Part 8

De akár a holdba, akár a napba való utazás Cyranonál csak eszköz a cél elérésére, egy haladottabb és szebb társadalomnak a megrajzolására, amelyben sajátságosan találkoznak ezeknek az égitesteknek a benszülött lakói az elköltözött földi bölcsek szellemével. Különösen Campanella az, aki őt a nap országaiban kalauzolja és felvilágositást nyujt neki a mindenségről, melynek a föld nem legtökéletesebb pontja, nem is közepe, hanem csak egy jelentéktelen kis porszeme. Leirásai néhol, ahol például a holdba varázsolt Éden kertjét irja meg, az igaz költői szépségek megnyilatkozásáig emelkednek. Még a zenét is segitségül hivja e földöntuli világ megrajzolásánál. Embereknek, folyóknak, hegyeknek egyaránt zenei nevük van s e nevek hangjegyekkel leirva szerepelnek a szövegben. Máskülönben pedig a hold és nap társadalmával összehasonlitva birálja az emberi társadalom furcsaságait. Még a saját abnormisan nagy orrát se felejti ki. A holdban a nagy észnek és tehetségnek jele a nagy orr s aki kicsiny orral születik, azt az orvosok veszik kezelésbe és orrát mesterségesen megnyujtják.

1654 volt a nyomtatásban megjelent könyvek szempontjából Cyranonak a legtermékenyebb esztendeje. Ezt talán annak kell tulajdonitani, hogy élete egy időre nyugodtabb révbe ért. Előző esztendőben elfogadta Arpajon herceg meghivását és olyan udvari költő-féle lett mellette, aminővel majd minden francia főur büszkélkedett. Arpajon herceggel még 1640-ben, katonáskodása idején ismerkedett meg és valószinüleg a herceg társaságában járt Német- és Lengyelországban is. A herceg pártfogása lehetővé tette könyveinek kiadását, melyek révén rövid időre Franciaország legismertebb, de egyuttal egyik oldalról legjobban ünnepelt, másik oldalról pedig ócsárolt és gyülölt irói közé emelkedett. Libertinus hire mellett egyenesen istentagadónak kiáltották ki, templomokban kiprédikálták, mert más égitestekről azt merte irni, hogy azokon is Isten képére teremtett lények laknak, szentséggyalázással vádolták meg az _Agrippina_ előszava miatt és mikor állta mindezeket a támadásokat, bolondnak kezdték hiresztelni.

Mikor mindez nem használt, merényletet követtek el ellene, amelybe hosszu betegeskedés után belepusztult. Halálának körülményeit Rostand idealizált előadásából ismerjük. Annyi igaz belőle, hogy kegyes nővérek vették őt körül. A lényeg azonban az, hogy a tizenhetedik század Franciaországának zavarosan kavargó világában, ahol megkezdődött a hagyomány és modern felfogás, a régi és uj világnézlet összeütközése, a libertinusokkal szemben állott az _index szövetsége_, amelynek tagjai Istennek tetsző munkát véltek cselekedni, amikor az istentelennek kikiáltott könyveket és irásokat minden módon és eszközzel eltüntették. Ha az irások eltüntetésén kivül sikerült még az atheistának kikiáltott irót is halálos ágyán _megtériteni_, teljes volt a diadaluk. Ezek vették körül a beteg Cyranot; odaadással ápolták, de kéziratos munkái közül többet, melyekről vagy maga, vagy barátai emlitést tesznek, _a lelke üdvössége érdekében_ örökre megsemmisitettek. Halála után könyveit is buzgalommal pusztitották, ugy hogy eredeti Cyrano-példányok alig vannak a legnagyobb francia közkönyvtárakban is. Pedig amiért Cyranot istentelennek kiáltották ki a maga idejében, az ma már a csillagászatnak és a természettudománynak legközönségesebb, mindenki által elfogadott igazságai közé tartozik.

