Part 1

TONELLI SÁNDOR

EMBERI MINIATÜRÖK

SZEGED, 1925

DÉLMAGYARORSZÁG HIRLAP- ÉS NYOMDAVÁLLALAT RT

KIADÁSA

Délmagyarország Hirlap- és Nyomdavállalat rt., Szeged.

FIAIMNAK

DANTE.

I.

„Az 1321-ik esztendőben halt meg Romagnának Ravenna városában a firenzei Dante Alighieri a da Polenta urak szolgálatában, velencei követségéből való visszatérte után s költőhöz és nagy bölcsészhez illő öltözetben nagy tisztességgel temették el Ravennában, a nagy templom bejárata előtt. Mint Firenze községnek számüzöttje halt meg körülbelül 56 éves korában. Ez a Dante tisztes és ős firenzei polgár volt a San Pietro-kapu negyedéből s nekünk szomszédunk. Firenzéből való számüzetése a francia királyi házból való Valois Károlynak az 1301-ik évben Firenzébe való jövetele okából történt. Az emlitett Dante városunk kiválóbb kormányzói közé s guelf létére is a fehér párthoz tartozott s minden más vétek nélkül az emlitett fehér párttal együtt üzték el és számkivetették Firenzéből. Tanulmányai folytatására Bolognába ment, később Párisba s a világ egyéb részeibe. Világi ember létére nagy tudós volt szinte minden tudományágban; a legnagyobb költő s bölcsész volt, tökéletes retorikus, ugy a szerkesztésben s verselésben, mint a szószéken előkelő beszédü szónok, a rimelésben a legnagyobb, legtisztább s legszebb irállyal, melyet nyelvünk az ő koráig s azóta is fölmutathat. Ifju korában irta a _Vita nuova_ cimü művét a szerelemről, később számüzetésében vagy 20 nagyobb kiváló szerelmi canzonét szerzett s a többi közt három jeles levelet irt; egyet ártatlanul való számüzetésén keseregve a firenzei kormányhoz intézett; a másikat a Bresciát megszálló Henrik császárhoz irta, szinte prófétai hangon intve őt idővesztegetése miatt; a harmadikat Kelemen pápa halála után való üresedés alkalmával az olasz biborosokhoz irta, hogy egyezzenek meg s válasszanak olasz pápát. Valamennyinek a nyelve latin, magasztos szerkesztésben, kiváló gondolatokkal s tekintélyekkel. A bölcs magyarázók nagyon dicsérték őket. Irta a _Commediát_, melyben diszes rimekben nagy s finom erkölcsi, természettudományi, csillagászati, bölcsészeti s hittudományi kérdésekkel, szép uj alakzatokkal, hasonlatokkal s költői fogásokkal 100 fejezetben, vagyis énekben megszerkesztette s tárgyalta a pokol, a tisztitóhely s a mennyország létét, s ezek állapotát oly fenségesen irta meg, amint csak lehet, amint emlitett könyvéből minden éles látásu ember láthatja. E Commediában talán kelleténél jobban örömét találja a bosszuban s költő módjára való kifakadásokban, ami valószinüleg számüzetésének következménye. Ő irta meg a _Monarchiát_ is, melyben a pápai s császári méltóságot tárgyalta. Köznyelven magyarázatot kezdett irni 14 fentebb emlitett erkölcsi szonettjéhez, melyek azonban, hármat kivéve, közbejött halála miatt befejezetlenül maradtak; ez a meglévőből itélve magasztos, szép, finom s nagyszabásu munkának igérkezett mivel fenséges szerkezettel s szép bölcseleti és csillagászati elmélkedésekkel diszeskedve tünik elénk. Ugyszintén irt egy _De vulgari eloquentia_ cimü müvecskét, melyből 4 könyvet igért, de – talán időelőtti halála miatt – csak kettő maradt ránk, melyekben erőteljes és diszes latinsággal és szép okokkal vizsgálja az összes olasz tájnyelveket. Ez a Dante tudománya miatt kissé tulönérzetes, feszes és érzékenykedő lévén, rosszkedvü filozófus módjára nem igen tudott laikusokkal társalogni. Egyéb, nagy polgárhoz illő erényei, tudománya s derekassága – ugy hiszem, – méltóvá teszik az örök emlékezetre e krónikánkban, azonkivül, hogy irásban ránk hagyott nemes munkái igaz tanuságot tesznek róla s tiszteletreméltó hirnevet biztositanak neki városunkban“.

