Part 15

Fiatalabb katonatisztek és az öreg uralkodó között minden érintkezés hiányzott. A katonai fegyelem merevsége mellett elképzelni sem lehetett, hogy valaki előtte a hadsereg ismert hiányosságait feltárja és kezdeményezőleg lépjen fel. Igaz ugyan, hogy katonai téren 1906 óta, Ferenc Ferdinánd trónörökös követelései nyomán nagy változások történtek. Conradnak vezérkari főnöki minőségben kifejtett tevékenységét lehet nagyon különbözően megitélni, – gyakran a valóság talaját elvesztette a lába alól, – de az az egy bizonyos, hogy a hadsereg modernizálása az ő hivatalbalépésével vette a kezdetét és ettől az időponttól kezdve lett belőle puszta dekoráció helyett modern értelemben vett fegyveres erő. Rettenetes sokat kellet utánapótolni, különösen az irodaszolgálatban és protekciós gazdálkodásban elposhadt vezérkart kellett a háborut előkészitő irodává átszervezni. Tábori egyenruhával az osztrák-magyar hadsereget csak közvetlenül a világháboru előtt szerelték fel. Nagyon sok hiteles tanu igazolja, hogy az öreg uralkodó ezeket az ujitásokat és a trónörökös katonai irodájának a hadseregre gyakorolt befolyását idegenkedéssel szemlélte.

Világos, hogy egy olyan lelki berendezésü uralkodónak, mint az öreg Ferenc József, a törekvése csak a béke megtartására irányulhatott. Első tanácsadóinak következéseikben sulyos hibái is, melyeknek a Habsburgok német- és olaszországi hatalmi állását kellett áldozatul odadobni, egy olyan politikának a szükségességét vitték bele a tudatába, mely a meglevőnek megtartását tekinti élete legfőbb céljának. Nem annyira a trónbeszédeknek gondosan kicsiszolt mondatai, mint inkább ritkán tett közvetlen kijelentései mutatják, hogy a háborus bonyodalmakat mindig és minden körülmények között legszivesebben elkerülte volna. Conrad ajánlatát, aki 1906-ban a monarchiára legkedvezőbb körülmények között akarta Olaszországot megrohanni, a leghatározottabban visszautasitotta. Egészen hiteles tanuk szerint még a szerbiai ultimátum elküldése, sőt a diplomáciai összeköttetés megszakitása után is bizott a béke megtartásának a lehetőségében. A legnagyobb bizonyiték, hogy nem akarta a háborut, az a körülmény, hogy a monarchiát még a hadüzenet után is jóformán készületlenül találta az ellenségeskedések megkezdése. Sokak szemében lélektani rejtély lehet, hogy ilyen körülmények között az öreg uralkodót miként lehetett rábirni a hadüzenet aláirására, annál is inkább, mert a szarajevói gyilkosság áldozatai nem állottak tulságosan közel a szivéhez. Elhatározásában feltehetőleg dinasztikus érzésének a megsértése játszhatott fontos szerepet, támogatva attól a reménységtől, hogy a többi szuverének is ugy gondolkodnak, mint ő és a gyilkosság értelmi szerzői cselekvő támogatásra nem számithatnak. Megtévesztették őt a jelentésekkel is, melyek szerint a háborutól nem kell tartani, mert a monarchia erélyes fellépésére Szerbia kétségtelenül kapitulál.

