Part 2

A számüzött előtt rövid időre mégegyszer megcsillant a visszatérés reménye, mikor VII. Henrik, a luxemburgiak családjából, leszállt Olaszországba, hogy felujitsa a császárság igényeit. A teljesen ghibellinné vált Dante a császár elé sietett, szenvedélyes üzeneteket küldött Firenzébe s ő, aki valamikor városa szabadságát védte a pápa ellen, most követelte a császárnak való behódolást Egy hatalmas latin nyelvü politikai irattal, _De monarchia_, kelt a császárság ügyének a védelmére, amelyet Isten rendelt a világi ügyek intézésére. A pápa az ur a lelkiekben, a császár a világiakban, egyik sem sértheti a másiknak a jogát… VII. Henrik vállalkozása nem sikerült s Dante leveleire és könyvére számüzetésének ujabb dekretálása volt a válasz. A lehetőség, hogy hazájába visszatérjen, egyre távolodott. Az embereket gyülölve és emberektől gyülölve, – amire Villani is céloz, – járta Olaszország udvarait. Mindjobban magába zárkózott s lelki magányában érlelődött benne legnagyobb alkotásának, az Isteni szinjátéknak a gondolata. Az történt vele, amit maga irt meg a Convivioban. A fáradt vándor, aki ismeretlen uton házat pillant meg, szállásának véli s mikor csalódik, a következő házban reménykedik. Igy bolyong az emberi lélek az életen át. Rohan a játék, női szerelem, kincsek és hatalom után s csak végül pihen meg az igazságban és megismerésben. Ettől fogva a külső élet eseményei már teljesen jelentőség nélküliek. A költőnek lelki fejlődése befejeződött. Várni valója már nem volt a földi világtól. Már csak adhatott abból, amit látott, átélt, megismert és látomás formájában elképzelt. Ez az utolsó nagy ajándék az Isteni szinjáték, a Divina Commedia. Éveken át dolgozott rajta s részletekben bocsájtotta nyilvánosságra. Alighogy befejezte, 1321. szeptember 13. és 14. közötti éjjelen Ravennában, Guido Novella da Polenta udvarában elhunyt.

Ezekbe a sovány életrajzi adatokba, Dante hányatott életének menetébe és egész költői munkásságába csillogó aranyszál gyanánt szövődik bele egy női alaknak, Beatricének mindenütt jelenvalósága. Az iránta érzett szerelem sugallta a Vita nuova szonettjeit és canzonéit, ő a sugárzó jelensége a Convivio középkorias bölcselő költeményének s ő jelenik meg mint tulvilági kalauz az Isteni szinjátékban. Nemcsak megihlető muzsája, hanem valóságos központi jelensége Dante egész költészetének, létének, gondolkodásának és érzésvilágának. Már a Vita nuova összeállitása alkalmával él benne a gondolat, hogy olyan emléket állitson elhunyt ideáljának, amely soha nem halványodó fénnyel ragyog minden korokon keresztül. _Che mai non fu detto d’ alcuna_… aminőt még nőről nem mondtak soha. Hallatlanul merész fantáziával benne személyesit meg mindent, igazságot, üdvöt, malasztot, diadalmas egyházat s a _primum mobile_ kristályos egében a sugárzó istenség szomszédságába helyezi őt.

Ennek a legmagasabb idealizálás jegyében megjelenő nőalaknak a megitélésénél csak ugy hemzsegnek a legeltérőbb magyarázatok. Az a misztikus köd, melybe Dante burkolja őt s az a kevés valószinü adat, melyet róla tudunk, mintha egyenesen lehetőséget akarna adni ezekre a gyakran természetellenes magyarázatokra. Azt mondja róla, hogy Firenzében pillantotta meg először kilenc éves korában. Kétszer kilenc éves volt, mikor viszontlátta őt, háromszor kilenc éves korában, a zsidó év kilencedik hónapjában vesztette el. Ez adatokban épen olyan misztikusan csoportositja a számokat, mint az Isteni szinjáték felépitésében, amely a tulvilág három országát énekli meg, mindegyiket harminchárom énekben és egy bevezető énekkel. A három a szentháromság száma, a kilenc a csodáé, a harminchárom Krisztus földi éveinek száma, a száz pedig a tökéletesség jegye. A kabbalisztikus számjátékoknak ez a megismétlődése Beatrice neve körül, az a szinte természetfeletti szerelem, amellyel iránta Dante viseltetik, személyének azonositása majd a legfőbb jóval, majd a teljes tökéletességgel, adott tápot annak a feltevésnek, hogy Beatricet tulajdonképen allegorikus alaknak kell tekinteni.

