Part 5

Miközben igy a doge haraggal és bosszuvággyal volt eltelve a gőgös patriciusok iránt, akik nem adták meg neki a kivánt elégtételt, állitólag egy másik esemény történt, amely megerősitette őt szándékában és a külső lökést adta meg az összeesküvéshez. Barbaro Marco patricius, akinek egy hajója volt épülőben az arzenálban, kiment, hogy az épitést megsürgesse s ez alkalommal szóváltásba keveredett Ghiazza Stefano admirálissal. A hevessé vált vita azzal végződött, hogy Barbaro az admirális arcába vágott és köves gyürüjével sulyosan megsebezte. Ghiazza a dogéhez ment panaszra és a saját esetén kivül általában elmondotta, hogy a nobilik milyen fennhéjázó módon viselizgatni kednek az egyszerü tisztviselőkkel szemben. Néhány napja például az egyik Dandolo megverte az egyik épitésvezetőt, Isarello Bertuccit. Valamit kell tenni, különben a közemberek teljesen ki lesznek szolgáltatva a hatalmasok önkényének. A doge élénk érdeklődéssel és részvéttel hallgatta végig Ghiazza előadását, de orvoslást nem helyezhetett kilátásba, mert az előkelőkből álló biróságok nem büntetik a saját kebelükből való bünösöket. Neki sem adtak elégtételt a Steno esetében. Ghiazza száján erre kiröppent a mondás, amely kezdete volt az összeesküvésnek:

– A vadállatokat meg szokták kötözni és ha nem lehet megkötözni, leölik őket!

A doge látta, hogy ráakadt az alkalmas emberre, aki őt terveiben támogathatja. Ghiazzának nagy tekintélye volt az arzenál munkásai és a Velence keleti részén, az Olivolon lakó tengerészek körében. Ezek segitségére számitottak a terv kivitelénél A tanácskozásokba bevonták Isarello Bertuccit, majd ennek apósát, Calendario Filippo kőfaragó és szobrászmestert, aki állitólag a doge-palota szobrainak egy részét készitette, az ő révén a kézmüves mesterségek fejeit és a doge unokaöccsét, Falieri Bertuccit is. Az összeesküvés igy mind szélesebb körökre terjedt ki. Vezetői abban állapodtak meg, hogy április 15-én félreverik a Márkus-templom harangjait, azt a rémhirt terjesztik el, hogy a genuai flotta a lido előtt áll s mikor mindenki szokás szerint a Márkus-térre rohant, megtámadják és leölik a nobilik vezetőit és Falierit Velence uralkodó hercegének kiáltják ki.

A krónikások még további részleteket is elmondanak. Április 15-ike közeledtével az összeesküvők elkezdték a népet a patriciusok ellen. Mindenféle hirek terjedtek el, hogy ez vagy az a nobili kegyetlenkedett valamelyik közemberrel szemben, vagy hogy fiatal nemesek megbecstelenitették tisztes polgárok leányait. Esténkint, ha besötétedett, az összeesküvők köpenybe burkolózva, csoportosan bejárták a várost, arcátlanul viselkedtek az utcán járó asszonyokkal és leányokkal szemben és az ismertebb patricius ifjak nevén szólitgatták egymást, hogy a polgárok azt higyjék, hogy a nemes ifjak bántalmazzák asszonyaikat és leányaikat. Letartóztatások történtek, de az összeesküvés terve nem került nyilvánosságra. A már nagy arányokat öltött mozgalmat az utolsó pillanatig sikerült annyira titokban tartani, hogy még a _tizek tanácsának_ éber figyelmét is elkerülte. A vezetők zászlókat is osztottak ki, hogy a kitüzött napon hiveik azok alatt csoportosuljanak és egyszerre zárt tömegekben lépjenek fel.

