Part 13

Ez a kómikus állapot természetesen nem tarthatott sokáig. Jelacsics hires _Flankenbewegungja_ után, október 8-án megérkezett a honvédelmi bizottmány parancsa, hogy a várban tüzzék ki a magyar zászlót és a tisztek irásos nyilatkozatban kötelezzék magukat a magyar kormány iránti engedelmességre. Máskülönben hazaárulóknak minősitik őket.

E „_borzalmas parancs_“ vétele után, – mint a kézirat mondja, – Jovich báró a főőrségre felvonatta a magyar zászlót, de biztonságból a vártemplom tornyára a sárga-fekete lobogót, a városház balkonjára pedig a horvát lobogót is kitüzette. Utána nyomban beteget jelentett, a másik tábornok, _Schwarzenau_ pedig se szó, se beszéd, egyszerüen otthagyta a gondjaira bizott csapatokat és Horvátországon át Ausztriának vette az utját.

Október 22-én _Batthyány_ Kázmér gróf, mint a magyar kormány által kinevezett kormánybiztos jelent meg a várban. Magával hozta a 41-ik honvéd zászlóaljat öt ágyuval. A vár helyőrsége 4500 ember volt 630 ágyuval, kétségtelenül elegendő ahhoz, hogy Batthyányt maroknyi csapatával együtt összeroppantsa. De nem ez történt. Az események teljesen a forradalmi idők logikája szerint játszódtak le.

„Batthyány gróf a várba való bevonulása alkalmával mindenekelőtt a rendes csapatok részéről akarta biztositani magát, tehát felszólitotta a tiszteket, hogy amennyiben állásukban meg akarnak maradni, reverzálist állitsanak ki, melyben kötelezik magukat, hogy hüséggel szolgálják a magyar kormányt. A tisztek, miután megfontolták, hogy _igazi kötelességüket_ ugy teljesitik legjobban, ha legénységüknél maradnak s miután belátták, hogy a reverzális adása nélkül nem maradhatnak csapataiknál, hanem azokhoz vagy honvédtiszteket osztanak be, vagy a honvédség között osztatnak fel, elhatározták, hogy eleget tesznek a felszólitásnak s kiállitották a kivánt reverzálist.“ Egymás számára azonban a tisztek egy része nyilatkozatokat állitott ki, hogy ez a reverzális a legfelső hadur iránti kötelességük teljesitését nem érinti. Igy minden eshetőségre biztositották magukat.

Másnap jelent meg a várban az uj katonai parancsnok, _Éder_ tábornok. Éder elég különös körülmények után lett egy magyar kézben levő várnak _forradalmi_ parancsnoka. A bácskai harcok idején, _Kiss, Vetter_ és _Fackh_ tábornokok azzal vádolták meg, hogy kétszinü játékot üz és összejátszik az ellenséggel. Rövid uton vizsgálatot rendeltek el ellene s a vizsgálatba bevonták _Hatzel_ és _Bernáth_ kormánybiztosokat és a nagybecskereki polgármestert is. A vizsgálatot Óbecsén kellett volna lefolytatni, de mire rákerült volna a sor, a szerbek és császáriak megtámadták a Ferenc-csatorna torkolatát. Éder felkerült Pestre, onnét pedig a honvédelmi bizottmány kinevezésével Eszékre. A honvédelmi bizottmány szükében volt a tábornokoknak s talán ugy okoskodott, hogy a kormánybiztos és a mellé rendelt _Földváry_ Lajos ezredes ellenőrzése mellett Éderben megbizhatik.

