Part 14

Amennyire a környezetéhez tartozó személyiségek többé-kevésbé szinezett elbeszéléseiből meg lehet állapitani, uralkodásának utolsó éveiben senkivel sem volt igazán bizalmas viszonyban. Családjának tagjai közül Albrecht főherceg állott legközelebb hozzá, de a custozzai győzőnek halála óta elszigetelten állt rokonai között is. A dinasztikus és nemesi előjogokat illetőleg a legmerevebb felfogásnak hódolt. A dinasztia tagjait a legmagasabb piedesztálra helyezte, de még velük szemben is mindig uralkodó maradt. A dinasztikus és az Isten kegyelméből való elvet illetőleg semmi sem jellemzőbb a felfogására, mint egy megjegyzése Milán szerb király halála alkalmából, akit egy udvari méltóság _exkirálynak_ nevezett A király nála szokatlan hevességgel utasitotta rendre az illetőt:

– Exkirályok nincsenek! A király mindig király marad!

Az állami főméltóságokban, hacsak a piramisszerüen rétegeződött emberiség legmagasabb osztályát alkotó arisztokráciához nem tartoztak, mindig csak az általuk betöltött hivatali állást látta és velük bizalmasabb viszonyt teremteni nem törekedett. Az embereket sohasem egyéniségük, hanem a vele szemben fennálló szolgálati viszonyuk szerint értékelte és a személyi szolgálati viszonyból eredő rangokat magasabbra becsülte az állami szolgálatnál. Kifejezésre jutott ez különösen a kitüntetések osztogatásánál, melyeknél az udvari főlakájok és vadászmesterek a hosszu idő óta szolgáló érdemes polgári köztisztviselőket megelőzték. Katonáknál bizonyos számu szolgálati évnek betöltése után kijárt a szokványos kitüntetés. Rendszer volt nála, hogy az elismerésnek ilyen fajtáival sohasem fukarkodott, viszont természetesnek tartotta, hogy mindenki az igazi köszönetre való igény nélkül szolgálja őt, sőt ha kell, kötelességszerüen áldozza fel magát. Igen jellemző e tekintetben Benedek táborszernagynak az esete, akitől egyenesen megkövetelte, hogy akarata ellenére vállalja el ez északi hadsereg főparancsnokságát. Mikor vereséget szenvedett, könyörtelenül elejtette őt. Először hallgatást követelt tőle a vereség okairól s mikor biztos volt a hallgatás felől, megjelent a _Wiener Zeitung_ hires közleménye, hogy Benedek tönkretette katonai hirnevét az utókor előtt és a legfelső hadur megvonta tőle bizalmát. Polgári mérték szerint ezt az eljárást megitélni nem lehet; esetleg még az sem találó, hogy porosz történetirók machiavellizmusnak nevezték. Egyszerüen abból a felfogásból fakad, hogy bárki is tartozik magát feláldozni, ha a császár és a dinasztia érdeke ugy kivánja.

Emberileg közeli viszonyban az öreg uralkodó, talán a környezetéhez tartozó néhány _öreg urat_ kivéve, ugyszólván senkivel sem állott. Miniszterei között volt akárhány, aki nem ismerte őt jobban, mint az átlagos ujságolvasók. A kimért kihallgatások, amelyeken a miniszterek csak referáltak, kérdésekre feleltek és az uralkodó fejbólintására távoztak, alig nyujtottak alkalmat a megismerésére. Hogy Ferenc József személyéről oly kevés hir jutott nyilvánosságra, annak részben az is volt oka, hogy azoknak, akik vele érintkeztek, sem volt róla sok elmondani valójuk. Személyét kimértség és hidegség vette körül. Az udvari körök számára valósággal _esemény_ volt, mikor az 1905. évi galiciai hadgyakorlatok befejeztével a vezérkari főnököt „régi barátom, Beck táborszernagy“ kifejezéssel illette. Ilyen meleg szavakat másokkal szemben sohasem használt. Emberi szempontból azonban ez a távolság és tartózkodó magatartás nagyon jól megérthető. Fiatalkori barátai és tanácsadói szokatlanul hosszu uralkodásának ideje alatt mind elhaltak mellőle s az ő alakja ugyszólván a személytelenségben merült el. Mint Disraeli mondja, az öregség önmagában nagy erő, a tekintélynek és presztizsnek egyik legerősebb forrása Ez az öregség volt Ferenc József megkülönböztetett tiszteletének a titka, egyuttal azonban uralkodásának a gyengéje.