A háboru változó szerencséjü eseményeit stoikus nyugalommal vette tudomásul. A szövetséges hadseregek győzelmei örömmel töltötték el, de a végső győzelem biztonságának érzése hiányzott nála. A kilátásokat inkább pesszimisztikusan itélte meg és többször ugy nyilatkozott, hogy a küzdelem a központi hatalmak erőit meghaladja. Ebben a kérdésben jobban itélt, mint a magukat utólag igazolni és rehabilitálni akaró hadvezérek és politikusok egész légiója. A háboru ideje alatt csaknem teljesen elzárkózva élt schönbrunni kastélyában és talán még a szokottnál is fáradhatatlanabb módon végezte napi munkáját. A külvilággal való összeköttetése mindinkább néhány magas méltóságra szoritkozott és a termekben, ahol Mária Terézia idején az udvari élet teljes pompájában zajlott, hangtalan csend uralkodott. Teljesen egyedül érezte magát legjobban. De a rosszindulatu torzképek egy aggastyánról, aki előtt az eseményeket eltitkolják, egyáltalán nem voltak igazak. Sven Hedin, a legutolsó magánemberek egyike, akit Ferenc József kihallgatáson fogadott, még megcsodálta szellemi és testi energiáját. Csak az utolsó hónapokban viseltetett teljes passzivitással az eseményekkel szemben. A hanyatlás nála csak 1916 őszén kezdődött. Mindamellett változatlanul dolgozott iróasztalánál és még az utolsó napon is, mikor erős láz gyötörte, csak nehezen lehetett rábirni, hogy ágyba feküdjön. Magas kora mellett, egy hetekig tartó betegség után, halála nem jött váratlanul, mégis következményeiben sulyos esemény gyanánt hatott. Nem kevesen vannak, akik a monarchia rothadását sok tekintetben tulhosszu uralkodásának a számlájára irták és mégis ugy érezték, hogy halála nem egy nagy vereséggel fölér. Cramon tábornok, Németország meghatalmazottja az osztrák-magyar főhadiszálláson, azt irta, hogy a marnei vereség mellett Ferenc József halála volt a legnagyobb csapás, mely a központi hatalmakat érte. A jóslások, hogy a monarchia nem fogja Ferenc Józsefet tulélni, közvetlenül halála után nem teljesedtek ugyan, sőt egyideig még olyan életerőről tett tanubizonyságot, amely egyik rázkódtatást a másik után állotta ki. De sokáig nem tartott, mikor az államalakulat, melynek majd hét évtizedig állott az élén, romokban omlott össze.

A kapucinusok sirboltjából emlékezések merülnek fel, melyek elmult századokkal kapcsolnak össze bennünket és rég elhalványodott alakokat jelentetnek meg előttünk. Ferenc József az utolsó a sorukban. Történelmi jelentőségét lehet nagyon különbözőképen megitélni, a történelemnek jöhetnek még váratlan fordulatai, de az bizonyos, hogy vele a régi habsburgi gondolatnak utolsó képviselője, sőt talán a régi, Isten kegyelméből való elv szerinti utolsó uralkodó tért meg örökre atyáihoz.

A VILÁGHÁBORU ASSZONYAI.

Amit ezekben a sorokban megirok, félig história, félig regény. Oknyomozás a nem bizonyitható adatok és események sorában. Története azoknak a fejedelmi házasságoknak, melyekben a politika játszotta a döntő szerepet és regénye azoknak a koronás asszonyoknak, akik a kulisszák mögött állottak a világháboru kitörésekor. A háboru tizedik évfordulója alkalmából kétségkivül tömérdek visszaemlékezés jelent meg, amelyek az évtizedeken át felgyülemlett ellentétekkel, diplomaták cselszövényeivel és politikai rugókkal magyarázták meg emberiség e szörnyü kataklizmájának kirobbanását. A _világháboru asszonyai_ nem szerepelnek ezekben a visszaemlékezésekben és történelmi tanulmányokban. Róluk szólnak az alábbi sorok. Mondjuk, hogy ami bennük meg van irva, nem történelem, hanem regény. De a történelemnek is vannak a szinfalak mögött lejátszódó regényei.

A hatvanas évek elején a kicsiny kopenhágai udvarnak ünnepelt szépsége volt IX. Keresztély dán királynak a leánya, _Dagmár_ hercegnő. Igazán szép volt és nagyon intelligens, nemcsak olyan, aminőnek az uralkodócsaládok tagjait szokták megrajzolni a hizelgő udvari történetirók és félhivatalos ujságok. A hercegnőt a sors arra szemelte ki, hogy Európa egyik leghatalmasabb trónjára kerüljön: _menyasszonya lett Miklós orosz trónörökösnek_. A magas politika előnyösnek találta az orosz és dán udvar közötti politikai kapcsolatot és ugy határozott, hogy a szép hercegnő egy beteg embernek legyen a felesége.

