Part 3

Ha ezt keressük Dantéban, a nagyon kevés költő közé tartozik, aki még ma is velünk, bennünk él. Egyetemes emberi jelentőségében legfeljebb Homeros, Shakespeare és Goethe még hozzá fogható. Világnézlete, skolasztikus bölcselete régen a multé, amit a valóság erejével ható viziójában megrajzolt, nem rémit bennünket, de koncepciója, mint legnagyobb költői alkotás, teljesen ismerős és alig van költő, kinek több képe, alakja állandóan élne képzeteinkben, mint neki. A három vadállat, mely az erdőben üldözi, Vergilius, a pokol kapuja, Paolo és Francesca, a pokolnak egyre szükülő és borzalmasságban növekvő körei, a tüzeső, a jajgató fák, a vérben főtt zsarnokok, az örök jégbe fagyott gyilkosok, Ugolino, a purgatórium lágyabb szinei, Beatrice felmagasztalása s a ragyogó égnek kilenc szférája, a _primum mobile_-ban székelő istenséggel, mind ismerősek még azok előtt is, akik talán Dantet sohasem olvasták.

Másik próbáját is lehet ejteni Dante máig élő voltának. Ismét Homeroson, Shakespearen és Goethen kivül nincsen egyetlen iró, akinek annyi mondása élne még ma is szálló ige formájában, mint neki, Olaszul lehet idézni őket, annyira ismerősek. Az első ének bevezető sora:

_Nel mezzo del cammin di nostra vita…_[2]

A harmadik ének elején a Pokol kapujának borzalmas felirása:

_Per me si va nella città dolente,_ _Per me si va nell’eterno dolore,_ _Per me si va tra la perduta gente._ – – – – – – – – – – – _Lasciate ogni speranza, voi che entrate._[3]

Francesca felelete Dante kérdésére:

_Nessun maggior dolore,_ _Che ricordarsi dal tempo felice_ _Nella miseria._[4]

Épen olyan ismerős a tömörségében mindent megérzékeltető sor, mely elmondja, hogy Lancelot históriájától megejtve, Paolo és Francesca, hogy gyultak egymás iránt bünös szerelemre:

_Quel giorno piu non vi leggemmo avante,_[5]

vagy a régi szerelemnek felébredése Beatrice iránt:

_D’antico amor senti la gran potenza,_[6]

vagy a büszke sor:

_L’animo, che vince ogni battaglia_[7]

A magyar idézetek az utolsó kivételével Babits forditásai.

Ezek csak nagyon szórványos szemelvények, de ha csak erre a kevés képre és idézetre gondolunk is, vajjon hány költő mondhatja el magáról, hogy hatszáz esztendő multával ennyi is marad meg belőle élőn, elevenen és üdén.

Dante a géniusznak biztonságával érezte és tudta, hogy nemcsak kortársai, hanem számtalan késői nemzedék számára ir. Számtalan idézettel lehet bizonyitani a szinte korlátlan önbizalmat s annak tudatosságát, hogy egyedülállót és örökéletüt alkotott. Erre vall már, amit a Vita nuova végén mond Beatricéről, hogy olyant ir róla, aminőt még nőről nem mondtak soha. Ugyanezt az érzést fejezi ki a büszke sor:

_L’aqua, che io prendo, giammai non si corse_[8]

A számüzött tudja, hogy a pártok harcában egyedül áll, de ez a büszkesége:

_si ch’ a te fia bello_ _Averti fatta parte per te stesso._[9]

A Pokol XV. énekében néhai tanitómesterével, ser Brunettoval jósoltatja meg magának majdani hirét, dicsőségét:

_Ed egli a me: Se tu segui la tua stella,_ _Non puoi fallire a glorioso porto_ _Se ben m’accorsi nella vita bella._[10]