Ferenc József egyéniségének személytelensége és tartózkodó magatartása, még legközelebbi környezetével szemben is, teszi különösen nehézzé lelki életének és belső fejlődésének a megrajzolását. Mégis cselekvései, élettörténetének külső körülményei alapján meglehetős valószinüséggel lehet azt állitani, hogy hosszu uralkodásának változatokban gazdag évtizedei nyomtalanul nem vonultak el fölötte és erős eltolódásokat idéztek elő nemcsak politikájában, a kormányzat kezelésében, hanem a dolgokról alkotott személyes felfogásában is. Bizonyos, hogy merev, abszolutisztikus uralkodónak nevelődött és ifju korában valószinülng háza németországi missziójának tudatától volt eltelve. E korszakban főleg anyjának, a becsvágyó Zsófia főhercegnőnek, Schwarzenberg hercegnek és Rauscher biborosnak a befolyása alatt állott. Az 1866. esztendei szerencsétlen háboru Ausztriát nemcsak német- és olaszországi hatalmi poziciójából szoritotta ki hanem végleg megbuktatta a mereven abszolut és centralisztikus rendszert is. 1866 után Bécsben nem adták ugyan föl a reményt, hogy a Habsburgok hatalmi köre a déli német államok segitségével ismét kiterjeszthető lesz Németországra, de a porosz fegyverek sikerei a francia harcmezőkön megpecsételték a befejezett tényeket és a már féfikora delén álló Ferenc Józsefet uj utakra kényszeritették. Abszolut uralkodóból alkotmányos fejedelem, a Hohenzollernek riválisából pedig a porosz vezetés alatt létrejött uj birodalomnak a szövetségese lett.

Lélektanilag az utókor ennél a kettős esetnél egy nagyon érdekes átalakulással áll szemben. Azt kétségtelennek kell tekinteni, hogy az Isten kegyelméből való elvnek szigoru felfogása és uralkodói méltóságának mindennél magasabban való értékelése mellett az alkotmányosság elveit Ferenc József meggyőződésből nem tehette magáévá. Épen ugy teljesen megbizható nyilatkozatok alapján abban sem lehet kételkedni, hogy a porosz hatalommal és a Hohenzollernekkel nem rokonszenvezett s csak azért fordult a német szövetséghez, mert nem volt más választása. Az alkotmányosságot és a német szövetséget csak a kényszeritő körülmények hatása alatt fogadta el. Mindenesetre nagy önmegtagadás volt tőle, ha atyáinak örökségéről és ifjukorának ragyogó álmairól, a korlátlan császári hatalomról és a Habsburgok német hegemoniájáról visszavonhatatlanul lemondott. Mindazonáltal annyira beleélte magát az alkotmányos uralkodásnak a _technikájába_, hogy a bizantinizmus még a „legalkotmányosabb uralkodó“ cimével is megtisztelte. Ferenc József alkotmányosságát nem szabad azonban valamely belső meggyőződésből fakadó politikai elvnek, a népek önkormányzati joga elismerésének, hanem csakis adminisztrativ kisegitő eszköznek tekinteni. Az emberi társadalomnak az államról, a kormányzók és kormányzottak egymásról való viszonyáról alkotott felfogása az ő uralkodásának ideje alatt a legnagyobb változásokon ment át, ő azonban e felfogásnak a megváltozásától bensőleg teljesen idegen maradt. Az alkotmány megtartását, a felelős minisztériumokkal és népképviseletekkel való együttdolgozást ugyszólván egy ellentmondás vitte bele a lelki világába: az, hogy az Isten kegyelméből való uralkodónak, aki nem az alattvalóknak, hanem egy felsőbb hatalomnak és a saját méltóságának tartozik felelősséggel, nem szabad megszegni az adott szavát.

Ez volt az esete a német szövetségnél is. Ma már tudjuk, hogy Németország bekeritése idején Edvárd király fényes ajánlatokkal környékezte meg, birtokállományának garantálásával, sőt növelésének igéretével igyekezett őt az ántánt oldalára csábitani, vagy legalább is semlegességét biztositani, de Ferenc József hajthatatlan maradt. Az aláirásával szentesitett szövetséget még azokban a pillanatokban is szilárdan megtartotta, mikor egy más állásfoglalással előnyöket érhetett volna el a monarchia számára. Az utólagos bölcsesség megvilágitásában mondhatjuk azt is, hogy megmenthette volna vele a monarchiát és a Habsburgok birodalmát. Az uralkodói állásról alkotott felfogásából folyt azonban, hogy cselekedeteiben nem annyira politikai és egyéb megfontolásokkal, mint inkább a méltóság elvével vezettette magát.