Az 1321. évnél ezeket a sorokat jegyezte fel krónikában Giovanni Villani, Firenze történetirója. Lapidáris rövidséggel összefoglalta Dante életének külső körülményeit, röviden jellemezte müveit és előre vetitette annak a dicsőségnek és tisztességnek a hirét, melyet Dante neve majdan szülővárosára jelenteni fog. Mióta Villani ezeket a tömör sorokat megirta, hat évszázad pergett le az idő homokóráján, a feledés pora lepett be intézményeket, eseményeket, embereket, a középkor eltávolodott tőlünk érzésben és gondolkodásban egyaránt, de a multaknak ködéből ma is nem halványodó dicsőségben, egyre növekvő ragyogásban, szinte az idők változásától függetlenül emelkedik ki minden idők egyik legnagyobb költőjének, gondolkodójának és látnokának az alakja.

Mint költő, Dante a nagyon kevés kiválasztottak közé tartozik, akik az örök emberit tudták alkotásukba belevinni. Bensőleg ez jellemzi őt s ma is érezhető hatásának ez a titka. Külsőleg azonban egyéniségével egyetemben müvészete a középkorban, a XIII. és XIV. század fordulójának évtizedeiben gyökerezik, mikor a keresztény tudománynak és dogmának épülete betetőzést nyert s a külső életet megrengető viharok közepette egy uj világ vajudott a megszületéseért. Örök emberi volta mellett az _Isteni szinjáték_ ennek a kornak a legsajátabb, legmonumentálisabb emléke. A középkor megértése nélkül Dantét sem lehet megérteni.

Abból a rettenetes politikai, kulturális és erkölcsi összeomlásból, mely a népvándorlást követő századokban romjaival, omladékaival boritotta el az egész római birodalmat, két hatalom gyanánt a pápaság és a német-római császárság emelkedett ki elsőnek. A hatodik század végétől kezdve a római egység gondolatának egyre erősbödő képviselője támadt a pápaságban. Az a babonás tisztelet, mely a népvándorlás naiv és barbár népeinek szemében még pusztulásának idején is övezte Rómát, századokon át egyik legnagyobb erkölcsi tőkéje volt a pápaságnak és a jogcimet szolgáltatta későbbi világuralmi törekvéseihez. Mikor Nagy Károly személyében az első barbár fejedelem a fejére tette a császári koronát, a kortársak ugy vélték, hogy a caesarok római birodalma ujult fel s évszázadokon át ez a balhiedelem lett a sarkalatos pontja a középkor politikai világfelfogásának és tapogatozódásának. A _két kard_, pápaság és császárság, világuralmi törekvéseikben szükségképen szembekerültek egymással és évszázadokon át egyaránt egy lehetetlen elvnek, az egyetemes világuralom megvalósitásának kisérletében fecsérelték az idejüket.

Százados harcok után ebben a küzdelemben a pápaság kerekedett felül. Ha a pápáknak sokszor menekülniök is kellett az Alpesek hágóiról leszálló német császárok elől, a lelki hatalom, mely _köt és feloldoz_, erősebbnek bizonyult, mint a világi fegyverek. A naturálgazdaságon és feudális társadalmi renden alapuló német császárság képtelen volt, hogy tartósan biztositsa magának Itália birtokát. A nagy fordulat különösen attól az időtől kezdve állt be, mikor a pápaságnak hatalmas szövetségese támadt a fellendült, nagy gazdagságra és erőre szert tett olasz városokban.

