Part 11

A tudományos felfogás szerint az ember életének kezdő időpontja, mikor a petében az oxidálódás megkezdődik, végső időpontja pedig, mikor a testben az oxidálódás megszünik. Ekkor megfelelő hőmérséklet és elegendő viztartalom mellett a sejtfalak a mikroorganizmusok számára hozzáférhetőkké válnak és bekövetkezik a feloszlás. Ezt mondja a tudomány, amely fizikai magyarázatot keres az élet és halál kérdésére. Mindezekkel a problémákkal azonban a bennünket megelőző generációk nem várhattak a világegyetem modern vizsgálatának és a kisérleti biologiának az idejéig. A halál utáni sötétségtől való félelem az embert magyarázatra, még pedig önmagát megnyugtató magyarázatra kényszeritette. Ez a magyarázat pedig csakis a _természetfeletti lélek_ lehetett, mely a testtel együtt nem pusztul el a halál után. Nincs vallás, amely egy vagy más formában ezt ne tanitaná s ne a tulvilági élet igéretét használná fel a lelkek fegyelmezésére.

Tényleg, nem kételkedhetünk benne, hogy a személyes halhatatlanságba vetett hit az emberiség történetének során bizalmat és vigaszt csöpögtetett az örök sötétségben való elmerüléstől rettegő sok millió meg millió embernek lelkébe. Egy másik öntudatos és végnélküli életnek a lehetősége, melynek a halál csak belépő kapuja, a földi gyötrelmektől való szabadulás, az örök boldogságban való egyesülés mindazokkal, akik kedvesek voltak e földi életben, az örök szépség, tisztaság és tökéletesség ábrándképe, olyan igéretnek a formájában jelentkeznek, melyeknek egyenesen kivánatossá kellene tenni a szabadulást a földi siralom völgyéből. A földöntuli jutalom igéretének és a kárhozattól való félelemnek tagadhatatlanul rendkivül nagy az erkölcsi és fegyelmező ereje. Mégis a tapasztalat azt mutatja, hogy nagyon kevésszámu kivételeket leszámitva, az emberek többsége retteg az ismeretlen kapuján való átlépéstől. A dolgok mélyén, tul a megismerhetőség határain, ott lappang a nagy ismeretlentől való örök és leküzdhetetlen rettegés.

A történelem hajnalától kezdve mindenütt, minden népnél ki tudjuk mutatni az emberek törekvését létük titkának a megismerésére. Az örök kérdés ez: _Ember, honnan jössz és merre visz utad?_ És nemcsak a vallásos gondolkodás érzi a szükségét, hogy erre a kérdésre megfeleljen, hanem még a tudományos felfogás is, amely szétszaggatja a multból öröklött képzeteknek a szövevényét, szükségét érzi, hogy egy uj metafizikai jellegü képet alkosson a mindenségről és az emberről.

Milyen ez a metafizikai kép és miként jön létre? Az ember megfigyeli és a megfigyeléseken alapuló következtetései révén magyarázatát törekszik adni a világnak és önmagának. Ez a magyarázat világnézletté válik, ha az ember a tudatában kialakult képet valamely általános oknak az okozata gyanánt fogja fel, mely az egészet és részeit létrehozta. Mikor a görög gondolkodás rájött, hogy istenei nagyon is emberileg gondolkodó, érző és cselekvő lények, egy hatalmasabb erőt keresett, mely az isteneket is irányitja és rendet teremt a mindenségben. A sors, az elemek szeretete és gyülölete, amelytől minden függ, első tapogatózó kisérletek egy tudományosan is elfogadható, de mindamellett metafizikai jellegü világfelfogásnak a megalkotására. Mikor a mult század természetbuvárai és gondolkodói lerombolták, vagy azt hitték, hogy lerombolhatják mindazokat a vallási, politikai és társadalmi illuziókat, melyekben apáik éltek, kénytelenek voltak rájönni, hogy nagy értékek termelése mellett sokat fel is áldoztak, amire az embernek szüksége van. Nem elég csak ismerni a természet erőit; önmagukban azok vakok és süketek. Keresni kell azt a valamit, ami mindenek mögött rejtőzik. Igy ébred fel a modern emberben is a metafizikai gondolkodás szükségessége.