Április 14-ig minden teljesen titokban maradt. A középkori Velencében szokásban volt, hogy a plebejusok valamelyik patriciusnak a védősége alá helyezték magukat, hihetőleg azok háztartását, helyesebben udvartartását a szükségesekkel ellátták s ennek ellenében protektoraik támogatását élvezték üzleti vállalkozásaikban és a hatóságok előtti ügyeikben. Ez a viszony bizonyos mértékig a hűbériségnek a kereskedő és kapitalista városi köztársaságokra applikált formája lehetett. Szokásban volt az is, hogy a protektorok megjelentek a védőségük alá fogadott plebejusok családi ünnepélyein s ott mint tanuk, keresztapák stb. szerepeltek. Április 14-én este egy Beltrame vagy Vendrame nevü bergamoi származásu szőrmekereskedő, aki szintén be volt avatva az összeesküvésbe, de annak igazi fejét valószinüleg nem ismerte, felkereste a protektorát, Leoni Nicolót, aki neki keresztapja volt s akinek egyebekben sokat köszönhetett és arra kérte, hogy másnap, bármi történik is, ne hagyja el a lakását, mert nagy veszély fenyegeti. Leoni faggatására, némi vonakodás után elmondotta, amit az összeesküvésről tudott. Leoni a hirrel egyenesen a dogéhez rohant és előadta neki, amit hallott. Falieri az egész dolgot tréfára forditotta s meg akarta nyugtatni, hogy ne üljön fel kósza mende-mondán alapuló rémhireknek.

Leoni a doge válaszában nem tudott megnyugodni. Értesitést küldött Cradenigo Giovanninak és Cornaro Marconak, akikkel együtt Beltramet ujra kihallgatták. Ezuttal Beltrame az összeesküvés több vezetőjét is megnevezte. A három patricius az esetet nyomban közölte a tizek tanácsával, amely más oldalról, egy Contarini utján is, akinek viszont egy Nigro nevü tengerész árulta el az összeesküvést, hirt kapott a fenyegető veszedelemről. A tizek tanácsa még az éjszaka folyamán megkezdte müködését; értesités ment a Velencéhez tartozó közeli városok podestáinak, akik fegyvereseket küldtek a városba; ezek és a szintén felfegyverkezett nemesek megszállották a Márkus-teret és a fontosabb utvonalakat; a vezetők közül letartóztatták Calendariot, Isarellot és egy da Corte Giovanni nevü tengerészt s azután megkezdték a vallatást. Rövid idő mulva minden nyilvánosságra került, a doge részessége is kiderült és valamennyi vezetőt elfogták. A tanács rögtön megkezdte az itélkezést is, Calendariot, Isarellot, da Cortet és még hét vezetőt már a kora hajnali órákban felakasztották a doge palotának két rózsaszinü oszlop által alkotott árkádja alatt, ahonnan aznap, zöld csütörtökön, a dogénak kellett volna az olasz városokban divatos bikavadászat népünnepélyét végignézni. A többi részesek büntetése részint számüzetésre, részint hosszu börtönre szólt; százakat feljegyeztek az ugynevezett _aranylapra_, amely a politikailag gyanusak és állandó ellenőrzés alatt állók nevét tartalmazta. Calendario fiát és a doge unokaöccsét életfogytiglani börtönre itélték és kimondották, hogy mig az utóbbi életben van, a Falieri-család tagjai nem választhatók a tizek tanácsába.

Az összeesküvést, amely Velence arisztokráciáját a legnagyobb veszedelemmel fenyegette, igy a legutolsó pillanatban szerencsésen elfojtották és a részeseket rögtönitélő eljárással ártalmatlanná tették. Hátra volt azonban még a legelőkelőbb összeesküvőnek, a dogenak a személye. A legenda, amely szereti kiszinezni az ilyen tragikus történeteket és kedveli a kiélezett helyzeteket, azt mondja, hogy mindabból, ami az éjszaka folyamán történt, a doge nem tudott meg semmit. A palotát őrök szállották meg és megakadályozták, hogy bárki is bejusson hozzá. Igy csak reggel, mikor az ablakhoz lépett és meglátta, hogy az összeesküvés többi vezetői már függnek, a teret pedig fegyveres nemesek sokasága lepi el, jutott tudatára, hogy tervét felfedezték és ő is menthetetlenül veszve van. Neki, aki ismerte a velencei politikában uralkodó elveket, tudnia kellett, hogy nincs kegyelem számára.

