Part 12

Mikor azonban Széchenyi könyve megjelent, Bach már bukott ember volt. Megbuktatta őt a solferinói vereség. Önkényuralmi rendszerek mindent elbirnak, csak a külpolitikai és harctéri vereségeket nem. Ilyen esetben szokták az uralkodók áldozatul odadobni népszerütlenné vált minisztereiket. Bachnak is mennie kellett, annál is inkább, mert a tábornokok keresve sem találtak volna alkalmasabb mentséget, minthogy Bachot okolják a katonai igazgatás hibáiért és vele palástolják a saját tehetetlenségüket. Senki sem sajnálta Bachot, mikor távozott, csak az uralkodó érezte ugy, hogy tartozik valamivel annak az embernek, aki tiz esztendőn át szolgálta a korlátlan császári hatalom ügyét. A pápai udvar mellé nevezte ki követnek. Ez volt az utolsó állomás Bach politikai pályafutásában. Tevékenységre Rómában nem nyilt alkalma, de feljegyezték róla, hogy mezitláb, gyertyával kezében vett részt a bünbánó körmenetekben. Mindenesetre különös befejezése egy pályafutásnak, amelynek fiatalkori és forradalmi időszaka nem volt mentes a negyvenes években divatossá vált ateisztikus gondolatoktól. 1870-ben az olasz egység kimondása Bachot Rómából is elüzte. Lehetetlenné vált egy olyan fővárosában, melynek két provinciája elevenen érezte tiz esztendei kormányzásának az emlékét. Ettől fogva minden közéleti szerepléstől visszavonultan élt alsóausztriai birtokán. Virágzó gyümölcsfák és zümmögő méhek között töltötte életének utolsó husz esztendejét.

Bach a liberalizmus és demokrácia podgyászával indult neki a hatalomra vezető utjának, melyen nem volt szándékában, hogy megforduljon. Mikor a reakció vámszedői az egyes állomásokon követelték, készséggel hullajtotta el és cserélte ki mindazt, amit kifogásoltak. Nem az elvek, hanem a cselekvés emberei közé tartozott. A politikában vannak ilyen egyéniségek, akiket az erős befogadó képesség jellemez és a meggyődésnek látszatával, sőt talán tudattalanul a meggyőződésnek az érzésével tudják a legkülönbözőbb álláspontokat képviselni. Szubjektive az ilyen egyéniségek mindig őszintén beszélnek és cselekszenek. Ez az _átnyergelések_ lélektani magyarázata. Bachról tudunk néhány nagyon jellemző esetet, amely ezt látszik bizonyitani. Sorsdöntő jelentőségü kérdéseknél mindig nehézség nélkül találta meg a formulát, amely átsegitette a pálfordulások zátonyain. Ez volt az esete, mikor szakitott a márciusi és májusi forradalmárokkal, mikor leszámolt a parlamentarizmussal és mikor a teljes reakció mellé szegődött. A kremsieri parlament feloszlatását minisztertársa, Stadion, éjszaka közölte vele. Bach nyugodtan végighallgatta izgatottságtól remegő kollegáját és másik oldalára feküdt, hogy – aludjon. Másnap már érvelt a feleslegessé vált parlament feloszlatása mellett. 1851-ben emlékiratban tárta az uralkodó elé az abszolutizmus tarthatatlanságát és nehány nappal később nyugodtan tudomásul vette a márciusi alkotmány felfüggesztését, sőt képviselője lett a perhorreskált rendszernek. Ő, aki tiltakozott, mikor még ügyvéd korában Felsenthal rendőrbiztos házkutatást tartott nála, bizonyára természetesnek tartotta, mikor éveken át ő adott hasonló megbizásokat ugyanannak a Felsenthalnak és helyeztetett rendőri felügyelet alá a saját multjára emlékeztető fiatal ügyvédeket. De ős időktől fogva közös vonásuk a hatalmon levőknek, hogy mindig azt tartják legjobbnak, amit maguk cselekszenek, magukat tévesztik össze a köz érdekével és azt hiszik, hogy rendszerüket minden eszközzel meg _kell_ védelmezni.