Miklós trónörökös beteg volt ugyanis, nagyon beteg. Járta Európa leghiresebb szanatóriumait és fürdőhelyeit, hogy bajára gyógyulást keressen. A telet és tavaszt Oroszország helyett mindig Rivierán töltötte. Ott érte el a végzete is. 1864 tavasza elvitte őt magával. Dagmár hercegnő, akit lehivattak Nizzába, ott volt vőlegénye halálos ágyánál. A haldokló mellett a hercegnő találkozott a trónörökös öccsével, a cár másik fiával, Sándor nagyherceggel. Szerelem volt-e, amit az uj trónörökös a dán királyleány iránt érzett, vagy ismét az állami érdek döntött, tudni nem lehet. Elég az hozzá, hogy a gyászév leteltével a hercegnő _az uj trónörökösnek lett a menyasszonya és 1866-ban a felesége_. Az esküvő előtt áttért az ortodox hitre és a Romanovok családjában hagyományos _Mária Feodorovna_ nevet vette fel. Ezt a nevet viselte férje szépapjának, annak a Pál cárnak a felesége, akit az összeesküvők tulajdon selyemkendőjével fojtottak meg.

Dagmár hercegnő szükebb hazája, Dánia, épen ezekben az években sulyos válságon ment át. A dán király, mint német szövetséges fejedelem, uralkodója volt a német Bundhoz tartozó Schleswig és Holstein hercegségnek. A dán kormány azt tervezte, hogy a két hercegséget, amelyeket csak az uralkodó személye kapcsolt össze Dániával, teljesen bekebelezi. A schleswig-holsteini kérdés Dánia és a német Bund között háborura vezetett s Ausztria és Poroszország, mint a Bund határozatának végrehajtói, Dániát 1864-ben teljesen megverték és a hercegségeket elragadták tőle. A dán udvar hiába fordult segitségért Európa különböző kabinetjeihez, mindenütt süket fülekre talált. A történelmi romantika azt mondja, hogy a hazáját szerető hercegnő ezt a megaláztatást sohasem tudta megbocsájtani Németországnak és élete céljául tüzte ki, hogy bosszut álljon hazája balsorsáért. De a fáma, amely kiszivárog a királyi paloták hallgatag falain is, mást beszél. Dagmár hercegnő németgyülöletének nemcsak politikai, hanem emberi momentumai is voltak. Mielőtt Miklós, majd pedig Sándor nagyhercegnek lett volna a menyasszonya, a hercegnő egy német herceg, a későbbi _III. Frigyes_ császár után epekedett, de minden szépsége és intelligenciája mellett is hiába, sőt a herceg állitólag nagyon kereken kijelentette, hogy nincs kedve őt az oltárhoz vezetni. Igaz-e, nem-e, ki tudná megmondani? Az ilyesmik nem iródnak meg aktákban és legfeljebb hosszu idő multával indiszkrét emlékiratok szoktak elárulni egyes részleteket. De az emberi tapasztalatok azt mondják, hogy asszonyokra nézve a viszonzás nélkül maradt szerelem nagyobb fájdalom, mint két szép tartománynak az elvesztése.

1881 március 13-án a nihilisták II. Sándor cárt egy szánutja alkalmával Szent Pétervárott a levegőbe röpitették. A dán hercegnő, immár Mária Feodorovna, mint III. Sándor cárnak a felesége, az orosz trón magaslatára jutott. Csodálatos pár a cárok trónján! A harmincnégyéves korában is ragyogó szépségü, fölényes intelligenciáju, erős akaratu, de filigrán asszony és mellette a testileg óriás, rengeteg erejü cár, aki puszta kézzel lópatkót és puskacsővet tört ketté, de lelkileg alapjában véve gyermek maradt. Tudatában volt ugyan hatalmának, családtagjai is csak a „gosszudár“ – ur, megszólitással közeledtek hozzá, rettenetes is tudott lenni haragjában, de egyébként teljesen feleségének befolyása alá került, aki őt szellemileg messze felülmulta.