Természetes, hogy egy olyan nagyszabásu költői alkotásban, mint az Isteni szinjáték, az egyes részeknek nagyon különböző a vitalitásuk és nagyon különböző az értékelés módja is, ahogy az egymást követő nemzedékek Dantet megitélték. Kortársai sokoldaluságát, teologiai, földrajzi, csillagászati tudásának gazdagságát, az események széleskörü ismeretét, rendszerének tökéletes voltát és allegoriáinak mélységét csodálták nála leginkább. Erre utal a jellemzés is, melyet Villani adott Danteról halála évében. Ezeket fölébe helyezték müvészetének. Inkább a skolasztikus tudóst látták benne, aki summáját adta az akkor ismert tudásnak, mint költőt s a részletek kommentálása fontosabb lett, mint az egésznek átértése. Tekintélye azonban kétségtelen volt s hire beszárnyalta egész Italiát. Firenze, amely számüzte őt, alig egy-két évtizeddel halála után már tanszéket állitott Dante magyarázatának s Boccacciót szerződtette első tanárául. Az Isteni szinjáték mágikus könyv hirébe került és kétes esetekben, lapjait felütve, akár a Sybilla könyveit, vagy a bibliát, jóslásra használták.

Mégis a reneszánsz volt az, amely Dantet költői mivoltában helyezte igazán magas piedesztálra s a legnagyobb költőt és az olasz irodalmi nyelv megalapitóját tisztelte benne. A reformáció és ellenreformáció századaiban sülyedni látszott Dante megértése. A középkori misztikus idegen volt a racionalistáknak, a müvész a képrombolóknak, viszont a papság sem rajonghatott a keresztény gondolatnak egy olyan képviselőjéért, aki az összes megénekelt pápák közül csak egynek juttatott helyet a paradicsomban, de annál többnek osztotta ki a pokol válogatott gyötrelmeit. Az ellenreformációnak a katholicizmusa is, mely a tridentinum óta a jezsuita fegyelemnek a jegyében állott, más volt, mint a középkornak misztikummal és viziókkal teli világa, vagy a reneszánsznak az antikot a modernnel vegyitő müvészi szelleme. Épen ugy nem érthették meg Dantet azok a korok, melyek az irodalomban a precieuseködést teremtették meg, az épitészetben pedig román bazilikák, karcsu kampanilék és gotikus dómok helyett barokk templomokat alkották.

Danteval is az történt, ami nagy szellemekkel történni szokott. Utólag mindenki magáénak akarja vallani. Voltak, akik látnok helyett hitvitázót kerestek benne és voltak protestáns magyarázói, akik a pápák elleni kifakadásai miatt heretikusnak, a reformáció pedáns előfutárának, sőt szocialistának igyekeztek feltüntetni. Pedig Danteban egyáltalán semmi sincs a szabadgondolkodóból. A pápákat, akiket büntet, azért bünteti, mert az egyház és az isteni rend ellenségeit látja bennük. Ha ellensége volt is a pápák világi uralmának és az erkölcsöket megrontó gazdagságnak, állandóan hivő fia maradt az egyháznak és hirdetője az egyház dicsőségének. A legkatolikusabb költő, aki valaha csak élt. Oly ragyogó szinekkel festi meg a diadalmas egyházat, mint senki előtte és utána soha.

Az utókor szokása az is, hogy szereti magának a saját elképzelése szerint megrajzolni hőseinek az alakját. Idealizálja őket s ezek az idealizálások idővel olyan törvényszerüekké válnak, hogy tőlük eltérni nem szabad. Krisztusról kép nem maradt fenn s a müvészet megteremtette a maga Krisztus-tipusát, a szőke fürtü, hullámos haju, álmodó tekintetü, karcsu alakot, kinek szeme a végtelent sugározza vissza. Az utókor ilyen Dante-tipust is teremtett magának: magas, szikár termet, hosszu talárban, markáns vonások, széles homlok, sovány arc, hajlott sasorr, hatalmas áll és átható mély, mélabus szemek. Igazi tragikus arc, a számüzött költőnek az arca. Carlyle mondja, hogy ezt a képet, melyet a művészet teljesen elfogadott, szeretné is valódinak tartani. Pedig Boccaccio, aki mint gyermek látta még a korán megöregedett költőt, azt mondja róla, hogy az alakja kicsiny és jelentéktelen, tartása hajlott, arcát pedig sürü, sötét szakáll fedi. Mennyire más ez a mi tudatunkban élő Dante-képnél, melynek eredetijét a firenzei Bargello-kápolna szakáll- és bajusztalan ifjui képében kell keresnünk. De ez a kép is, mely legfeljebb a Vita nuova idejének fiatal Danteját ábrázolja, jóval a halála utáni esztendőkből származik. Ezt a képet fejlesztették később az élet utjának felét már megjárt Dante tipusává. Müvészi legendával állunk igy alkalmasint szemben, melynek alapja, hogy az emberi lélek azt akarja hinni és igaznak tartani, amit elképzelni szeret. Annál komikusabb, hogy ebből az idealizált képből egyes fajelméleti „tudósok“ messzemenő következtetéseket vontak le Dante egyéniségére és germán mivoltára.

