Part 9

A diktáló _személye_ különben a történelem szempontjából már meglehetősen közömbös. Eredet szempontjából elegendő annak megállapitása, hogy ez a sokszor bombasztikus, jövendölgető irat nem származhatik a nagyon is józan, fellengzős dolgoktól idegen és csak a pillanat realitásai iránt érzékkel biró Nagy Pétertől, hanem Napoleon közvetlen környezetében kell keresni a forrását.

Lesur, de még inkább Gaillardet könyve nyomán a végrendelet megkezdte vándorlását az irodalomban. Szószerinti vagy némileg módositott szövegben majd itt, majd ott bukkant föl, belevette magát a köztudatba és mint gyakran történni szokott, a mesének medre egyre szélesbedett és kimélyült.

Jellemző, hogy három évvel Gaillardet könyvének megjelenése után a lengyel Chodzko Leonard, aki francia nyelven könyvet irt hazájáról, amelyben Lengyelország romlásának kezdetét Nagy Pétertől számitja, már a végrendelet _keletkezésének_ a körülményeit is ismeri. Még tovább megy egy Corréard nevü francia katonai iró, aki _1854-ben_ az orosz birodalom növekedésének térképét adta ki. Magyarázó szövegében azt is megirja, hogy Nagy Péter a végrendelet vázát 1710-ben készitette „_végleges_“ alakját azonban csak 1724-ben nyerte, Ostermann kancellár átdolgozásában. A legenda vándorlásának és fejlődésének érdekes példája.

Vagy talán ez már nem is véletlen és nem is legenda? A könyv megjelenésének időpontja, 1854, a krimi háboru előestéje, meglehetősen gyanus. Ekkor a francia kormánynak megint érdekében állott, hogy Oroszország ellen hangolja a közvéleményt. Az ekkor hirből, hallomásból már eléggé ismert végrendeletnek megfelelő tudományos aplombbal való közzététele és kommentálása épen ugy megfelelhetett III. Napoleon céljainak, mint annak idején a legenda szárnyrabocsájtása nagybátyjának. A körülmények sajátságos összevágása és analogiája mellett nincs kizárva, hogy Corréard esetében is csak a mindkét francia császárság által nagyon kedvelt félhivatalos sugalmazással van dolgunk.

A végrendelet további sorsa, bevonulása a napi sajtóba és politikai célokra való felhasználása, különösen mióta hitelességének nimbuszát erősen megtépázták, végül pedig keletkezését és hiteles történetét is nyomról-nyomra kimutatták, már alig érdekes. Érdekessége ma már csak inkább _tartalmi szempontból_ van. Annyi más dokumentum mellett fényesen igazolja ez az apokrif irás szellemi szerzőjének, Napoleonnak a jövőbe tekintő politikai éleslátását, akinek különösen a világháboru szolgáltatott teljes igazságot. A nagy császár felismerte az egyik oldalon Angliának a kontinenssel szemben követett politikai alaptörvényét, a másik oldalon pedig megjósolta a civilizált Európára Oroszország felől váró veszedelem elkövetkezését is.

A végrendelet legenda, de tartalma igaz és megvalósitására két századon át állandóan törekedett az orosz cárok és a panszlavista álmodozók politikája. A nagy összeomlás azután a végrendelet meséjét és tartalmi igazságát egyaránt végérvényesen eltemette.

NAPOLEON VÉGSŐ ÓRÁI.

1921 május 5-én mult száz esztendeje, hogy a nagy világfelforgató, aki Korzika szigetéről kiindulva, tüneményes pályafutás után Franciaország császári trónjára emelkedett és egy ideig Európa urának képzelhette magát, az Atlanti-oceánnak egy sziklaszigetén befejezte eseményekben és változatosságokban csodálatosan gazdag életét. Elment a százezrek után, akik a büszkén szárnyaló sasok alatt Franciaország nagyságáért, vagy az ő dicsőségéért hagyták ott az életüket Olaszország zöld mezőin, Egyiptom homokján, az Alpesek bércei között, Oroszország hósivatagjain és Waterloo lankás halmain. Regény volt az élete s a fizikai értelemben vett halál csak a pont volt a regény végén. Távol Európa földétől, az oceán végtelen vizének közepette, már életében elvont fogalommá vált, nevét szárnyára vette a legenda és mithikus ködbe burkolta az alakját.