A kémia a változó világnak változatlan alkatrészeit keresi. A fizika a változó mozgásokat előidéző változatlan törvényeket igyekszik megállapitani. Megállapitásaik azonban csak az ész számára megközelithetők, a kedély nem tudja befogadni őket. Önmagukban épen annyira elszigeteltek és épen annyira megmagyarázhatatlanok, mint a csoda, melynek nincs helye a természettudományosan képzett, józan ember gondolkodásában. Ha a fizikus azt mondja, hogy a feldobott kő visszaesik a földre, mert a gravitációs törvény szerint minden test a föld középpontja felé törekszik, ez önmagában véve igaz. De épenugy mondhatjuk azt is, hogy a gravitációs törvény ilyen módon érvényesül, mert ez egy még általánosabb jellegü okból igy következik.

A brahmanista bölcseletnek van egy mély értelmü allegoriája, hogy a világ egy tojásból keletkezett, melynek héját az ész törte fel. Mi a Kant–Laplace elmélet alapján állunk, hogy az ősanyag a világürnek valamely pontján megsürüsödött és rotációs mozgásnak indult. Vannak, akik ezt az elméletet esetleg megtoldják Haeckel és Ostwald tanitásával, hogy ennek az egész világegyetemet betöltő anyagnak, vagy energiának érzése és akarása is van. _Denkende Substanz-Energie_. Végső elemzésben azonban ők is csak a mitologikus tojást helyettesitik a tudományos ősanyaggal és mindkét esetben fennmarad a kérdés, hogy honnan támadt az ész, amely feltörte a tojást és miből lett az erő, amely teremtette és mozgásba hozta az ősanyagot? Akár azt mondjuk, hogy a világ teremtés, vagy pedig fejlődés eredménye, nem tudunk megfelelni a kérdésre, hogy _mi volt a teremtés, vagy a fejlődés kezdete előtt?_ Igy vagyunk az okok keresésével az egész vonalon. Nincsen ok, amely után még egy _miért_ ne merülhetne fel. Az okok kutatása alapjában véve _regressus ad infinitum_. Pedig bizonyára van egy _prima causa_, amely mindenek mögött rejtőzik. Ezt keresi az ember állandóan, reménytelen reménykedéssel. Ennek szempontjából a Büchner _őserő-anyaga_, amelyből minden keletkezik és amelybe minden visszatér, alig különbözik valamiben a nirvánától. Haeckel és Ostwald monizmusa is közel jár a vallásos gondolat határához. Ha az idő alkalmas volna uj vallások alapitására, tanitásaikból az utódok bizonyára dogmát csinálnának. Azt tanitják, hogy tudat nélküli lélek van az atomokban s az energia az anyag lelke. Ez a rejtelmes, érző és akaró energia, melyet megmagyarázni nem lehet, teljesen metafizikai jellegü. Mikor a monizmus a metafizikát kikapcsolja, maga is uj metafizikai rendszert állit fel. A monizmust hivői tudományosan támasztják alá, de maga a monizmus elmélete is a lét megmagyarázásának örök szükségességéből fakad.

Ennek a szükségességnek általánossága és folytonos visszatérése mutatja, hogy az emberi lélek tényleg nem tud nélkülözni bizonyos szintézist, bizonyos átfogó képzetet a mindenségről, melyben magát el tudja helyezni. Ez a szintézis kölcsönzi neki azt a mértéket, melynek segitségével megállapitja önmagának embertársaihoz és a világ érzékelhető jelenségeihez és érzékfeletti megnyilatkozásaihoz való viszonyát. Ez adja meg a lelki egyensulyát és távolabbi vonatkozásokban ez biztositja a társadalom egyensulyát is. Röviden ez az, amit _világfelfogásnak_ nevezhetünk.