Uralkodása második felének látszólagos ellentmondásait ezzel az egy körülménnyel nehézség nélkül érthetővé lehet tenni. Államférfiaknak és történetiróknak nagyon sokszor feltünt az a különböző elbánás, melyet Ferenc József a _magyar és osztrák ügyek_ intézését illetőleg tanusitott. Nem puszta feltevés, hogy a magyar alkotmányt, melyre esküt tett, az általa császári hatalmának teljességéből ajándékozott osztrák alkotmánytól eltérőleg kezelte s az utóbbinak egyoldalu értelmezésére kizárólag magát érezte feljogositottnak. Merev magatartása a _katonai kérdésben_ viszont azzal függ össze, hogy az állami élet megnyilvánulásainak ezt a részét kizárólag a saját hatalmi körébe tartozónak tekintette s talán a hadsereg egységének fenntartásában a monarchia fennállásának egyik biztositékát látta. A magyar politikától való idegenkedése bizonyára azzal függ össze, hogy magyar részről látta a hadseregnek általa féltve őrzött egységét legjobban veszélyeztetettnek. Elég hitelesnek látszó visszaemlékezések szerint legszivesebben szabadjára hagyta volna a magyar kormányokat, hogy csináljanak idehaza, ami nekik tetszik, de hagyják meg neki a hadsereget. A veszedelmet itt látta és e veszedelemtől elfoglalva, nem tudta értékük szerint felbecsülni azokat a centrifugális erőket, melyek más népek részéről uralkodásának végső éveiben egyre nagyobb mértékben jelentkeztek. Nem lehet tagadni, hogy a hatvanas évek óta külső és belső politikájának az utjai gyakran igen erősen elváltak egymástól. Német szövetség az egyik s az ausztriai szlávokra támaszkodó koaliciós minisztérium, meglehetősen messzemenő föderalisztikus gondolatokkal a másik oldalon, nehezen hozhatók elvi összhangba egymással. Következése volt ennek a hadsereg és részben a magasabb hivatalnoki kar elnemzetietlenedése s a bizonytalanság a nemzetiségi kérdés kezelésében.

Egy olyan uralkodónak, mint Ferenc József, aki alapjában véve idegen volt a modern állami gondolattól és a Habsburgok házi hatalmának eszméjétől volt eltelve, épen ugy, mint elődei, nem lehetett _nemzeti_ uralkodó a szónak mai értelmében. A Habsburgok, ha a körülmények ugy kivánták, spanyolok lehettek Spanyolországban, németek Németországban, olaszok Olaszországban, esetleg magyarok Magyarországban, de nem olvadhattak bele egy nemzetbe sem teljesen. Épen ugy elnyomó törekvéseik sohasem kimondottan valamely nemzet ellen, hanem a nemzetnek azon tényezői ellen irányultak, amelyek a házi hatalmi törekvéseknek az utjában állottak. Harcaik mindig két igen eltérő felogásnak a konfliktusából eredtek. Nevelésénél, nyelvénél fogva Ferenc József német volt, a német nyelvet bécsi dialektussal beszélte. Érzés dolgában azonban épen annyira állott közel az osztrák németekhez, helyesebben épen annyira állott távol tőlük, mint országainak bármelyik más népétől. Ez a nemzeti, különösen az osztrák nemzetiségi kérdésben tanusitott és hiressé vált objektivitásnak a forrása. Ez az objektivitás majdnem annyira ment, hogy az osztrák németség, melynél birodalmi szimpátiákat lehetett feltételezni, gyakorta ok nélkül háttérbe szoritottnak érezte magát. Ferenc Józsefnek személyes presztizse ezáltal nem szenvedett ugyan; népszerüsége az alpesi németek körében változatlan maradt, de az osztrák-német intelligencia érezhetően eltávolodott a habsburgi gondolattól és nagy morális erők, melyek más államoknak rendelkezésükre állottak, még annak a népnek körében is, melynek közepette a dinasztia leginkább élt, veszendőbe mentek a monarchia számára.