Az olasz városi életnek ez a kifejlődése, a népvándorlás utáni latin-germán kulturának első nagy fejlődési mozzanata, első lépés a barbárságból egy uj civilizáció felé. Természetes volt, hogy ennek a lépésnek Itáliában kellett megtörténni. Itáliában csak elhalványodtak, de sohasem haltak ki teljesen az antik hagyományok. Az idegenekkel való keveredésből származott népnyelv mellett a latin jobban fenn tudta magát tartani, mint a provinciákban. Itáliában a városok köveit nem nőtte ugy be a moha, mint egyebütt, városi élet mindig maradt s mikor a viszonyok kedvezőbbre fordultak, uj fellendülésnek indultak. A kereskedés, az ipar olyan gazdagságnak lett a kutforrása, melyeket az Alpeseken tul nem ismertek. A tengeri köztársaságok utján az olasz városok korán megismerkedtek Bizánc pompájával és az arab müvelődésnek kincseivel. A skolaszticizmus mellett már a XI. és XII. századtól kezdve arab közvetitéssel bevonult Itáliába a régi görögöknek, különösen Aristotelesnek a tudománya, orvostudományt és jogot tanitottak az olasz egyetemeken, mikor másutt csak egy-egy kolostorban akadtak szerzetesek, akik értették a betüvetés mesterségét. Itália hasonlithatatlan módon élére került a nyugati civilizációnak. Nem volt csoda, ha az anyagi gazdagságnak, műveltségnek a birtokában ezek az olaszok mélyen lenézték és barbároknak tekintették a germán császároknak kisérőit és ha esetleg elismerték is az egyetemes császárságnak a gondolatát, nem voltak hajlandók tűrni, hogy náluk műveltségben, kulturában alacsonyabb szinvonalon álló császári helytartók uralkodjanak falaik között. A lombárd városok, majd Itália többi városai igy lettek lassan természetes szövetségesei a pápáknak.

A pápai vagy császári párthoz való tartozandóság évszázadokon át két nagy táborra, a guelfek és ghibellinek táborára szakitotta Németországot és Itáliát. Nagy általánosságban a pápa hivei voltak a guelfek, a császár hivei pedig a ghibellinek. A tényleges helyzet azonban korántsem volt olyan világos és áttetsző, aminőnek ma évszázadok multával a történelmi kézikönyvekben leegyszerüsitve látjuk. A két párt között örökösek voltak az eltolódások. Voltak guelf párti fejedelmek és ghibellin főpapok. _Fieschi_ biboros személyében _IV. Ince_ néven ghibellin főpapot még pápának is megválasztották. Ekkor mondotta II. Frigyes: „Elvesztettem egyik legjobb barátomat, mert pápa ghibellin nem lehet.“ Az olasz városok rendesen olyankor, mikor egy-egy nagy győzelmet arattak a császárságon s inkább a pápa kezdte önállóságukat fenyegetni, hajlottak el a ghibellinizmus felé. Családok, melyek évtizedeken át egyik vagy másik párthoz tartoztak, hirtelen pártállást változtattak. Firenzében, mikor hosszu küzdelem után a ghibellineket végérvényesen kiüzték a városból, a guelfek egymás között szakadtak fehérekre és feketékre s az előbbiek majdnem teljesen a kiüldözött ghibellinek hagyományait elevenitették fel. A harcba belejátszott és a pártok viszonyát egy-egy városon belül örökösen módositotta a hatalmat kezükben megtartani akaró előkelő családoknak s a céhekben megszervezkedett polgárságnak a küzdelme, Akárcsak a régi Görögországban, a nagy politikai pártállástól függetlenül, Itáliában is a városok, kisebb-nagyobb kényurak hatalmi kérdésekből kifolyólag, örök harcot folytattak egymás ellen. Alkalmi szövetségek jöttek létre, melyek épen olyan gyorsan fel is bomlottak. Néha a pártállások, szövetkezések, barátságok és ellenségeskedések ugy összezavarodtak, hogy igaznak látszott a mese, hogy a sátán szabaditotta rá a Guelf és Ghibel nevü ördögöket az emberiségre.