Önmagában az egyes, elszigetelt ember olyan világfelfogáshoz, amely kielégitően képes e feladatoknak megfelelni és a mindenségnek lépten-nyomon jelentkező kérdéseire a választ megadni, nem képes eljutni. Mindnyájunknak a mindenségről alkotott képzetében megszámlálhatatlan nemzedéknek a tapasztalata, elvont gondolkodása sürüsödik össze. Bár nagyjából ismerjük a mai emberiségnek élén álló latin–germán kulturkör világnézletének a forrásait, képtelenek vagyunk pontosan kimutatni, hogy mennyi belőlük Hellász öröksége, vagy Rómának hagyománya, mit kaptunk a sémi világtól, sőt távolabbi vonatkozásban Indiától, Egyiptomtól és a szumiroktól, akiknek teremtés-legendája és az embernek az özönviz által való büntetése a biblia utján hozzánk is átszármazott.

Egy bizonyos, hogy a világképzetek kialakulására mindenkor és mindennél nagyobb befolyást gyakorolt a _hit_. A mindenség képzete transcendentális dolgoknak egész sorozatával lévén összefüggésben, kérdéseire tisztán gyakorlati tények alapján megfelelni nem lehet. Minél messzebb megyünk vissza a multban, annál kisebb az emberek előtt az olyan tények és jelenségek száma, melyeknek törvényszerüsége ismeretes. Akárcsak a gyermek, az emberiség is gyermekkorában csak elszigetelt jelenségeket lát, azok összefüggésének ismerete nélkül. Amit megmagyarázni nem tud, annak természetfeletti jelentőséget tulajdonit. Az ilyen jelenség a _csoda_. Ahol a tények megszünnek, helyesebben, ahol a tényekre nincs kielégitő magyarázat, ahol csodák fordulnak elő, ott kezdődik a hitnek a hatalma.

Alapjában véve mi is a hit? Tudományos magyarázat nélküli elképzelése annak, hogy minden, ami körülöttünk és bennünk van, szükségszerüleg valamely rendszerbe tartozik; mindent bizonyos, az embernél nagyobb hatalmak irányitanak; mindennek, ami van, vagy ami történik, megvan a saját külön jelentősége, még ha tul is esik az emberi megismerésnek határain. A hit biztonsági érzés a jelen, de különösen a titokzatos jövő számára; bizalom egy nagy természetfeletti lényben és megnyugvás egy öröktől és örökké levő hatalomnak a rendelkezésében. Aki hisz ebben a természetfeletti hatalomban, az igaz ember s a hit a megigazulásnak az előfeltétele. A legtöbb vallás ezt bizonyos misztikus lelki folyamattal hozza kapcsolatba. A görögöknél ezt szolgálhatták az eleusisi misztériumok. A keresztény vallások mind valamely eredendő bünt tételeznek fel, melyből az ember a megváltás utján jut a megvilágosodásnak, üdvözülésnek és igazi hitnek az állapotába és a hivőknek a közösségébe.

Vizsgálva a civilizációknak és kulturáknak a lényegét, megállapithatjuk, hogy az egyes kulturáknak az egységét nagy részben a megismerésen tul eső dolgokról alkotott képzeteknek a közössége s az ebből szükségképen folyó erkölcsi világnézlet adja meg. Ebből a szempontból a latin–germán kulturkörnek a teljes egysége a reformáció és a számtalan háboru ellenére is kétségtelen. Viszont a fehér fajok civilizációját egészen magukévá tették a japánok és más szines fajok is azon az uton vannak, hogy mihamarabb részesei legyenek a fehér ember civilizációjának, anélkül, hogy kulturájának közösségébe belépnének és világfelfogását magukévá tennék.

