hirdetnek, igaz. Az ilyenek talán nem is érzik a belső ellentmondást, amely eljárásukban jelentkezik. Nem érzik, hogy az igazi hitnek, amely hit akar lenni, mindenekfelett biztosnak kell lenni és nem szabad ismerni a kétkedést.

Akik viszont érzik és belátják ennek a helyzetnek felemás voltát, azok tragikusan megoldhatatlan kisérletre vállalkoznak. Össze akarják egyeztetni az összeegyeztethetlent. Végigmennek az egész geologián és a mindenség tanán és megmagyarázzák, hogy a tudománny bebizonyitott tételei, melyek valaha indexen is voltak, miként illeszthetők bele a dogmáknak a rendszerébe. Sokat kénytelenek voltak engedni már abból, amit ők vagy elődeik még tételes igazságnak hirdettek néhány évtized előtt. Nincs már egy keresztény felekezetnek sem olyan apologétája, aki komolyan bizonyitaná, hogy Józsue megállitotta a napot, vagy Bálám szamara héberül beszélt. Kénytelenek folytonosan ujabb meg ujabb koncessziókat tenni a tudománynak. Már eljutottak odáig, hogy kénytelenségből mindent elismernek, csak a természet örök törvényszerüségét és az embernek a törvényszerüség alá tartozását nem. Könyveik szépek, lendületesek, mig az erkölcsről, mig a mindenségnek végső okáról beszélnek, de a tudományos részeknél, ha fellebbentjük a skolasztikus magyarázatoknak a fátyolát, alattuk csak szó, üres szó marad. Aki hisz, azt meggyőzni nem kell, aki félig hisz, az gondolkodni amugy sem mer, vagy nem tud, aki pedig belát áttetsző okoskodásuk mögé, azt meggyőzni ugy sem lehet. Ha nagyon akarják a tudományt összeegyeztetni a vallással, gyakran maguk lépik át a dogmák kereteit s s ilyenkor olvassuk róluk utólag, hogy _laudabiliter se subiecit_. Valamikor ők lesznek a soron, hogy az emberiség gondolkodása ugy tultegye magát rajtuk, mint ahogy tultette magát azokon, akik valaha a vallás nevében Kopernikust, Galileit, vagy Keplert akarták elhallgattatni, vagy megcáfolni. Ez a jobb sorsra érdemes _összeegyeztetőknek_ a tragikuma.

=Iskola és világfelfogás.= Az egyes emberben rendszerint nem él a tudat, hogy a világfelfogás hiányossága, vagy teljes hiánya lelki bizonytalanságának az okozója. Inkább tudattalanul várja a megállapodott tekintély szervezeteitől, az iskolától és vallástól, hogy utmutatást adjanak, irányt jelöljenek neki. Elválasztani a kettőt egymástól alig lehet, mert az iskola a legtöbb államban, legyenek azok akár katolikusok, akár protestánsok, vagy az egyház, vagy pedig az egyház és szintén a hagyományt és tekintélyi elveket képviselő állam befolyása alatt áll. Nem változott ez még ott sem, ahol a kormányok szocialista befolyás alatt átszineződtek, vagy ahol tisztán munkáspárti kormány került uralomra. A _vis inertiae_ erősebben érvényesül a közoktatásban, mint a közéletnek bármely más területén.

A kötelező közoktatásnak mai egyre szélesebb körökre kiterjedő rendszere mellett korunk serdülő nemzedékének tulnyomó része bizonyos számu esztendőt tölt az iskola falai között. Magától értetődőleg a legtöbbje iskolai tanulmunyait rövid idő multával befejezi; ezeknél az iskola csak a legszükségesebb alapismeretek nyujtására szoritkozik. Ezek kiesnek vizsgálódásunk köréből. Sokkal fontosabb a jövő intelligens osztályának, azoknak kérdése, akik az elemitől a középiskolán át az egyetemig felkusznak a közoktatási szervezet piramisán. Vajjon mit állapithatnak meg ezek, ha felnőtt korukban, érett ésszel igyekeznek mérlegelni és értékelni, hogy mi az, amit az iskola állandó utravalóul adott nekik az életre?