Ma már meg lehet állapitani és be is lehet vallani, hogy a _magyarokat_ Ferenc József sohasem szerette és mindig bizalmatlan volt a magyarsággal szemben. Azok a benyomások és érzések, amelyek az ifju Ferenc Józsefben felhalmozódtak, minden változás mellett is megmaradtak az öreg Ferenc József lelkében. Uralkodása idején erről nem lehetett beszélni és irni; a bizantinizmus, a célzatos történetirás és a hivatalos helyekről irányitott ujságirás _magasabb érdekből_ megmásitani igyekezett a mindkét részen élő igazi érzéseket. Mert az igazi szeretetnek a hiánya kölcsönös volt. Udvari emberek emlékirataiból tudunk már egyes nagyon jellemző apróságokat. Ferenc József mindig Bécset tekintette otthonának és csak _látogatóba_ jött Budapestre. Egy ilyen látogatás alkalmával Ferenc Ferdinándnak arra a megjegyzésére, hogy idegenül érzi magát a magyarok között, Ferenc József megerősitőleg mondotta, hogy ő is. Egészen a világháboru kitöréséig az öreg uralkodó egy rendjelet viselt állandóan: azt az orosz kitüntetést, melyet Miklós cártól a magyarok ellen megvivott győri ütközet után kapott. Mindenesetre elég különös dokumentum egy uralkodó és a saját alattvalói közötti viszonyra. De hogy ez a viszony a másik oldalról sem jutott el az igazi felmelegedésig, azt igazolhatja mindenki, aki felnőtt ember eszével tud visszaemlékezni Ferenc József uralkodásának utolsó évtizedeire. A kiegyezés utáni pompázó, ünnepi hangulatot kijózanodás követte s uralkodó és nemzet állandóan mint alkudozó, idegen felek állottak egymással szemben. Az utolsó évtizedekben uralkodó és népe közötti viszony lehetett néha korrekt, de igazán meleg és _őszinte_ nem volt soha.

Ferenc József lelki élete aránylag szük keretek között mozgott, anélkül, hogy e megállapitásnak bárminemü bántó mellékizt lehetne tulajdonitani. Helyes kifejezéssel élve, érdeklődésének a köre volt csekély. Nevelése korán befejeződött; tizennyolc esztendős korában került a trónra s ettől az időtől fogva kizárólag csak uralkodott. Hogy a tudományok iránt érdeklődjék, ahhoz nem volt ideje s hogy a müvészetek iránt fölmelegedjék, ahhoz nem volt érzéke. A tudomány és müvészet pártolása nála nem valamely belső szükségből fakadt mint a bajor Wittelsbachoknál, hanem az uralkodói hivatás teljesitéséhez tartozott. A müvészileg széphez való viszonya körülbelül az volt, mint a józan, átlagos polgáremberé; mentes minden extravaganciától és lelkesedéstől. Bécsnek talán ő volt az ujjáépitője, sőt talán ő volt a legnagyobb épittető az összes Habsburgok között. Hosszu uralkodása alatt bőven telt rá ideje. Az ujjáépült Bécsre az ő egyénisége is bizonyára rányomta a bélyegét. Ha azonban évek multával müvészi szempontból méltatni fogják Ferenc József korát, mint ahogy már megtörtént a victoriánus korszak méltatása Angliában, bizonyára meg fogják állapitani róla, hogy abban, amit ez idő alatt épületekben, szobormüvekben alkottak, lehet sok pompázó alkotás, de majd valamennyi hideg. A régi Bécs müvészetének melegsége és intimitása hiányzik belőlük.

Tudományos intézetek megnyitását, muzeumok alapitását, képtárlatok meglátogatását az öreg uralkodó épen olyan reprezentativ kötelességnek fogta fel, mint a trónbeszédek felolvasását, idegen uralkodók és követeik fogadását és katonai parádékat. Képtárlatokon előre megjelölték a képeket, melyeket az uralkodó valamelyik császári gyüjtemény számára meg fog vásárolni. A bécsi _Künstlerhaus_ egyik tárlatának a megnyitásáról maradt fenn egy nagyon jellemző kérdése. Az egyik kijelölt képnél, amely tulságosan modern volt számára, megkérdezte:

– _Muszáj_, hogy ezt a képet megvegyem?

Erzsébet királynénak csapongó, müvészi hajlandóságokkal teli, exaltált, magányra hajló természete számára, aki az életet uralkodó létére is nyárspolgári józansággal fogta fel, alapjában véve idegen volt. Természetüknek ez a különbözősége, a belső megértésnek a hiánya volt az egyik forrása annak az eltávolodásnak, amelyet a norvég Tschudi Klára könyvében kissé regényszerüen, de lélektanilag helyesen jellemez.