De vajjon fontos-e egyáltalán a géniusznál, hogy milyen volt az a porhüvely, mely a léleknek csak mühelyéül szolgált. Hisz a testi mulandóságban közösek ők a trónokon ülő jelentéktelenségekkel és a szürke tömegből fel se bukkanó százezrekkel. Ami kiemeli őket, alkotó teremtő erejük, tudós, költő, vagy müvészi mivoltuk s az a csodálatos funkció, melyet közkeletüen léleknek nevezünk. Dante igazán az Isteni szinjátékban él, mellyel megajándékozta az utókort s az utókor az Isteni szinjátékhoz alkotta meg azt a Dante-képmást, melyet legmegfelelőbbnek tartott a költő számára.

A mi megitélésünkben Dante elsősorban költő s ami nála emberi, az áll hozzánk legközelebb. Politikai szenvedélye már már nem hevit bennünket, a világról alkotott felfogása megdőlt, skolasztikus okoskodásai pedig hidegen hagynak. Örök ellenben az alkotó, teremtő művész, aki nemcsak saját kora, hanem minden idők számára dolgozik. A mi szemünkben az a Dante, aki megrázó képekben ecseteli a pokol borzalmait és szenvedéseit s itélkezve járja be az alvilágot, erősebb, mint a purgatóriumnak vezeklője és a paradicsom zengő himnuszainak az irója. A valóságos emberi szenvedélyek és szenvedések közelebb állanak hozzánk, mint a földöntuli boldogság viziói s a bölcseleti és teologiai fejtegetések. Kétségtelen az is, hogy a pokol konkrétebb, plasztikusabb is, mint az álomszerü purgatórium és a fényben, ragyogásban izzó paradicsom. Ezért maradt mindmáig a pokol legolvasottabb és a fantáziát állandóan legjobban foglalkoztató része az Isteni szinjátéknak.

Az első részben a legkevesebb az elméleti fejtegetés és teologiai okoskodás is, melyek a legmesszebb esnek tőlünk. Ez is az első rész legnagyobb népszerüségét indokolja. Az elvont részletek teszik ugyanis fárasztóvá, a tultömöttség és tisztán kortársai előtt érthető célzások pedig nehézzé Dante olvasását, bár korántsem oly nehézzé és fárasztóvá, mint egyes magyarázói akarva vagy akaratlanul el akarják hitetni. Ezek a magyarázók saját tudálékosságuk kicsinyitő lencséjén látják Dantet és nem látják benne a nagyot, aki olyan örök emléket állitott korának, aminő emlékei Egyiptomnak a piramisok, Hellásznak az Akropolisz, Indiának Ellora barlangtemploma, vagy a Tadzs Mahal palotája. Ezek is egészükben hatnak, még ha részleteikben talán nem felelnek is meg a mi modern célszerüségi, vagy kényelmi szempontjainknak.

Ha Dantere gondolok, egy szinben és illatban gazdag kép idéződik fel bennem. Nerviben, szemben a tengerrel, láttam egy hosszu, omlatag falat, melyen a májusi napfény özönében millió és millió piros rózsa pompázik. A mult omladékát elboritják az élő virágok, melyek évről-évre nyilnak, talán századok óta. Ha válogatva tépünk egyet-kettőt belőlük, azoknak is van szinük és illatuk, de igazán élvezni az egészet csak egészében, az omladozó fallal, a napfénnyel, tengerrel együtt lehet. Igy vagyunk az Isteni szinjátékkal is: összetartozik benne minden, az is, ami a multé és elhervadt és az is, ami máig üde és ragyogó maradt. A legnagyobb költők egyike a bennünk ma is élő, örökké változó, multját felejtő és multjához visszatérő emberiség szellemi történetének egyik fejezetét, a középkort rögziti meg benne minden idők és minden nemzedékek számára.