Velence történetében egyedülálló eset volt, hogy az államfő került a köztársaság elleni összeesküvésért a vádlottak padjára. A tizek tanácsa, bármilyen hatalom volt is a kezében, egyedül nem tartotta magát elég tekintélyesnek, hogy a főbenjáró ügyben itéletet mondjon. Ezért kiegészitette magát a tanácsosokkal, az _avvogadorok_ testületének vezetőivel és a nagy tanácsnak husz ad hoc választott tagjával. Ez a bizottság, amely később állandósult és _zonta_ (giunta) név alatt a legfontosabb államellenes büntények birósága lett, vezette a tárgyalást és a doge kihallgatását, amely 16-án estefelé ért véget. A szerencsétlen doge mindent bevallott, feltárta az összeesküvés minden részletét és állitólag maga kérte, hogy a legszigorubb itéletet hozzák meg személyére. Az itélkezésre jogosultak, öt tanácsos és a tizek tanácsának kilenc tagja, – egy Falierit rokonsága miatt az itélkezésből kizártak, – egyhangulag halálra szavaztak. A biróság az összeesküvők minden vagyonát elkobozta és csak a dogénak engedte meg, hogy kétezer velencei fontról szabadon végrendelkezzék; elhatározta azonkivül, hogy a dogén a halálos itéletet a palotának azon a márvány lépcsőjén hajtatja végre, amelyen fogadalmat tett az alkotmány megtartására, – szemben a később épült óriások lépcsőjével.

Április 17-én, pénteken este a halálra itélt dogét, méltóságának összes jelvényeivel fölékesitve a nagy tanács üléstermébe vezették és még egyszer trónjára ültették. Itt a tanácsosok, a tizek tanácsa, a nagy tanács összes tagjai, az avvogadorok és a köztársaság többi főtisztviselői jelenlétében felolvasták a halálos itéletet. Halotti csend honolt a teremben, amikor a nagy tanács legidősebb tagja, Mocenigo Giovanni, levette a doge fejéről a koronát és letépte róla a hatalom többi jelvényeit. Azután kerek sapkát tettek a fejére, mely köröskörül fekete szalaggal volt beszegve. Méltóságától igy megfosztva, lassu menetben a kivégzés helyére kisérték. A doge palota udvara szorongásig tele volt emberekkel. Falieri néhány szót intézett a tömeghez, hivatkozott rá, hogy szegényekkel és elnyomottakkal szemben sohasem volt igazságtalan. Szavait nem fejezhette be, térdre kényszeritették s a hóhér, akinek szokás szerint vörös álarc fedte az arcát, bárddal leütötte a fejét. Holttestét huszonnégy órára közszemlére tették ki, – fejét meggyalázásul lábai közé helyezve, – s azután egy gondolán a San Giovanni e Paolo templomába szállitották, ahol a sekrestye mögött minden pompa nélkül, jeltelen kőkoporsóban eltemették. Háromszáz esztendővel később a templom renoválásánál előkerült egy koporsó, amelyben egy fejétől megfosztott törzs feküdt. A jelek arra utaltak, hogy Falieri földi maradványai kerültek elő. A megbocsátani nem tudó patriciusok ekkor csontjait is szétszóratták, hogy a köztársaság nagy árulójának még nyoma se maradjon.