De mert irásai igy eltüntek, irói neve sokáig elfakult s az emberek emlékezetében nem mint komoly gondolkodó maradt meg, hanem mint kardforgató vitéz, akinek annyi köze van az irodalomhoz, hogy néha szonetteket és gunyos verseket is irogatott. Még Rostandnál is ez az elem tulnyomó, holott az igazi Cyrano, ha bohém módon élt is, filozófus volt és legfőbb büszkesége volt, hogy _bon physicien_.

1655 szeptemberében halt meg, sárga levelek hullásakor. Mindössze harmincöt esztendőt élt.

NAGY PÉTER VÉGRENDELETE.

A tudománynak is vannak legendái, de legtöbb legendája van a történelemnek, annak a tudománynak, amely a legkevésbbé megbizható adatokon, az emberek elbeszélésein és feljegyzésein alapszik. Regék merülnek fel, vagy tudatos elferditések kerülnek forgalomba, amelyek évtizedeken, évszázadokon át a valóság köntösében szerepelnek, foglalkoztatják a kortársak és utódok fantáziáját, mig a kérlelhetetlen kutatás rájuk nem süti a hamisság bélyegét és oda nem utalja őket, ahova tartoznak, a mesék birodalmába. Ez még a jobbik, mondhatjuk, szerencsésebb eset. Kétségtelen ugyanis, hogy számos olyan történelmi mende-monda is öröklődik nemzedékről nemzedékre, amelyeket valóságnak hiszünk és amelyeknek hamis volta nem fog kiderülni sohasem.

A sokáig kisértő és napjainkig általánosan hitt, de végül mégis kideritett történelmi mesék sorába tartozik Nagy Péter ugynevezett végrendelete. Hosszu időn át makacsul tartotta magát a hit, hogy az orosz cárok titkos archivumának legmélyén fekszik egy fontos állami okirat, amely Nagy Péternek, az orosz nagyhatalom megalapitójának kezétől származik. Ez az irás, amelyet az ázsiai barbárból európaivá vedlett cár végrendeletül hagyott utódaira, azokat a módokat és eszközöket jelöli meg, amelyek segitségével Oroszország legyőzheti az európai nemzeteket és magának a világ uralmát biztosithatja.

A továbbiakban azt mondja a legenda, hogy Nagy Péter utódai vallásos tisztelettel követik családi hatalmuk megalapitójának ezt a politikai végrendeletét. Mindaz, ami az orosz politikában két évszázad óta történt, nem véletlen és nem esetlegesség, hanem ennek a végrendeletnek a következetes végrehajtásából ered és mindazok a csapások, bajok és veszedelmek, amelyek két évszázad alatt Európát a cári uralom részéről érték, erre a végrendeletre vezetendők vissza.

Mi van tulajdonképen Nagy Péter végrendeletében? Bevezetése szerint Oroszországot a gondviselés rendelte arra, hogy a jövőben egész Európa felett uralkodjék. Az európai nemzetek mind elaggottak, elérkezett az ideje, hogy egy uj és friss nép uralma alá hajtsa őket. Időről-időre kelet és észak népei elárasztják az elernyedt nyugatot, megtermékenyitik az elvénhedt civilizációt, ahogy Rómát is regenerálta a barbárok inváziója. Ugyanolyan törvényszerüség ez, mint a Nilus termékeny iszapjának lerakodása Egyiptom földjén. Oroszország, amely az ő trónraléptekor patak volt s melyet folyamnak hagyott vissza, utódai alatt tengerré válik és elárasztja egész Európát, ha az utódok is értik a módját, hogy sorsát megfelelően irányitsák. Ezért, mint Mózes a zsidóknak a tizparancsolatot, ő a végrendelet követését ajánlja utódainak figyelmébe.