A rettegő óriás, – legtalálóbban ezt a nevet lehetne adni III. Sándor cárnak. Atyjának szörnyü végzete állandóan előtte lebegett és ugy vélte, – talán nem is egészen alaptalanul, – hogy a nihilisták állandóan leselkednek rája. Ez a félelme a borkii vasuti merénylet óta, amelynek csaknem az egész cári család áldozatául esett, szinte üldözési mániáig fokozódott. A menekülés szinte a csodával volt határos, de a vasuti kocsi összezuzódása alkalmával a cár megsebesült és ettől fogva élete végéig sulyos vesebaj kinozta. Rettegve zárkózott be a sokszoros katonai kordonnal körülvett gacsinai kastélyába és legmeghittebb emberein kivül senkit sem bocsájtott maga elé. Ha nagyon rájöttek a félelem órái, csak a feleségével érintkezett és nem evett mást, csak amit a cárné készitett, vagy előtte megkóstolt. Meg kell hagyni, hogy a dán királyleány a megpróbáltatások kemény iskoláján ment keresztül. Első vőlegényének tragédiája, apósának szörnyü halála, azután az élet az állandóan rettegő cár oldalán, más gyengébb természetü asszonyt megőrölt volna. De a külsőleg gyenge asszonyban erős lélek és szivós természet lakozott. Épen ebben az iskolában megacélozódott és hatalma, minthogy gyakran az ő személye volt az egyetlen kapcsolat a külvilág és a cár között, szinte korlátlanná vált. Hogy mit kellett neki tulajdonitani abból, ami ebben az időben az orosz politikában történt, természetesen nehéz megmondani. Bizonyosat mondani nem lehet, de erre az időre esik a németek elnyomatásának kezdete Kurlandban és Oroszország lassu eltávolodása Németországtól és a monarchiától. Azelőtt Pétervárnak németnyelvü udvari szinháza is volt; ezt állitólag a cárné kivánságára bezárták. A pétervári udvarban a teljesen eloroszosodott cárné központja lett annak a klikknek, amelyet a világ közönségesen _nagyhercegi párt_ név alatt ismert. Ez a párt volt az, amely a körültekintőkkel, az óvatosakkal szemben, Oroszország rengeteg erejére támaszkodva, a kiméletlenség, az erőszak és a háboru politikáját képviselte.

De Mária Feodorovna hatalma férjének halálával nőtt meg igazán. III. Sándort még némileg kötötték atyjának hagyományai és I. Vilmos császárhoz való barátsága. A gyenge akaratu II. Miklós trónraléptével ez a tekintet megszünt és az orosz politika az özvegy cárné hathatós beavatkozása mellett teljesen a revánsra szomjazó francia politika vizeire evezett át. A tapasztalt asszonyban volt annyi ügyesség, hogy fiának trónralépte után nem keresett magának helyet az előtérben. Megelégedett az anyacárné előkelő, de látszólag ártalmatlan szerepével. Tényleg azonban mindenki tudta, hogy Oroszországban semmiféle nagyobb elhatározás nélküle nem eshetik meg.

De befolyása még tovább is ért. A cárnévá lett dán hercegnő szorgalmasan ápolta összeköttetéseit a kopenhágai udvarral és nem hanyagolta el egyéb rokoni kapcsolatait sem. Rokonsága pedig igen előkelő volt. Fiatalabb nővérei is igen „jó partikat“ csináltak, a bal lábára bicegő _Alexandra_ a velszi hercegnek, _Thyra_ pedig annak a Cumberland hercegnek lett a felesége, akinek familiáját a poroszok üzték el Hannover trónjáról.