Az emberiség szellemi története tulajdonképen az egyes kulturköröknek a története, melyekben megannyi különböző képzet élt az ember rendeltetéséről és a sorsát irányitó földöntuli hatalmakról. Ahány nagy reformátora volt az emberiségnek, hivták légyen Mózesnek, Buddhának, Konfuciusnak, Sokratesnek, Jézus Krisztusnak, nem is emlitve a kisebbeket és puszta kisérletezőket, mind érezték a belső szükségét, hogy tanitásaiknak nagy, általános, szintetikus keretet adjanak. Tanitásaikat igyekeztek annyira teljessé tenni, hogy a hivő bennük a létnek minden kérdésére megtalálja a feleletet. Elsősorban nem dogmákat, hanem világnézletet adtak a követőiknek. A világnézletet dogmává rendszerint az utódok formulázták.

A történelmi materializmus igen hasznos segitőeszköz lehet az emberiség életjelenségeinek a megértéséhez, de olyan általános értékü törvénynek, amely mindent megmagyaráz, nem tekinthető. Az emberiség nagy apostolainak tanitása, amely a nagy hóditók cselekedeteinél és alkotásainál erősebben él a következő századokban, nem az anyagból fakad és nem az anyag az, ami a kulturát kulturává teszi.

Bizonyos azonban, hogy ezek a szellemi szükségletek az egyes emberekben nem egyformán élnek és az egyes társadalmak körében nem mindig egyforma intenzitással jelentkeznek. Mig az egyik ember számára elengedhetetlen logikai és esztétikai vagy erkölcsi szükséglet, hogy harmonikus világnézlethez jusson el, a másik megelégszik nyers tényeknek egymás mellé sorakoztatásával és valamely csökevényes magyarázattal. Vannak tudósok, akik a saját külön területükön igen szép eredményeket tudnak felmutatni, de nem érzik a szükségét, hogy tudásukat az általánosságba bekapcsolják. Vannak periódusok is, melyekben a transcendentális szükségletek különböző erővel lépnek fel. Nagy anyagi haladások idején és nagy politikai válságok alkalmával háttérbe szorulnak a szellemi momentumok, meglazulnak a hitbeli, világnézleti és erkölcsi kapcsolatok. Ilyenkor szokott látszólagos nagy fellendülések után bekövetkezni egy-egy kulturának lassu felbomlása, vagy rohamos összeomlása.

=A modern világfelfogás problémája.= Hogy áll a mi társadalmunk a világfelfogásnak a kérdésével? Kétségtelen, hogy világfelfogásunk a legsulyosabb óráit éli. A latin–germán kulturkör él, de világfelfogása épen a társadalomnak legerősebb, haladni tudó és fejlődésképes osztályaiban erősen ingadozik. Ennek magyarázata kétféle lehet. Vagy a mai világfelfogás nem képes a modern embert kielégiteni, vagy amit fentebb érintettünk, az anyagi fellendülés lázában csakugyan elfordult a modern ember a szellemi problémáktól. Nincsenek többé transcendentális szükségletei.

Az eredet kérdését e helyütt mellőzve, az uralkodó keresztény világfelfogás jellegzetességét a _dualisztikus_ és _geocentrikus_ elv adja meg. Szemben áll egymással a szellemi és anyagi világ, a halhatatlan lélek és mulandó test, amivel ugyan némi ellentétben van a testnek feltámadása. A világegyetemet az örökkévaló, mindenható és mindentudó Isten hozta létre, aki a teremtés koronájául a földre helyezte az embert, akit saját képére és hasonlatosságára teremtett. A teremtésnek legfontosabb alkotásai a föld és az ember, hisz annyi millió égitest közül Isten erre a parányi földre küldte egyszülött fiát, hogy megváltsa az emberiséget. A föld és az ember körül csoportosul a mindenség, a nap, hold, csillagok és a mennynek a boltozata. A tanitás másik sarkalatos pontja, hogy az igazságos, jót jutalmazó és bünt büntető Isten a saját akarata szerint kormányozza a világot. Természeti törvények nincsenek, illetőleg, ha bizonyos jelenségek állandóan, következetesen ismétlődnek, ugy ez is Isten akaratából történik, aki azonban bármely pillanatban meg is változtathatja őket. Kiszárad a tenger, hogy száraz lábbal lehessen átmenni rajta, Józsue megállitja a napot, feltámadnak a halottak és a századok másodpercekké olvadnak össze.