Hozzátartozik Bach jellemzéséhez, hogy anyagi előnyök iránt nem volt érzéke és a vagyongyüjtők közé nem tartozott. Miniszterségének ideje Ausztriában összeesik a nagy kapitalisztikus vagyonképződésekkel. Mellette és körülötte miniszterek, katonák, vállalkozók vasutépitéseken, bányakoncessziókon, kereskedelmi alapitásokon, hadseregszállitásokon milliókat kerestek, gyakran az állam rovására is. A mindenhatónak tartott miniszter ezeket a kinálkozó lehetőségeket a maga javára sohasem használta ki. Azok közé tartozott, akiknek a hatalom nem eszköz, hanem öncél, melynek a közös nevezőjére vissza lehet vinni minden cselekedetüket. Az övéhez hasonló egyéniségek cselekedeteinek gyakran sulyos következetlensége csak látszólagos, mert _önmagukhoz_ mindig a legszigorubban következetesek.

BONYHÁDY ISTVÁN.

Az igazi neve Perczel volt. A tizenhetedik század elején beköltözött német családból származott, amely állandóan nagy szerepet játszott a Dunántul, különösen Tolna, Baranya és Somogy vármegyék közéletében. Történelmi név a szabadságharcig nem került ki a Perczelek közül, de a családnak majd mindegyik férfitagja szolgálta egyik vagy másik vármegyét szolgabirói, főjegyzői, alispáni minőségben. A nagykiterjedésü familiában Mária Terézia idejétől kezdve sok volt a katona is. Bonyhády Istvánnak az apja, Perczel Sándor is, mint inzurgens nemes verekedett a napoleoni háboruk idején. Azután vidéki nemesek módjára visszavonult tolnai birtokára és gazdálkodott. Járt a megyegyülésekre, résztvett a helyi politikában, beszédeket tartott követválasztások alkalmával, egyébként pedig büszke volt kilenc fiára, akik szintén a tekintetes vármegye szolgálatában kerestek érvényesülést. Ismert név, nagy rokonság, sógorság, komaság a legtöbb valamirevaló dunántuli familiával: a legjobb ajánlólevél az életre. Bizonyára nem hoznak szégyent a Perczelek régi nevére. Ha van egy kis szerencséjük, alispán vagy táblai követ is lehet belőlük.

A negyvennyolcas és negyvenkilences események mind a kilenc fiut kizökkentették arról a pályáról, amely kétszáz esztendő óta hagyományos volt a Perczelek családjában s a karriéreknek az a sajátságos változatossága, melyet befutottak, kicsinyben valóságos tükörképét adja a mult század dereka körüli Magyarországnak. A két idősebb, István és Imre – a későbbi Bonyhádyak, – a forradalom ideje alatt megmaradt szigoru legitimistának, állást vállalt az osztrák megszállás idejének közigazgatásában és megyefőnök lett az abszolut rendszer idején. Sándor, aki eredetileg katona volt, de 1834-ben egy nagy feltünést keltett párbaj miatt otthagyta a hadsereget, mint nemzetőr-őrnagy harcolt délen a szerbek és egyideig a császáriak ellen Kassa körül. Windischgrätz januári proklamációja után önként jelentkezett és az igazoló-bizottság előtt tisztázta magát. Móric egyik legradikálisabb politikusa és tábornoka lett a forradalomnak. Öccsével, Miklóssal együtt, aki honvédezredes volt, Világos után külföldre menekült; mindkettőjük nevét 1851 szeptember 23-án bitófára szegezték. Béla főszolgabiró és alispán volt 1849-ben s az alkotmányos éra alatt az igazságügyi tárcát töltötte be. Pál kapitány volt a honvéd-hadseregben; az abszolut éra alatt közlegénynek sorozták be. Lászlót a forradalomban való részvételéért négyévi várfogságra itélték; betegség cimén elbocsátották és huszonkilenc éves korában meghalt. A legfiatalabb, Ferenc, a Buda ostrománál kapott sebébe halt bele.

A kilenc Perczel-fiu példája annak is, hogy szélsőséges idők teremtik a szélsőséges embereket. Mikor valaki leszögezi magát egy álláspont mellé, ritkán tudja előre állásfoglalásának végső következéseit. Talán csak az első lépést teszi meg saját akaratából: a továbbiaknál már a viszonyok és események sodró hatása nyilatkozik meg. Egy bizonyos ponton tul pedig már nincsen visszatérés. Ilyenkor az, akit az események elsodortak, a saját igazolására legtulzóbb módon igyekszik szolgálni azt az irányt, mely őt magával ragadta. Ez a forradalmi és ellenforradalmi emberek pszihéjének a magyarázata.