Bizonyos, hogy a tábornok a többi tisztekkel együtt külsőleg a magyar ügy hivének mutatta magát, befelé azonban folytatta kétszinü játékát. Mikor a helyőrséget feleskették a magyar zászlóra, kimódolta, hogy a vártüzérek, akikre _szükség lehet_, az eskütételnél ne jelenjenek meg. Mikor a _Trebersburg_ báró vezérőrnagy parancsnoksága alatt álló császáriak délről kezdték a várat körülzárni, megakadályozta a vár előtti házak lebontását, fák kivágását és az utcák kövezetének felszedését. Az ellenség a vár közvetlen közelébe férközött, de a védelemre semmi sem történt. A kapuk nyitva maradtak, ostromlók és ostromlottak érintkeztek egymással, megállapodásokat kötöttek a posta továbbitására. Éder tábornok pedig megmagyarázta Batthyánynak, hogy hadviselő felek között, kiknek tisztjei kölcsönösen ismerik egymást, _ez igy szokás_. Az olasz condottierik háboruira emlékeztető hadviselés volt ez, ahol nagy „csatákban“ csak az sebesült meg, aki véletlenül – leesett a lóról.

_Glavásch_ őrnagy térparancsnok volt Eszék várában. Szintén a forradalmi kormány nevezte ki december vége felé. Az ő pályafutása furcsább volt még az Éderénél is. Határőrvidéki tiszt volt, abból a fajtából, amely alulról kezdi a pályafutását és évtizedek alatt, miután végighányódott a _birodalom_ legkülönbözőbb helyőrségeiben, eljut az őrnagyságig. Glavásch katonai pályafutását 1809-ben kezdte meg a napoleoni háborukban és 1842-ben mint őrnagy kordonparancsnok volt Gradiskában. Mint ilyen egy kis határsértést követett el és _három bosnyák rablót minden tárgyalás nélkül felakasztatott_. Máskor, a félvad délszláv viszonyok között nem sokat törődtek az ilyen esetekkel, de akkortájt Ausztriának érdeke volt, hogy jóban legyen a portával és a _tettest_ rövid uton megfosztották a rangjától.

Glavásch ettől fogva állandóan kegyelmi kérvényekkel bombázta a hadügyminisztériumot, főhaditanácsot és császárt, de eredménytelenül. Utolsó kérvényét már a kavargó 48-as viszonyok közepette intézte a császárhoz. Hogy a kedvező elintézést kisürgesse, maga is utána ment a kérvényének Bécsbe. A császárt nem találta, mert az udvar Innsbruckba menekült. Elment oda is, ahol épen Jelacsics volt a nap hőse. A kérvényét ott sem találta. Időközben leküldték _elintézésre_ a magyar hadügyminisztériumhoz Pestre. Glavásch megint visszafordult és pont a forradalom kitörésekor érkezett meg Bécsbe. Ott egy kis pechje támadt, a diákok megfogták, behurcolták az aulába és a Jelacsiccsal való összejátszás gyanuja miatt elpáholták. Sikerült megszöknie és kalandos utazás után elkerült Pestre, ahol már valamikor régen, hadnagy korában szolgált. Pesten örömmel fogadtak minden jelentkezőt és akárcsak Éder, Glavásch is néhány nap mulva a honvédelmi bizottmány kinevezésével a zsebében utazhatott Eszékre.

Hogy mi volt ennek az embernek a lelkében, aki saját irása szerint Pesten szentül fogadkozott, hogy hive lesz a magyar kormánynak, tudni nem lehet. A kézirat, amely csak tőle származhatik, azt mondja, hogy _már azzal a szándékkal ment le Eszékre, hogy a várat átjátssza a császáriak kezére. Megbizhatóságának és császárhüségének_ ez volna a legszebb bizonyitéka. A valószinüség nem erre mutat. Zavaros időkben az emberek nagyon különös görbéket irnak le. Mikor ő Pesre került, alkalmasint haraggal volt eltelve mellőzése és kérvényeinek elutasitása miatt. A honvédelmi bizottmány nem ok nélkül hihette, hogy ez a szerezsán ivadék, aki saját bőrén érezte Bécs hálátlanságát, hüséges hive lesz. Közben azonban fordultak a dolgok. Január elsején Kossuth a kormánnyal Debrecenbe menekült és a magyar ügy elveszettnek látszott. Glavásch, aki addig teljesen a kormány emberének mutatta magát és meg tudta nyerni a becsületes, de hihetetlenül naiv Batthyány gróf bizalmát, kezdett a szél változásához képest köpönyeget forgatni. Az ostromnak a módja mellett, amely Eszék körül folyt, összeköttetést tudott találni az _ellenséggel_. Ugy okoskodott, hogy bölcsebb, ha a vár elárulásával Bécsben szerez magának érdemeket, mintha az elmenekült magyar kormány szekeréhez kötné a sorsát. Akár a reaktiválását, akár nyugdijjogosultságának az elismerését igy tudja legkönnyebben elérni.