Az angol udvarba került két dán hercegnőnek távolról sem lehetett akkora és olyanforma szerepe, mint Mária Feodorovnának. Az asszonyi politikának a pétervári udvarban volt az igazi talaja, ahol az intelligens és céltudatos asszonyok könnyen befolyásolhatták a külsőleg hatalmas, de szellemileg a középszerüségen felül nem emelkedő és mivoltukban ázsiai férfiakat. Másrészről Edvárdnak, aki kétségen felül egyik legnagyobb diplomatája volt korának, nem volt utmutatásra és befolyásolásra szüksége: ő mindig teljesen tisztában volt vele, hogy mit csinál. De tulzás volna, ha itt is teljesen tagadni akarnánk az asszonyok szerepét. A kopenhágai királyi palotában, _Európa anyósának_ házában, ahol a rokonok esetről-esetre összejöttek, finom szálak szövődtek. A szálakat asszonykezek eregették és csomózták láthatatlanul, de annál erősebben…

… Lent délen, a Balkánon, a fekete hegyek és a kecskék között uralkodott Petrovics Miklós, ismertebb nevén _Nikita_, azelőtt Montenegró fejedelme, majd királya, akit pénzüzleteiről és leányairól ismert Európa. Nikitának _Vukotics Milenával_ való házasságából tiz gyermeke származott, közöttük hét leány, akik közül hat maradt életben, mind erős, izmos, balkáni fajta. Hat leány egy olyan familiában, amely az európai uralkodócsaládok között kéregetésre van utalva, nagyon kétes istenáldás. Nikita azonban, akit nem ok nélkül tartottak a Balkán legravaszabb rókájának, épen leányait tekintette tőkének és az ő révükön nagyszerü rokoni összeköttetésekre tudott szert tenni. Ha a dán királyné Európa anyósának cimét szerezte meg, a ravasz balkáni lett az _antant apósa_.

Abból az időből, mikor még az osztrákbarát Milán uralkodott Belgrádban és Szerbia távolról sem volt Oroszországnak vak eszköze, származik III. Sándor cárnak az a kijelentése, hogy neki az európai uralkodók között Nikita az egyetlen barátja. Ezt a barátságot Nikita szépen kamatoztatta a maga javára. Hol ezt, hol azt az ajándékot préselte ki a cárból, hol egy szállitmány orosz fegyvert, hol municiót kapott ajándékba. Szegénységére való hivatkozással leányait sorra Pétervárra küldte nevelésbe, természetesen a cár költségén.

Itt kezdődik a ravasz Nikita leányainak a karriérja. Az első, _Zorka_, még nem csinált valami ragyogó partit. 1883-ban _Karagyorgyevics_ Péter szerb trónkövetelőnek lett a felesége, aki ez időben a számüzetés keserü kenyerét ette Genfben. A háztartás szegényes volt és a két gyerek, Gyorgye és és Sándor, aligha remélte, hogy valaha örököse lesz a szerb trónnak és faktora a világtörténelemnek. Kopottas nadrágban ültek a genfi gimnázium padjain, mig apjuk a Svájcban tartózkodó szerb elégedetlenekkel kovácsolta a terveket az Obrenovicsok detronizálására és a szerb trón megszerzésére, miközben epedve várta a pétervári postautalványokat, amelyek a mindennapi megélhetést biztositották. Apja és nővérei révén Zorka volt az, aki a legértékesebb összeköttetéseket szerezte meg Péter számára. A belgrádi királygyilkosságot Zorka már nem élte meg. 1890-ben a genfi temetőben helyezték nyugalomra.