Maga a tizennégy szakaszból álló sajátképeni politikai végrendelet elmondja, hogy Oroszországot állandóan hadrakész állapotban kell tartani s a nyugati államoktól a hadviselés és béke müvészetét illetőleg mindent el kell sajátitani, de csak azért, hogy Oroszországnak hasznára forditsák. A szomszédos államokban egyenetlenségeket és zavarokat kell támasztani s azokat kihasználni. Ha másként nem, rokoni kapcsolatok teremtése révén kell beleszólást biztositani Európa belső ügyeibe. Ily módon Lengyelország, Svédország, valamint a Keleti és Fekete tenger partvidéke fokról-fokra leigázandók. Törekedni kell Konstantinápoly és India megszerzésére, mert aki ott uralkodik, ura a világnak. Ausztriával szinleg szövetséget kell fenntartani, de a császári hatalommal szemben szitani kell a német fejedelmek féltékenységét. Igy lehet elérni, hogy Ausztria is segitsen kiverni a törököt Európából és igy kell megakadályozni más oldalon meginditott háborukkal, hogy győzelmének gyümölcseit kihasználja. Oroszországnak mindenütt, Magyarországon, Törökországban és Lengyelországban a keleti keresztények protektora gyanánt kell szerepelni, hogy a döntés percében szövetségesekre találjon az idegen államok határain belül is. Ilyen előkészületek után a világ megosztását kell felajánlani Bécsnek és Versaillesnak, majd a kölcsönös féltékenység kijátszásával harcba kell keverni őket s mikor kölcsönösen meggyengitették egymást, a készen álló orosz hadakkal és hajóhaddal el kell árasztani Európát az atlanti partokig. A kicsinyek ekkor önmaguktól is behódolnak Oroszországnak. „Igy lehet és igy kell leigázni Európát“.

Mint e szükre fogott kivonatból is látható, az állitólagos végrendelet elég sikerült jellemzése Oroszország ujkori politikájának és a további következtetések is nem minden ügyesség nélkül vannak levonva. A jellemzés annyira sikeres, hogy a gondolatmenet csaknem tökéletesen összevág azzal a pánszláv programmal, amelyet Akszakov, Danilevszkij és követőik Oroszország számára a mult század derekán felállitottak. Kétségtelen, hogy a végrendelet csakis olyan embertől származhatik, aki otthon volt a világpolitikában és ismerte annak titkos rugóit. Ugy eltalálja az orosz politikának elveit, hogy nem lehet csodálni, ha hosszu időn át tényleg hittek az irás valódiságában. Minthogy magán viselte a moszkovita politika jellemző vonásait és a tények nagyrészt megegyeztek rendelkezéseivel, jó ideig ez a rejtélyes irat ugy szerepelt, mint az orosz cárok hóditó politikájának alapvető dokumentuma. Évtizedeken keresztül komoly történetirók és politikusok mindig Nagy Péter végrendeletére utaltak, ha jellemezni akarták az orosz politika veszélyességét, vagy fel akarták tárni titkos céljait. Különösen erős és gyakori volt a végrendeletre való hivatkozás a krimi háboru idejében, de idézték gyakran a hetvenes években, az orosz-török háboru idején is.

Legujabban, a világháboru idején Sven Hedin emlitette fel a végrendelet dolgát egyik könyvében. A végrendelet, mint irott dokumentum, nincs meg, de hogy a benne lefektetett elvek élnek, azt az orosz iskolakönyvek is bizonyitják, amelyek Péter cár _titkos gondolatáról_ beszélnek és ebből származtatják Oroszország történelmi misszióját.

Az orosz hivatalos körök és általában azok, akiknek betekintésük volt a peterhofi titkos levéltárba, mindig tagadták Nagy Péter végrendeletének valódiságát, de az ő tagadásukat a világ természetesen nem volt hajlandó döntő érvényünek elfogadni, hiszen _ha lett volna is_ ilyen végrendelet, érdekük lett volna, hogy azt letagadják, mert ez a dokumentum a legerősebb fegyverek egyike volna az orosz politika ellen. A végrendelet dolga ilyen szempontból egy izben magát II. Sándor cárt is nyilatkozatra késztette és egy kihallgatáson, amelyet az orosz–török háboru kitörése előtt adott Fitzherbert angol nagykövetnek, a végrendelet históriáját a legendák sorába utalta. Kijelentette azonban ez alkalommal a cár azt is, hogy Nagy Péternek és II. Katalinnak Konstantinápoly meghóditására irányuló terve is csak „illuzió és fantom“. A cár tehát megtagadta a nyilvánosság előtt nemcsak a végrendeletet, hanem a _szellemét is_. Hogy ebben a tagadásban mennyi volt az őszinteség, megmutatták az orosz–török háboruban és még inkább a világháboruban megnyilatkozott orosz hatalmi törekvések.