Sokáig rendithetetlenül állottak a hitnek a tételei és a kinyilatkoztatás és irás fölötte állott minden birálatnak. Ha az emberi elme valamely uj dologra bukkant, olyan magyarázatát kellett találni, amely megfelel az irásnak, kinyilatkozatásnak és a reájuk alapitott dogmának. Hinni _kell_, mert csak az igaz, amit az egyház tanit. _Credo quia absurdum._ A negyedik század zsinatai az igazságot az érte meghalt vértanuk _számával_ bizonyitották. Duns Scotus és Occam szerint a magasabb rendü igazságok nem lehetnek bizonyitás tárgyai és az ész feltétlenül tartozik magát mindenben alávetni az egyház tekintélyének. Anselmus canterburyi érsek szerint a kereszténynek először kutatás nélkül hinni kell, azután törekednie kell, hogy amit a hitben igaznak ismert meg, meg is értse.

A görög világ valósággal intuició-szerüleg nagyon sokat megértett a mindenség törvényeiből s a görög bölcselők tisztán elméleti uton messzire jutottak a mindenség megismerésében. Eredményeiket a prózai és lendület nélküli római lélek nem tudta tovább fejleszteni, a népvándorlás után visszabarbárosodott Európában pedig elvesztek még azok a megismerések is, melyekhez a régiek már eljutottak. Elvesztek az olyan tanitások, mint az Anaxagorasé, aki azt hirdette, hogy a nap és állócsillagok egy helyben állanak, a föld a napot megkerüli és saját tengelye körül forog. Elveszett Thales tanítása, hogy semmiből semmi nem képződhetik és semmisem válhat semmivé. Elvesztek Heraklitosnak, Empedoklesnek és Demokritosnak a folytonosságra vonatkozó tantételei, melyeken keresztülcsillog a világ jelenségeinek a fejlődés törvénye szerint való megmagyarázása és elveszett Epikurosnak valósággal fejlődéstani atomelméletre alapitott világnézlete. Ilyen gondolatokra képtelen is volt a középkor naiv, gyermeki és barbár világa. Ennek nagyon megfelelt az a rendszer, hogy egy tekintélyben tulhatalmas egyház adja meg mindennek a magyarázatát és mondja meg, mit szabad hinnie és mit nem.

A középkor végétől kezdve azonban egyre jobban szaporodnak a különböző felfedezések s az emberi tudás mind messzebb merészkedik azokon a mezőkön, melyeket azelőtt a hitet képviselő egyház kizárólagos dominiumának tekintett. Először arab közvetitéssel, majd más csatornákon át is kezdtek beszivárogni Európába a görög bölcselőknek évszázadokon át feledésbe ment tanitásai, melyek különösen fogékony talajra találtak a pezsgő életü, mozgékony és minden uj dologra reagáló Itáliában. Ennek az Itáliának életvidám felfogásától távol állott, hogy a földet siralom völgyének tekintse. Nem nagyon volt hajlandó, hogy az egyházatyák tanitása szerint az emberiséget szerencsétlen nemzedéknek tekintse, mely Ádámban egyetemlegesen vétkezett s melynek létében a föld csak átmeneti állomás. A korai reneszánsz rájött, hogy az élet önmagában is érték s az igazi lelki felszabadulás ennek a felfedezésnek az öröksége. A középkor skolasztikus gondolkodása megkötöttségén megbukott, mert bizonyitottnak tekintvén a bizonyitandót, örökké visszatért kiindulási pontjához és megkövesedésre volt itélve.

