Part 7

Tulajdonképen nehéz is megmondani, van-e középkor és van-e ujkor. Tisztán kényelmi szempontokból diktált elskatulyázása az embereknek, eseményeknek, ébredő és elhalt gondolatoknak az önkényesen csoportositott évszámok bilincseibe. A valóságban nincsenek élesen megvont időrendi határok. A tegnapi ujkor a holnap számára mult, de viszont van, ami a multnak távlata mellett is a jelenben meglevő, örökké élő marad. Csak az irodalomtörténet dobozgyárosai számára lehet probléma, hogy Villon hová tartozik inkább, az elmerülő középkorba-e, avagy a hajnalodó ujkorba. Csak ők nem veszik észre, hogy az, aki a legáltalánosabb érzéseket a legtöbbek számára érthető és a legtöbbek szivébe belemarkoló módon tudja kifejezni, az ide tartozik közénk, az élő emberek közé s a miénk, a soha el nem pusztuló, örök emberé.

Villonról méltatói azt szokták mondani, hogy _a halál költője_. Talán az egy Leopardit kivéve, nincsen lirikus, aki annyit foglalkoznék a halál gondolatával, mint ő. Java költeményeinek kerete a két _Testamentom_, ezekbe vannak beleszőve balladái, életének siralmas eseményei, elmélkedései a világ és tulvilág dolgairól, kicsapongó vidámsággal, élces gunyolódással, piacon árult szerelemmel és tiszta szeretettel teli gazdag rimjei és gondolatai. De nincs érzése, nincs gondolata, amelyen az elmulásnak fájdalmas sejtése ne rezegne keresztül. Elpusztulnak a vig cimborák,

„_Si bien parlants, si bien chantants,_ _Si plaisants en faits et en dits,_“

elpusztulnak a szerelmek, Denize, Roze, Catherine de Vaucelles, a kövér Margot és a többiek, tetemmé változnak a gyöngéd női testek, elpusztulnak a gazdagok és nyomorultak, jók és gonoszak s az Ur ad örök nyugodalmat nekik. Ki tudja megmondani, hogy hol van a büszke Nagy Károly és hová tünt el a tavalyi hó?

Azt a kort, amelyben Villon élt, szüntelenül foglalkoztatta a halál gondolata. A tizenötödik század elején még éltek az emberek emlékezetében a szörnyüséges fekete halálnak borzalmai, amely elragadta Európa lakosságának egyharmadát. A százéves háboru meg-megujulva söpört végig a francia földön. Villon születésének esztendejében lobogtak fel Rouenben Jeanne d’Arc máglyájának a lángjai. Mindenfelé olcsó volt az emberélet és gazdagon aratott a halál. Az ő kora volt a _haláltánc_ kora. Savonarola előfutárai templomokban, szószékeken, tereken, utcasarkokon, irtózatos szinekkel, döbbenetes szavakkal, harsogó hangon rajzolták meg a halál borzalmait. A flagellánsok körmenetei a testet korbácsolva és lelket marcangolva vonultak városról-városra. A misztériumi játékok szemléltetve tárták a néző elé, hogy a kárhozatra itélt lelkeket miként ragadja el a halál csontos keze. Erről a halálról leszakadoztak a vigasztaló momentumok s nem a végső megnyugvás volt Isten békéjében, hanem iszonyatos rettegés az örök sötétségtől. Az emberek ugy féltek a haláltól, hogy nem mertek élni. Egész életük előkészület volt a pusztulásra, elmulásra.

A pisai Campo santonak van egy gigászi méretü falfestmény-sorozata, a _Halál diadala_. A sok kép között különösképen egy megkapó erejü. Vidám vadásztársaság, pompásan felszerszámozott, lobogó sörényü paripákon. Keringő sólymok és csaholó vadászkutyák. A társaság azonban, daliás lovagok és ragyogó hölgyek, megmerevedve áll meg az ut kanyarulatánál, ahol három nyitott koporsó ásit feléje. Három halott. Az egyiket bibor és hermelin boritja, de arcán már kiütöttek az ijesztő hullafoltok. A másikon grófi korona, de testét már kigyók, patkányok, rovarok emésztik. A harmadik igazán „halott“. Disz, ruha, eleven hus lefoszlott róla, csak a puszta csontváz mered a megdöbbent nézőknek elébe.