De ha a végrendelet maga nem igaz, a benne való hit honnan került a köztudatba, kinek lehetett az érdeke, hogy egy ilyen titkos államiratnak a hirét elterjessze és ki volt az, aki ezt a kétségtelenül nagyszabásu történelmi okmányhamisitást elkövette?

A nyomok, mint a történelmi kutatásnak sikerült megállapitani, Napoleonhoz vezetnek. Napoleonról nagyon jól tudjuk, hogy egyáltalán nem volt idegen tőle a közvéleménynek hamis okmányokkal, céltudatosan elhelyezett hirekkel és tendenciózus közleményekkel való befolyásolása. Az orosz hadjárat előtt kétségtelenül érdekében állt neki, hogy a cári politikát minél feketébb szinekben tüntesse fel és céljait Európa előtt kompromittálja. Ezeken az általános okokon kivül a részletkörülmények még inkább valószinüvé teszik, hogy Nagy Péter végrendeletének, ha nem is a gondolata, de legalább is első ismert fogalmazása tőle ered és létezését az ő sajtóirodája röpitette világgá.

Egy ilyen okmányról legelőször Louis Duten, Voltaire kortársa tesz emlitést, abban a formában, hogy II. Katalin Nagy Péter aláirásával egy okmányt hamisitott a saját politikájának az igazolására. Többet Duten nem tud, adata feledésbe is merült és csak 1812-ben bukkant fel ismét, meglehetősen sajátságos körülmények között, közvetlenül a Napoleon oroszországi hadjáratát megelőző időpontban.

A végrendelet, helyesebben a végrendelet _tartalma_, ez évben merül fel először egy könyvben Párisban, amely a következő cimet viseli: „_De la politique et des progrès de la puissance russe, depuis son origine jusqu’au commencement du XIX. siècle._“ A könyv szerzője nincs megnevezve, magát csak _L_. betüvel jelöli. Hogy ki ez az _L_., azt a „_Histoire des cosaques_“ cimü 1814-ben megjelent könyvnek az előszavából tudjuk meg, ahol a Lesur nevü szerző elmondja, hogy ő irta az orosz hatalom politikai fejlődéséről szóló röpiratot is. Az utóbbi könyv felvilágositást nyujt egyuttal Lesurnek Napoleon kormányához való viszonyáról is, amennyiben könyvéről megirja: „_demandée par le gouvernement français_“. Ezzel félig-meddig világot vet első könyvének eredetére is.

Nagyobb kombináló képesség nélkül is fel lehet ugyanis tételezni, hogy az előző, az orosz hadjárat előestéjén világos politikai tendenciával megirott röpirat is ugyanilyen megrendelésre készülhetett. Ennek van egy indirekt bizonyitéka is. Sir Robert Wilson, Anglia pétervári nagykövete, privát naplójában emliti, hogy a franciáknak Oroszországból való visszavonulása alkalmával ebből a könyvből meglehetősen sok példányt találtak Maret bassanoi hercegnek, Napoleon akkori külügyminiszterének elhagyott lakásán. Alig lehet tehát kétségesnek tekinteni, hogy az orosz politikáról irott könyvnek a szerzője csak eszköz volt Napoleon kormányának szolgálatában és a röpirat Nagy Péternek benne foglalt világhóditó programmjával együtt megrendelésre készült egy határozott politikai cél szolgálatában.