A költői lélek mühelyébe beletekinteni nem tudó száraz szobatudósok okoskodása ez, akik minden költőben, akit filologiai alapon fosztanak meg a költészet ragyogó szineitől, rideg erkölcsi hőst akarnak látni. Ezek nem látják megengedhetőnek, hogy Dantenak, aki megnősült, négy gyermeknek volt az apja, élete végéig egy _más_ földi nő legyen az ideálja. A másik párt viszont elhiszi, hogy Beatrice valóságos nő volt s azt vitatja, hogy Dante kizárólag őt szerette, elfordult a földi élettől, mikor kedvese meghalt s egy imbolygó, földöntuli árnyképet követett élete fogytáig. Mintha csak a legegyszerübb, legtermészetesebb megoldást nem akarnák elfogadni.

Ki is volt tulajdonképen Beatrice? Boccaccio, aki a XIV. század második felében a firenzei köztársaság megbizásából elsőnek tartott Dante-előadásokat, a legegyszerübb módon azt mondja, hogy Folco di Ricovero de Portinarinak, az Alighieriek szomszédjának volt a lánya. Később Simone de Bardinak lett a felesége és huszonnégy éves korában, mint több gyermek anyja halt meg. Bármily különösnek látszik is, hogy a nős Dante egy férjes nőt tegyen meg először szerelmi verskötetének, azután teologiai költeményének az ideáljául, én azt hiszem, hogy Boccaccio magyarázatát kell igaznak elfogadnunk. Hisz Boccaccio idejében még élhettek Dantenak kortársai, akik ellenőrizhették adatainak a valódiságát. El lehet hinnünk Boccaccionak még azt is, hogy Dante nemcsak megnősült Beatrice halála után, nemcsak bőségesen kivette részét a közéletből, hanem hébe-korba voltak még egyéb szerelmei is.

Még lélektanilag is, költőileg is meg lehet magyarázni a látszólagos ellentmondásokat, csak emberi mértékkel kell mérnünk Dante mindennapi életét. Oly közönséges dolog, hogy a gyerekifju szerelemre lobban a szomszédnak csinos lánya iránt, verseket irogat hozzá, sőt még örök hüséget is fogad neki. A sovárgó szerelemnek az évei ezek. Azután a leány, mikor az első igazi férficsókot érzi az ajakán, elfordul a fiutól. Lassan ez is megfeledkezik róla. Ez történt Danteval is. Élte a firenzei nemes ifjak életét, résztvett a szomszéd városok elleni kisebb hadi vállalkozásokban, belevetette magát a politikába. Időről-időre a régi kép visszatért. Mikor az ideálja meghalt, valósággal emlék gyanánt összegyüjtötte a neki szóló verseket. Igy született meg a Vita nuova, a középkornak ez a bájos szerelmi verskötete. A skolasztikus okoskodások és magyarázatok, melyek az egyes szonetteket és canzonékat bevezetik és kisérik, nekünk idegenek ugyan s az egészből kiérezni véljük a trubadur költészet hatását, mely nem igazi érzéseket énekelt meg, hanem csak eszményitett és konvenciók szerint dolgozott. A Vita nuova azonban igy is az átlag fölött áll s vannak egyes költeményei, melyek Dantet a szerelmi lirában is a legnagyobbak mellé emelik.