Talán igy kell és lehet megérteni Bonyhády Istvánt is. A pályafutását egész fiatalon, 1823-ban, mint Tolna vármegye tiszteletbeli aljegyzője kezdte meg. Hét év mulva valóságos aljegyző, 1836-tól 1845-ig pedig főszolgabiró volt a Perczelek másik vármegyéjében, Baranyában. Ahogy a későbbi esztendei szerint meg lehet itélni, keménykezü, keménynyaku megyei kiskirály lehetett, aki nem kereste a népszerüséget és rokonszenvet nem tudott ébreszteni maga iránt. Az 1845-ös tisztujitásnál nem választották meg. Bizonyára a harag müködött benne, mikor 1849-ben a császáriaktól elfogadta a dárdai főszolgabiróságot. A magyar szabadságharcok története százával mutat föl olyan példákat, hogy két testvér közül az egyik a kurucok, a másik pedig a labancok oldalán harcolt. Sok birtokos magyar nemes család menekedett meg igy az elpusztulástól. A _gutgesinnt_ testvér érdemei a bécsi hatalmasok előtt expiálták a _rebellis_ büneit. Sokszor már a következő generációban bekövetkezett a szerepcsere: labanc lett a kuruc gyermekéből és függetlenségi politikus a császári tisztviselőnek a fiából. Ez a történet ismétlődött meg a Perczelek családjában is. Önmagában ez még nem lett volna különös és emlitésreméltó esemény. De mert a Perczelek nyakasabbak és keményebbek voltak másoknál, erősebb volt bennük _a csak azért is_ virtuskodó magyarsága, akár jobbra tolódtak el, akár balra, elébe rohantak a többieknek. Az egyiknek nem volt elég függetlenségi és radikális Kossuth, a másiknak elég aulikus és konzervativ Albrecht főherceg.

Mindjárt az önkényuralom első esztendejében, mikor a két Perczelt _in contumaciam_ halálra itélték, a többiek pedig bujdostak, vagy hadbiróság elé kerültek, csaknem egyszerre három Perczelt neveztek ki megyefőnöknek: Istvánt Szeged székhellyel Csongrádba, Imrét Szolnokra, rokonukat, Gyulát, pedig Békésbe, majd Vasvármegyébe. A három rokon meghálálta a kinevezést. Alázatos instanciával fordultak a császárhoz és kérték, hogy letehessék _a lázadók által beszennyezett_ Perczel nevet és nemesi előnevüket használhassák vezetéknévnek. Igy lettek belőlük Bonyhádyak.

István 1850 április derekán vonult be uj székhelyére, Szegedre, ahova a renegát hirével érkezett meg és céltáblája lett minden elfojtott gyülölségnek, haragnak, mely az emberek lelkében fölhalmozódott. Nem mintha a Tiszaparti városban ő lett volna az egyetlen, aki az önkényuralommal megalkudott. Kremminger prépost-plébános, aki ellen a forradalom ideje alatt Batthyány Kázmér kormánybiztosi minőségében inditott vizsgálatott s akit a város kegyuri minőségében _közönségesen ismert szelleménél fogva_ fosztott meg hivatalától, az ostromállapot idején került vissza plébániájába. Szücs Antal kisteleki plébános, aki a szószékről is prédikált a _lázadás_ ellen, szintén jutalmul kapta a rókusi paróchiát. A magisztrátus is kikerült minden rendszerváltozáshoz alkalmazkodó, vagy kenyérre szorult emberekből. Akadtak még „alkotmányos“ tisztviselők is, akik állást vállaltak. De a Perczelből lett Bonyhádynak más volt az esete. Az ország másik részéből idegenül került Szegedre és idegen maradt nyolcesztendei megyefőnökségének végeztéig. A többiek csak szolgálták az abszolut rendszert, de ő politikai megbizottja volt az abszolutizmusnak, mely a rémuralom köntösében mutatkozott be. Esetét a tüntetésszámba menő névváltoztatás is megkülönböztette az egyszerü állásvállalástól. A többiek megfordulhattak, mikor kiábrándultak _az uj rendszerből_, számára nem volt megfordulás. A lokálpatriotizmus, amely sokat elnéz azoknak, akik mindennaposak a kvaterkázó poharak, vagy a tarokkasztal mellett, a jött-mentet látta benne, akinek nem szabad és nem lehet megbocsájtani. Az alsóvárosi magyarok, akiknek mindenkor nagy sulyuk volt Szegeden, benne látták minden rossznak a megtestesülését. Ő számoztatta meg a házakat, ő rendelte el a népszámlálást, vele együtt jött Szegedre a stempli meg az akciz, szünt meg a szabad dohánytermesztés és pecsételték le a kisüstöket. Már pedig a kisüst emberemlékezet óta a politikai állásfoglalásnak fontos tényezője Magyarországon.