Glaváschnak nem volt nehéz társakat találni, akik ugyanugy gondolkoztak, mint ő. Első volt közöttük a mindig _fekete-sárga_ Éder tábornok, utána _Neubauer_ őrnagy térparancsnok és aki nagyon fontos volt az ő szempontjukból, Rácz honvédőrnagy, akiben a „magyarok“ is teljesen megbiztak. Természetesen csak a legnagyobb óvatossággal járhattak el. Bent a várban meg kellett tartani a védekezés szinezetét, nehogy a honvédtisztek gyanut fogjanak, kifelé viszont értésére kellett adni az „ellenségnek“, hogy a várat a kezére akarják játszani. Ha ugyanis Trebersburg báró csapatai harc árán foglalják el a várat, elvész az _érdem_ és nincs kilátás jutalomra.

Glavásch összeállitotta a _gyanus_ tisztek listáját és azokat Éder tábornok január folyamán különböző megbizatások, felderitések cimén eltávolitotta a várból. A várparancsnokság pedig gondoskodott róla, hogy az alsó- és felsővárost, melyeket sáncöv választott el a vártól, _megbizható_ csapatok védjék. Tényleg, mikor Trebersburg báró január 29-én a külvárosokat megtámadta, a védőcsapatok küzdelem nélkül visszavonultak. _Rácz_ őrnagy, aki az alsóvárost _védte_, azt adta elő, hogy a lakosok hátulról tüzeltek az embereire és lehetetlen volt a helyén kitartani.

Az egész történetben csak az a sajátságos, hogy a feltétlenül becsületes Batthyány grófnak mindezek a dolgok nem tüntek fel, sőt elhitte, hogy a vár teljes biztonságban van és mint Baranya és Bács megyék kormánybiztosa rávetette magát, hogy megyéinek meglátogatására a várat elhagyja. A gróf február 4-én utazott el és távollétében az összes hatalmat Éder tábornokra ruházta. Többé már vissza nem térhetett, mert néhány nap mulva Nugent táborszernagy csapatai Eszéket a Dráva másik oldalán, észak felől is körülzárták.

Ettől fogva gyorsan fejlődtek a dolgok. Egy Kuba nevü százados hadbiró meg akarta látogatni a felsővárosban lakó szüleit. A tábornok „átkelési igazolványt“ adott neki, azzal a föltétellel, hogy felkeresi Nugent és Trebersburg tábornokokat. Közölje velük, hogy _ő és még többen fel akarják adni a várat_, vissza akarnak térni a császár hüségére, de ehhez formális felszólitásra van szükségük. A felszólitás meg is érkezett február 9-én s ettől fogva a várban több napon át zajos haditanácsok követték egymást. A fiatal _Perczel_ Pál kapitány, Perczel Mór tábornoknak az öccse, Szigetvár példáját emlegette és követelte, hogy Zrinyi Miklós példájára mindnyájan hősi halált haljanak. A fiatalabb tisztek egy része vele tartott. A többség tanácstalanságában nem tudta, mitévő legyen. A honvédelmi bizottmánnyal való kapcsolat megszünt, nem érezték az erkölcsi nyomást, amely kitartásra késztette volna őket. A falakon kivül pedig az ellenség, melynek tisztjeivel egy kadétiskolába jártak, velük együtt szolgáltak, mulattak és töltötték ifju éveiket. Talán egyedülálló eset a várostromok történetében, hogy ostromlók és ostromlottak, mikor összeülnek a tárgyaló asztalhoz, _testvér_ megszólitással üdvözlik egymást. Ez a szokás a határőrvidéki ezredekből terjedt el a régi osztrák hadseregben. Még Földváry ezredes is, aki eleinte szintén a végsőkig való ellenállást hangoztatta, megingott és megelégedett annak kikötésével, hogy a vár feladása „_tisztességes_“ feltételek mellett történjék. A tisztesség ügyét Glavásch és Rácz, akik február 11-én az átadás feltételeit letárgyalták, azzal a szójátékkal intézték el, hogy az őrség nem lerakja a fegyvert, hanem _visszaadja_ jogos tulajdonosának, az uralkodónak. Ez ismét megnyugtatott néhány embert, aki a katonai becsületét féltette a fegyverlerakástól.