A Vita nuova teljesen az ifju Dantenak a munkája. Azután az élet ismét feledést boritott a multra. Dante is megnősült, lefoglalta a közélet és magas méltóságokra emelkedett. Egyszerre bekövetkezett életének nagy tragédiája, a számüzetés. Ekkor ismét visszatért Beatrice alakja, de már teljesen átszellemülten, szimbolum formájában.

Nagy lelki megrázkódtatás után a ködbevesző valóság beleolvadt a határozott körvonalakat ölteni kezdő költészetbe. Megszületik az uj Beatrice, akit mi ismerünk. Tiszta allegoria ez a Beatrice nem lehet, mert bajos volna megérteni, hogy miként halhatott meg az egyházi tekintély, igazság, filozófia és minden egyéb, amit nevéhez kapcsolnak, pontosan 1290 junius 9-én. Viszont épen olyan tulzás volna életrajzi jelentőséget tulajdonitani a Vita nuova allegoriáinak és misztikus szám-játékainak. De hát hol is volna a költészet, a költőnek szabad alakitó és teremtő joga, hacsak a rideg valót nyujtaná? A középkorban nem is volt szokatlan, az egész trubadur költészetnek az volt a jellemző vonása, hogy a költő élete fogytáig egy nőt választott költészetének csillagául s amit róla irt, ugyszólván függetlenitette a földi alaktól. Ez a Dante és Beatrice esete. Csak igy lehet Beatricet megérteni, aki a Vita nuovában még eleven, husból és vérből való alak, de az Isteni szinjátékban már csak fénylő sugár. Nagy lelki és érzésbeli megrázkódtatás az, mely ezt a lelki folyamatot előidézi s egyuttal a Vita nuova és a Canzoniere szonettjeitől a Pokol velőtrázó jajgatásáig és a Paradicsom fenségesen szárnyaló énekéig vezet.

III.

Az _Isteni szinjáték_ óriási vándorlás a földről a pokol mélységein és a purgatórium hegyén keresztül a mennyországhoz. Nagyszerü tulvilági látomás, mely ezer meg ezer képben visszatükrözi a költőnek a viszonyát a földi és földöntuli világhoz. A tévelygésnek sötét erdejében elvesztvén az igaz utat, épen szemben a földi boldogságnak a ragyogó hegyével, három vadállat zárja el menekülésének utját. Ekkor megjelenik előtte Beatrice küldötte, Vergilius, az egyetlen pogány, akit a középkor igazán tisztelt, mert állitólag megjövendölte a Megváltónak az eljövetelét és kalauzul szegődik melléje. Vergilius, aki már az Aeneisben elbeszéli egy alvilági utját, végig kalauzolja Dantet a pokol tölcsérének borzalmain, amelynek egyre szükülő köreiben az isteni igazság örök büntetéssel torolja meg az emberek bünét és gonoszságát. A borzalmak egyre fokozódnak a föld középpontjáig, ahol minden bünök koronája, Lucifer székel. Azután következik a fokozatos felszabadulás a rettentő képek alól, amint a tulvilág vándorai a föld tulsó felén, ahol megváltozik a fent és lent, kifelé kusznak a tölcsérhez, hogy eljussanak az égen ragyogó csillagokhoz.

A föld tulsó felén, a végtelen tenger közepette emelkedik a purgatórium hegye, csucsán a földi paradicsommal. A hegy megmászása közben Dantenak megpróbáltatásokat kell kiállania, a kapusangyal a hét főbün betüjét karcolja a homlokára, melyek egyenkint eltünnek, a bünhődő vallomását teszi meg a tulvilági boldogságban részes Beatrice előtt s igy a feledés és emlékezés vizén is áthaladva, mondja:

_e szent habokból kiérve_ _uj ember lettem, mintha uj galyat hoz_ _az uj tavasz az ujuló növényre:_ _tiszta, s röpülni kész a csillagokhoz._

A paradicsom kapujában Vergilius elhagyja őt s Beatrice közbejöttével jut az isteni kegyelemnek teljes birtokába. Innen kezdve a vándorlás már a léleknek az utja a megigazulás lépcsőfokain, az égi szférákon át Istenhez, az értelemmel fel nem fogható örök fényhez, a szeretethez, mely

