Part 4

Frigyesnek más volt az esete. Származására német volt, viselte a római császári cimet, de más volt a müveltsége, más volt a világfelfogása és politikája és mások voltak az eszközei. Ő is harcban állott a pápákkal, mint IV. Henrik, vagy nagyatyja, Barbarossa Frigyes. De mekkora különbség választja el őt IV. Henriktől, aki megjárta Canossát, vagy Barbarossától, aki a pápa kengyelét tartotta! A középkornak talán egyik legdrámaibb jelenete, mikor VII. Gergely megtöri az ostyát és felét azzal a szóval nyujtja át Henriknek, hogy az Isten nyomban halállal sujtsa azt, akinek nem tiszta a lelkiismerete és – Henrik nem meri a szent jelvényt ajkához érinteni. Mennyire más az a II. Frigyes, aki az egyházi átok idején arab bölcselőkkel vitázik a hit igazságairól és vádoló körleveleket intéz az európai udvarokhoz. A levelek hatása helyenkint különböző lehetett, – az angol és francia királyok örültek a viszálynak, – de mindenfelé olvasták és bizonyára megvitatták őket. Más külsőségek is mutatják, hogy Frigyes mennyire más, mint elődei. Azok északról délnek indulva akarják Itáliát meghóditani. Ő igazán Olaszországban és annak is a déli szigetén, Sziciliában van otthon. Környezete is egészen más, mint a régi császároké. Németek mellett olaszok, franciával átitatott normannok, arabok, zsidók. Marcona harcosok mellet bölcselők, jogtudósok, természetvizsgálók, költők és irók. Kancellárja Pier delle Vigne volt, Aristoteles első olasz forditója. A palermoi udvarban az arab tudósok könyveit ismerték és olvasták. Frigyes alapitotta a nápolyi egyetemet és gazdagitotta a világhirü salernoi orvosi fakultást. Könyvet irt a solymászatról, amely őt az állati szokások éles megfigyelőjének mutatja. Szerette a müvészetet és költészetet. Udvarában a harcok közepette provencei mintára költői iskola keletkezett s a Dante előtti korszak olasz irodalmát főleg ez az iskola képviseli. Maga Frigyes és természetes fiai, Enzio és Manfréd is verseltek olasz nyelven. Az olasz nyelv, amelyet azelőtt egész Itáliában elrontott latinnak tekintettek, az ő udvarában emelkedett tájszólásból a _lingua cortigiana_ magaslatára. A germán császárok sarja délen igy lett egy uj nemzeti nyelvnek és irodalomnak egyik megalapitója és istápolója.

Frigyesnek az életmódja pazar volt és fényüző. A németek, akik akkoriban még alig ismerték az igazi gazdagságot és pompát, bámultak, valahányszor a császár országukban megjelent. „Ezüst kürtös ethiopiai négerek, mór táncosok, szemfényvesztők, tevék, oroszlánok, párducok, fehér medvék és elefántok,“ mindenekfelett pedig csodaszép keleti asszonyok voltak a császárt kisérő menetben. Még ragyogóbb volt az udvara palermoi otthonában s ennek az udvarnak az az ember volt a középpontja, akiről azt irja az egykoru krónikás, hogy jelentéktelen alaku, vörös, kopasz és rövidlátó. Ha rabszolga volna, nem adnának érte kétszáz drachmát. De császár volt és tudott császár lenni. Testi fogyatkozásait fölényes szellemi tehetség pótolta.

A légkör, melyben nevelkedett és élt, Frigyest szkeptikussá tette. Egész sereg mondása maradt fenn, mely hitetlenségét árulja el és a maga idejében bizonyára borzalommal töltötte el a jámbor lelkeket. Az Isten világi kardjának hordozójától bizonyára különösen hangozhatott a mondás, hogy Jézus Krisztus, ha Sziciliát ismerte volna, hihetőleg nem a kopár Judeát választotta volna tevékenységének szinteréül. Furcsa az a mondása is, amelyet egy barátra alkalmazott, aki a pápai átkot prédikálta ellene:

– Hagyjátok ezt az embert, mártir szeretne lenni, de általam nem éri el a célját.

De Frigyes minden szkepszise mellett sem volt közönyös. Ellenkezőleg: érvelt, vitatkozott és kereste az igazságot. Csak utjai és módjai voltak szokatlanok. Szabadgondolkodó volt egy korban, amely nem ismerte a szabad gondolatot.