Nincs talán a történelemnek alakja, aki Napoleonnál erősebben foglalkoztatta volna kortársainak és az utókornak fantáziáját s akiről többet irtak volna történelmi munkák, életrajzok, emlékiratok formájában, sőt még szépirodalmi munkákban is, mint róla. Könyvtárat lehetne megtölteni a magyar nyelven megjelent Napoleon-irodalommal is. Sajátságos, de némiképen érthető módon azonban ez a magyarnyelvü Napoleon-literatura nagyon szegény abban, ami a számüzött császárnak szent-ilonai életére vonatkozik. Mintha Waterloonál nemcsak a történelemből lépett volna ki, hanem az életből is. Pedig ha Waterloonál végződött a történelem, utána kezdődött, ami legerősebben hatott az emberek képzeletére, a napoleoni legenda és a regény.

Az a Napoleon, aki Waterloonál elvesztette a csatát, már nem volt az olaszországi és egyiptomi hadjáratnak ifju és merész tábornoka és Franciaországnak tetterős, minden akadályt legázoló császára. Mikor a szerencse elfordult tőle, tétovázó és habozó lett. Noha voltak, akik tanácsolták, nem merte szétkergetni a párisi kamarákat, melyek nyiltan ellene fordultak, hanem alkudozott velük, hogy mint egyszerü tábornok szolgálhassa tovább Franciaországot és fiát, a római királyt, kinek javára másodszor is lemondott a császári koronáról. A legkülönbözőbb terveken tépelődve töltötte a napokat Malmaisonban s csak mikor Blücher poroszai rohanva közeledtek Páris felé, indult nyugatra, hogy Rocheforton át Amerikába vitorlázzék. A meneküléshez szükséges időt azonban már elvesztegette; a Fouché által értesitett angolok hadihajói cirkáltak a francia kikötők előtt. Más választása nem lévén, 1815 julius 15-én, majdnem egy hónappal a waterlooi csata után, a _Bellerophon_ angol hadihajóra vétette fel magát. Előzőleg pathetikus hangu levelet irt az angol régenshercegnek, hogy számüzött Themistokles gyanánt legnagyobb ellenfeléhez fordul s angol földön, az angol törvények oltalma alatt akar megtelepedni.

Az ajánlat elkésett. A _száz nap_ rettegéséből felocsudott bécsi kongresszus már döntött a nagy békebontó sorsa fölött. Valósággal középkori istenitéletet mondott fölötte, a a béke és az emberi nem ellenségének nyilvánitotta s hogy örökre megszabaduljon tőle, számüzte az Atlanti-oceán magányos sziklaszigetére. Őrizetével a kongresszus Angliát bizta meg. Többé Európa földére nem tehette a lábát. Csak az angol partokat láthatta még Plymouth kikötőjében; ott átszállitották a _Northumberland_-ra, amely október 15-én érkezett meg Jamestownba, Szent Ilona szigetének egyetlen kikötőjébe.

Ettől kezdve nagyon szükre szorul a világ Napoleon körül. A szövetséges hatalmak csak nehány hivének engedték meg, hogy számkivetésbe elkisérjék. A férfiak öten voltak mindössze: Bertrand főudvarmester, Montholon államtanácsos, Las Cases gróf, Gourgaud tábornok szárnysegéd és O’Meara, a Bellerophon ir származásu orvosa, aki Napoleon kivánságára helyeztette át magát Szent Ilonára. Bertrandot és Montholont a számkivetésbe feleségeik és gyermekeik is elkisérték. Bertrandnénak Longwoodban még egy fia született, „az első és egyetlen francia, aki az angol miniszterek engedélye nélkül látogatta meg Napoleont“. Velük volt azonkivül Las Cases gróf tizenöt éves fia, akit Napoleon Gourgaud mellett iródeákjául használt és tiz szolga. Ezek a szent-ilonai drámának a főszereplői. A többiek, Sir Hudson Lowet kivéve, akit az angol kormány kormányzói minőségben Napoleon őrizetével bizott meg, csak epizódszerüen jelennek meg hosszabb vagy rövidebb időre a szinpadon.