_mozgat napot és minden csillagot._

E vándorlásnak, mely a földi valóságok képeitől az eszményi megigazulásig vezet, Dante az elbeszélője és egyuttal végesvégig a szereplő hőse is. De ő maga egyuttal az egész emberiség. A vadállatok, melyek utját elállják, a földi világ kisértései és veszedelmei, Vergilius az emberi ész, utjok segitője a mennybéli kegyelem, Beatrice pedig a tökéletességnek az igazságban, bölcseségben és a diadalmas egyházban jelentkező formája. Szimbolikus az is, hogy Dante _az emberélet utjának a felén_, hozzá pontosan a jubiláris 1300. év március 25-én, melyet a régiek az év első napjának tekintettek, kezdi földöntuli utját s az utazás a nagyhetet veszi igénybe. Szimbolikus a számoknak sürü játéka is, melyről már megemlékeztünk. Ilyen szimbolikus a Purgatóriumban „egy, kit ötszáztizenötnek irnak“, ami alatt a latin DVX, vezér, értendő.

Kötetet lehetne megtölteni ezekkel a példákkal s képletes kifejezésekkel, melyek a középkor izléséből és érzésvilágából fakadnak, mikor az emberek a szavakat nem fogalom-jelzőknek tekintették, hanem mélyebb, titkos értelmeket is tulajdonitottak nekik. Az egyes képeknek s együtt az egész költeménynek igy kettős az értelme, egyik a történeti, elbeszélő jellegü, mely Danténak az utját s a tulvilág lakóival való találkozásait beszéli el, a másik a szimbolikus értelem, amely a megigazulásnak az utját jelképezi. Ez a kettős jelleg, a valóság képei s az allegóriák szüntelenül egymásba fonódnak. A pokolban még a borzalmas realitások uralkodnak, de felfelé a purgatórium hegyén már egyre jobban előtérbe nyomulnak a szimbolumok, a mennyország pedig teljesen mint az egyház dicsőségének elvont képe jelentkezik. Alvilági utakat már Dante előtt is sokszor tettek meg költők, annyi előfutára van neki, hogy ezeknek az ismertetéséből egész kötet kitelik, de mindezeknél a tulvilág elvont általánositás, a büntetéseknek rémes szinekben való kifestése, individuális jelleg nélkül. Dantenak az a merész ujitása, hogy ismert személyiségekkel népesiti be a földöntuli birodalmakat s nem büntetéseket és jutalmakat emleget, hanem valóságos embereket büntet és jutalmaz. Költeményét ez viszi döbbenetesen közel az emberi lélekhez.

Ahogy Dante a földet, a csillagrendszert és a tulvilágot elképzeli, teljesen az egyházatyák kozmogoniájának az alapján áll. A ptolemaeusi rendszer szerint elképzelt mindenségnek a középpontjában örök mozdithatatlanságban lebeg a föld. A felső félgömb az emberek világa, keleten a Gangesen tul kél a nap és nyugaton, az Ebron tul megy le ismét. A félgömb legmagasabb pontján fekszik a szent város, Jeruzsálem. A föld belsejében van a tölcséralaku pokol, melynek legfenekén, a nehézség és hideg középpontjában, az égtől legtávolabb, a helynek örök mozdulatlanságában honol a Sátán. A tulsó félgömbön emelkedik a purgatórium hegye. A mindenséget a kilenc szféráju ég zárja körül, melynek levegője annál nehezebb, minél közelebb esik a földhöz. Igy sorakoznak egymásután a Hold, Merkur, Venus, Nap, Mars, Jupiter, Saturnus és álló csillagok szférája s mindezek felett a kristályos ég, a primum mobile, a legtisztább égi igazság szinhelye. Ennek a rendszernek a föld és az ember a központi jelensége s kárhozatra jutott, vagy megdicsőült lények népesitik be a tulvilágot is.