II. FRIGYES.

Vannak, akik a középkorra vonatkozó itéletüket egyszerüen abban szokták összefoglalni, hogy _sötét_. Ezzel a szokványos, de felületes megállapitással éles ellentétben van a szines és változatos egyéniségeknek az a nagy tömege, amely a középkor századaiban élesen emelkedik ki az események hátteréből. Kezdetlegesebb volt a müveltség, primitivebbek voltak az emberek, erősebb volt a hit, hatalmasabb a babona, nagyobbak a szenvedélyek és kisebbek a társadalmat kiegyensulyozó erők. Ezért több a szertelenség, ezért hajlanak az emberek a végletek felé s ezért nehéz őket manapság megérteni. A mai ember előtt érthetetlenek a keresztes lovagok, akik kardélre hánynak aggastyánt, nőt és gyermeket s utána jámbor alázattal, térden csusznak végig azokon a helyeken, ahol a Megváltó szenvedett. Nem érti a pápákat és császárokat, akik évszázadokon át kegyetlen küzdelmet folytattak, anyagi és szellemi fegyverekkel egyaránt, egy lehetetlen gondolatnak, az egységes világuralomnak a megvalósitásáért. Nem érti, hogy lehetett egy kor, amely tobzódott a legrémesebb kegyetlenségekben s ugyanebből a korból virágoztak ki Assisi Szent Ferenc rózsái. Nem érti a költőket, akik soha nem látott ideálokhoz intézték szonettjeiket, a filozófusokat, akik felállitották a tételt s ahhoz keresték a bizonyitékokat, az uralkodókat, akik idegen országokban keresték uralkodásuk célját és az embereket, akik mindezeket a dolgokat természeteseknek találták.

A középkori tragédiáknak hosszu sorozatából, melyek megtöltik nehány évszázad történetének a lapjait, a többieket messze tulhaladó módon emelkednek ki a Hohenstaufenek alakjai. Egy uralkodó család, mely nemcsak az udvaronc krónikások hizelgő irásai, hanem az emberi mérték szerint is egymásután termelte az átlagon felüli erős, nagyszabásu és szinekben gazdag egyéniségeket. Mindegyik más, de valamennyit közös vonások kapcsolják össze: van bennük valami a lovagvilág kalandos és költői szelleméből, mind az egyetemes keresztény monarchiának a gondolatát képviselik a keresztény világ másik nagy hatalmasságával, a pápával szemben, mindnyájuknak sorsa változatos és fordulatokban gazdag s mint emberek, csaknem mind szerencsétlenek. Ennek a családnak a sarja II. Frigyes, a középkornak az az uralkodója, aki valamennyi elődét és utódát meghaladó módon tudta lebilincselni saját korát és az utókort egyaránt.

Frigyes 1194 december 26-án született. Atyja a kegyetlen emlékezetü VI. Henrik volt, aki feleségével, Konstanciával örökölte a normann királyok sziciliai és nápolyi birtokait. A bárók zendüléseit, akik nem akarták uralmát elismerni, olyan eszközökkel verte le, amelyek még a középkorban is ritkitották a párjukat: megvakittatta, szurokba főzette, izzó vaskoronával ékesitette őket s velük rokonszenvező olasz feleségét kényszeritette, hogy nézője legyen mindezeknek a borzalmaknak. Három éves korában Frigyes elvesztette az apját, négy éves korában pedig az anyját és III. Ince, a középkor egyik nagy pápája lett a gyámja, akinek politikája arra irányult, hogy meghiusitsa a német császári és sziciliai királyi koronának az egyesitését, minek terve örökségképen szállott a négy esztendős gyermekre. Az apátlan-anyátlan gyermek Sziciliában nevelődött, nagyon különös viszonyok közepette. Sokat tanult, sokkal többet, mint korának félig barbár uralkodói, de a nevelése nagyon vegyes volt és egyenetlen. A keresztény püspökök tanitásai mellett akiket a pápa rendelt mellé oktatókul, megismerkedett az arab bölcselők tudományával is. Keresztény világitásban ismerte meg az izlámot és mohamedán világitásban a kereszténységet. Szkeptikus lett egy olyan korban, amelynek a hit volt a legfőbb erőssége. Egyformán beszélt olaszul, németül, franciául, arabul, latinul és görögül. Kortársai már egész fiatalon a _stupor mundi_ hizelgő elnevezéssel ajándékozták meg. A viszonyok korán megérlelték és megtanitották, hogy csak a saját erejében, akaratában és ügyességében bizhatik. Gyámja, a pápa, tizennégy esztendős korában naegykorusitotta és a következő évben össze házasitotta őt Aragoniai Konstanciával, Imre magyar királynak nála tizennégy esztendővel idősebb özvegyével. Tizenhat éves korában Frigyes már apa volt és teljesen érett ember módjára került bele a világtörténelmi események kellős közepébe.