A február 11-iki tárgyalásnak egyik _fontos_ pontja volt, hogy Trebersburg tábornok a császár nevében Glaváschnak rangja visszaadását és évi 800 frt nyugdijat helyezett kilátásba. _Állitólag önként;_ aki akarja, el is hiheti. A második megállapodás volt, hogy a várat a császáriak 13-án szállják meg és a formaszerinti átadás 14-én történik. Nehogy esetleg a honvédek valami programellenes zenebonát csináljanak, 13-án az őrségre régi császári csapatokat kell vezényelni, _megbizható_ tisztek parancsnoksága alatt, az ágyuk mellé pedig óvatosságból olyan embereket, akik kezelésükhöz nem értenek.

Az óvatosságra nem volt szükség. Eszék egy lövés, egy kardcsapás nélkül került 6000 főnyi helyőrségével, 630 ágyujával, hónapokra elégséges lőszerével és élelmiszerkészletével a császáriak kezébe. Még az átadás se ment valami szomoruan. A várkapu előtt teljes diszben vonult fel az őrség, összerakta fegyvereit és kibékült az ellenséggel, akivel még lövést sem váltott. Minden csapattest nevében két tiszt aláirta az átadásról szóló protokollumot és az eszéki vár operettszerüen szomoru epizódja a szabadságharc történetében véget ért. A védőseregből senkinek sem lett bántódása; igaz, ok se nagyon volt rá. Mindenki visszatérhetett otthonába, a volt császári katonák ujra beléphettek régi ezredükbe. Még a tisztek is visszatérhettek a császár hüségére, de előzőlüg a Bécsujhelyen müködő igazoló-bizottság vizsgálatának kellett magukat alávetniök.

A „bizonyitványok“ kiállitása már előbb megkezdődött. Legelőször Éder tábornok, ezuttal már cs. kir. minőségben, levelet intézett Trebersburg báró vezérőrnagyhoz, melyben felsorolta azokat, akik a vár átadása körül _különös nagy érdemeket_ szereztek. Ezek: Glavásch őrnagy, Rácz honvédőrnagy és segédtisztje, Kovaljanin főhadnagy, Neubauer tüzérőrnagy, Ergotich kapitány, Hasper Károly kapitány, Piringer alezredes és még többen. Utána szintén Éder tábornok külön bizonyitványt állitott ki Glavásch részére, hogy milyen „_becsületesen_“ igyekezett szolgálni az uralkodó érdekeit. Ezt a vár feladásában részes többi tisztek, közöttük Földváry ezredes is, aláirták. Egy harmadik bizonyitványban ismét Éder tábornok _házi használatra_ elmondja az árulás történetét, hogy Glavásch miként hizelegte be magát Batthyány bizalmába, hogy távolitotta el a várból a veszedelmes tiszteket, a _magyarón_ Zsiday szerémmegyei alispánt és magát Batthyány grófot és miként érlelte meg az átadást. Ennek alapján Trebersburg tábornok kiállitja a negyedik bizonyitványt Glavásch számára Nugent táborszernagyhoz és Windischgrätz herceghez. Ennyi szép bizonyitvány birtokában ez a kétes individuum kilép a történelemből.