A nagy állami és társadalmi szétszakadozottság mellett, amely a középkori Itáliát bizonyos mértékig a régi Görögországhoz tette hasonlatossá, a középkornak általánosan jellemző vonása volt világnézletének kizárólag vallásos jellege. A középkor embere életének célját nem a földön, hanem a tulvilágban látta. Majd a földöntuli boldogságnak csodás viziói jelentek meg előtte, majd félelem és rettegés közepette látta maga előtt megelevenedni a pokolnak borzalmait, melyeket az egyházatyák megdöbbentően eleven szinekben festettek le előtte. Minden évszázad végének közeledése uj rettegéssel töltötte el, mert vele együtt várta a világ végének és az utolsó itéletnek az eljövetelét is. Azok a jellemképző erők, a civilizációnak évszázadokon át lassan fejlődő kényszere, iskola, törvény, melyek a modern ember életét egyenletesebbé, de egyuttal szürkébbé is teszik, kevésbbé müködtek benne. Közelebb állott a barbárság állapotához, gondolkodása, érzése gyermekesebb volt, egész lénye pedig szenvedélyesebb. Majd rettentő szenvedélyek kitörései ejtették hatalmukba, majd a bűnbánat nyomasztó sulya alatt roskadozott. Ez magyarázza meg azokat a rettentő kilengéseket, melyek a középkort látszólag a legnagyobb ellentmondások korává teszik. A keresztesek, mikor elfoglalják Jeruzsálemet, halomra ölnek férfit, nőt és gyermeket egyaránt s utána alázatosan hajtják meg fejüket a helyeken, melyeket a szeretetet hirdető Krisztusnak az emléke szentelt meg. Ugyanaz a kor, amely az egyéniségről való lemondásnak legcsodásabb példáit mutatja s amelyben Assisi Szent Ferencnek misztikus rózsái kivirágzottak, egyuttal a legrémesebb kegyetlenségek kora is. Az a VI. Henrik, aki a sziciliai bárókat megvakittatja, szurokba főzeti, izzó vasabroncsot süttet a homlokukra, élve elásatja, vagy megégetteti őket s velük rokonszenvező olasz feleségét kényszeriti, hogy szemtanuja legyen mindezeknek a borzalmaknak, nem kivétel, hanem tipus, amely száz meg száz változatban ismétlődik. Ez a világfelfogás, ezek az emberek és ezek a kegyetlenségek a kulcs Dante Isteni szinjátékának, különösen pedig a _Pokol_ felfokozott borzalmainak és büntetéseinek a megértéséhez.

Ezzel azonban a magyarázat még korántsem teljes. Ugyanakkor, amikor a pápák császárokat és királyokat közösitettek ki az emberiségből s a _dies irae, dies illa_ rettegő félelemmel töltött el mindenkit, a pápáknak akárhányszor menekülniök kellett Róma népe elől. Ugyanazt a VII. Gergelyt, aki előtt IV. Henrik Canossát megjárta, két esztendővel előbb egy római nemes a palotájában véresre verte. Az olaszok, akik a közelség folytán beláttak a kulisszák mögé és látták, hogyan készül a mennydörgés, akárhányszor nem respektálták a villámokat készitő embereket. A tulvilágtól való rettegés mellett a gazdagodás vágya is megkapta Olaszországot, különösen pedig a kereskedővárosokat. Már a keresztes háboruk idején, mikor Francia- és Németország lovagvilága magára öltötte a keresztet, az olasz tengeri köztársaságokban _maonák_, részvénytársaságok alakultak a hadjáratok üzleti kihasználására. A városokban a gazdagsággal együtt uj életkedv kezdett lábrakapni, mely ellen hiába prédikáltak Assisi Szent Ferenc rendjének szőrcsuhás tagjai. A pápaság legnagyobb politikai diadalainak idején kezdte elveszteni hatalmát a lelkek felett.