De ez a kis társaság sem maradt mindvégig együtt. Alig egy év mulva Sir Hudson Lowe eltávolitotta Las Cases grófot és fiát, két esztendő mulva pedig O’Mearát. Mindkettőjüket azzal gyanusitották, hogy összeköttetést akartak létrehozni Napoleon és a külvilág között. Rövid idővel O’Meara után távozott Gourgaud is. A fiatal tábornok, aki harmincnégy éves korában került a szigetre, minden rajongása mellett is, mellyel Napoleon iránt viseltetett, nem birta ki ugy az idegölő rabságot, mint a családos Bertrand, vagy Montholon. Abnormisan viselkedett, valóságos féltékenységi jeleneteket rögtönzött, ha azt hitte, hogy Napoleon valakit nála jobban kitüntet kegyeivel, meghasonlott a kis társaság többi tagjaival s végre el is hagyta a szigetet. Napoleon hajfürtjét vitte magával Mária Lujza számára, aki akkor már Neipperg gróffal élt együtt, cipője talpában pedig urának Sándor cárhoz cimzett levelét. Egyik sem jutott a rendeltetési helyére.

Megérkezése után két hónapig Napoleon _The Briars_ majorságban lakott, Jamestown-tól fél mérföldnyire. Az ezen napokról szóló feljegyzések azt mutatják, hogy fogságának első idejét elég könnyen viselte el. Talán az idegek elernyedése az utolsó félesztendő állandó tulfeszültsége után. Jó viszonyban élt a háziakkal s a házigazda leányának, Betsy Balcombenak a naplója szerint valami poétikus barátságféle is szövődött a világhóditó császár és a magányos szigeten felnőtt angol leány között. A reménytelen rabság tudatára csak akkor ébredt Napoleon, mikor a számára kijelölt végleges lakóhelyre, Longwoodra költözött át.

Longwood a sziget fensikján fekszik. Azelőtt majorság volt s az egyes épületeket hirtelenében alakitották át Napoleon és kisérői számára. Kiválasztásánál döntő szerepet játszott az a körülmény, hogy legnehezebben megközelithető helye a szigetnek. Köröskörül meredélyes szakadékok, melyek között egy alig husz láb széles sziklagerincen lehet a fensikra feljutni. Ha ezt az utat elzárják, a szökésnek ugyszólván a lehetősége is ki van zárva. A fensik szélein állomásozó őrök, akik olyan távolságra vannak egymástól, hogy állandóan érintkezhetnek, messze belátják az oceánt s ha egy hajó tünik fel a láthatáron, rögtön ágyulövés jelzi a közeledését. A fogoly még ezen a körülzárt területen sem mozoghat szabadon. Ha hosszabb sétára indul, vagy ki akar lovagolni, csak az őrizetére rendelt angol tisztek egyikének kiséretében teheti. Börtönének igazi fala pedig a végtelen oceán. Minden törekvés, hogy innét kiszabaduljon, reménytelen és hiábavaló, sőt családja tagjain kivül a külvilággal sem érintkezhetik. Csakhamar be kellett ezt látni Napoleonnak is. Itt kezdődik a szent-ilonai tragédia.