Debrecenbe, mint ismeretes, február 25-én érkezett meg Eszék átadásának a hire. Másnap a csonka parlamentben nagy vihar volt miatta. Mészáros hadügyminiszter adta elő az esetet, de nem tudott magyarázattal szolgálni. Hangoztatta, hogy Édert becsületes embernek ismerte, amellett az oldalán volt _ellenőrködni_ Földváry és Rácz is.

A hadügyminiszter után Madarász László pattant fel és fulmináns beszéd kiséretében határozati javaslatot terjesztett elő, hogy _a vár feladásánál jelenvolt tisztek mind becsteleneknek tekintendők, mig vétlenségüket nem bizonyitják_.

A határozatot természetesen sohasem hajtották végre. A rohanó események sodrában Eszékről hamar megfeledkeztek. Haditörvényszék elé az ügy nem került, az érdekeltek pedig érthető módon nem nagyon feszegették kevéssé dicsőségteljes szereplésüket. A szabadságharc történetéről szóló könyvek sejtik, vagy sejtetik ugyan, hogy a várat „lanyhán védelmezték“, vagy esetleg árulás történt, de nem ismerik a részleteket. Ezekről a most ismertetett önigazolóirat és mellékletei nyujtanak hiteles felvilágositást.

AZ ÖREG FERENC JÓZSEF.

Alig néhány esztendeje, hogy történelmi mértékkel mérve is szokatlanul hosszu pályafutás és szinte példátlanul hosszu uralkodás után kidőlt az élők sorából. Alig néhány esztendő telt el a ködös és komor novemberi alkonyat óta, mikor a schönbrunni kastélyból szárnyrakelt a hir, hogy Ferenc József megtért az őseihez. A világháboru zajlásának közepette, miközben az ágyuk dörögtek az összes harctereken, hagyta el örökre trónját, melyen meg voltunk szokva őt változatlanul látni évtizedeken keresztül. Arasznyi idő telt el a halála óta és mégis ugy tetszik, mintha históriai messzeségbe távolodott volna tőlünk. Talán az azóta egymásra tornyosuló sorsdöntő jellegü események hosszabbitják meg látszólag az eltelt rövid néhány esztendőt és jelentetik meg közgyülési termek képeiről, történelmi munkák és képeslapok illusztrációiból, emlékérmekről és a papirjegyek áradatában eltünt pénzekről jól ismert vonásait egy már régesrég eltünt és az emlékezések ködéből felmerülő árnyék formájában. Talán annak a körülménynek is kell ezt tulajdonitanunk, hogy egyénileg nem a mi korunkhoz, hanem sokkal inkább ahhoz a nemzedékhez tartozott, amely a negyvenes években haladásról és polgári szabadságról álmodozott, a következő évtizedekben pedig átélte Európa átalakulását s a patriarchális kisvárosok és a postakocsik helyett a zajgó nagyvárosokat és a vasutak hálózatát hagyta ránk örökségül.

Uralkodásának utolsó esztendeiben Ferenc József az _öreg ember_ volt Európa legősibb trónjainak egyikén. Uralkodása első korszakának eseményei már régesrég a mult ködében merültek el, mikor ő még mindig a helyén állott, hadparancsokat bocsájtott ki, minisztertanácsokon elnökölt, államainak főméltóságait kihallgatásokon fogadta és uralkodói kötelezettségeit mintaszerü pontossággal teljesitette. Ő volt az öreg ember, akinek megitéléséhez a mindennapos mérték hiányzott. Személyét majd hét évtizednek az eseményei zugták körül; látta uralkodóknak a trónralépését, megöregedését és elhalálozását s látta ismét utódaiknak eltünését. Első tanácsadóinak és ellenségeinek fiai lettek a miniszterei és voltak méltóságok az udvarában, kiknek nagyatyái ugyanazt az állást töltötték be az ő szolgálatában a viaszgyertyák és előltöltő fegyverek idején. Nem csoda, ha csaknem elveszitette a kortárs jellegét s ő ezekkel, ezek pedig vele idegenül állottak szemben. Ez volt a viszonya a hozzá közelállókhoz; alattvalóinak nagy tömege számára pedig jóformán nem volt egyéb fátyolos képnél. A most élő nemzedék ugyszólván csak a távolból ismerte őt és a legendaszerüséggel övezte körül. Friedjung Macharnak egy hasonlatát alkalmazza rá a történelmen átvonuló árnyékról, melynél nem lehet látni, aki vetiti.