Ilyen volt Ferenc József _vallásossága_ is. Ferdinánd és Miksa korától kezdve, akiket némi protestáns rokonszenvvel gyanusitottak, századokon át a spanyol és osztrák Habsburgok voltak Európának a legkatolikusabb uralkodói. Katolikus voltában Ferenc József, a fanatikusan katolikus Zsófia főhercegnőnek fia és Rauscher bécsi hercegérseknek a tanitványa, hü utóda volt őseinek. A katolikus egyházzal egybeforrottnak érezte házát, országát és hadseregét. A katolikus egyház nagy ünnepei nála állami aktus számba mentek és a nagycsütörtöki lábmosást uralkodói kötelességei közé sorozta. Külpolitikájában a pápa világi hatalmának principiumán állott és köztudomásulag sohasem lehetett rávenni, hogy a „szövetséges“ olasz királyt fővárosában meglátogassa. Ezért volt Viktor Emánuel egyetlen uralkodótársa, akit nem ismert. Mikor viszonoznia kellett Umberto bemutatkozó látogatását, hosszu diplomáciai tárgyalások után a látogatást nem Rómában, hanem Velencében adta vissza. Hitében buzgó volt, de ez a hit távol állott minden romanticizmustól és miszticizmustól.

A katolicizmusnak ez a csaknem dinasztikus funkció gyanánt való felfogása eredményezte Ferenc Józsefnek a többi felekezetekhez való különös viszonyát. Külsőleg ez a viszony teljesen korrekt volt, a vezető állások betöltésénél nem tett különbséget felekezet és felekezet között. Még a Zsófia–Rauscher érában is volt protestáns minisztere a birodalmi német eredetü Bruck személyében. Mindig élt azonban benne bizonyos averzió a protestantizmus, mint elv ellenében, amely sokszor kétségessé tette családjának hatalmát.

Ferenc József uralkodásának idejére esik a _zsidóknak_ nagymérvü térfoglalása a gazdasági, társadalmi és politikai életben. Mint jelenség ez a nagyarányu előrenyomulás nem kerülte el a figyelmét. A viszonya azonban hozzájuk egészen más volt, mint a protestánsokhoz. Politikai averziót nem érzett velük szemben, mert a saját és házi szempontjából nem tartotta őket veszedelmeseknek. Hozzájárult zsidó pénzemberek és nagyiparosok nemesitéséhez és bárósitásához és különböző cimek adományozásához. A zsidósággal szemben a felfogása ugyszólván a középkorban gyökeredzett, mikor a zsidót nem szerették, de babonás respektussal viseltettek iránta, mint aki Krisztust nem hiszi ugyan, de családfáját egyenes ágon a világ teremtésének legendájáig tudja visszavezetni.

A felsorolt néhány körülmény az öreg uralkodónak nemcsak jellembeli sajátosságaira utal, hanem nem kevésbbé éles világot vet lelki berendezésére is. Az alapjukban konzervativ természetek közé tartozott. Bizonyos, hogy nem volt az ujitások barátja és változásoktól mindig idegenkedett. Néha ugyszólván küzdött az idő követelményei ellen, de nem lévén küzdelemre termett természet, az ellenállás leküzdése után belenyugodott a befejezett tényekbe. Ez volt esete a magyar kiegyezésnél, a német és olasz szövetségnél, az osztrák polgárminisztérium kinevezésénél, a polgári házasság szentesitésénél és más eseményeknél. Ifjukori éveinek sikertelen kisérletezései után kormányzási elv lett nála a réginek lehető megtartása. Legszivesebben nagy lelkiismeretességgel mélyedt el az aprólékos munkában, melyet élete utolsó percéig a legnagyobb buzgalommal és kötelességtudással látott el. Ismeretes, hogy napi időbeosztása mily pontosan volt megállapitva és a szolgálati üzem kerekei mily pontosan forogtak körülötte. Pontosság és a formális kötelesség teljesitése tekintetében mindig jó példával járt elől. Olyan meglepetések, melyek kétségbe szokták ejteni az udvari és katonai parádék rendezőit, nála sohasem fordultak elő. Minden alkalommal számitani lehetett rá, hogy az uralkodó másodpercnyi pontossággal jelenik meg a kitüzött időben és miniszterei biztosak lehettek az eléje terjesztett ügyek késedelem nélküli, _aktaszerü_ elintézése felől. Pedig nála, akinek kabinetirodájában nem egy, hanem két állam komplikált igazgatásának a szálai futottak össze s aki a munkát még a részletkérdésekbe való elmélyedéssel is szaporitotta, ezek az uralkodói teendők sokkal számosabbak voltak, mint többi uralkodótársainál. A kötelességek teljesitése tekintetében kétségtelenül első szolgája volt az államnak, aki magával szemben sohasem tett engedményeket. A megállapitott rend pontos betartása volt életének legfőbb elve és ettől még a legnagyobb csapások idején sem tért el. Valószinütlenül hangzik ugyan, de ezekből a tulajdonságokból következő valóság, hogy egy nappal fiának és örökösének halála után az iróasztalánál ült és a bécsi egyetem több hallgatójának, közöttük Hussarek későbbi osztrák miniszterelnöknek sub auspiciis imperatoris kitüntető okmányát irta alá. Semmiesetre sem volt a tuláradó és tüntetőleg mutogatott érzéseknek az embere; az ilyen esetek azonban teljes érzésnélküliségének a hirét keltették.