Lelki momentumokat nagyon nehéz rárakni a mérleg serpenyőjére, de amennyire cselekedeteiből meg lehet itélni, Frigyesnek mindenben az volt a törekvése, hogy kiegyenlitse azt az előnyt, amely az évszázados harcban a pápaság javára mutatkozott. A pápaság tulsulyban levő szellemi hatalma ellenében laikus tudományt, müveltséget és müvészetet akart teremteni. Ezt szolgálta a salernoi és nápolyi egyetem, ezért szervezte meg legelsőrangu emberekkel kancelláriáját, ezért szervezett hivatásos tisztviselőkkel polgári közigazgatást és vitte bele a nemzeti nyelvet ugy Németországban, mint Sziciliában a törvénykezésbe és közigazgatásba. De még a célok is csak látszólag azonosak nála és elődeinél. Azok még vakon hittek a _két kard_ eszméjében, melyet a pápaság és császárság formájában Isten rendelt a világra. Pápa és császár fejei az egyházi és világi hierarchiának, mely piramis gyanánt emelkedik fel és csucsosodik ki Isten földi helytartójának személyében. Az elődök csak személyeket láttak, akik egy felsőbb hatalom rendelése szerint állottak függési viszonyban egymáshoz. Frigyes az első uralkodó, akinél megjelenik az _állami gondolat_.

Nem csoda, ha ez a rendkivüli ember szokatlanul nagy hatást gyakorolt kortársaira és az utókorra egyaránt. Még leginkább ellenséges birálói sem vonják kétségbe, hogy nem közönséges emberi tulajdonságok rendkivüli tehetséggel és akaraterővel párosulva találkoztak benne. Nincs középkori uralkodó, aki oly sokféle minőségben jelent volna meg a világ előtt, mint ő és akit oly sokféle szempont szerint lehetne megitélni. Harcos volt és költő. Törvényhozó volt és müvész. Legyőzője volt a városoknak, de előmozditója a városi kulturának. Tudományokban előtte járt kortársainak, de hitt a csillagjósokban. Prédikált a pisai dómban, de cinikus élceket faragott az egymással vetélkedő vallásokról. Szkeptikus volt, de országaiban üldözte az eretnekeket. Barátkozott a muzulmánokkal és harcban állt a pápákkal. Olyan hangon beszélt az egyház romlottságáról, mint még előtte uralkodó soha, a pápák pedig hirdették, hogy nagyobb érdem Frigyest leverni, mint a szentföldet a hitetlenektől elragadni. Epikureus volt, de világnézletet képviselt s a reneszánsznak volt az előfutára. Korát azzal a megdöbbentő tapasztalattal gazdagitotta, hogy az egyházi átok alatt világi uralkodónak nem kell feltétlenül összeomlani. Mégis tragikus hős volt, mert mindig a legmagasabb ponton, közvetlenül a siker előtt omlottak össze reményei. Tragikus hős volt, akit neve és atyáinak öröksége belekényszeritett egy alapjában véve meddő és eredménytelen küzdelembe. Tragédiáját még fokozta családjának hirtelen és teljes pusztulása. Tizennyolc esztendővel a halála után unokája, az utolsó Hohenstaufen, Nápolyban a vérpadon végezte életét.

Egyéniségét, gondolkozását vérmérsékletét és kulturáját illetőleg Frigyes inkább olasz volt, mint német. Sziciliát jobban is szerette Németországnál. Mégis ő volt az utolsó középkori német császár, aki az egyetemes császári gondolatot teljes ragyogásában képviselte. De ő volt egyuttal az első uralkodó, aki modern államot akart teremteni. Ez a kettős szerep adja meg a jelentőségét a históriában. Ezért maradt meg az emléke erősebben, mint a többi kortársaié. A palermoi kripta már régen bezárult fölötte, mikor alakja még mindig foglalkoztatta az utódok fantáziáját. Sziciliában századokon át élt a _gran Federigo_ emléke, akinek ideje alatt a szigetország virágkorát élte. Dante poklának tizedik körében égő sirba temette az eretnek császárt, Németországban ellenben sokáig egyáltalán nem hitték halálát és várták a visszatérését. Mikor nem jött meg, a mondák hőse lett belőle, a legendás császár, aki nem halt meg, csak alszik a Kyffhäuser sziklája alatt, hogy majdan ujra megjelenjék a régi császárok pompájának teljességében.

MARINO FALIERI.