Életének külső eseményei és uralkodásának históriai adatai már számtalan munkában meg vannak irva és ismereteseknek tételezhetők fel. Sokkal ritkábban kisérelték meg Ferenc József egyéniségének a megrajzolását. A semmitmondó udvari diszmunkák, melyek akárcsak a hermelin, csak cifraságszámba mehetnek s a szenzációhajhászó és regényes „leleplezések“, melyek az összeomlás óta gombamódra burjánzottak fel, bátran figyelmen kivül hagyhatók. Hogy reá vonatkozó személyes és emberi feljegyzéseiket közzétegyék, abban a hozzá közelállókat meggátolta a hallgatás kötelezettsége. Csak halála óta kisérelték meg egyesek, hogy róla a valóságnak megfelelő képet rajzoljanak, helyesebben, hogy személyiségének ismeretlen vonásait felfedjék.

Ezekből a halála után megjelent feljegyzésekből, amelyek természetesen nagy óvatossággal kezelendők, mert szerzőik többé-kevésbbé a saját szerepüket igyekszenek igazolni, vagy az események irányitásában való részesedésüket akarják kedvező világitásba helyezni, egy olyan uralkodónak a képe domborodik ki, aki a trónokon ülő többi kartársaival alig hasonlitható össze. Ferenc József az uralkodónak egy többé vissza nem térő tipusát képviselte. Mint Ausztria császára és Magyarország apostoli királya s egy ősrégi családnak az elismert feje, olyan mértékben volt eltelve kimagasló állásának a tudatától, hogy az összes személyi momentumoknak nála háttérbe kellett szorulniok. Lénye ugyszólván beleolvadt az uralkodói hivatásba. Egészen más volt, mint többé-kevésbbé a modernség fuvallatától érintett kollégái. Az idősebb Vilmos császár tulságosan katona volt a szónak porosz értelmében. II. Vilmos nagyon is modern. Edvárd, vagy Lipót, a belgák királya, tőzsdei jegyzéssel a kezükben uralkodtak. Alfonz spanyol király, aki szerkesztőségekbe látogat el és ujságirókkal baráti alapon érintkezik, az uralkodónak ismét egy egészen uj tipusát képviseli. Egy sem volt közülök olyan kizárólagosan császár, vagy király, mint Ferenc József. Nála nem mentek frázis-számba az olyan kifejezések, mint „házam“, „népeim“, „országaim“, vagy „hadseregem“. Ő tényleg tulajdonosnak érezte magát, akit a többiek szolgálni tartoznak, – a többiek, akiket csak szolgálatuk rendfokozata, de nem minemüsége különböztet meg egymástól. Az uralkodóhoz való viszony szempontjából nincsenek állampolgárok, csak alattvalók. E meggyőződésében Ferenc József volt az Isten kegyelméből való uralkodás utolsó megszemélyesitője, ő volt az utolsó a cézárok sorában.