Az örökös rabság tudatát tetézte még az is, hogy az 1816 áprilisában megérkezett Sir Hudson Lowe személyében olyan egyént biztak meg Napoleon őrizetével, akit multja, szük látóköre, ostobaságai méltán gyülöletessé tettek nemcsak Napoleon, hanem a Napoleon-kultuszban élőknek milliói előtt is. Ez a szerencsétlen ember, – mást ugyanis alig lehet mondani róla, – monomaniakusa lett a gondolatnak, hogy ő felel Napoleon személyéért és Európa békéjéért. Feladatát azzal vélte megoldani, hogy hajszálnyi pontossággal követte a brit kormány utasitásait és nem türt el semmit, ami Napoleonnal fogoly mivoltát feledtethette volna. Ebből keletkezett az az elkeseredett, gyakran kicsinyes eszközökkel vivott harc a fogoly és őre között, melyben az utókor itélete szerint az utóbbi maradt alul.

A kormány utasitása az volt, hogy Napoleont ugyanaz a tisztelet illeti meg, amely a brit hadsereg szolgálaton kivüli viszonyban levő tábornokainak kijár. Ezen az alapon Hudson Lowe állandóan hadilábon állt a Napoleon kiséretében levő franciákkal, akik uruk számára a _felség_ cimet követelték és visszautasitották, mikor például meghivót küldött Bonaparte _tábornoknak_ egy ebédre, amelyet egy Indiába utazó elfelejtett nevü angol grófnőnek a tiszteletére rendezett. Az ilyen ebéden való részvétel ugyanis _kijár_ egy szolgálaton kivüli viszonyban levő tábornoknak. Szinte képtelenül együgyü dolgokban, melyeknek emlitése is nevetséges, a kormányzó összeesküvést, szökési kisérletet, vagy államügyet látott és mindent rögtön jelentett is Londonba. Bertrand felesége egy izben Montchenunek, a francia komisszáriusnak, ültetésre való babfajtákat ajándékozott. A babok virága kék, fehér és piros volt. A kormányzó ebben tüntetést fedezett fel a bécsi kongresszus által megállapitott államrend ellen. Egy Poppleton nevü angol tisztet sürgősen elhelyeztetett a szigetről, mert Napoleontól egy tubákos dobozt fogadott el ajándékul. Longwoodnak állandó csapása volt a tömérdek patkány. Erről a nagyfontosságu ügyről azt jelentette feljebbvalójának, Bathurst gyarmatügyi államtitkárnak, hogy a _tábornok_ szolgái tudatosan hagyják elszaporodni a patkányokat, hogy gazdájuknak alkalma legyen panaszkodni és jobb bánásmódot követelni. Mikor Napoleon néhány héten át szórakozásból nyulakra, galambokra és mellesleg megjegyezve, Bertrandné tyukjaira is lövöldözött, álmatlan éjszakái voltak, hogy mi történjék, ha foglya véletlenül egy embert talál megsebesiteni. Ebben az esetben milyen bánásmód jár ki neki? Szabad-e ellene gondatlanságból okozott testi sértésért, vagy emberölésért eljárást inditani? O’Meara távozása után Napoleon nagybátyja, Fesch biboros egy Antommarchi nevü korzikai származásu orvost küldött Szent Ilonára, aki nem tudta megnyerni Napoleon bizalmát. Ezért mikor a császár megbetegedett és orvosi kezelésre volt szüksége, a kormányzóság orvosát, Arnott doktort rendelték ki melléje. Hudson Lowe nem tudott belenyugodni, hogy az orvos Napoleont császárnak nevezte. Hosszu fejtörés után abban állapodott meg önmagával, hogy a betegség tartamára leghelyesebb lesz a _páciens_ cimnek a használata. A tapintatlanságok és tüszurások szüntelen ismétlődésétől eltekintve Sir Hudson Lowe személyileg is gyülöletes volt Napoleon előtt, mert az ellene vivott angol háboruk során nem a regurális katonaság soraiban harcolt, hanem egy korzikai felkelőkből álló csapatnak volt a parancsnoka. Éreztette is vele, hogy nem katonának, hanem bandavezérnek tekinti. Az első három hónap alatt mindössze hatszor beszélt vele, azután megszakitott minden összeköttetést. Sem őt, sem a kiküldött angol tiszteket nem fogadta. Néha napokig nem mozdult ki a házából. A kormányzó ilyenkor kétségbeesett; attól rettegett, hogy Napoleon esetleg már nincs is a szigeten; emberei a kerités mögül és a fürdőszoba ablakain át leselkedtek Napoleonra és kő esett le a szivükről, ha végre megpillantották.