Nikita második leánya már egy eleven nagyherceghez ment feleségül, egy eleven nagyherceg pedig mindig többet ér, mint egy reménybeli király. Az orosz balkáni politikának a közös pánszláv rokonságon kivül valóságos rokoni kapcsolatokra is volt szüksége és igy _Milica_ révén Nikita _Nikolajevics Péter_ nagyhercegnek, _Nikolajevics Miklós_ nagyherceg öccsének lett az apósa. A házasság könnyen ment, Milica amugy is Péterváron nevelkedett, csinos is volt, ami a hozományból hiányzott, azt az atyuska pótolta. Az addig jelentéktelen balkáni hercegnő rangban nagyot ugrott előre, de nem szédült meg. Hamarosan beletanult az udvari intrikákba és értette a módját, hogy a legmagasabb köröket mindenkor Nikitára kedvezően hangolja. Nem tagadta meg atyafiságát és mint a szegény leány, aki házassága révén nagy vagyonba, gazdagságba jut, nem egyszer tömte meg atyjának állandóan sovány erszényét.

Testvére, a nála határozottan sokkal intelligensebb és ravaszabb Anasztázia, vagy Stana, aki sokat örökölt apjának a természetéből, egyideig szerényebb szereppel volt kénytelen megelégedni. Három héttel Milica után ment férjhez, szintén Pétervárra, de „csak“ Romanovszki-Leuchtenberg herceghez, aki a cári családdal való rokonsága révén szintén a császári fenség cimet viselte. Stanának igy személyi tulajdonságaival kellett pozicióját biztositani a nagyhercegek asszonyai és a vérbeli nagyhercegnők között. És ez tökéletesen sikerült is neki. Szalonja központja lett a nagyhercegi pártnak, ő pedig nővérével együtt buzgó ügynöke lett apja és sógora politikájának. Ha az anyacsászárné Németországban látta az ellenséget, ők természetesen Ausztria-Magyarországban keresték a balkáni szláv törekvések legfőbb akadályát. A montenegrói nők, akiket eleinte félvállról akartak kezelni Pétervárott, nem operett alakok lettek, hanem nagyon komoly személyiségek, akiket a cár pártfogásával állandóan kitüntetett s akiket Mária Feodorovna is mindig szivesen fogadott. Kopenhága és Celinje Pétervárott találkoztak egymással.

1894 november 1-én meghalt a rettegő óriás, III. Sándor cár és fia, _II. Miklós_ lépett a trónra. Voltak, akik azt várták, hogy felesége, _Alix_ hesszeni hercegnő, német asszony létére, ellensulyozni fogja a balkáni asszonyok befolyását. Akik erre számitottak, csalódtak. A szerepet a visszavonultan élő cárné helyett továbbra is szépségében már elvirágzott, de a nehéz évek alatt, amelyeket III. Sándor oldalán töltött, még energikusabbá lett anyós és a montenegrói nők vitték. Ezeknek az erős idegzetü nőknek befolyásával a más erkölcsökben nevelkedett német hercegnő cárné korában sem tudott megküzdeni. Házasságában szerelmi momentumok alig játszhattak közre és mint a trónörökösnek, majd a cárnak a felesége, alapjában véve idegen maradt a pétervári udvarban. Az uj cárt sokkal inkább befolyásolta az anyja, mint a felesége.

A köztük fennálló viszony mellett ez teljesen érthető is volt. Az uj cárról Pétervárott az emberek különös történeteket suttogtak, amelyek még trónörökös korában játszódtak le. A fiatal trónörökös nagybátyja, Pál nagyherceg révén megismerkedett egy _Kagan_ nevü milliomos zsidó kereskedő családjával, aki egyik legnagyobb szállitója volt az orosz hadseregnek. Zsidók is érintkezhettek ugyanis Oroszországban az uralkodóház tagjaival, ha államkölcsönöket közvetitettek, vagy a hadseregnek voltak a szállitói. És amilyen csodálatos játékai szoktak lenni a véletlennek, a trónörökös beleszeretett Kagannak tizenhét esztendős leányába, _Rajffába_. A mende-monda szerint mikor nem ért másként célt, a cárevics, akinek épen akkor szemelték ki feleségül Alix hesszeni hercegnőt, morganatikus házasságra akart lépni Rajffával. A nagyhercegek orrukat fintorgatták, az udvari asszonyok pedig gunyolódva mondogatták, hogy a trónörökös benősül egy zsidó familiába. Az eset Mária Feodorovnának is tudomására jutott és Miklós magánkihallgatásra került atyja, a „gosszudár“ elé. A kihallgatás ellenőrizhetetlen hirek szerint, tettlegességig jutott, amely – tekintve III. Sándor cár óriási erejét – Miklósra volt kedvezőtlen kimenetelü. A Kagan-családnak Szibériát helyezték kilátásba, ha csak álmodni is mer a trónörökösről; Rajffa öngyilkosságot kisérlett meg, de sikertelenül; felépülése után feleségül adlák egy _Pistolkors_ nevü utásztiszthez Moszkvába; a cárevicset ellenben „ismeretei gyarapitására“ földkörüli utra küldték, hogy az efajta regényes hajlandóságokat kiverjék a fejéből.