Különösen az _öreg_ Ferenc Józsefet kell ebből a szempontból megitélni. Természeténél fogva is zárkózott jellem volt s ezt a zárkózottságot még fokozta, hogy a tartózkodó magatartásból, melyet az uralkodói méltóságból kifolyólag saját személyét illetőleg kötelességgé avatott, ugyszólván sohasem lépett elő. Nyilvánosság előtt nagyon ritkán beszélt s amit mondott, annak szinte sohasem volt személyes jellege. Ha bármilyen aktusnál beszélnie kellett, adott pillanatban előlépett a szolgálattevő adjutáns és átnyujtotta a papirlapot, melyen nagy, olvasható betükkel volt leirva az uralkodó mondanivalója. Amiket cerclek és kihallgatások alkalmával az előtte feszes tartásban álló alattvalóktól kérdezni szokott, évtizedek óta ugyanabban a megszokott keretben mozogtak. II. Vilmos császárhoz hasonló rögtönzései, impulziv megnyilatkozásai Ferenc Józsefnek sohasem voltak. Politikailag ennek a tartózkodásnak lehettek előnyei, de valami hidegség vette körül az öreg uralkodó személyét. Nagyon jellemző, amit egy megfigyelője állapitott meg róla. Életben minden ember más, mint az arcképein. Ferenc József az életben is azt a benyomást keltette, mint az érmek babérkoszorus mellképei.

Ferenc Józsefnek ezért nincsenek _mondásai_. A történelem margójára számtalan anekdotát és vidám történetkét jegyeztek fel koronás főkről; ismerünk uralkodóktól és más magas állásu személyiségektől származó, vagy legalább nekik tulajdonitott szálló igéket. Ferenc Józsefnek ellenben se anekdotái, se szálló igéi nincsenek és a kevés mondás, amit neki tulajdonitanak, nem autentikus. Nálunk legismertebb mondásáról, „Szeged szebb lesz, mint volt“, például egész biztosan tudjuk, hogy nem tőle származik, A király ezt sohasem mondta, hanem az ujságirók adták a szájába. „Szellemes“ megjegyzéseket tőle nem nagyon hallottak a zsurnalisztikának nevezett napi történelem krónikásai, viszont formailag soha sem adott okot a megbotránkozásra. Az a vonás hiányzott nála leginkább, amely az uralkodók személyét a többi halandók számára is reálissá, megfoghatóvá, egyénivé és emberivé teszi.

Uralkodásában és családi életében inkább szerencsétlen volt, mint szerencsés. Alatta veszett el végérvényesen a Habsburgok németországi hegemoniája és elvesztek az olasz tartományok, melyekért gyenge kárpótlás volt Bosznia és Hercegovina. Befelé a korlátlan uralkodói hatalmat meg kellett osztania az előretörő demokráciával, kifelé pedig meg kellett érnie, hogy a Habsburgok birodalma második sorba került a rangban ifjabb, de gyorsabban fejlődő világhatalmakkal szemben. Családi életében a legborzasztóbb sorscsapások szinte sorozatosan követték egymást. Miksa császár, Orth János, Rudolf trónörökös, Ottó főherceg, Erzsébet és a többiek. Hogy miként hatottak ezek a csapások reá, a külső világ sohasem tudta meg; csak azt látta, hogy nem görnyedt össze alattuk és nem engedte magát megszokott napi munkájától eltántorittatni. Belső életéről jóformán semmi sem szivárgott ki a nyilvánosságra s ez személyét a titokzatosság ködével vette körül, mely átterjedt környezetére és a vele kapcsolatos eseményekre is. Rudolf trónörökös halálának körülményeit még ma sem ismerjük például hiteles formában. Az uralkodó hallgatást akart és akaratát rá tudta kényszeriteni mindazokra, akik az esemény részleteit ismerték. Csak igy tudta a népmese szájára venni a hirtelen elpusztult trónörökös alakját s igy képződhettek legendák a mindent megiró napilapok korában egy trónnak a várományosa körül. Épen ilyen keveset tudott a külvilág alapjában véve arról a viszonyról, amely Ferenc József és a bécsi Hofburgtheater egy szinésznője között fennállott, noha az utóbbinak a nevét mindenki ismerte, tudták, hogy palotája van a bécsi ringen és villája Ischlben. Olyan történetek, amelyek a somolygós szájra-szájra adásnak anyagot szolgáltathattak volna, Ferenc Józsefről sohasem kerültek forgalomba.