… A doge halála után Velencében a tizek tanácsa valóságos rémuralommal állitotta helyre a nyugalmat. Egymást érték a kivégzések, számüzetések és vagyonelkobzások. Addig Velencében tilos volt a fegyverviselés, ezentul a nobiliknak megengedték, hogy fegyveresen járjanak és két fegyveres szolgával kisértessék magukat. Az összeesküvés árulóit a signoria fényesen megjutalmazta. Nigronak életfogytiglan évi száz aranyat szavaztak meg, hasonlóan megjutalmaztak másokat is, akiknek nevét a tizek tanácsának jegyzőkönyvéből ismerjük, anélkül, hogy szerepük az összeesküvés kideritése körül tisztázva volna. Beltrame, aki az első nyomra rámutatott, évi ezer aranyat kapott. Az áruló azonban jutalmával nem volt megelégedve, Falierinek palotáját követelte és azt kivánta, hogy ő és utódai vétessenek fel a nagy tanács tagjai közé. A tanács egyezkedni óhajtott vele, de Beltrame összes követeléseinek föltétlen teljesitéséhez ragaszkodott s mikor nem adták meg neki, amit kivánt, hálátlanságot emlegetett és a tanácsot nyilvánosan gyalázta. Erre elfogták és 1357 őszén Dalmáciába számüzték. Ott vagy a Falieri-összeesküvés részesei bosszuból, vagy Velence bérencei, hogy kellemetlenkedéseitől megszabaduljanak, megölték. Állitólag azt tervezte, hogy Magyarországra szökik Nagy Lajos királyhoz, aki időközben tényleg meginditotta a háborut, amely Dalmácia visszahóditására vezetett.

A köztársaság utólag még kétszer foglalkozott a lefejezett doge esetével: elrendelte, hogy április 16-a örökös emléknap legyen s ezen a napon a köztársaság megmentésének emlékére körmenet tartassék, tizenkét évvel később pedig kimondotta, hogy a hely, ahova a dogék arcképeinek sorozatában Falierinek kellett volna kerülni, feketére festessék, ezzel a felirással: „_Hic est locus Marini Faletri decapitati pro criminibus… Itt van Marino Falierinek a helye, akit vétkeiért lefejeztek._“

*

Nyilvánvaló, hogy a történetben, amelyet Velence régebbi krónikásai nyomán adtunk elő, sok a regényes elem, amely a valóságot eltakarja. A krónikások szerint az egész összeesküvés csak személyes bosszu müve volt s a doge ilyen rettenetes módon akarta magát megbosszulni a patriciusokon, akik nem adták meg neki a teljes elégtételt. De bármennyire részletesen irják is meg ezt a történetet, teljes hitelt adni nekik alig lehet: legalább is nem valószinü, hogy egy ilyen sértésért a doge alapjaiban akarta volna felforgatni az egész államot és még kevésbbé valószinü, hogy minden mélyebb ok nélkül olyan széleskörü mozgalmat lehetett volna szervezni, mint ebben az esetben tényleg történt.

Az igazi okot mindenesetre mélyebben kell keresni. Emlitettük, hogy épen a Falierit megelőző időkre esnek Velence nagy alkotmányküzdelmei, amelyek folyamán az eredetileg demokratikus államszervezet teljesen arisztokratikus jellegü köztársasággá alakult át. Ez a küzdelem magától értetődőleg nem folyt le simán, tisztán a politikai harc fegyvereivel, hanem heves rázkódtatások közepette. A patriciusok erőszakkal nyomták el a demokratikus törekvéseket és csaknem évszázados harc után, nagy külső veszedelmek idején vitték keresztül 1298-ban a _nagy tanács bezárását_. A jogaitól megfosztott polgárság és nép erőszakra erőszakkal válaszolt. A nyilt fegyveres harc Velencében lehetetlen volt, de a köztársaság az összes olasz városi államokhoz hasonlóan termékeny talaja volt az összeesküvéseknek. Egyes gazdag polgárok, akiknek Bocco Mario volt a fejük, már 1299-ben összeesküvést szerveztek a patriciusok ellen. Árulás folytán a terv nyilvánosságra jutott és a meghatározott napon a nobilik az aránylag csekély számu összeesküvőket felfegyverkezve várták a doge palotában. A terv, hogy az arisztokrata köztársaságot meglepetésszerü támadással megdöntsék, meghiusult. Sokkal nagyobb arányu volt 1310-ben a Tiepolo–Quirini féle összeesküvés, amelynek elégedetlen patriciusok állottak az élén. Ez az összeesküvés nyilt kitörésig jutott és kis hijján sikert nem aratott. A Rialto környékén napokon át heves utcai harcok dultak s az összeesküvők, akiket fegyverrel nem lehetett leverni, csak szabad elvonulás feltétele mellett szüntették be a harcot. Vezérüket, Tiepolot, évek multával valószinüleg Velencének egy titkos ügynöke tette el láb alól.