A Dante korát közvetlenül megelőző századra esik ugyanis a Hohenstaufenek küzdelme, igazában az utolsó harc az egyetemes császárság gondolatának megvalósitásáért. Ebből a családból, amely Barbarossa Frigyestől a vérpadon elpusztult Konradinig gyors egymásutánban annyi ragyogó, müvészi hajlandóságu, romantikus és egyben tragikus alakot tud felmutatni, mint a történelemnek egyetlen más uralkodó családja sem, korát messze meghaladóan emelkedik ki II. Frigyes. Ez a II. Frigyes, akit Dante hitetlenségéért a Pokol hatodik körében örökké égő sirba temet, sziciliai udvarában a görög és arab tudományt és a provencei költészetet kultiválta. Félig barbár ősei csak fegyverrel harcoltak a pápaság ellen, ő egyetemeket alapitott és az egyházi mellett laikus tudományt akart nevelni. Köriratban magyarázta a fejedelmeknek a pápai tulhatalom veszedelmeit. _Tua res agitur._ A pisai domban prédikált és országában üldözte az eretnekeket, de odahaza arab bölcselőkkel szkeptikus módon vitatkozott a vallásról. A pápai átokkal sujtott királyt szőke német és fekete szaracén lovagok kisérték utolsó utjára. Az ő korától kezdve mind sürübben jelentkeznek Itáliában azok az erőszakos, szépet és müvészetet kedvelő, de magukat isteni és emberi törvényeken tultevő emberek, akik csak önmagukban és a tömegek közül való kiemelkedésben látják a céljukat, – a reneszánsz fejedelmeinek az előfutárai. Kezdődött az a kor, amely teljesen tultette magát a legitimitásnak isteni rendjén s csak a politikai _tettet_, az eredményt értékelte.

Dante szülővárosa, Firenze ennek a tulajdonképeni középkorból a reneszánsz felé átfejlődő Itáliának a mikrokozmosza. Polgárai először a környék kis kényurait verték le, azután a pápák pártján, falaik mögül császárokkal, IV. Henrikkel és Barbarossa Frigyessel dacoltak. A város hatalmának megnövekedésével római republikánus hagyományokat igyekeztek feleleveniteni s 1200-tól kezdve két konzul vezette a város ügyeit. A selyem-, posztó-, szőrme-, papiripar, elefántcsontfaragás, ötvösipar és kereskedelem növekvő gazdagságoknak lett a forrása. A XIII. századtól kezdve a firenzei bankárok összeköttetésben állottak egész Európával. A firenzei aranyforint lett a legfontosabb kereskedelmi pénze Itáliának, a Levanténak és Közép Európa nagy részének. Róma, Velence, Genova, Milano és Pisa mellett ekkor kezdett Firenze Olaszország első városai közé emelkedni. A sötét, védelemre berendezett házak és vaskapus tornyok között paloták emelkedtek. A XIII. század végéről valók Giotto freskói s ekkor kezdett felépülni a Palazzo del Popolo, a dóm, a Santa Croce és a Santa Maria del Fiore temploma. Az utcák a guelfek és ghibellinek, a régi nemesség, megvagyonosodott polgárok és alsóbb osztályok, – grandi, popolo grasso és plebe minuta, – közötti harcok zajától visszhangoztak s a város története számüzetéseknek, vérpadra hurcolásoknak és megrenditő családi tragédiáknak a szüntelen sorozata. Dantenak bőségesen volt alkalma, hogy a pokol legfenekének jégbörtönét testvérek és vérrokonok gyilkosaival megnépesitse. 1267-ben a ghibellineket keserves harcok után kipusztitották a városból, de Firenze, amely magát az „egyház leghivebb szolgájának“ nevezte, nem pihent meg és nem lett jámborabb. A város átalakulóban volt a heroikusból a polgári és demokratikus társadalom, de egyuttal az egyszerüségből a gazdagság felé. Ugy mint Rómában, a gazdagsággal együtt Firenzében is _élni_ kezdtek az emberek. Pazarlás, fényüzés kapott lábra és az életörömet még a legszörnyübb megpróbáltatások sem tudták elfojtani. Ezt ostorozza Dante és ezt örökiti meg a frivol kacagás hangján Boccaccio.