Amint a mindenségről alkotott képzetében Dante teljesen a középkori kozmogoniát teszi magáévá, középkori az erkölcsi világfelfogása is. Az a rendszer, ahogy a bünöket a pokolban és a purgatóriumban sorakoztatja, nagyon messze áll a modern büntetőjogásznak a felfogásától. Büntetéseinek alapja a _talio:_ ki mivel vétkezik, azzal bünhődik. A szerelem bünöseit szélvész űzi a levegőben, amint valamikor a szenvedély vihara hajtotta őket; a kapzsiak feje aranyakkal teli zsákba kötözve; a gyilkosok vérfolyamban fuldokolnak; a hideg, számitó bünösök örök jégbe vannak fagyasztva. Ugyanez az elv, a bünökhöz hasonló büntetéssel való szenvedés az alapja a purgatóriumban való megtisztulásnak is.

Igy ennek a nagy teologiai költeménynek a keretében egyesiti Dante a középkori kereszténységnek egész tudását, filozófiáját és etikáját. Az ő idejében a keresztény dogma már eljutott a teljes kifejlődéséig. A dogmával együtt Szent Ágoston, Bonaventura, Aquinoi Tamás, Duns Scotus, Albertus Magnus, Assisi Szent Ferenc uj erkölcstant és uj filozófiát is adtak az emberiségnek. Az ő tudásuk, filozófiájuk, erkölcstanuk s az erre alapitott világnézlet szövődik át Dante költeményén. A reneszánsz hajnala előtt összefoglalja mindazt, amit szellemiekben hét század létrehozott.

De Danteban a középkor skolasztikusa és a tizenharmadik század politikusa összeolvadt már a reneszánsz előfutárával. Lelkében keresztény misztikus, de meglátásában, akárcsak a reneszánsz embereinél, sajátságosan találkoznak az antik világ emlékei a kereszténység hitvilágával. Nemcsak a pogánykor valóban élt nagyjaival találkozik a pokol tornácában, hanem a pogány mithológia alakjai, Cháron, Cerberus, Minotaurus is megjelennek előtte. Zeüsz káromlásának is örök a büntetése. A tulvilág kozmogoniája teljesen olyan, mint a középkori szerzetesek megrajzolták, de tartalmilag már más. Antik képek kapcsolódnak bele s akaratlanul is az uj, individuális jellegü társadalom az, mely visszatükröződik a tömérdek történeti személynek és kortársának markáns, majdnem arcképszerü megfestésében. Előtte csak tipusokat ismertek, ő személyeket lát meg és tulvilági seregszemlét tart fölöttük. Az ő emberei, amig nem tér át a teljes szimbolumokra, nem freskószerü illusztrációk, hanem husból és vérből való alakok és ha allegoria is az egész költeménynek az értelme, maga a megrajzolás olyannyira nem allegoriaszerü, hogy poklának a rajzát sokáig valóságnak tartották. A hihetetlenül erős szinek, a plasztikus feldolgozás hozta magával, hogy az Isteni szinjáték, de különösen a pokol lett a képekben legtöbbször megörökitett költemények egyike.

Az egyének megrajzolásán és jellemzésén kivül van még egy vonás, mely a modernséget csillogtatja meg Dantenál: a természet meglátása. Az igazi középkor, mely siralom völgyének tekintette a földet, nem ismerte a természet szépségeit. Ezeknek meglátásához uj szemek, átélésükhöz uj érzések kellettek, melyek a végtelent és örökkévalót nemcsak lélekben igyekeznek felfogni, hanem alkotásaiban is. Dante az első az irodalomnak nagy természet-meglátói között s természeti képei méltán állithatók egy sorba markáns jellemzéseivel és erős körvonalu történeti képeivel.

Az Isteni szinjáték tárgya a végtelen, az örökkévalóság. De ennek a végtelennek a képét Dante a géniusznak ujitó merészségével nem a multba vagy a jövőbe vetiti, hanem jobbra és balra felhasitja a kárpitot és azokat mutatja be a végtelenbe beállitva, akiket a kortársak ismertek, szerettek és gyülöltek. A skolasztikus teszi igazán felérzékelhetővé, ami máskülönben csak vizió volna, a firenzei pártember pedig igy ad monumentális keretet azoknak az eseményeknek, amelyek máskülönben nem emelkednének tul a lokális jelentőségnek a határán.