Pedig komoly szökési kisérletről alig lehetett szó. Egy ideig hire járt, hogy kétezer francia emigráns gyült össze a braziliai Pernambucoban s ezek Latapie ezredessel az élükön ki akarják szabaditani Napoleont. Gyorsjárásu gőzösről, sőt tengeralattjáróról meséltek, amely Amerikába szállitja a szökevény császárt. Mindez természetesen csak a fantáziának volt a szüleménye. Ilyen vállalkozásra, ha lehetséges lett volna is, a szent-ilonai fogoly már nem volt alkalmas. Las Cases és Gourgaud próbálkoztak Európába való visszatérésük után, hogy egyes hatalmaknál hangulatot teremtsenek mellette, de eredménytelenül. Csak rémlátás volt, amit a kormányzó a szökésről elképzelt.

Sir Hudson Loweról Európa közvéleménye már régen megalkotta az itéletét. Igaz, hogy végeredményben az angol kormány utasitásai szerint cselekedett, de a keresztülvitel az ő müve volt. Az egyértelmü itéletbe csak Anglia nem tudott sokáig belenyugodni. Egész irodalom keletkezett, amely nemzetközi jogi szempontból magyarázza a kicsinyeskedő rendszabályokat, védi a szent-ilonai fogságot és tisztára igyekszik mosni a kormányzót. Még Longwood klimáját is védik, azzal az indokolással, hogy az nagyon megfelelt a Korzikában született Napoleonnak. A hibás szerintük mindig Napoleon volt, aki parvenü gőgjével nem tudott lemondani az üres császári cimről és a vele járó külsőségekről. Csak az utolsó tizenöt esztendő folyamán, mióta az _entente cordiale_ közel hozta Angliát és Franciaországot, kezdik az angol történetirók is a dolgokat tárgyilagosan megitélni. Az uj idők politikája nem kedvez Sir Hudson Lowenak. Angliában is erkölcsileg elitélt ember lett belőle.

De a kormányzó nem volt az egyedüli hivatalos személy, aki Napoleon őrizetére volt kirendelve. A bécsi kongresszus megállapodása értelmében Ausztria, Porosz-, Orosz-, és Franciaország fel voltak jogositva, hogy a kormányzó mellé _komisszáriusokat_ küldjenek ki, kiknek feladatuk, hogy „Bonaparte állandó jelenlétéről meggyőződést szerezzenek“. Poroszország nem vette igénybe ezt a jogot, de Ausztria kiküldötte Stürmer bárót, Oroszország Balmain grófot, Franciaország pedig Montchenu grófot. Az utolsó alezredes volt Valence-ban, mikor Napoleon ugyanott mint hadnagy szolgált és sohasem tudta megbocsájtani, hogy a korzikai parvenü oly alaposan fölébe kerekedett. Ezek a komisszáriusok voltak Szent Ilonának az operett-alakjai. Napoleon tudomást sem vett róluk, ők maguk nem juthattak el Longwoodba s csak közvetve hallottak a fogolyról valamit. Állandó civódásban voltak a kormányzóval s napirenden voltak a hatásköri összeütközések. Ők egyenjoguaknak vélték magukat, a kormányzó fölöslegeseknek tartotta őket. Hazaküldött jelentéseik örökbecsü darabjai az arisztokratikus diplomácia semmitmondó ostobaságainak.