Másutt, ahol szerencsésebb volt a megyefőnökök megválasztása, a társadalmi kapcsolatok enyhitették a politikai ellentéteket. Bonyhády családos ember volt, de a családját Szegedre nem hozta magával. A társadalmi érintkezést nem kereste és jóformán kizárólag a hivatalos érintkezésre szoritkozott. De még közvetlen alantasaival, hivatalnoktársaival sem tudott összemelegedni. A modora kemény, érdes és bántó volt. Ha nem volt feltétlenül szükséges, nem tárgyalt velük, hanem piros vagy kék ceruzával irott cédulákat küldözgetett nekik. A városi levéltár ma is őriz néhány ilyen „_Amice_, polgármester!“ megszólitásu diplomáciai jegyzéket. A szövegük se valami kiméletes. „Szombaton minden készen legyen, különben jaj a mérnöknek!“ Egyes üzenetei egyenes inzultusokat tartalmaznak. Sohase jutott volna eszébe, hogy ezeket a dorgáló, sértegető tartalmu leveleket boritékban juttassa el a cimzettekhez. Nem csoda, ha igy még hivatalnoktársaival is feszült volt a viszony s azok is csak immel-ámmal, a passziv rezisztenciával határos módon hajtották végre rendelkezéseit. E rendelkezések nagyrésze pedig a _forradalmi emlékek_ tökéletes kiirtására vonatkozott. Bonyhády meg akart semmisiteni mindent, ami az elmult napokra emlékeztetett. A levéltárnak 1848–49-re vonatkozó ügyiratait elégette, a jegyzőkönyvek lapjait pedig feketére bemázoltatta. Ezeket a lapokat vegyi uton, 1872-ben tették ismét olvashatókká. Elkoboztatta a karpereceket, melyeken az aradi tizenhárom nevének kezdőbetüi voltak láthatók. Eltiltotta _a fekete, széles és hátul lefüggő szalagokkal disztelenitett, gömbölyü, betyáros kalapok_ viselését. Fegyelmit inditott a Kossuth-szakállt viselő tisztviselők ellen. Szétfejttette a nemzetiszinü zászlókat és összetörette a „48“ jelzésü pipákat. A kaszinókat, társasköröket bezáratta, a templomi prédikációkat rendőri ellenőrzés alá helyezte; keresztelőket, disznótorokat is csak a hatóság képviselőjének jelenlétében volt szabad tartani.

Lassankint igy valóságos hadiállapot fejlődött ki Bonyhády és a város közönsége között. Nyiltan szembeszállni a nagyhatalmu megyefőnökkel, akinek egy szava elég volt ahhoz, hogy bárki is rendőri felügyelet alá kerüljön, nem lehetett, de a fennmaradt anekdotaszerü apróságok, az egykoru akták, a pest-budai főispánhoz intézett politikai helyzetjelentések eléggé tanuskodnak arról a viszonyról, mely a megyefőnök és a székhelyéül szolgáló város polgársága között uralkodott. Bonyhády egy alkalmat se mulasztott el, hogy az előtte megjelenőknek metsző módon szemükre ne vesse előbbi politikai magatartásukat. Kossuth tiszteletére 1849 julius 12-én Szegeden rendezték az utolsó fáklyásmenetet. Ennek résztvevőit sokáig szemmeltartotta a rendőrség. Bonyhády még két esztendő multával is ezért utasitott el egy uriasszonyt, aki valami kéréssel járult eléje:

– Asszonyom, a kezén még most is érzem a szurokfáklya szagát.