A monumentalitás Dante meglátásának egyik jellemző vonása. A másik a tökéletes szimmetria és törvényszerüség még a viziójában is. Amit lát és átél, nem álomszerü és elmosódott, hanem szinte mérnökileg körvonalazott. Olyan matematikai pontossággal állapitja meg a pokol köreit, hogy még a dimenziókat is ki lehet számitani nála. A látomások nagy költője, aki mindenben szimbolumot, jelképet lát, egyuttal a legnagyobb rendszerező. Semmi sem véletlen, hanem minden beletartozik egy isteni rendszerbe:

_Le cose tutte e quante_ _Hanno ordine tra loro; e questo è forma_ _Che l’uniuerso a Dio fa simigliante._[1]

Rendszer és rend van nála mindenben, a dogmában, a hatalmak megoszlásában. Amint felállitja a földön a hatalmak egyensulyának rendszerét, a tulvilágon a pokol, purgatórium és paradicsom szabályos köreit, akként kiméletet nem ismerő törvényszerüséggel állapitja meg letünt nemzedékek embereinek morális helyét a földöntuli világban. Nála a törvény erősebb, mint a kegyelem s a dogma hatalmasabb, mint a részvét. Ez a Dante nem az angol prerafaelitáknak kékes ködben álmodó költője, hanem a sötét biró, aki a keresztény moralistáknak fanatikus hitével és biztonságával s a hontalannak komor haragjával mond itéletet guelfek és ghibellinek, pápák és császárok, barát és ellenség fölött. Egyaránt büntet és jutalmaz, amint teologiai és politikai megfontolása diktálja. Nem retten vissza, hogy az örök kárhozatot juttassa osztályrészül menedéket nyujtó jóltévője, Guido Novella da Polenta leányának és tulajdon tanitómesterének, ser Brunettonak. Judással csaknem egyforma büntetéssel sujtja Brutust és Cassiust, Caesar gyilkosait. Viszont ő, aki a pokol előcsarnokába zárja Homerost, Platot és Aristotelest, a szeretet egébe emeli Marseille véreskezü püspökét, aki lemészárolta az albigenseket s a paradicsomban jelöli ki VII. Henrik császár helyét, akinek hite szerint az isteni renden alapuló világcsászárságot kellene megvalósitani. Nekünk ezek az itéletek nagyon is személyeseknek, gyülölettől, vagy előitélettől sugaltaknak tünhetnek fel, Dantenál azonban mindegyiknek megvan a szigoru erkölcsi és teologiai alapja.

Aki ily szigoruan dogmatikus a szellemiek és erkölcsiek terén, természetszerüleg szimmetrikus a költészetében. Dante a legszámitóbb költő, akit a világirodalom felmutathat. Három könyvben egyenként harminchárom ének, egy bevezető énekkel, a számuk összesen száz, csaknem egyenlő számu sorokkal. Mindhárom könyv ugyanazzal a szóval végződik: a _csillagokhoz_. Ennek a beosztásban jelentkező törvényszerüségnek épen ugy megvan az allegorikus jelentősége, mint a költemény egyes képeinek. Az egymásba kapcsolódó terzinák végtelen láncolata olyanná teszi a szerkezetet, hogy megbontani jóformán nem lehet. Csapongást, eltérést a felépités rendjétől egy pillanatra sem enged meg magának. De költői géniusza egyedülálló abban, hogy ez a legaprólékosabb részletekig vitt rendszerezés nem mereviti meg, a viziók elevensége nem szenved, a tudós nem nyomja el a költőt, hanem szárnyalást, fenséget ad neki. Valósággal Dante az épitőmester és szobrász a költők között. Ugy épül fel az Isteni szinjáték, mint egy óriási gótikus dom, melyben minden kőnek, ívnek teljesen ki van számitva a helye, sulya, hordképessége s ezen a rengeteg épitményen megannyi különböző, de az egésznek keretébe illő oromdisz, faragvány, ciráda gyanánt jelennek meg az alakok, korának és a multnak emberei, akik a tulvilág három birodalmát benépesitik.