A Tiepolo féle összeesküvés alkalmával lépett életbe először mint ideiglenes, majd 1333-tól kezdve mint végleges intézmény, a sokat emlegetett, rejtelmes _tizek tanácsa_, amely mint vizsgáló és rögtönitélő biróság az állam és az alkotmány elleni vétségek esetében volt hivatva eljárni. Ez a biróság csakhamar Velence legfélelmetesebb testületévé nőtte ki magát, amely kérlelhetetlen szigorusággal, de egyuttal páratlan ügyességgel fojtott el már csirájában minden törekvést, amely a fennálló rendet akarta megváltoztatni. A sikertelen összeesküvések és ennek a nagyszerü preventiv intézménynek a létesitése után a patriciusok teljesen biztosaknak érezték magukat és mind merészebb tulkapásokra ragadtatták magukat nemcsak a politikában, de a társadalmi életben is a plebejusokkal szemben. Azok az elbeszélések, amelyek a Falieri összeesküvése körül képződtek, ha esetleg nem fedik is a formai igazságot, mindenesetre hiven jellemzik a nobilik viselkedését és a Velencében uralkodó állapotokat.

Ahol egy tulkapásokra hajlandó oligarchiának a kezében van a hatalom, amely az uralkodót is korlátok közé akarja szoritani, az államfőnek az érdeke rendesen azokkal közös, akik a politikai jogokból ki vannak rekesztve. Ebben kell a Falieri összeesküvésének az igazi okát keresni. A nagyravágyó doge valószinüleg felismerte a széles körökre kiterjedő elégedetlenséget és ennek az elégedetlenségnek a felhasználásával demokratikus alapokon nyugvó egyeduralmat akart alapitani. A nevek, amelyeket a krónikások elbeszéléseikben szerepeltetnek, igazak, mind előfordulnak a tizek tanácsának a jegyzőkönyvében is, de a motivumok, amelyek őket mozgatták, hihetőleg sokkal általánosabb természetüek lehettek. Petrarca, aki nem sokkal az összeesküvés után járt Velencében, biztosat nem tud ugyan mondani az összeesküvés eredetét illetőleg, de azt irja, hogy _állami okai_ voltak. Jellemző az is, hogy az összeesküvés vezetői a dogén kivül majdnem mind vagyonos, de nem nemes iparosok, kereskedők, hajóépitők, magának az összeesküvésnek kivitele pedig az arzenál körül lakó nagyszámu tengerészekre és hajóépitő munkásokra volt alapitva. Ez mutatja legjobban a mozgalomnak demokratikus jellegét és a régebbi alkotmányküzdelmekkel való szoros rokonságát, ami a regényes motivumokkal dolgozó későbbi krónikások előtt rejtve maradt. Hogy az összeesküvésnek közvetlen előzményei is voltak, arra utalnak a tizek tanácsának megmaradt jegyzőkönyvei, melyek szerint a városban gyakoriak voltak a nobilik elleni zavargások. Ilyen természetüek lehettek a krónikások által emlitett letartóztatások is. Elégedetlen elem bőségesen volt és ez csoportosult Falieri és társai köré.