Miklós azonban csak Tokióig jutott el. Az ázsiai szigetország fővárosában egy fanatikus japán, aki már akkor Oroszországban látta hazája legnagyobb ellenségét, 1891 május 21-én kis hijján végzetessé vált merényletet követett el ellene. A trónörökös utja félbeszakadt és felgyógyulása után egyenesen hazautazott Pétervárra, ahol megint elővették a hesszeni hercegnővel való házasság tervét. A trónörököst azonban ekkor a pétervári udvari szinháznak egy _Ksesinszkája_ nevü balett-angyala foglalta le magának, akinél rövidesen paloták, nyaralók és kincseket érő ékszerek bizonyitották az előkelő barátságot. Ismét a gosszudárnak kellett közbelépni és érveinek hatása alatt Miklós végre oltárhoz vezette szive választottját. Az orosz lapok megható történetekben irták meg hogy a trónörökös miként ismerkedett meg a wiesbadeni fürdőben _teljesen véletlenül_ Alix hercegnővel és hogy lobbant szerelemre iránta. A publikumnak jó volt igy is, a beavatottak pedig nem beszéltek arról, amit – mindenki tudott.

Ha a falak beszélni tudnának, sok titkot mondhatnának el az orosz cárné életéből. A moszkvai koronázás alkalmával a Khodinszkája mezőn összedőltek a tribünök és a pánikban megvadult tömeg közel tizezer embert taposott halálra. Végigélte a japán háboru és még közelebbről az orosz forradalom borzalmait s a téli palotából látnia kellett, mint lövik az emberek százait halomra. Állandóan aggódnia kellett a maga és hozzátartozói életéért és meg kellett érnie a cárevics elleni rejtelmes merényletet, amely egyetlen fiát állitólag örökre nyomorékká tette. Ennyi mindent erős idegzetü férfiak sem tudnak egykönnyen elviselni, nem csoda, ha a hesszeni udvar csendjéből kiemelt asszony, aki urában is aligha talált támaszt, megrettenve huzódott vissza ettől az élettől és átengedte a teret uralkodni akaró anyósának és a montenegrói nőknek.

Igy emelkedett ezeknek a befolyása napról-napra. Kettejük között a vezető szerepet Stana vette át, aki hirtelen a legelső sorba került. Mióta _Szergiusz_ nagyherceget, a cár nagybátyját Moszkvában a levegőbe röpitették, a nagyhercegek között _Nikolajevics_ Miklós, a cár elsőfoku unokabátyja játszotta a legnagyobb szerepet, aki meglehetősen viharos mult után a cár első adjutánsa, a honvédelmi tanács elnöke és egy esetleges háboru kiszemelt fővezére lett. Éveken keresztül a nagyszláv áramlat hivatalos fejének és a háborus párt vezérének ismerte őt mindenki, akit hajthatatlan erős becsvágya és erőszakos természete lobogó szenvedéllyel visz előre. Jellemző, hogy olyan hirek is keringtek róla, hogy a gyenge cár teljesen az ő befolyása alatt áll, ő pedig csak az alkalomra vár, hogy egy győzelmes háboru után maga üljön a cárok trónjára.