Különösen hadilábon állott Bonyhády a piaristákkal, akik 48 óta mind jegyes emberek voltak. Személyesen járogatott el a belvárosi templom mellett levő régi piarista gimnáziumba, hogy a diákok lojális szellemben való oktatását ellenőrizze. Ha az apró emberek nem a szája ize szerint a feleltek, a tanárokkal éreztette haragját. Egyizben valami ügyes-bajos ügyben Cseh Ferenc rendtag vezette a piaristák küldöttségét elébe. A megyefőnök disputálni kezdett Cseh Ferenccel s végre dölyfös gunnyal vágta oda neki:

– Tisztelendőségednél nincs okosabb ember a szegedi piaristák között?

Nem hiába volt Cseh Ferenc a filozófia professzora, végtelen nyugalommal felelte:

– Oh, dehogy nincs. A többi mind okosabb, mint én, de azt gondolták, hogy ide én is jó leszek.

Negyvennyolc óra alatt Cseh Ferencnek természetesen el kellett hagynia Szegedet.

Ilyen esetek másokkal is fordultak elő s annyi rendőre nincs semmiféle önkényuralomnak, hogy meg tudná akadályozni sötét éjszakákon a Kárász-ház ablakainak beverését, ahol a megyefőnök lakott. Tudvalevő dolog az is, hogy rendőrállamokban az emberek, ha már egyebet nem tehetnek, „tiszteletlen“ élceket faragnak a hatalom rovására. A cenzura hivatásánál fogva korlátolt s csak akkor vesz észre valamit, mikor a viccet már a verebek is csiripelik. Ilyenforma dolgok történtek a Bonyhády idejében is. A polgármesterhez intézett egyik átiratában szóváteszi, hogy „többen mulatság ürügye alatt a tanyákra kirándulnak s a kormány célzataival ellenkező elménckedésekkel önmagukat ámitják, forradalmi dalok és poharazások közt vétkes merényletekre vetemednek“. A „kormányellenes elménckedések“ különben a kaszinó bezárásának okai között is szerepelnek. Az ötvenes évek elején a kürtőkalap volt a kormányhatóság szimboluma. Egyik doktornak, aki „a magas kormánynak ismeretes hive“, a kürtőkalapját fejébe verték és bezuzták. Nyomozás indult meg, de eredménytelenül. Az eset az ügyiratokban „cs. kir. tisztviselők nevetség tárgyává tétele és azok tettleges megbecstelenitése“ cimen van megörökitve. Bonyhádynak 1851 március 12-iki politikai jelentése a következőket mondja:

„A nép hangulata a mult havitól nem különbözik; a nép csendes, engedelmes, semmi politikai kihágás nem történt. A Kossuth visszatérte felüli hirek kevés hitelre találnak.

A körülmények szülte nagyobb terhek miatti panaszok az adott felvilágositásra elenyésznek, az aggodalmak azonban a fogyasztási adó behozatala ellen csoportosulnak.

Az intelligentia nagy része hallgat, más része politizál s reményli a reformok hajótörését, a harmadik rész, a forradalmi compromittáltak, a jelen állapottal kibékülni nem tudnak, de mindenki örül a közbéke helyreálltán s a fejlődést várja.“

Szóról-szóra ugyanaz a helyzetjelentés, amely ráillenék bármely más rendőrállamra. A lelkek elégedetlenségét minden rendőrállam a gyomor kielégitésével és anyagi jólét igérgetésével akarja leszerelni. Ezen a téren a Bonyhády-éra alatt kétségtelenül történt is haladás. Ekkor kezdődött meg Szegednek mai értelemben vett várossá fejlődése. Kiépült a pest–temesvári vasut, állandó hid épült a Tiszán, utcákat köveztek, megcsinálták a közvilágitást s különösen a Bach-korszak kinevezett tisztviselői financiális szempontból rendet vittek a _more patrio_ városi gazdálkodásba. De a publikumnak nem ez kellett. Még a jót se szivesen fogadta a gyülölt kezekből.