Mikor ezen a megkötöttségen tultette magát az emberi lélek, egyszerre rohamos lett a változás. Aristoteles eleinte olyan tekintély volt, akár az egyházatyák, mihamarabb azonban a természettudomány és a mindenség megismerése uj irányok felé terelődött. Cues Miklós már a 15. század elején eljutott odáig, ahol a görögök tartottak, hogy a föld gömbalaku és saját tengelye körül forog. Minél jobban szaporodtak ezek a felfedezések és uj megismerések, annál nehezebbé vált, hogy a bibliával és a vallás tantételeivel összeegyeztessék őket. Az egyszerübb eset az volt, ha valami nem volt benne a bibliában, az egyházatyák irásaiban és a zsinatok határozataiban. Az ilyesmi lehetett igaz, bár csak _másodrendü_ igazság maradt, mert nem tartozott _a tudományok királynőjének_, a teologiának az ismeretkörébe. Nehezebb volt az eset, ha valami ellentmondott a tekintély eme forrásainak és a közkeletü tanitásnak, mikor a csirázó, serkedező tudomány került szembe a dogmával. Tragikusan sulyossá váltak az összeütközések, mikor a tudomány az egyházi tanitás sarkalatos pontjait, a geocentrikus és dualisztikus elvet, a mindenség többi alkotásaival _szembeállitott_ embernek a tanát kezdte ki.

Kopernikustól, Keplertől és Galileitől kezdve, az aufkläristáknak és másoknak végtelen során át Darwinig és Haeckelig, az utolsó fél évezred szakadatlan sorozata a tudomány és vallás közötti összeütközéseknek. Ma a legtöbben iskolázottságuk foka, történelmi tudásuk mértéke, sőt politikai pártállásuk szerint is nagyon helytelenül itélik meg a mult századoknak ezeket a sulyos harcait és lelki válságait. Mert az összeütközéseknek a kérdései körül a legtöbb már végérvényesen és visszavonhatatlanul elintéződött a tudomány javára, az egyházat a sötétség tudatos terjesztésével vádolják s az inkvizició és a római kuria hatalmi politikája mellett nem látják meg azokat a nagy érdemeket, melyeket az egyház a visszabarbárosodott Európa civilizálása és kulturképessé tétele körül szerzett. Az egyház a legtöbb esetben jóhiszemü volt, mikor ragaszkodott a szentirás, az egyházatyák és a hagyomány által megszentelt magyarázatokhoz; ugy vélte, hogy tartozik ezzel nemcsak önmagának, hanem a gondjaira bizott emberiségnek is. De mert az egyház nagyon hatalmas volt s mert a tudományokat illetőleg a reformátoroknak se volt liberálisabb felfogásuk, – Luther a sátán sugallatát vélte felfedezni Aristoteles tudományában. Calvin pedig máglyára kü dte Servet Mihályt, – a fejlődés lassu volt és nehéz. Nehéz volt a földet leszoritani az őt megillető szerényebb, másod-, vagy harmadrangu, vagy még hátrább eső helyre és még nehezebb volt az embernek az igazi helyét kijelölni a mindenségben.

A gondolkodás történetének legérdekesebb fejezetei közé tartozik, hogy az emberiség milyen lelki forradalmak sorozatán keresztül jutott el ezeknek a nagy problémáknak a helyes megismeréséhez. Az első állomás volt a geocentrikus elv bukása és a nap középpontiságának bebizonyitása. Ebben három haladási fokot lehet megkülönböztetni. Az első fokon a kutatások esetlegeseknek, véletleneknek és önkényeseknek látják az ég jelenségeit. Ez a kalandos csillagászati rendszereknek az ideje. Maguk az egyháziak állitják fel a különböző kombinációkat, melyeket rendszerint a szentirás tekintélyével támasztanak alá. A második fokozat a nap középpontiságának felismerése, Kopernikus, Kopler és Galilei kora. Tudományos forradalmak szele zug bennük. Kopernikus és Kepler indexre kerül, Galilei pedig térdenállva kénytelen visszavonni, amit hirdetett. A harmadik korszak Newtontól kezdve sorra felfedi a megismerést igazoló törvényeket és egymásután szolgáltatja a szükséges bizonyitékokat. Ez a geocentrikus elvnek a bukása.