A káprázatos doge-palota sok százezer látogatója között alig van egy is, akinek emlékezetében nem maradt volna meg egy név, Marino Falieri dogénak a neve, akit a köztársaság elleni árulásért nyilvánosan lefejeztek. A történelem páratlan eseteinek egyike: egy államfő, aki összeesküvést sző a saját országa ellen s akit rendes birói tárgyalás után kivégeznek. A palota udvarának lépcsőjén ma is mutogatják azt a helyet, ahol a kivégzés történt, ma is mutogatják a doge _állitólagos_ börtönét, egy ablaktalan, sötét kis helyiséget, amelyben kinyujtózni is alig lehet és a dogék arcképeinek sorozatában ma is megvan az a fekete folt, amelynek helyére Falieri képének kellett volna kerülni, ha nem vétett volna sulyosan hazája ellen.

Velence történetének ez a nagy tragédiája már csaknem hatszáz esztendeje játszódott le s a tragédiának sok részletét titokzatosság boritja. A hosszu századok alatt a valóság a legendának ezer meg ezer szálával fonódott össze és a krónikások, akik csak később irták meg a kivégzett államfő históriáját, már maguk is nagyrészt elbeszélésekből és szájhagyományokból meritettek. Legenda és valóság már náluk is összeolvadt és mi, akik elsősorban rájuk vagyunk utalva, az igazságot nagyrészt csak következtetések utján közelithetjük meg.

A rettenetes véget ért doge Dandolo Andrea halálával, 1354 végén lépett Velence trónjára. A trón kifejezés helyes, mert bár Velence köztársaság volt, első tisztviselője a külső hatalomnak annyi jelvényével volt felruházva és személyét akkora pompa vette körül, hogy abban az igazi koronás főkkel is méltán vetekedhetett. Uralkodói cimei voltak, méltóságát nem meghatározott számu esztendőkre, hanem életfogytiglan viselte, koronaszerü föveget is tettek a fejére, csak gondosan ügyeltek arra, hogy – hatalma ne legyen. Ez időben, a XIV. század derekán, Velence alkotmányának fejlődése nagyjában már befejeződött és az igazi hatalmat, amely azelőtt az egész nép és a doge kezében volt, a nagy tanácsban képviselt arisztokrata családok, Velence patriciusai ragadták magukhoz. A _nagy tanács_, a világnak ez a legfényesebb köztársasági parlamentje, eredetileg választott testület volt, amelybe egyformán bekerülhetett nobili, polgár és közember, ha a többiek bizalma személyében összpontosult. A nemességnek inkább csak vagyonon, tekintélyen alapuló előjoga volt, hogy elsősorban az ő kebeléből választották a tanács tagjait. A XII. és XIII. század során azonban a patriciusi családok, meglehetősen heves küzdelmek után, a többi csoportokat egymásután kiszoritották és egy 1298-ban meghozott törvény, amely _serrata di Maggior Consiglio_ (a nagy tanács bezárása) néven ismeretes, a gyakorlatban kizárólag kétszáz patriciusi családra korlátozta a nagy tanács tagsági jogát. Kivül maradtak az alkotmányon még az ujabb keletü nemesi és a gyakran óriási vagyonnal rendelkező plutokrata családok is, amelyek az uralkodó frakcióval még nem olvadtak össze teljesen. Ezek később _per grazia_ voltak a nagy tanácsba felvehetők, ha legalább negyvenezer aranyat fizettek hadviselési célokra az állam kasszájába. A politikai hatalomnak ilyeténképen kevesekre való korlátozása után 1315-ben megkezdődött annak az anyakönyvnek a vezetése, amely később _aranykönyv_ néven magában foglalta mindazoknak a névsorát, akik jogosultak voltak a nagy tanácsban való megjelenésre és társtulajdonosai voltak Velence állami szuverénitásának.