Itáliában és Dél-Franciaországban utak mentén még ma is állanak kis középkori kápolnák, melyeknek _külső_ freskói a _Halál bálját_ ábrázolják. Elől a halál, amint kézen, fogva vezeti a pápát, császárt, királyt, fejedelmet, biborost érseket, püspököt, tudóst, kereskedőt, mesterembert, gazdagot, szegényt, lefelé a középkor társadalmi életének egész hierarchiáján. Valamennyi tánclépésben, hiszen bálba mennek, a legnagyobb bálba, amelynek meghivóját születésétől kezdve magánál hordja mindenki. De a táncolók arcáról leri a rémület, rettegés. A középkor naiv igazságszolgáltatása ez, amely az életnek egyenlőtlenségeit a halál előtti tökéletes egyenlőséggel egyenliti ki.

Az ilyen képek és gondolatok szinte ellenállhatatlan erővel foglalkoztatták majd két évszázadnak a fantáziáját. Csak a reneszánsz tanitotta meg az embereket az élet szépségeinek a megismerésére és oszlatta el az agyakat megülő komor felhőket. Villon nem az egyedüli, aki szüntelenül visszatér az elmulás gondolatára. Még a formában sem ő az egyedüli, aki a testamentomból csinál irodalmi müfajt, amelybe mindent belesző. De egy a nagyon kevesek közül, aki a rettegés motivumaiban megtalálja a szépet, a költészetet. És egyetlen kortársainak sokaságában, akinél a halál az élet antitézisévé tömörül, hogy vele szemben annál jobban kidomborodjanak az élet gyönyörüségei, szépségei. Amilyen joggal nevezik ezt a csapzott haju, beesett arcu, sokat éhező, sokat bünöző kobzost a halál költőjének, ugyanolyan jogon lehetne egyuttal _az élet költője_ is. Olyan himnuszt az életre keveset irtak, mint az akasztottak balladája, vagy a szép Heaulmière keservei, aki siratja az ifjuságot és életet, mely elröppent fölötte.

Villon életrajzának adatait nagy fáradsággal szedegették össze a tudós kutatók, akik nem vették észre, hogy a francia irodalomnak ez az első nagy lirikusa milyen tökéletes életrajzirója önmagának. Mulatságos vitákat rendeztek egyes sorai fölött és nem tudtak megegyezésre jutni, hogy mit jelentsen:

_– Né de Paris emprés Pontoise,_

„születtem Párisban, Pontoise mellett“. A helymeghatározásnak e csufondáros formája előtt megdöbbenve állottak meg a tudósok, akik nem tudták, hogy „Szeged hires város, Tápéval határos“. Kommentárjaikban elitélték, vagy mentegették Villon duhajkodásait, szennyes életét, selyemfiu mivoltát, betöréseit, sőt gyilkosságait, aszerint, amint a józan nyárspolgár erkölcsi felháborodása volt bennük erősebb, vagy a pedagógiai szempont, hogy az irodalom legfőként kötelezően előirott iskolai studium és az irodalom nagyjait illedelmesen kifésülve kell az iskolai használat számára kipreparálni.