Jellemző egyébként, hogy Lesur a végrendeletet nem közli eredeti szövegében, hanem csak _résumét_ ad róla; azt nem mondja meg, honnan van tudomása a fontos okiratról, hanem csak ebben a formában emlékezik meg róla: „_On assure, qu’il existe etc._“ „Azt állitják, hogy az orosz cárok magánlevéltárában I. Péter kezétől származó titkos _emlékiratok_ vannak, amelyek kerülgetés nélkül fejtik ki ennek az uralkodónak a terveit, amelyeket utódainak figyelmébe ajánl s amelyeket ezek közül egyesek tényleg majdnem vallásos állhatatossággal követtek is.“

E bevezetés után Lesur résuméje kivonatosan, tizennégy pontban közli a fentebb ismertetett politikai tanitásokat. Figyelemreméltó, hogy ő még csak emlékiratokról beszél s ezekből csak később lett végrendelet. Később került nyilvánosságra a végrendelet „_hiteles és teljes_“ szövege is.

Ezt a „hiteles és teljes“ szöveget, mint azóta sokak, de különösen Berkholz rigai városi könyvtáros kutatásai megállapitották, Gaillardet francia romantikusnak köszönhetjük, aki 1836-ban kiadta a XV. és XVI. Lajos korában szerepelt misztikus Éon lovagnak az emlékiratait és ezekben közzétette Nagy Péter állitólagos végrendeletét is. Könyvének cime: „_Mémoires du Chevalier d’Éon, publiés pour la première fois sur les papiers fournis par sa famille et par les matériaux authentiques déposés aux archives des affaires étrangères par Frédéric Gaillardet, auteur de la Tour de Nesle._“

A szerző és a könyv cime egyaránt érdekes. Gaillardet egyike volt az idősebb Dumas nagyszámu munkatársainak és kétségtelenül Dumas regénygyárában sajátitotta el az irodalmi szenzációk iránti érzéket. Később önállóan is szerepelt és „La Tour de Nesle“ cimü hátborzongató darabját száznál többször adták a Porte Saint-Martin-szinházban. E darabja révén névre is tett szert és jellemző, hogy mikor komoly allürökkel dolgozó történelmi emlékiratok kiadására vállalkozott, szükségesnek látta a cimlapon megemliteni, hogy ő a _Neslei torony_ szerzője. Emlékirataira különben azóta a történelmi tudomány kimutatta, hogy a valósághoz semmi közük és Gaillardet nem dolgozott sem az Éon család okmánytára, sem a külügyminiszterium levéltára alapján, hanem egyszerüen fantasztikus regényt irt, amelyet ezekre a forrásokra való hivatkozás révén akart a valószerüség látszatával felruházni. És ez, mint a következmények igazolták, jó időre sikerült is neki.

Az az Éon lovag, akinek állitólagos emlékirataiban Gaillardet Nagy Péter végrendeletét közreadja, egyike a francia történelem titokzatos alakjainak. Személyét sokáig homály födte és hosszu időn át nagy viták folytak, hogy tulajdonképen férfi-e vagy nő. 1728-tól 1810-ig élt; kortársainak adatai szerint arca teljesen bajusz- és szakáltalan volt, alakja pedig könnyed, nőies. XV. Lajos alatt diplomáciai szolgálatba lépett és különösen Oroszországban müködött, Erzsébet cárnő udvarában. Először Douglas nagykövetet kisérte Pétervárra mikor ennek az volt a feladata, hogy az 1743 óta Orosz- és Franciaország között teljesen megszakadt diplomáciai viszonyt helyreállitsa. Éon lovag Douglas utódának, l’Hopital márkinak ideje alatt is Pétervárott maradt s nagyrészt az ő ügyességének volt köszönhető, hogy Oroszország kivonta magát az angol befolyás alól és csatlakozott az Anglia és Poroszország ellen kötött versaillesi szerződéshez. Szent Pétervárról Londonba került követségi titkárnak és később, mint követ is képviselte hazáját az angol udvarnál 1777-ig, mikor diplomáciai pályájának vége szakadt.