A forradalmi összeütközések sora Kopernikus könyvével kezdődik, _De revolutionibus orbium coelestium_, mely napjainkban érte meg megjelenésének négyszázados évfordulóját. Ma, mikor Kopernikus tanitása már köztulajdona az egész emberiségnek és nincsen egyházi ember, aki tagadná tanainak az igazságát, talán nehéz is megérteni, hogy mit jelentett a maga idejében, mikor ki merte mondani, hogy a föld nem közepe és nyugvópontja az egész mindenségnek. A gondolkodás felszabadult a szük földi értékmegállapitások megkötöttségéből, megtanulta a földön kivül eső nézőpontról megitélni a földi dolgokat és utat nyitott az önmagáért való tudományos kutatás számára. Nem csoda, ha Kopernikusnak ez az inkább intuitiv jellegü felfedezése indexre került Kepler _Astronomia nova_-jával egyetemben, mely hozzá a csillagászati bizonyitékokat szolgáltatta.

Jelentőségében a tizenhatodik századnak e nagy felfedezése mellé állitható a következő évszázadban Newton gravitációs elmélete. Amint az előbbinél a csillagászati, ugy emennél a fizikai érték háttérbe szorul a gondolkodásra gyakorolt általános jelentőség mellett. A földi testek sulya és esése csak az egész világegyetemet betöltő és minden testben egyformán jelentkező energiának az egyik megnyilvánulása. A bolygók rejtelmes körfutását nem vezető angyalok irányitják, mint még Kepler is hitte, hanem minden a mechanikai szükségszerüségből következik. Konstellációjukból nem lehet az emberek számára horoskopokat felállitani. A gravitáció körébe tartozó jelenségekben nem lehet önkényesen, tehát emberi módon beavatkozó hatalmak munkáját feltételezni. A világjelenségekre vonatkozó természetfeletti magyarázatok köre összeszükül.

A _legnagyobb_ dolgok után a felfedezés a _legkisebbek_ körébe terelődött át, hogy ezek után ismét egy nagy összefoglaló igazsághoz jusson el. Huygens kimutatta, hogy a fény nem egyéb, mint legkisebb részecskéknek a fényforrásból kiinduló hullámszerü mozgása s hogy a szinek pompája csak a rezgések hullámhosszainak a különbözőségén alapszik. A molekulák és atomok megismerése hasonló eredményekre vezetett a hangnál, fénynél és elektromosságnál. Kiderült, hogy még a kémiai folyamatok sem egyebek a molekulák rezgéseinél és átcsoportosulásainál. Ezek a részleges megismerések készitették elő a talajt Mayer és Helmholtz felfedezéséhez, mely a hőnek és mozgásnak egymáshoz való viszonyát, távolabbi hatásban pedig az energia és anyag állandóságának a tanát állapitja meg. Bármely változás, vagy átalakulás történik, az csak egyenlő értékü fizikai, vagy kémiai természetü okra vezethető vissza.

Szintén a tizenkilencedik század állapitotta meg a katasztrófa-elmélettel szemben _a geologiai fejlődés állandóságát_, melynek törvényei mintegy a folytatást szolgáltatják Kantnak és Laplacenak a naprendszer keletkezését magyarázó elméletéhez. A naprendszer mechanikájának és törvényszerüségének megismerését igy keletkezésének és fokozatos átalakulásának magyarázata követte, oksági összefüggések alapján, egészen a szerves lények világáig.