Dante pedig annál nagyobb, mert az anyagot, amiből és az eszközt, amivel ezt a fenséges épitményt létrehozta, a nyelvet maga teremtette. Volt népnyelv előtte is, az kétségtelen, de az a tájszólások meg nem állapodott, elmosódó nyelve volt. Ugyanaz a körülmény, amely Itáliát először emelte a barbárságból, bénitotta az olasz költői nyelvnek a kifejlődését. Itáliában a latin még akkor is megmaradt a müvelt osztályok nyelvének, mikor a többi román országokban már a nemzeti nyelvek váltották fel. Szinte azt lehet mondani, hogy még élőnek hitték, mikor már meghalt. A román dalos költészet elsőnek nem is Itáliában, hanem a provencei trubadurok körében virágzott ki. Ez volt a francia nyelv, a langue d’oc első nagy elterjedésének az időszaka. A provencei trubadurok nyelvén verseltek a spanyolok és olaszok is és mikor az első költők megszólaltak II. Frigyes sziciliai udvarában, nyelvük tele volt francia kifejezésekkel. A müvelt osztályok nyelve volt a latin, emez pedig az udvaroké. Az első jó lehetett a törvények és dogmák formulázására, büszke feliratok megszövegezésére, de hiányzott a hajlékonysága, lágysága, gazdagsága uj érzések kifejezésére. A másik viszont édeskés volt és idegen hangzásu. Dantenak uj nyelv kellett. Ez a nyelv volt a tudósok által lenézően emlegetett népnyelv, a _volgare_. Az ő alkotó keze alatt ebből a nyelvből, a firenzei tájszólásból megszületett a legmagasabb irodalmi szinvonalra emelt olasz nyelv, melynek a lágyság mellett van keménysége és érces csengése, gazdagság mellett tömörsége, melódia mellett harsogó szárnyalása, Dante teremtője és mestere ennek a nyelvnek. Nála lapidárisabb olasz nyelven azóta sem irtak még soha. Michelangelonak a testvére ő a szavak müvészetében. Ez teszi utolérhetetlenné és egyben leforditását végtelenül nehézzé. A terzinák tizennégyezer sorában alig van egy is, amely ne teljes rimre végződnék. A nyelvnek és a formának tökéletes mestere ő, aki egy nagy költői alkotás keretében az első igazi olasz könyvvel és a nyelvvel is megajándékozta nemzetét. Ezért külön érték az olaszok szempontjából az Isteni szinjáték, akárcsak a németeknél Luther bibliája; ezért lett belőle a századok során fogalom, nem egy embernek a könyve, költeménye, hanem _il libro_, „a“ könyv.

IV.

A szkeptikus Voltaire irja, hogy Dante az olaszok nagy költője, akit istenitenek, de nem olvasnak. A mondás ugy hangzik, mintha volna valamelyes igazsága. Voltaire gondolhatta ezt igy, aki a maga idejében legolvasottabb irója volt Európának. És mi maradt meg Voltaireből? Nehány könyvének, drámájának a cime, szkeptikus és szatirikus voltának az emléke, barátsága Nagy Frigyessel, – jóformán egyéb semmi. Dante pedig ma is él, tulélve Voltairet, tulélve századokat.

Ha a kölcsönkönyvtárak statisztikája után itélnénk meg a könyvek értékét és jelentőségét, nagyon furcsa eredményekre jutnánk. Az igazi mértéket az évszázadok távlata szolgáltatja. A biblia nem nyomtatott betükben él, hanem a legendákban, történetekben, példabeszédekben, melyek közkincse lettek az egész emberiségnek. A legfenségesebb könyveknek is vannak lapjaik, melyek csak a maguk idejében érthetők és élvezhetők. Az örök emberi az, ami állandó értéküket adja meg.