A köztársaság arisztokratikus jellegü átalakulásával párhuzamosan haladt a doge hatalmának korlátozása is. Eredetileg a doge méltósága örökletes volt az egyes családokban, a doge társuralkodót vehetett maga mellé, aki rendesen utóda is lett, vezére volt a hadseregnek és főparancsnoka a flottának, döntött a béke és háboru kérdésében és a külfölddel szemben formailag és tényleg egyaránt képviselte Velencét. Később általánossá lett a választás; először közfelkiáltással, amelyben az egész nép résztvett; azután a választás szavazás utján történt, már szükebb körök részvételével; a további fejlődés folyamán a választás az egyes kerületek és a Velencéhez tartozó községek tribunjaira és szénioraira ruházódott át, végül ezt a funkciót is a nagy tanács ragadta magához. Választás alkalmával a doge az ugynevezett kapitulációkban mindig uj meg uj korlátozásoknak volt kénytelen eredetileg széleskörü hatalmát alávetni és a külső pompa mellett is, amely szüntelenül növekedett, jogkörét mindinkább meg kellett osztani tanácsosaival, a különböző biróságok és hatóságok fejeivel. Végezetül a legnagyobb pompával képviselte a _serenissima signoriát_, de igazi hatalma, hacsak nem tartozott a nagyon kiváló kevesek közé, akik minden körülmények között érvényt tudnak szerezni személyüknek, teljesen megszünt. Tanácsosai nélkül egy lépést sem tehetett, külföldi követet egyedül nem fogadhatott, tisztviselőt ki nem nevezhetett, sőt a nagy tanács engedelme nélkül nem is nősülhetett. Az arisztokratikus köztársasági alkotmány a legnagyobb körültekintéssel gondoskodott arról, hogy a hatalom soha egyes emberek, sőt egyes csoportok kezébe se kerülhessen. A nobilik, akik a népet lassankint teljesen kizárták az alkotmányból, rettegtek tőle, hogy ők is azoknak az olasz városi köztársaságoknak a sorsára jussanak, amelyek egy-egy szerencsés hadvezér, vagy kalandor ügyessége folytán abszolut fejedelemségekké alakultak át.

A doge választásánál teljesen ezek a szempontok uralkodtak. Velencében, az arisztokratikus alkotmány idejében nem ugy választották a dogét, mint másutt a köztársaság elnökét vagy a város podestáját, ahol egyszerüen a többségre szert tett pártnak a jelöltje került az első tisztviselőnek diszes székébe. A dogeválasztás szertartásos, nehéz és körülményes eljárás volt, amelynek minden részlete raffinált ügyességgel volt kidolgozva és elsősorban arra irányult, hogy még pártok se képződhessenek, amelyek esetleg kisérletet tehetnének a többiek leigázására. A pápaválasztó konklávé nem mulja felül a doge választását óvatosságában és a legkisebb részletekre kiterjedő, pontosan körülirt szabályaiban.

A választás a nagy tanácsnak harminc évnél idősebb igazolt tagjait illette meg, de ezek jogukat csak közvetve, sőt sokszorosan közvetve gyakorolhatták. Egy nagyon modern politikai kifejezéssel élve ők is legfeljebb csak ősválasztóknak voltak tekinthetők. Ha a nagy nap elérkezett, a nagy tanács üléstermében összegyültek az ősválasztók. A testület legfiatalabb tagja átment a Szent Márkus bazilikájába. A templomból kijövet kézen fogta az első gyermeket, aki a téren elébe akadt és magával vitte az ülésterembe. Megérkezése után megkezdődött a nehéz választási eljárás. Először annyi golyót dobtak egy bársony sapkába, ahány patricius volt a teremben, – a golyók között harminc aranyból, a többi, ezüstből. Azután lassan elkezdték olvasni a jelenlevők névsorát és a gyermek minden névnél kihuzott egy golyót. Aki ezüst golyót kapott, kiment a teremből, akinek arany golyó jutott, visszamaradt. Ezek a gyermek közremüködésével ismét sorsot huztak és számuk igy kilencre redukálódott. Az igy kisorsolt kilenc patricius egy kis bizottsági terembe vonult, amelynek ajtajait lezárták; egyikük sem hagyhatta el a termet addig, mig fejenkint legalább hét szavazattal nem jelöltek ki negyven személyt a nagy tanács tagjai közül, akikre a további eljárás hárult. Ez a negyven ismét kisorsolt a saját kebeléből tizenkettőt, akik viszont legalább kilenc szavazattal huszonötöt választottak a nagy tanács tagjai közül. A huszonöt sorsolás utján ismét leolvadt kilencre s e kilencnek mindegyike megnevezett ötöt, összesen tehát negyvenötöt. Ez a negyvenöt ismét sorsot huzott és számát ezen az uton tizenegyre redukálta. A tizenegy közül az első nyolc fejenkint négy, a többi három pedig fejenkint három, összesen tehát negyvenegy patriciust jelölt ki _valóságos_ dogeválasztónak. De ez a negyvenegy is csak akkor választhatott tényleg, ha a nagy tanács a kijelölést nyilt ülésben approbálta.