Aki igazat akar mondani Villonról, nem mondhat róla egyebet, minthogy züllött exisztencia volt, de igazi poéta és igazi lirikus, aki az élet mélységeiben és a fertőben is csodálatosan gazdag emberi és költői értékeket tudott kitermelni magából. Diák volt és fokozatokat nyert a párisi egyetemen, de elsodródott a kegyes pap nevelésétől és a skolasztikában bölcs tanárok oktatásától. Ami versein kivül megmaradt róla, egy gyilkosságnak, egy sikerült betörésnek, – mai nyelven kasszafurásnak, – egy megvesszőzésnek, egy halálos itéletnek és egy több hónapig tartó börtönnek az emléke. Lehet, hogy tévedek, mert vannak, akik vitatkoznak róla, hogy nem is egyszer, hanem kétszer állott a bitófa árnyékában. Tudunk még egy vidéki _kirándulásáról_, ahol _terepszemlét_ tartott és egy _vállalkozást_ készitett elő; tudjuk, hogy sokat éhezett, sokat szenvedett, de mindig talált eleven és szép rimeket az élet szomoru motivumoira. Meung-sur-Loire börtönéből, ahonnét a trónjára lépett XI. Lajosnak kegyelmi ténye szabaditotta ki, hozta magával életének főmüvét, a nagy testamentomot s a kenyéren és vizen való koplalásnak kellemetlen emlékezetét. Ezt a börtönt tartotta a vele elkövetett igazságtalanságok legnagyobbikának, mert nem valami gaztettért, hanem egy csufondáros soráért kellett bünhődnie. Azt a sok vizet, amelyet akkor megivott, sohasem tudta megbocsájtani Thibault d’Assigny orleansi püspöknek.

De akármilyen is volt Villonnak az élete, költő volt, még pedig a kiemelkedők közül, akik uj utakat jeleznek. Ezért tudja őt jobban megérteni és tudja egy három strófás balladájában jellemzi a kései utód, a magyar poéta Juhász Gyula, mint a tudós szőrszálhasogatók egész serege. Ezeknek Villonja elsárgult papir, elavult nyelv, elskatulyázott irodalomtörténeti anyag, a Juhász Gyula Villonja pedig él, eleven, pengeti a lantját, vidám, jókedvü, halállal kacérkodó, haláltól rettegő, cinikus és melankolikus, gyülöli a vagyont és burzsoát, gunyolja a papokat de meghatva emlegeti az Ur örök békéjét, meghuzódik az utcasarki szerelem papnőinek lupanárjaiban, de örök szépségü sorokat ir a tiszta szerelemről és egy irni-olvasni nem tudó öreg asszonyról, akit valaha anyjának nevezett. Mindig őszinte és igaz. Költészete ebben különbözik a trubadurok elkorcsosult holdvilágos költészetétől, amelyben jóllakott emberek sanyargó rimeket intéznek képzeletbeli, soha nem látott ideálokhoz, vagy elterebélyesedett öreg hölgyekhez.

Akárhol ütjük fel Villon kötetét, mindenütt megkap szineinek elevensége, frissesége. Csak azt énekelte meg, amit átérzett. A szerencsétlenség, a nyomor, a szenvedés nála nem a meginditásnak eszköze, hanem költői téma. Ezért tudott örök sorokat teremteni a világirodalom számára, melyek öt évszázad multán is szüntelenül visszatérnek és át- meg átrezegnek lelkünk hurjain. Valami csodálatos tömörség, plaszticitás van minden sorában. Amit leggyakrabban megénekelt, az élet mulandóságát és a szépség hervadását, előtte is, utána is sok százan, sőt ezeren vették tollukra. De alig van egy is, akinek annyi fájdalom rezegne felkiáltásaiban s akinek refrénjei ugy tudnák visszaadni a komplex érzések egész tömegét, mint az övéi. Melyik szép nőre ne lehetne ma is elmondani:

_– Vous vieillirez, ô ma belle maitresse!_

és melyik lirikus költő nem vállalhatná ma is büszkeséggel e sort:

_– Deux estions et n’avions qu’un coeur!_

Tudattalan idézetek, utánérzések formájában Villonnak számtalan költői képe és mondása él a mi időnk költészetében is. Banális kifejezést használva, azt mondhatnók, hogy Villon századokkal megelőzte a korát és olyan érzéseknek adott hangot, amelyeket csak a tizenkilencedik század franciái vittek bele ujból az irodalomba. Az első a poéták sorában, aki az igazi emberi részvétet érzi _a szegény_ _kicsi nők_ irányában, akiknek az elvirágzó szépség a mindenük. Azok is a társadalom kitagadottjai, vagy önkéntes számüzöttjei, mint ő. Velük együtt, rajtuk keresztül érzi a mulandóságot. De mikor maga előtt látja a kikerülhetetlen sorsot, ez a szerencsétlen, aki gyakran csak „az ablakon át látta a kenyeret“, aki éhezve irt verseket a gazdagok lakomáiról s a bitó alatt ismerkedett meg a halálfélelemmel, ragaszkodott az élethez, amely derüsen talán sohasem fordult feléje. Akarta az életet, amely „jobb daróc alatt is, mint a fényes sirboltban a rothadás“. Az elmuló fiatalság mohósága cseng ki soraiból:

_– Cueillons, cueillons la rose au matin de la vie!_

Ezért nemcsak a halálnak a költője Villon, hanem az életé is. Az elmult kor hölgyeinek balladája, a tetemházak koponyái és a testamentom utolsó sorai, melyekben mindenkit meghiv a saját temetésére, a legmegrázóbb lirai költemények közé tartoznak, melyeket valaha leirtak. Aki ezeket a sorokat irta, annak lehettek komor képei, de az élet számára nem volt siralom völgye, hanem egy ragyogóan szép valami, aminek csak az elmulásában és pusztulásában van a fájdalom. Ez választja el Villont legerősebben az élettől rettegő kortársaitól és ez hozza őt hozzánk döbbenetesen közel. Csak a fanatikus élni akarás ecsetelhette Margot szerelmének gyönyörüségeit az ó-francia nyelvkincsnek olyan merész összeválogatásával, hogy azt a mi kifinomodott kulturköltészetünk már nem birná el.

Nem is kell beszélnünk arról, hogy egy ilyen poéta, aki nem üres általánosságokban, hanem mindig a legegyénibb módon énekel és megir mindent, ami vele és körülötte történik, mekkora kulturhistóriai értéket képvisel. Villonnak egy-egy sora akárhányszor többet mond a középkori Páris életéről, mint nagy foliánsok száz meg száz oldalai. Merész ecsetje alatt megelevenednek a kis csapszékek, a zugutcák, a füstös oduk, az élet alsó rétegei, amelyeknek nincsen historikusuk. Egy darab husból és vérből való középkori Páris és mindig Páris, mert csak a város érdekli őt és az emberek, de sohasem az, ami kivül esik a zsufolt háztömegnek a körzetén. Ezért mondhatta joggal róla első méltatója, Clément Marot, Ferenc király félig szekretáriusa, félig inasa, hogy ő volt a legjobb _párisi_ költő, aki valaha élt.

Ami költeményeiből megmaradt, – a nagyobbik rész ugyanis minden valószinüség szerint elveszett, – Ferenc király megbizásából Clément Marot, maga is költő, rendezte sajtó alá. Születése után száz esztendővel Villon, aki egész életében a társadalom mélységében hányódott, az udvarképesek sorába emelkedett. A lator, a zsivány, a gyilkos elveszett belőle és nem maradt meg más, mint a poéta, aki még ma is belezsong az emberek szivébe:

Voltam gyerek, szomoru boldog, Volt kikelet és annyi jó. Roptam a táncot, a bolondot. Csókoltam Bertát és Izoldol, Most várnak a vörös koboldok. De hol van a… De hol van a tavalyi hó?

CYRANO DE BERGERAC.

A tizenhetedik század Franciaországának egyik legkülönösebb zsenije ez a nyughatatlan vérü poéta-filozófus, akit a magyar közönség leginkább csak Rostand darabjából ismer és annyit tud róla, hogy nagy volt az orra és garázdaságával kivált még azokban az időkben is, mikor nem sokat teketóriáztak az emberek, ha arról volt szó, hogy karddal menjenek neki egymásnak. De sokáig félreismerték Cyranot még a saját hazájában is. A francia szellem és francia tulajdonságok megszemélyesitőjének tekintették. Vitéz és önzetlen, kissé könnyelmü és könnyüvérü, ötletes és sziporkázó, de se több, se kevesebb. A legfőbb előtte a kard becsülete, melyen foltot türni nem szabad. Pedig Cyrano sokkal több ennél. Irónak nem volt közönséges, gondolkodónak pedig egyenesen a mélyenjárók közé tartozott. De akárcsak az orra eltorzitotta a fizikai megjelenését, életének külsőségei és körülményei eltorzitották belső egyéniségének képét és hosszu időkön át meghamisitották értékelésének a mértékét is.