Ennyi kétségtelenül történelmi faktum. Valószinü az is, amit kortársai irnak róla, hogy 1755-ben, mikor Pétervárra került, felhasználva nőies megjelenését, több izben bizalmas küldetéseknél női ruhában is eljárt. Innen keletkezett az a nagyon elterjedt hit, hogy az a személy, aki Charles Geneviève Éon de Beaumont név alatt rejtőzik, tulajdonképen nem férfi, hanem nő. Magyarázatul azt hozták fel, hogy leány volta dacára családja kénytelen volt férfinek neveltetni, mert különben elesett volna egy nagy örökségtől, amely csak fiuknak volt fentartva; igazi neme pedig csak akkor derült ki, mikor a diplomáciai pályán jelentős sikereket ért el.

Egykoru angol feljegyzésekből tudjuk, hogy Londonban Eon lovag férfi vagy nő voltának kérdése 1768-ban nagy fogadásokra, sőt perekre is vezetett. A személye körüli homályt még titokzatosabbá tette, hogy 1777-ben, mikor visszatért Franciaországba, kormánya elrendelte, hogy állandóan női ruhát köteles viselni. A furcsa rendeletnek állitólag az volt az oka, hogy Éon lovag Londonban igen közeli viszonyban állott egy nagyon magas állásu hölgyhöz s a francia udvar az angol királyi család iránti szivességből deklarálta Éont nőnek, hogy a barátságnak kompromittáló élét elvegye. Ma az orvosoknak adataira támaszkodva, akik Éon lovagnak 1810-ben bekövetkezett halála után a boncolásnál résztvettek, általános a nézet, hogy férfi volt, anélkül, hogy ezzel a személye körüli misztikum teljesen el volna oszlatva.

Magától értetődőleg ennek a titokzatos alaknak a története kész témának kinálkozott a regényirók és szinpadi szerzők számára, akik históriáját nem is egyszer feldolgozták. Legujabban, 1908-ban Henri Cain és Armand Silvestre, Rodolphe Berger zenéjével operettet is csináltak Éon lovag történetéből.

Körülbelül ilyen „történelmei eszközökkel“ dolgozhatott Gaillardet is. Felhasználva az Eon lovag személye körüli homályt, azt a mesét költötte róla emlékirataiban, hogy XV. Lajos rendeletére felolvasónőnek csempészték be Erzsébet cárnőhöz, hogy igy jusson különböző államtitkoknak a birtokába. E feladatoknak a lovag fényesen meg is felelt, amennyiben egyebeken kivül sikerült neki megszerezni az orosz cári levéltár legféltettebb kincsét, Nagy Péter végrendeletét.

Erről Gaillardet a következőket irja:

„Egyidejüleg Erzsébet császárnőnek a versaillesi szerződéshez való hozzájárulási nyilatkozatával, Eon lovag egy másik értékes okmányt is hozott magával, melynek felfedezését rendkivül bizalmas összeköttetéseinek és az orosz császárok titkos levéltárában végzett ellenőrzés nélküli kutatásainak köszönhette. Ezt az okmányt, amelyről az egész világ beszélt és melynek létezéséről tudtak, anélkül, hogy valakinek birtokában lett és előmutathatta volna, Eon lovag egy Oroszországról szóló speciális jelentés kiséretében bizalmasan adta át 1757-ben Bernis abbénak, XV. Lajos akkori külügyminiszterének. Az okmány _szószerinti_ másolata a Nagy Péter által leszármazóira és az orosz trónon következő utódaira hagyott végrendeletnek.“

Lesurrel szemben tehát, aki még „_azt állitják, stb._“ formájában ir a Nagy Péter féle emlékiratokról s azoknak csak kivonatát közli, a regényiró Gaillardet abszolut hitelességre tart számot és a francia külügyminiszterium levéltárára és az Éon család okmányaira való hivatkozással _in extenso_ közli a végrendelet szövegét is.