A kilencszeres választás és sorsolás megejtése után a negyvenegy választó misét hallgatott és a szentlélek segitségét kérte munkájához, azután a nagy tanács előtt esküt tett, hogy arra adja szavazatát, akit legjobb meggyőződése szerint legérdemesebbnek tart a nagy méltóságra. Utána bezárkóztak egy terembe és irott szavazócédulákkal megejtették a választást. A szavazócédulákat felolvasták és minden névnél vitát lehetett inditani, hogy a név viselője alkalmas-e arra, hogy Velence legnagyobb méltóságának viselője legyen. Doge csak az lehetett, akire folyton megismételt szavazások után legalább huszonöt szavazat esett. Ha ez megtörtént, megnyiltak a terem ajtajai, küldöttség ment az uj dogeért, akit a Márkus templomba vezettek s ott a népnek bemutattak:

– Questo xe missier lo Doxe, se ve piaxe!… Ez a dogétek, ha akarjátok!

Az alkotmány megváltozásához képest később ez a hagyományos formula, amely a népfelségnek volt az elismerése, elmaradt és a bejelentés két szóra szoritkozott:

– Ezt választottuk!

A dogeválasztókat az eskün kivül, hogy a legérdemesebbre adják szavazatukat, még egy fogadalom kötötte: ha olyasvalakit emelnének trónra, aki az időben nem tartózkodik Velencében, nevét nem árulják el addig, mig velencei területre nem lép, nehogy idegen földön valami merénylet történjék ellene, vagy valamelyik ellenséges hatalom foglyul ejtse az uj államfőt. Semmiesetre sem volt fölösleges óvatosság a középkor zavaros viszonyainak közepette.

Ez történt Marino Falieri esetében. Az uj doge, akit ezen a körülményes módon megválasztottak, mint Velence követe Avignonban tartózkodott, IV. Ince pápa udvarában. Titkos megbizatással Stefanello titkár ment érte. Megérkezéséig Velencében az államtanács vitte az ügyeket. Mindenki feszült érdeklődéssel várta az uj dogét, akinek személyét egyelőre titokzatosság boritotta. Csak mikor Veronát elhagyta, került a neve nyilvánosságra. Tizenkét nobili ment elébe, hogy üdvözölje és Chioggiában várta a _Bucintoro_, Velence legpompásabb gályája, amelyről a dogék a _tenger királynőjét_ szokták eljegyezni az Adria vizével.

Falieri, aki 1354-ben 66 esztendős korában került a dogei méltóságba, Velence egyik legrégibb, bár nem leggazdagabb családjából származott. Ősei már a tribunok között szerepeltek, akik valaha a dogékat választották. Ő maga már fiatalon nagyon előkelő állásokat töltött be, több izben tagja volt a tizek tanácsának s mint ilyen egy másik társával együtt 12.000 arany hitelt kapott, hogy a Tiepolo-Quirini összeesküvés elmenekült vezetőit eltegye láb alól. Azután Negroponte kapitánya, majd egymásután Lesina, Brazza, Chioggia, Treviso és Padova podestája lett. 1344-ben Velence követe volt VI. Kelemen pápánál, 1350-ben Genuában, 1351-ben és 1353-ban _Zenggben Nagy Lajos királynál;_ ugyanezen évben Prágában IV. Károly császárnál, megválasztásakor pedig IV. Ince pápánál képviselte hazáját. Ezek az adatok mutatják, hogy Velence legavatottabb diplomatái közé tartozhatott, akinek nagy élettapasztalattal és nagy emberismerettel kellett rendelkeznie. Sorra azokat a követi állásokat töltötte be, melyek a korabeli velencei politika szempontjából a legfontosabbak voltak. Kétszer nősült, második felesége, aki közvetve nagy szerepet játszott szomoru sorsában, Gradenigo Lodovica volt, aki 40 éves kora mellett is még mindig szépségnek számitott. A későbbi krónikások a dogét erős, határozott embernek rajzolják, aki mindig tudatosan tört céljai felé. Temperamentuma nem egyszer elragadta, igy 1339-ben trevisoi podesta korában, a püspököt, aki egy körmenetnél nagyon megvárakoztatta, nyilvánosan arcul ütötte. Népszerüsége nagy lehetett; erre enged következtetni az a körülmény, hogy választása – ami ritka kivétel volt Velencében, – egyhangulag történt.