Természetesen sokkal nehezebb világosságot deriteni a részletkérdésekre és különösen megállapitani, hogy mi igaz a doge ellen elkövetett sértésből és hogy maga a doge hogy került összeköttetésbe az elégedetlenekkel. Nem lehetetlen, – bár ez csak puszta föltevés, – hogy Falieri és a többi patriciusok között, mikor demokrata hajlandóságokat árult el, feszültség támadt és szántszándékkal nem adtak neki olyan elégtételt, amilyen a dogét megillette volna. Hogy valamilyen személyes sértés történhetett, valószinü, mert erről minden forrás emlitést tesz, bár Stenonak a szerepe meglehetősen kétes. Mindaz, amit róla mondanak, nagyon valószinütlenül hangzik. Nem nagyon hihető, hogy ő, akit 1400-ban 69 éves korában választották meg dogénak s igy 1355-ben alig volt huszonnégy esztendős, Velence legelőkelőbb birói testületének, a negyvenek tanácsának lett volna a feje. Egy régebbi törvény ugyanis magát a tagságot is a betöltött harmincadik életévhez kötötte s mi több, huszonöt éves kora előtt a nagy tanácsnak sem lehetett volna tagja, amely az előbbit delegálta.

Sokkal egyszerübb azok elbeszélése, akik csak azt mondják, hogy fiatal nemesek a doge férji becsületét sértő mondásokat firkáltak a palota falaira. Esetleg ezek között lehetett Steno, bár nyoma az esetnek nincs, mert a negyvenek tanácsának, amely a nobilik ügyeiben itélkezni szokott, jegyzőkönyvei az 1355–1367. évekről hiányzanak. A sokkal fontosabb tizek tanácsának jegyzőkönyyei megvannak ugyan, ezekből ismerjük az itéleteket; de ezek sem elégitenek ki, mert épen a lefejezett dogenál csak két szó van beirva: _non scribatur_. Talán magasabb szempontok megtiltották, hogy a kivégzett államfő pörének és összeesküvése igazi okainak okmányszerü nyoma maradjon.

Marino Falieri személyét és összeesküvését igy sok tekintetben ma is titokzatosság boritja és a teljes igazság már aligha derülhet ki. Annyi kétségtelen, hogy tragikai hős volt, aki uj irányt akart adni az akkor már világhatalomnak számitó Velence sorsának, de törekvésében elbukott. Velence történetének nincsen részlete, amely nagyobb benyomást hagyott volna maga után. Tragikus sorsa reá terelte az egész világ érdeklődését és ez az érdeklődés, amely a bukott hősök iránt mindig megnyilatkozik, nem is fog megszünni soha.

A CONDOTTIERE.

Olaszországot járó magyarok csaknem kivétel nélkül mind ismerik Colleoni szobrát Velencében és Gattamelatáét Padovában. Az egyik Verrocchio, a másik Donatello alkotása, a reneszánsz olasz szobrászatának két remekmüve. A szobrok örök időkre fenntartották két embernek az emlékezetét, akik talán szükebb hazájukat kivéve már régen a feledés homályába merültek volna. Még igy is a szobrokban sokkal inkább a müvészetnek személyhez nem kötött örökbecsü alkotásait csodáljuk, semmint azoknak emlékezetét, akiknek tiszteletére őket emelték. A nevek, Colleoni és Gattamelata ismerősen csengenek fülünkben, de az emberek, akik a neveket viselték, jóformán idegenek előttünk. A büszke tartásról, a felszerelésről, a marsallbotról, a lóról tudjuk, hogy hadvezérek, Velence generálisai voltak, valamikor régen, a középkorban, vagy talán az ujkor elején, – ennyi az egész. Az évszázadok, amelyekben éltek, tetteik, amelyeket véghezvittek, már elmosódtak a multak homályában.

A köztudatnak rendesen igaza van az ilyen általánositásokban. Életrajzot adni akár az egyikről, akár a másikról, részletezni a középkori kis olasz államok szövetségeit, ellenségeskedéseit, háboruit, nagyon nehéz. A maguk idejében nagy volt a nevük és hirük Olaszországban, de életpályájukhoz olyan események, amelyek döntők lettek volna az állam, vagy a nemzet életében, nem füződtek. Legjobb esetben tipusai voltak a reneszánsz korabeli olasz hadvezérnek, a condottierenek.