Cyranot sokkal általánosabb szempontok szerint kell megitélni. Rendszertelen, egyenetlen, szeszélyes tehetség volt, de telve eredetiséggel és gondolatokkal. A kihaló lovagi ideál egyesül benne az ujszerü merész képviselőjével. Rövid ideig élt, nagyon sokfelé forgácsolta szét a tehetségét, ezért nehéz róla egységes képet rajzolni. Akárcsak az időt, melyben élt, őt sem lehet egy szemszögletből nézni, mint a klasszicizmusnak határozott vonalu, de hideg alakjait.

Savinien Cyrano 1620-ban született Périgord valamelyik városkájában, alkalmasint Bergeracban. Erre utal az utóneve, melyet állandóan használt, bár a bergeraci anyakönyvekben nem fordul elő. Gascognei volt, felruházva mindazokkal a tulajdonságokkal, melyek a délfranciát az északitól megkülönböztetik. Akárcsak nálunk a felvidékiek, Franciaországban a déliek képviselik az állhatatlanabb, hangadóbb, de mindenre jobban reagáló és végeredményben értékesebb elemet. A gascognei kurta nemes familiából került a fiatal Cyrano különböző iskolákon keresztül Párisba, hogy az egyetemen szerezze meg a különböző hasznos tudományok ismeretét.

A párisi egyetem hires volt a tizenhetedik században is, de belső tartalma már más volt, mint azokban az időkben, mikor a tudományok koronája, a teológia adta meg a hirnevét. Nagy eltolódások történtek a tudományok tekintetében, de még inkább abban, hogy mit tekintenek tudománynak. A teológia és a jogtudomány mellett ekkor kezdték a modern orvostudomány alapjait lerakni, a természet jelenségeit vizsgálni és ezeket a studiumokat nem valamely más cél szolgálatába állitva, hanem önmagukért müvelni. A fiatalság pedig, amely mindig szivesen kapható az uj dolgokra, készséggel hallgatta azoknak az előadásait, akik uj világokat tártak fel előtte.

A párisi egyetemen Cyrano sokakat hallgatott, de igazában a hires jezsuitának, Pierre Gassendinek volt a tanitványa. Gassendi Descartesnak volt kortársa és ellenlábasa. Mint iró, nem szerzett magának akkora nevet, mint nagy ellenfele, de a maga korában alkalmasint nagyobb volt tanitásainak hatása. Jezsuita létére, Descartes spiritualizmusával ellentétben, a naturalizmusnak volt uttörője: tanitotta, hogy nem elvont spekulációval, hanem csakis empirikus, tapasztalati uton juthatunk el a dolgok lényegének megismeréséhez s nincs külön test és lélek, hanem az utóbbi csak az előbbinek a funkciója. Gassendi révén ismerkedett meg Cyrano Tommasso Campanellával, a hires olasz dominikánussal, aki a tudomány szabadságának hirdetéséért és egy utópisztikus köztársaság megtervezéséért megismerkedett az inkvizició börtöneivel. Campanella a harmincas évek végén érkezett Párisba, huszonhat esztendei börtönnek és kinoztatásának az emlékeivel. Kötelekkel gyötörték _usque ad ossa_ és egy font hust vágtak ki alsótestéből. Hires könyve a _Civitas Solis_, nem maradt hatás nélkül Cyrano irodalmi müködésére.

Európaszerte ekkor kezdett érlelődni a világfelfogásnak az a forradalma, amely a reformációtól eltérőleg, nem bizonyos vallásos tételek átrendezgetésében, hanem magának az alapoknak kritikájában kereste a gondolkodó ész legmagasabb feladatát. A reformáció mindent a bibliára, mint alapvető igazságra akart visszavinni, az uj iskola, melynek követőit _libertinusok_-nak nevezték, fel merte vetni a kérdést, hogy a biblia egyes tételei nincsenek-e a tudomány megállapitásaival ellentétben.