II.

Nagy költők és gondolkodók méltatásánál, akik egész korok lelkét tükröztetik vissza, fontosabb a miliőnek megrajzolása, a levegőnek jellemzése, melyet magukba szivtak, mint életük aprólékos részleteinek a feljegyzése. Életükben nem az a fontos, hogy mit ettek és ittak, hanem csakis az, ami lelki fejlődésükre gyakorolt befolyást. E tekintetben a legszerencsésebb helyzetben vagyunk Dantenál. Élettörténetének csak nagyon kevés és szegényes adat alkotja a gerincét, de ami ez adatok között hiányzik, kitölti ő maga lelkének és lelki átalakulásainak szüntelen megrajzolásával. Mert Dante, aki teologiai éposz formájában a világirodalomnak legnagyobb látomását irta meg, alapjában véve lirikus egyéniség, aki mindent a saját lelkén keresztül szemlél és és örök időkre egyik legegyénibb költője a világnak.

Még születése napját se tudjuk pontosan. 1265-ben született, mint maga mondja az _Ikrek_ jegyében, tehát május 18. és junius 17. között. Családja, az Alighieri-család, guelfpárti volt és a Péter-kapu közelében állott a házuk. Egyebet róluk alig tudunk, mert Dante, aki minden valamirevaló kortársát ugy őrizte meg az örökkévalóság számára, mint a borostyán a magába zárt rovarokat, a tulajdon családjáról, szüleiről, feleségéről, gyermekeiről seholsem beszél. Gyermekkorában szinte lüktetve érik egymást a tragikus események Itáliában. Egy éves volt, mikor Manfréd, II. Frigyes törvénytelen fia Beneventnél csatát, országot és életet vesztett Anjou Károllyal szemben, akit IV. Ince pápa hivott Itáliába az olasz ghibellinek ellen. Kis gyermek volt még, mikor az utolsó Hohenstaufent, a tizenhat éves Konradint a tagliacozzoi vesztett csata után Nápolyban és Farinata degli Ubertinek, a firenzei ghibellin vezérnek a fiait, szülővárosa piacán lefejezték. Hallotta, hogy gyilkolta meg a viterboi templomban Guido di Monforte az angol király testvérét. Mint gyermek látta Anjou Károly bevonulását Firenzébe és már az ifjukor határán állott, mikor végigfutott Itálián a sziciliai vecsernyék hire. Néhány évvel később már maga is részt vett a toskanai guelf városok, Arezzo és Pisa elleni vállalkozásokban. Ekkor értesült róla, hogy Ugolino della Gherardescát, Pisa főkapitányát, aki signoriát akart alapitani, Ubaldin érsek csellel elfogatta s unokáival együtt éhen veszejtette. Ezt a történetet később a Pokolnak egyik legdrámaibb epizódjában örökitette meg. Ezek az ifjukori képek nyujtották a legbőségesebb anyagot az Isteni szinjáték későbbi irójának.