Ki volt a condottiere? Ha a kérdésre történelmi józansággal akarunk megfelelni, olyan hadvezér, aki saját számlájára zsoldos sereget szervezett és ezt a sereget a saját katonai tudásával együtt meghatározott időre bérbeadta a legtöbbet igérő államnak, fejedelemnek, köztársaságnak. A valóságnak ez a meghatározás megfelel, de a condottiere igazi képét, szerepét csak ugy lehet megrajzolni, ha ismerjük a reneszánsz Olaszországának politikai, társadalmi és kulturális állapotait, szóval, ha megvan az a miliő, amelybe a condottiere beilleszkedik.

A népvándorlás mindent összezuzó zivatara után az európai államok között a középkori Olaszország tett szert először magasfoku kulturára és nagy gazdagságra. Az antik világnak Olaszországban maradt meg a legtöbb emléke, Olaszország tartotta fenn legtovább a régi kulturális hagyományokat megőrző Bizánccal a kapcsolatot, Olaszországban székelt az egyetemes hagyományokat és az uj kulturirányt képviselő pápaság, az olaszok voltak a legközelebb a forrásokhoz, amelyekből az emberiség gondolatvilágának uj fejlődése fakadt. A félszigetet szerencsés földrajzi helyzete, a Földközi-tenger közepén, a kelet és nyugat kereskedelmének közvetitőjévé tette. A kelet kincseivel való kereskedelem, a keresztes háboruk, amelyekben Olaszország tulajdonképen részt sem vett, a Rómába való zarándoklások, amelyeket az olaszok természetes adózásnak tekintettek, tömérdek kincset, gazdagságot hoztak az országba. Mikor még Európa többi országait a népvándorlás utáni századok sötétsége boritotta, Olaszországban már uj világosság ragyogott. Az olasz városok falai között paloták emelkedtek, a városok tereit, a paloták udvarait, a termek falait szobrászok és festők müvészi alkotásai ékesitették és a latin nyomása alól felszabadult uj költői nyelv ott jutott el először önálló, örökbecsü alkotásokig.

Ezzel a kulturális és gazdasági magaslattal azonban a félsziget politikai és morális fejlődése egyáltalán nem állott összhangban. Városi köztársaságainak neve bejárta ugyan az egész akkor ismert világot, de a középkor egész folyamán Olaszországban igazán erős, életképes állami alakulás nem jött létre. Ha nagyobb területek egységesitésére kisérletek történtek, azok kivülről jöttek és a nagy távolságok mellett nem lehettek tartósak. Magában az országban a politikai állandóság ismeretlen fogalomnak számitott. A kis városi köztársaságok, apró fejedelemségek egymást ették fel, minden legitim hatalom teljesen hiányzott s az országot állandó politikai földrengés tartotta rázkódtatásban. A császár és a pápa nevében majd egyik, majd másik párt tett szert az uralomra és azt rendesen rövid idő mulva történt elüzetéséig kegyetlen szigorusággal gyakorolta. De erős központi hatalom Olaszországban nem is képződhetett. A gazdagságban, jólétben bővelkedő olasz városok polgárai nem voltak kaphatók arra, hogy a tábori élet nyomoruságait elviseljék. A gazdagok palotáikat nem cserélték föl a puszta földön való hálással és a szegények is inkább lebzseltek a városok piacain, semhogy életüket tették volna ki veszedelemnek. Ez volt a középkori Olaszország legnagyobb gyengesége. Társadalmának átalakulása folytán mindenütt hiányzott a fegyveres erő, az államok szilárdságának legfontosabb biztositéka. Ennek a kornak még a nagyobb olasz államai is, Milano, Genova, Velence, a pápaság és Nápoly sok tekintetben nem a saját erejüknek, hanem földrajzi helyzetüknek, diplomáciájuknak és szövetségeseiknek köszönhették fennmaradásukat és önállóságukat. A kisebb államok és fejedelemségek pedig ugyszólván napról-napra tengették életüket.