Kevés uralkodó volt, aki nála fiatalabban és az övénél kedvezőtlenebb viszonyok között indult volna neki tulajdon országai meghóditásának. Sziciliai birtokait a féktelen bárók tépték darabokra, Németországra való jogigényét pedig tulajdon gyámja, a pápa ismerte el legkevésbbé és másik császárt állitott a birodalom élére a welf IV. Ottó személyében. Ottó azonban szerencsétlenségére összekülönbözött protektorával, aki ekkor viszont az alig felserdült Frigyest akarta kijátszani ellene, igaz, a Sziciliáról való lemondás árán. A tizenhat esztendős Frigyes ekkor jelent meg a szinpadon. Minden támogatás nélkül, csak a Hohenstaufen névre támaszkodva jelent meg Németországban, hogy atyáinak örökét elfoglalja. A pápa csak áldását adta neki, de annak ellenében meg kellett fogadnia, hogy a császári korona elnyerése esetén lemond Sziciliáról, országából kipusztitja az eretnekeket és keresztes hadjáratot vezet a szentföldre. Csupa olyan kivánság, amelyet Frigyes, mikor kalandos vállalkozása sikerült és a német trónt megszerezte, egyáltalán nem szándékozott beváltani. Nem is volt baj addig, mig Ince után III. Honorius ült a pápai székben. Az uj pápa a tárgyalásokban sokkal ravaszabb Frigyesnek nemcsak a keresztes hadjárat szüntelen halogatását nézte el, hanem császárrá is koronázta és beleegyezett a sziciliai és német korona egyesitésébe. Az ifju Frigyes elérte célját, amit előtte egy német uralkodó sem érhetett el.

A változás hirtelen jött. 1127-ben meghalt Honorius és a nyolcvanöt esztendős IX. Gergely lett az utóda. A világtörténelem egyik legérdekesebb küzdelme kezdődött az aggastyán pápa és a fiatal, alig harminc esztendős császár között, melynek ellentmondásokkal teli eseményei mindennél jobban jellemzik a középkor világát. A pápa a tizenkét esztendőn át igérgetett, de be nem váltott keresztes hadjárat miatt átok alá helyezte Frigyest és nyilt levélben sorolta fel a világ előtt összes vétkeit és eretnekségeit. A kiátkozásra Frigyes az összes európai uralkodókhoz intézett körlevélben válaszolt, mely bizonyára az első ilyen dokumentum volt a maga nemében. Tiltakozott a kuria tulhatalmi igényei ellen és vitatta a világi fejedelmek jogait. _Tua res agitur_, – a te ügyedről van szó, irta a császár uralkodótársainak és egy uj fegyvert, a politikai érvelést vitte bele a küzdelembe. Azután egyházi átokkal a fején elindult – a keresztes hadjáratra. A keresztes háboruja is elütött a sablontól. Ahol elődei véres harcokat vivtak, ő békés szerződéseket kötött. Kemal egyiptomi szultántól barátságos tárgyalás alapján kapta meg Jeruzsálemet, ahol fejére tette Bouillon Gottfried koronáját. Hazajövet ellenben a pápa ellen forditotta fegyvereit, aki szövetkezésre hivta fel ellene a lombárd városokat. És állt a kegyetlen harc esztendőkön keresztül. A hivő keresztények borzalmára Frigyes szaracén harcosokat fogadott zsoldjába és azokkal pusztitotta a pápának és a szövetséges városoknak a birtokait. Volt idő, mikor ugy látszott, hogy teljesen diadalmaskodik. Leverte a városokat és magát a pápát ostrom alá fogta Rómában. Természetes fia, Enzio, a zsinatra igyekvő angol és francia főpapokat elfogta és ezüst láncokon vitette őket Pisába. A kilencvenkilenc esztendős pápa az ostrom alatt álló Angyalvárban végezte életét. Utána az 1243-ban megválasztott Fieschi biboros lett IV. Ince néven, császárpárti családnak a sarjadéka és Frigyesnek személyes barátja. Mindenki azt hitte, hogy a császár diadala teljes. Csak a császár látott tisztán. Ismerte emberét, aki az Ince név felvételével is jelezte, hogy kinek a politikáját akarja követni. A választás hirére Frigyes állitólag komoran sóhajtott fel:

– Elvesztettem legjobb barátomat, mert pápa ghibellin nem lehet.