Ez a kicsinyességeiben tulzásig menő formális kötelességteljesités nem jelentette egyuttal a kérdések _érdemi elintézését_ is. Ferenc Józsefről meg lehet állapitani, hogy hosszu uralkodása alatt páratlan gyakorlatra tett szert az emberek kezelésében; fel tudta őket használni és le tudta őket járatni, mint a magyar koaliciónak a példája mutatja; igen nagy volt a személyi és tárgyi emlékezőtehetsége; voltak tulajdonságai, melyek uralkodóknál igen becsesek, de nem volt _tehetség_ a szónak igazi értelmében. Lendület, lelkesedés, alkotó erő, müvészi vonás, áttekintés az egész felett, idegenek voltak a természetétől. Nagyon jó, az átlagon felül emelkedő uralkodó lett volna egyszerübb viszonyok közepette, például a felvilágosodott abszolutizmus idején egy olyan államban, ahol nem ütköznek össze olyan különböző érdekek, törekvések, mint a monarchiában. Mint a bécsiek mondották, _Hofrat_-természet volt, akinek legfontosabb a hivatalos időnek pontos betartása és az ügyeknek aktaszerü elintézése. A nagy, átfogó jelentőségü kérdések elől, mint a nemzetiségi kérdés megoldása, a monarchia ujjászervezése, a kül- és belpolitika összhangba hozatala, a hadsereg reformja, legszivesebben kitért. A kérdések gyökeres megoldásával szemben mindig tartózkodást mutatott, nehogy a nagy problémákat egész nagyságukban felidézze. Jellemének ez a vonása élete utolsó éveiben, mikor az öregséggel velejáró energiacsökkenés is jelentkezett, még erősödött. Az uralkodónak ez a lelki dispoziciója rányomta a bélyeget környezetére, az állam sorsának többi intézőire is. Halálakor ezért maradt a megoldatlan kérdések egész légiója örökül népeire és trónjának fiatal, tapasztalatlan örökösére.

Ugyanilyen természetü volt a viszonya a _hadsereghez_ is. Köztudomásu róla, hogy egész lelkével csüngött a hadseregen. Mindig az egyenruhát viselte, melyet a legelőkelőbb diszruhává avatott. Legszivesebben katonai kérdésekkel foglalatoskodott s katonai fegyelmet követelt udvaránál is. E tekintetben senkivel szemben sem tett kivételeket. Mindazonáltal igazat kell adnunk annak a valószinütlenül hangzó megállapitásnak, hogy alapjában véve nem volt katona. Szemében a hadsereg nem a politikának volt az eszköze, hanem inkább parádés keret, az udvarnak a függeléke, mely az ő idejében kétségtelenül a legdiszesebb és legjobban szervezett volt egész Európában. Hadvezér sohasem volt és háboruinak vezetését formálisan is tábornokainak engedte át. A katonai _kisüzem_ volt az igazi szakmája, melynek részletkérdéseibe időt és fáradságot nem kimélve mélyedt el. A hadsereget illetőleg uralkodása első évtizedeinek a felfogását őrizte meg. Minthogy a környezetébe tartozó öreg urak csakis ebben az irányban mozogtak és elsősorban a legfelső hadur felfogásával vetettek számot, a hadseregnek megfelelő fejlesztése ugyszólván teljesen ki volt zárva. A hadgyakorlatokat évtizedeken át nem a katonai szempontoknak megfelelően rendezték, hanem arra ügyeltek, hogy a legfelső hadurnak a tetszését megnyerjék. Ennek az őszinteség nélküli, beteg rendszernek a csökevényei tömérdek emberáldozattal jártak a háboru első hónapjaiban.