A libertinusok merész és az akkori felfogás szerint részben istentelen, részben nevetséges tanokat vallottak. Kopernikus és Galilei tanitásai már régóta ismeretesek voltak ugyan, de se a nagyközönség se az egyházak nem barátkoztak meg velük. 1616-ban mondotta ki a szentszék, hogy a föld forgása ellenkezik a szentirással és még a tizenhetedik század közepén is a német szinpadokon Kopernikust bohócnak ábrázolták. Pierre Borel francia irónak 1647-ből maradt egy kéziratos munkája, amely a következő cimet viseli: „Uj értekezés a világok többségének bebizozonyitásáról, hogy a csillagok lakott földek és hogy a föld is csillag; hogy a föld a nap körül forog, amely áll és más _nagyon különös_ dolgokról.“

A libertinusok forradalmárok voltak és tiszteletlenek a megállapodott tekintélyekkel szemben. Hiveikből fiatal iróknak, magukat irónak képzelő duhaj legényeknek, diákoknak, komédiásoknak és egyéb kapa-kaszakerülőknek a társasága verődött össze a Pont Neuf környékén, melynek kis korcsmáiban születtek meg a későbbi kabarék ősei. Amit a tudósok vastag foliánsokban irtak meg, ezek a fiatalok apró elmésségekre váltották fel. Szerelmes szonettek mellett, szatirikus versekben gunyolták a pedánsokat, burkolt értelmü sorokban csipkedték meg a hatalmasokat, szójátékokat rögtönöztek, ötleteket termeltek, kothurnusban járó hősi költeményeket travesztáltak, közben pedig beleavatkoztak a politikai kavarodásokba és meg-megforgatták a kardjukat. Cyrano is ebben a fegyelmezetlen, félig irodalmi, félig bohém társaságban tünt fel legelőször _Pédant joué_ cimü szatirikus darabjával, mely Grangier professzort, a latin nyelv tudományának királyi lektorát állitotta pellengérre. Ez a tizenkilenc esztendős korában irott darabja, melyből Molière is sokat meritett, hat esztendeig forgott közkézen kéziratban, mig a Hotel de Bourgogne szinpadán 1645-ben előadásra került.

Nálunk Cyrano nevét főként a Rostand darabja tette ismeretessé. Históriájának feldolgozásában Rostand élt ugyan a költői szabadság jogaival, de majd mindennek, amit Cyranoról esemény gyanánt megirt, van történelmi alapja és belső igazsága. 1635-ben Cyrano beállott abba a gárda-századba, melyben vitézkedtek a gascognei legények és Castel-Jaloux volt a kapitány. Két esztendei katonáskodás alatt két izben veszedelmesen megsebesült: Mouzonnál golyó ment át rajta, Arrasnál pedig kardvágást kapott a torkára. Megint visszakerült Párisba, ahol megelőzte őt rettenthetetlen bátorságának hire. Ennek a bátorságának otthon is minduntalan tanujelét adta. Alkalma volt rá bőven. A Cinq-mars összeesküvés és a _fronde_ idején a kard nagyon könnyen kirepült a hüvelyéből. _L’honneur sali ne se lave qu’avec du sang._ Százakra ment a Cyrano csatározásainak és párbajainak száma. Párbajainak okai között pedig nagyon gyakran szerepelt abnormis nagy _orra_, melyre irodalmi és egyéb ellenfelei szivesen tettek gunyos megjegyzéseket.