Ezek voltak Szent Ilona szigetén a szereplők Napoleon körül. A főszereplő állandóan ő maga maradt, aki még fogságában is szüntelenül császárnak érezte és tudta magát. Kicsinyben ugyanaz a szertartás maradt meg amely Párisban vette őt körül. Asztalánál állandóan üresen állott egy szék a császárné számára. Gourgaudnak egyik fő sérelme az volt, hogy Bertrand főudvarmester állandóan a császár asztalánál étkezhetett, ő nem. „Alattvalói“ csak állva jelenhettek meg előtte s csak kifejezett engedelmével foglalhattak helyet. Egyebekben űzte a nagy politikát, ha nem is a maga, a bonapartista gondolat javára.

A Szent Ilonán töltött hatodfél esztendő alatt Napoleon tollba mondotta emlékiratait Talán ezek az emlékiratok, amelyeknek történeti értékét méltán nagyon erősen megtépázták, a legszebb bizonyitékai Napoleon céltudatos és mindenben csak a saját érdekét szolgáló egyéniségének. Az elsőtől az utolsó sorig az ő politikájának, cselekedeteinek az igazolását szolgálják. Nem az van bennük, ami történt és amit maga hitt, hanem amiről azt akarta, hogy mások higyjenek. Épen azért csak a legnagyobb óvatossággal és kritikával kezelhetők.

Majdnem ilyenek a körülötte mozgóknak naplói és emlékiratai is, kezdve Las Casesnak nyolc kötetes munkájától a szent-ilonai angol leányok naiv feljegyzéseiig. Napoleon nagyon jól tudta, hogy minden szem és fül rája tapad s hogy amit mond, nem szük környezetének, hanem az utókornak mondja. Cinikus nyerseséggel nem egyszer meg is mondta környezetének, hogy jegyezzék a szavait, mert minden soruk, amit leirnak, valaha nehéz pénzt fog érni. Tényleg az egy Bertrand kivételével a szent-ilonai fogság összes szereplői, franciák, angolok, francia, osztrák és orosz komisszáriusok egyaránt közzétették naplóikat. Ezek is egy teljesen hamis, a történelmi valóságnak meg nem felelő Napoleont tárnak a szemünk elé. De van nekik még egy hibájuk is. Majd mind arra törekszenek, hogy minél érdekesebb dolgokat mondjanak el, hogy minél jobban előtérbe tolják a saját személyüket és hogy maguknak vindikálják Napoleonnak különösen kitüntető bizalmát. Sorra eltorzitják igy az eseményeket és sorra ellentmondanak egymásnak.

Klasszikus példája ennek Antommarchi egy feljegyzése Napoleonról, aki az elysiumi mezőkről beszél, ahol őt Kléber, Desaix, Bessières, Duroc, Ney, Masséna és Berthier várják, hogy beszéljen velük hadjárataikról és a letünt dicső napokról. Erről a mondásról a többiek, akik pedig ugyancsak szorgalmasan jegyezték Napoleonnak minden szavát, semmit sem tudnak. Montholon ellenben megirja, hogy a kérdéses időpontban Napoleon már egyáltalán nem fogadta Antommarchit. Az egész mondás a mesék országába tartozik. Mégis az egész szent-ilonai tartózkodásból ez ment át legjobban a köztudatba, számtalanszor ismételték, ujra meg ujra megirták, sőt látomások formájában meg is festették. Hiába, a valóságnál a költészet mindig jobban megkapja az emberek fantáziáját.

Legkevesebbet Napoleonnak az utolsó hónapjairól tudunk. Las Cases, O’Meara, Gourgaud már elhagyták a szigetet; a régiek közül már csak Montholon és Bertrand voltak Napoleon mellett. Antommarchit Napoleon ki nem állhatta, Arnott dr. csak esetenkint látogatta meg, Bertrand pedig nem vezetett naplót. Csak nagyjából tudjuk, hogy régi gyomorbetegsége 1820 végétől kezdve vett erőt rajta. Jellemző, hogy panaszait nem akarták elhinni. Antommarchi mosolygott és mosolyával nem egyszer felbőszitette a fogoly császárt; Sir Hudson Lowe szinlelést gyanitott, amellyel Napoleon csak kedvezéseket akar kierőszakolni; Arnott dr. pedig még április elején is kielégitőnek tartotta a _páciens_ állapotát. Diagnozisa májbetegség volt, pedig minden valószinüség szerint a gyomorrák, amely atyját is sirba vitte, hatalmasodott el Napoleonon. Csak Napoleon volt tisztában az állapotával. Február 15 és április 25. között tollba mondta a végrendeletét; közben, április 18-án intézkedett, hogy halála után a testét boncolják fel; néhány nappal később pedig a felravatalozásáról rendelkezett.