Hogy Gaillardet adatai nem igazak s hogy az ő szövege egy szemernyivel sem hitelesebb a Lesur kivonatánál, azt nagyon könnyen meg lehet állapitani. Az ő „végrendelete“ ugyanugy tizennégy fejezetből áll, mint Lesur resuméje. Az egyes fejezetek sorrendje részben megvan ugyan változtatva, a szavakban is van némi változtatás, de a két irat egyébként teljesen azonos. Gaillardet, mikor „szerkesztett“, kétségtelenül a Lesur-féle szöveget tartotta maga előtt. Épen ezzel a megegyezéssel bizonyit azonban a legerősebben önmaga és a végrendelet hitelessége ellen. Ő a _teljes szöveget_ adja és mégis alig valamivel bővebb, mint Lesur szövege; egyes fejezetei pedig rövidebbek is, mint a – _kivonat_. Végül ugy az ő szövegének, mint a Lesur féle kivonatos szövegnek hitelességét teljesen megdöntik azok a kétségtelen anakronizmusok és elirások, melyek mindkét szövegben előfordulnak. Ezek a szerkesztési hibák olyan természetüek, hogy minden más bizonyitéknál erősebben utalják a végrendeletet a legendák és történelmi hamisitások birodalmába.

Különösen két kifejezés fordul elő mindkét szövegben, amely semmiesetre sem származhatik Nagy Pétertől, hanem csakis a „szerkesztő“ tévedése lehet, aki munkájának hevében egy pillanatra kieshetett a végrendeletet iró cár szerepéből. Egyik helyütt az állitólagos Nagy Péter _schizmatikus, vagy nem egyesült görögökről_ beszél, másik helyütt pedig _ázsiai hordáknak_ nevezi a – saját hadseregét. E két kifejezés értékét illetőleg vitázni sem érdemes. Az orosz cár, aki magát az igazhitü egyház fejének tartja, ezt az egyházat nem nevezheti schizmatikusnak és nem egyesültnek és épenigy nem illetheti „horda“ titulussal a saját hadseregét. Ez a nyugati ember kifejezése és a nyugali ember gondolkozása ismétlődik az okmány számos más kifejezésében is, amelyek egyenkint talán nem volnának döntő jelentőségüek, de összeségükben ismét csak arra utalnak, hogy az állitólagos végrendelet nem egyéb, mint a leghiresebb történelmi hamisitások egyike.

Lesur megrendelésre dolgozott, – az emlékiratok kivonatát hihetőleg hevenyészve maga Napoleon mondhatta neki tollba, – Gaillardet, Dumas iskolájának szenzációkban utazó tanitványa pedig megfelelő feltálalásban „eredeti“ végrendeletet csinált belőle. A Napoleon bukása körüli zavaros időkben Lesur könyve könnyen feledésbe merülhetett s ez a feledésbe merült könyv kapóra jött Gaillardetnak felhasználás szempontjából. A hibák kritikátlan lemásolása magyarázható azzal, hogy Gaillardet talán maga is gyorsan dolgozott, vagy pedig nem volt elegendő történelmi tudása és itélőképessége, hogy a kifejezésekben rejlő lehetetlenségeket észrevegye.

Hogy az emlékiratoknak Lesur által közölt kivonatos szövegét maga Napoleon diktálta, közvetlenül nem bizonyitható, de nagy a valószinüsége. A kérdés vizsgálói nem indokolatlanul mutattak rá, hogy Nagy Péter végrendeletének egész gondolatmenete mennyire megegyezik egyes fejtegetésekkel, amelyeket Napoleon saját emberei előtt tett s ezek feljegyeztek és még inkább, mennyire frappáns a hasonlatosság még a kifejezésekben, frázisokban is Napoleon szent-ilonai emlékiratainak Oroszországra vonatkozó része és a Lesur által közölt szöveg között.