Az ünnepélyes bevonulásnak október 5-én kellett megtörténni. Talán meg is történt minden akadály nélkül és Falieri épen ugy elfoglalta trónját a bazilikában és a palotában, mint elődei s csak a legenda volt az, amely megérkezését szerencsétlen előjelekkel szinezte ki. Hirtelen olyan sürü köd ereszkedett a tengerre, – október 5-én Velencében! – hogy semmit sem lehetett látni s a _Bucintoro_ nem a Riva della Paglián kötött ki, ahol a dogét várták, hanem a Piazzetta két oszlopa között, ahol a gonosztevőket szokták kivégezni. Partra léptekor megbotlott: bukással jutott Velence kövére.

Velence válságos napokat élt Falieri kormányzásának kezdetén. Javában folyt a genuai háboru és Nagy Lajos is hadra készült, hogy visszavegye Dalmáciát. November 4-én a genuai flotta Doria Paganino admirális vezetése alatt meglepte a velencei gályákat Portolongo kikötőjében és teljes győzelmet aratott rajtuk. A velencei hajóhad megsemmisült és 5000 ember került fogságba. Velence hatalma nem tört ugyan meg, az arzenál lázas sietséggel épitette az uj hajókat és már 1355 elején a velencei gályák ismét harcoltak a Levante vizein, – de a fenyegető magyar háboru tanácsossá tette a Genuával való egyezkedést. A signoria Milano utján nagy váltságdijat ajánlott fel a foglyokért és hajlandónak nyilatkozott a béketárgyalásokra, amit IV. Károly császár is, aki épen Olaszországba jött, hogy a pápával magát megkoronáztassa, melegen támogatott. De a tárgyalások befejezését Falieri már nem érte meg, mert belekerült abba az összeesküvésbe, amely bukása és halála révén legerősebben foglalkoztatta kortársainak és az utókornak képzeletét.

A krónikások az összeesküvés eredetét személyi okokra vezetik vissza. A doge fényes ünnepélyt adott palotájában, amelyen a velencei nemesség legnagyobb része hölgyeivel együtt megjelent. Feleségének, a _dogaressának_ kiséretét a város legelőkelőbb asszonyai és leányai alkották. Egy fiatal nobili, Steno Michele, a negyvenek tanácsának elnöke, aki később maga is doge lett, ez alkalommal tulságos szabadságot engedett meg magának az egyik hölggyel, egyes krónikások szerint magával a dogaressával szemben, miért a doge őt az ünnepélyről kiutasitotta. Steno a nagy tanács termén keresztül távozott és távozásakor a dogét becsmérlő szavakat irt a trónszék karfájára:

„Marin Falier dalla belle mujer lu la mantien e altri la galde… Marino Falieri magának tartja a szép asszonyt és mások élvezik.“

A doge a tanácstól elégtételt követelt a sértésért, de a birák az előkelő Stenot csak enyhén itélték el, egyesek szerint egy hónapi börtönre, mások szerint hat hónapi börtönre és két évi számüzetésre. A doge elégedetlen volt az itélettel, amely véleménye szerint nem védte meg eléggé méltóságát és elhatározta, hogy elégtételt vesz a büszke patriciusokon. Igy fogamzott meg benne a gondolat, hogy összeesküvést szervez, leöleti a nemesség fejeit, megdönti a köztársasági államformát és egyeduralmat alapit Velencében.

Akármennyire hirtelen haragu és indulatos természetü lehetett is Faliero, alig lehet elképzelni, hogy ő, a tapasztalt diplomata, aki egy életet töltött az állam szolgálatában, egyedül ebből a személyi sértésből kifolyólag ragadtatta volna magát a vészes elhatározásra. Ugy látszik, ezt érezték a krónikások is, mert némi változással mindegyik azt irja, hogy ördögi sugallat, vagy az ördög által inspirált nagyravágyás müködött közre cselekedetében. Másként nem tudják megmagyarázni, hogy az állam feje épen a legnagyobb veszély idején idézzen fel polgárháborut és szervezzen összeesküvést kizárólag egyéni céljainak megvalósitására.

Mások az inditó okot másként, még egyszerübben irják meg. Részleteket nem közölnek, csak azt irják, hogy több fiatal nemes megsértette a dogét; egyik szerint becsmérlő szavakat firkáltak a palota falaira. Egyetlenegy, Caroldo irja azt, hogy a valódi okot nem lehet tudni, de az a hir van elterjedve, hogy a doge terveibe Padova urai és _a magyar király is be voltak avatva_. Másutt nincs nyoma, hogy Lajos király tudott volna Faliero készülő összeesküvéséről, bár épen ebben az időben a magyar politikának nagyon erős békés és háborus összeköttetései voltak Olaszországgal, különösen Nápollyal és Velencével.