Ha erre a kérdésre nem az érettségi bankettek tósztjainak hazug hangulatában akarnak megfelelni, melyek csepegnek a tanárok és az iskola iránti _örök_ hálától, bizony azt kénytelenek bevallani, hogy alapjában véve vajmi csekély az utipodgyászuk, mellyel nekiindultak az életnek. Tizenhat-tizennyolc év folyamán az elemitől az egyetemig az iskola nyujtott ugyan nagy ismerettömeget, vajmi sok és sokféle tudást, de nem adott egységet, összefoglalást a tudás egyes ágai között, sem felvilágositást az ember világhelyzetét illetőleg.

Ha visszatekintenek iskolai esztendőikre, a diákpajtásokkal eltöltött órák kellemes hangulata mellett kavarognak az egyes tantárgyak és szakkifejezések az emlékezetükben… latin, növénytan, földrajz, algebra, aoristos, Pythagoras tétele, permutáció, Ohm törvénye és más effélék. Mindezek azonban, az irás-olvasást, négy számtani alapmüveletet és a hittan egyes gépiesen betanult kérdés-feleleteit leszámitva, a feledésből kiemelkedő, különálló, összefüggéstelen emlékmozaikok formájában jelentkeznek. Igazában véve az iskola tanitásából elvész mindaz, amivel az ember későbbi hivatásánál fogva véletlenül nem kénytelen foglalkozni. Az iskola csak mozaik-kockákat ad, de nem tanitja meg, hogy kell azokat egységes képpé összerakni. Az oktatás az évek során fakuló ismeretanyagot ad, de a szellemet alig neveli. Nincs lesujtóbb kritika erről az ismereteket széttagoló és egyesiteni nem tudó rendszerről, mint mikor hivatásos tanférfiu állapitja meg, hogy a középiskola arra való, hogy az elemitől az egyetemig tartó időt kitöltse.

A közoktatás ügyeit intéző hatalmak megállapitják, hogy el _kell_ sajátitani bizonyos hasznos, vagy hasznavehetetlen ismereteket, de nem mondják meg, hogy _miért_. Az oka ennek az, hogy maguk sem tudnának a kérdésre megfelelni. Tétovázásuk, tapogatózásuk egyik megnyilvánulása az általános lelki bizonytalanságnak. A szüntelen vita, mely a tanférfiak között folyik a humán és reális oktatás kérdéseiről, az ismeretanyag nyujtásáról és a szellem iskolázásáról, az elméleti, vagy gyakorlati oktatás helyesebb voltáról, legjobban mutatja, hogy maguk sincsenek vele tisztában, hogy mit és hogyan kell tanitani. Szinte humor erejével hat, mikor szó-hullákat boncolgató filologusok, logikátlanságtól duzzadó és nyakatekert mondatoktól hemzsegő cikkekben a latin nyelv intenziv tanitásának szükségességét azzal indokolják, hogy ez az acélos szerkezetü nyelv megtanitja a diákot a logikus gondolkodásra és saját anyanyelvének helyes használatára. Hogy mennyire nincs meg a középiskolai oktatásnak az egysége, annak egyebek mellett példái a kilencven százalékban filologusokból lett tankerületi főigazgatók, akik az érettségi vizsgálatokon a latinnál és magyarnál nagyon virgonc módon viselkednek, de a többi tárgyaknál rendszerint hallgatnak, vagy ujságot olvasnak. A képzésnek a többi része vagy nem érdekli őket, vagy nem értenek hozzá. Elsősorban belőlük, akiknek őrködniök kellene a tanitás egyenletes volta, egyöntetüsége és egyetemlegessége felett, hiányzanak mindezek a kellékek.