És igaza volt. Az uj Ince ellensége lett. Titokban elhagyta Olaszországot, ahol a császár volt az ur és a lyoni zsinaton drámai jelenetek között mondotta ki Frigyesnek uralkodói méltóságától való megfosztását. A biborosok ekkor kapták veres fövegüket, annak jeléül, hogy az egyházért vérüket is készek ontani. A pápa Krisztus öt sebét tárta a zsinat elé: a görög szakadást, az eretnekséget, a szentföld elvesztését, a mongol veszedelmet és az istentagadó császárt. A biborosok leforditva a földre dobták égő fáklyáikat és kórusban mondották el a szokásos kiátkozást. A császár ismét uralkodótársaihoz intézett körlevélben felelt. Tiltakozott a pápának világi ügyekbe való beavatkozása ellen és felhivta a fejedelmeket, hogy szedjék el az egyháznak földi javait; ezzel állitsák helyre az egyház apostoli egyszerüségét és szaporitsák tulajdon hatalmukat. Apja lett a gondolatnak, amely azóta sokszor visszatért a nagy abszolut uralkodók és demokratikus köztársaságok politikájában.

Uralkodásának következő éveiben az öregedő, de nem csüggedő császárt sürün érték szerencsétlenségek. Németországban ellenkirályok emelkedtek; a levert lombárd városok uj erőre kaptak; fiát, Enziot a bolognaiak elfogták és életfogytig tartó börtönre vetették; a császári udvarban összeesküvések keletkeztek és magának Frigyesnek az élete több izben veszedelemben forgott. De a pápa sem érte el célját. Az egyházi átok nem fogott. Frigyes császár maradt; hivei Németországban tulsulyra vergődtek; Rómában a pápát felkelés fenyegette; Felső-Olaszországban a ghibellinek sorra győzedelmeskedtek. Mindkét fél kezdett kifáradni. IX. Lajos francia király közvetitette a békét, melynek feltétele lett volna, hogy Frigyes ujból hadjáratot vezessen a szentföldre. Ebben a bizonytalan állapotban 1250 december 13-án Apuliának Firenzuola nevü városkájában elragadta a halál.

A monda szerint, amely szivesen fonta körül Frigyes alakját csillogó szálaival, halálával csak a csillagjósok jövendölése teljesedett, akik óvatosságra intették attól a várostól, amely a virágról, – _fiore_, – van elnevezve. Frigyes ezért kerülte mindenkor Firenzét s igy pusztult el átutazóban egy jelentéktelen délolaszországi városkában. Szőke német és fekete szaracén lovagok kisérték utolsó utjára. Nagy gyászpompával temették el az általa alapitott palermói dómban, sziciliai királyságának fővárosában.

Politikai pártállás szerint a történetirók II. Frigyest nagyon különbözőképen szokták megitélni. De abban mind egyetértenek, hogy korának legnagyobb alakjai közé tartozott. Ő, akinek eretnek voltáért még a monarchista Dante is megkülönböztetett helyet juttatott a pokolban, megkülönböztetett értékelést követel magának a históriában.

Azok a német császárok, akik előtte képviselték az univerzális monarchia eszméjét és ennek megvalósitásáért harcba keveredtek a pápákkal és a lombárd városokkal, az olaszok szemében barbárok voltak. Hódoltak nekik, ha egyebet nem tehettek, de a félsziget kincseire éhes csordát láttak bennük és az őket kisérő hadseregekben. Nemcsak kulturailag, hanem politikailag is az olaszok, beleértve a pápai udvart, a tengeri köztársaságokat, a guelf és ghibellin városokat egyaránt, sokkal fölötte állottak a németeknek és mindig meg tudták hiusitani elért sikereiket. Nem csoda, ha évszázados meddő harcok után Itáliából _falsches Welschland_, az álnok ország lett a németek szemében, melynek csábitóan szép ege alatt egymásután pusztulnak el a császároknak az Alpesek hágóiról leszálló hadseregei.