Környezete csak május 3-án kezdte látni, hogy a vég közeledik. Este Vignali abbé, akit Fesch biboros küldött Szent Ilonára, feladta neki a halotti szentségeket. Másnap megkezdődött az agónia. Nem beszélt, csak szaggatott szavak hagyták el az ajakát. A szél, amely állandóan söpörte a fensikot, ezen a napon viharrá erősödött és egész sor fiatal fát tépett ki gyökerestől Longwood körül. A vihar következő nap, május 5-én is szakadatlanul dühöngött. Este 6 óra tájban a császár megszólalt: „_hadsereg_“ és utána elköltözött az élők közül.

Végrendeletében Napoleon azt kivánta, hogy a „Szajna partján temessék el, a francia nép körében, melyet oly nagyon szeretett“. Kivánsága nem teljesült, Longwood közelében temették el két füzfa tövében, a sziget egyik legmagasabb pontján. Koporsója körül mégegyszer kitört a harc kisérői és a kormányzó között. Bertrand és Montholon a _Napoleon_ nevet akarták rávésetni a koporsóra, Sir Hudson Lowe a _Bonaparte tábornok_-hoz ragaszkodott. A vitát ugy oldották meg, hogy jeltelen koporsóban helyezték örök nyugalomra.

A nyugalom nem volt örök. Évek multával, mikor feledésbe mentek a harcok sebei, Franciaország Napoleon tetemeit visszakövetelte magának. Hadihajó ment érte, hogy hamvait elhozza pompájának, ragyogásának szinhelyére, Párisba. Porai az invalidusok dómjában pihennek. Emléke azóta a történelemé, körötte pedig fonódnak, szövődnek a legendának aranytól csillogó szálai…

AZ ŐRÜLT KIRÁLY NYOMAIN.

A bajor Alpesek egyik legfestőibb pontján, közel a tiroli határhoz, ahol a Lech vize kiszabadulva a hegyek szakadékaiból, ezüstösen csillogva kanyarog észak felé, emelkedik Neuschwanstein vára. Csodálatosan bizarr, szinte szinpadi hatásokra emlékeztető alkotás. Az alaprajza a Wartburgé, de a kivitele teljesen modern. Tornyok, erkélyek, merész bástyafalak, bent fantasztikus motivumokkal diszitett folyosók, pazar, szinte barbár fényüzéssel diszitett szobák, melyekben szobrok, képek, himzések formájában szüntelenül Wagner operáinak motivumai térnek vissza. A szobák sorában egy mesterséges cseppkőbarlang és egy olyan trónterem, amely tömegek befogadására épült, de embert esztendőkön keresztül egy őrült királyon kivül nem látott. Husz méter hosszu, tizenkét méter széles és tizenhárom méter magas. Az Isten kegyelméből való királyságnak legtulzóbb szimbolizálása. Boltozatán a nap, hold és csillagok, padlóján mozaikból kirakva a föld különböző állatai. Egyik oldalon fent a világ nagy törvényhozói, másik oldalon Mózes a tizparancsolattal; az apsis felső részén Krisztus, a világ legfőbb törvényhozója, alatta a hat szentté avatott király. Ezek előtt magányosan a trón emelvénye, ahol csak a királynak van helye. Minden egyéb halandóé lent van a kupola alatt, ahol a mozaik-állatok tarkállanak.