A miliőt igy ismerjük, de hogy Dante milyen életet élt ebben a miliőben, nagyon kevéssé tudjuk. Korán felébredt benne az első szerelem, amely állandóan visszatérő motivuma lett egész életének. A firenzei népnyelven kivül elsajátitotta a latint, a provencalt és a langue d’oilt, behatolt a természettudomány, dialektika és teologia rejtelmeibe. Megismerkedett a trubadur-költészettel, amely Provenceban született és II. Frigyes alatt Sziciliában is meghonosodott. Sarkalni kezdte a nagy trubadur-költők hire, dicsősége; maga is verselni kezdett s első szonettjeit, canzonéit bemutatkozó levelek kiséretében küldözgette el költőtársainak.

Mint minden fiatal embernek az életében, aki érzi magában a nagyrahivatottságot, de még nem tudja, hogy hol kell ennek a hivatottságnak megnyilatkozni, nála is egymást érik a végletek. Fegyverek csattogása, költészet, sóvárgó szerelem egy hölgy után, aki nem lehet az övé és fiatalon otthagyja az élők világát, azután a visszahatás, Assisi Szent Ferenc csuhája és viharos évek Firenze arany ifjuságának a társaságában. Utána a megállapodottság évei. Szonettjeinek, canzonéinak gyüjteményei, melyekkel első és tiszta szerelmének adózik, a Vita nuova és a Canzoniere már nevet szereznek neki. Harminc éves korában megnősül, elveszi Gemma Donatit, a Donatiak előkelő családjából. Lefoglalja a közélet, tagja lesz a százak tanácsának, követségekben képviseli a firenzei köztársaságot és 1300-ban a megreformált alkotmány legnagyobb méltóságainak, a hat priornak a sorába emelkedik.

Itt kezdődik életének a tragikuma. A ghibellinizmus teljes bukása után az uj pápa, VIII. Bonifác elérkezettnek látta az időt, hogy francia segitséggel a pápaság világi hatalmát véglegesen megalapitsa. E törekvéssel szemben maguk a firenzei guelfek szakadtak kétfelé. Rövidesen a fehérek és feketék pártharcától zajlott a város s a fehérek, kikhez Dante is tartozott, elvül tüzték ki, _quod de servitiis faciando domino Papae nihil fiat_. Uj elnevezés alatt soraikban a legyőzött ghibellinek hagyományai keltek életre. A pápa, állitólag hogy békét teremtsen, Valois Károlyt _Toscana békitője_ cimmel küldte Firenzébe. A békitő fegyverrel jött és a feketéket segitette uralomra. Az uj kormány a feketék soraiból alakult meg s 1302 január 17-én az uj podesta, Cante de Gabrielli d’Agobbio, épen mikor ő maga távol volt a várostól, három prior társával együtt hivatalok áruba bocsájtásáért, zsarolásért, vesztegetésért, lázadásért a pápa és a király ellen, számüzte Dantet. Az itéletet még kétszer megujitották, sokkal erősebb formában; _in contumaciam_ kimondták rá a megégetést s ettől fogva Dante többé nem látta viszont szükebb hazáját.

Csaknem husz évig bolyongott hontalanul, fejedelmek udvaraiban, ahol visszatérésre való alkalmakat várta, egyetemeken, Bolognában, Párisban, ahol csalódásai után a _sapienza divina_ megnyugvását kereste. A hontalanságnak ezek az évei jelzik Dantenál a mélyebb lelki munka kezdetét. Ekkor kezdte irni a _Convivio_ cimü befejezetlenül maradt bölcselő költeményt, melyben kora egész ismeretanyagát fel akarta dolgozni. Csak négy rész készült el belőle, a bevezetés, a tudományokról, a filozofiáról és a nemességről szóló fejezetek. Legmeglepőbb benne a nemességről szóló fejezet, amelyben a legmodernebb elveket hangoztatja. Nem a nemzetség teszi a nemest, hanem az egyes a nemzetséget és az igazi nemesség nem a születésben, leszármazásban, hanem az egyénben rejlik. Hogy minél többen megértsék, a nép nyelvén irta ezt a könyvét is.