De ha igaz is Rostand jellemzése, nem teljes, mert csak egy oldalról mutatja be Cyranot. Ez a garázda legény, aki kardjával a nagyhasu Montfleuryt egy hónapra leparancsolta a Hotel de Bourgogne szinpadáról és egy barátjának védelmében szembeszállt a Conti ezred egész csapat tisztjével, gunyolódó verseivel pedig kikezdte a hatalmas Mazarint is, alapjában véve nagyon komolyan fogta fel az életet. Duhajsága csak külső máz volt. Eljárt a kis korcsmákba, mert ott tanyázott a publikuma, de nem ivott. Irt szerelmes verseket, de nem sok köze volt a nőkhöz. Foglalkozott ellenben az élet legmélyebb problémáival. Gassenditől sajátitotta el a természet megismerésének módszereit, Campanellától pedig a merész vallási, politikai és metafizikai gondolatokat. Irásai között töredékben maradt ránk egy kisérlet a fizikai tudomány alapelveiről, melyben néhol egészen modern gondolatok csillámlanak meg. Alapjában véve nagyon komoly két főmüve, az _Utazás a holdban_ és _A nap országainak és birodalmainak komikus leirása_ is.

Cyrano idejében a mai értelemben vett ujságok nem voltak; mégis, ha a filológusok hagyományos szokása szerint el akarnók skatulyázni őt, publicistának kellene minősitenünk. Publicisták, akik a napi élet eseményeire reagálnak legerősebben és koruk zürzavaros törekvéseinek, eszméinek a kifejezői, bizonyára voltak mindenkoron, csak a mód változott meg, amelyen a nyilvánossággal érintkeztek. Franciaországban ekkor vált divatossá ennek a publicisztikai jellegü irodalomnak egy uj fajtája, a _levél_. Cyranonak is párbajai mellett a levelei szereztek első sorban hirnevet, melyek kéziratban nagy számmal forogtak közkézen, mielőtt első gyüjteményük nyomtatásban megjelent volna. A tartalmuk a lehető legváltozatosabb: leiró, gunyos, szatirikus, politikai, filozófiai stb. jellegüek. Sok bizonyára elkallódott belőlük. Ez a könnyelmü zseni nem sokat törődött velük s ha barátai nem unszolják, irásainak legnagyobb része aligha lát nyomdafestéket.

A levelek után 1654-ben egymásután jelent meg Cyranonak két szindarabja, a már évekkel azelőtt megirt és szinpadon is játszott _Pédant joué_ és az _Agrippina_. Az előbbinek gondolatát Molière átvette a _Scapin furfangjai_ban, az utóbbiból pedig Corneille szóról-szóra egész verssorokat másolt le. Ilyen tapasztalatai Cyranonak bőségesen voltak korának többi iróival is, akik még nem értelmezték valami szigoruan az irodalmi tulajdont. Két levele is szól a gondolattolvajok, _pilleurs de pensées_ ellen. A két szindarabbal egy esztendőben jelent meg az _Utazás a holdban_ is, amely kéziratban már szinte 1650 előtt készen volt.

Cyranonak ez a legfurcsább és legeredetibb könyve. Akár a Verne-regények, akár a társadalmi regények ősének lehet tekintenünk. Fantázia és társadalmi szatira egyaránt van benne bőségesen. A kiindulási tétele az, hogy a csillagok lakott égitestek; azért akar a legközelebbi csillagra, a holdba eljutni, hogy lakóival érintkezzék. Négy módot kisérel meg a holdba jutásra. Először harmattal telt fiolákat kapcsol magára; a harmatot a nap magához szivja, de ő kormánykészülékkel a közelebb eső holdba akar eljutni. Ez az ut zuhanással végződik – Kanadában. A második kisérlet, a levegőnél _nehezebb_ repülőgép, szinte zuhanással ér véget. Harmadszor rakéták segitségével akarja magát elröpiteni odáig, ahol a hold vonzása kezdődik. Végül gázzal telt tartályok segitségével jut el a holdba. Primitiv és naiv formában ezek a levegő meghóditásainak máig is ismert módozatai. De még a szállóernyő is megvan Cyranonál, mellyel az esés veszedelmét csökkenti. Utjában a hold felé, észrevétlenül megfordul, mikor a hold vonzási körébe érkezik. A hold vonzása nem pontosan az ut felénél kezdődik, mert a hold kisebb test a földnél és „tevékenységi sugara rövidebb“.