Amennyire meg lehet itélni, Bonyhády későbbi éveiben belefáradt a meddő küzdelembe. Elszigeteltsége embergyülöletté fokozódott. Helytartósági tanácsos lett, kapott kitüntetéseket, az 1857. évi császárlátogatás alkalmával közvetlenül sütkérezett a hatalom fényében, de mindez nem segithetett rajta. Szinte patologikussá vált nála, hogy mindenütt és mindenkiben forradalmárt keresett. Összeférhetetlensége nőttön-nőtt s beosztott tisztviselői egyre-másra kérték áthelyezésüket. Végre Albrecht főherceg őt helyezte át megyefőnöknek Kecskemétre. A _kis alkotmány_ idejében, mikor uj emberekkel kellett próbálkozni, elejtették. Többé a közéletben nem szerepelt. Tolnai birtokán gazdálkodott és rengeteg sokat olvasott. Mert nagy olvasottságu ur volt ez a magyarból lett császári tisztviselő. Olvasott mindent, de ahogy a könyvtárának hozzám került darabjaiból látom, különösen az érdekelte, ami a forradalomra és a forradalomnak káros mivoltára vonatkozott. Könyveiben az ilyen passzusokat tintával, vörös és zöld plajbásszal gondosan aláhuzogatta és a fontosabb helyeket hatalmas NB jelzéssel látta el. Talán pszichologiai önigazolás-féle volt ez a négy fal között. A könyvei között van egy kéziratos kötet is, Eszék városának 1849 február 14-én történt kapitulációjáról. Folytatás gyanánt sajátkezüleg leirta a debreceni _Rumpf-parlament_ február 26-iki tárgyalásait, melyek az eszéki árulásra vonatkoznak. Az irása erős, karakterisztikus, a betüi szinte haragosan kemények, akárcsak az egyénisége.

De a könyveknek, melyek halála után Pécsett kerültek kótyavetyére, van még egy érdekességük. 1860-tól kezdve nagy, kerek betükkel rajzolja mindegyik könyvének első lapjára: „Öregebb Bonyhády Perczel István tulajdona.“ Ő, aki a szabadságharc után megtagadta a familiáját, bukása után megint használni kezdte a rebellis nevet. Tüntetni akart-e vele azok ellen, akik hálátlanok voltak szolgálataiért, vagy egyszerüen visszatért a régi névhez, mikor látta, hogy másoknál már nem akadálya a közpályán való szereplésnek, nem tudom megmondani. Még a legnyiltabb embereket is csak _kivülről_ tudjuk megitélni és csak következtetni tudunk cselekedeteik igaz okaira, lélektani rugóira. Ami pedig az övéhez hasonló komplikált és kifelé zárkózott lelkekben végbemegy, más emberek előtt örökre zárva marad.

AZ ESZÉKI ÁRULÁS 1849-BEN.

Bonyhády Perczel Istvánnak, Szeged város és Csongrád vármegye néhai adminisztrátorának hagyatékából került hozzám egy német nyelvü kéziratos könyv, „_Übergabe der Festung Essegg an die kais. kön. Truppen am 13. und 14. Februar 1849._“ A szerzője nincs megnevezve, de a szövegből kétségtelen módon meg lehet állapitani, hogy csak az a _Glavásch_ János őrnagy lehetett, akinek oroszlánrésze volt az eszéki árulásban. A könyv ugyanis főleg azt domboritja ki, hogy a császári hadsereg mennyit köszönhet az ő _becsületes és önfeláldozó_ császárhüségének. Ennek bizonyitásánál több izben négyszemközt lefolyt beszélgetésekre is hivatkozik, melyeknek mindig ő az egyik szereplője, ugy hogy más a könyvet nem irhatta. Ezzel az irattal akarta a szerző elérni, hogy az ifju császár még 1842-ben büntetésből elvett tiszti rangját visszaadja.

A kézirat alkalmasint akkor kerülhetett Bonyhády Perczel István birtokába, mikor a magyar kormánynak Debrecenbe való menekülése után, mint a császáriak által kinevezett főszolgabiró müködött az Eszékkel szomszédos siklósi járásban. Érdeklődésből, talán mert egy Perczel is szerepelt a vár átadásánál, lemásoltatta s a végén sajátkezüleg hozzáirta a debreceni országgyülésnek a vár átadására vonatkozó tárgyalásait. Egyéni megnyilatkozás egyetlenegy helyütt van benne. Mikor a debreceni parlament kimondja, hogy az eszéki vár feladásánál jelen volt tisztek mindaddig becsteleneknek és hazaárulóknak tekintetnek, mig a haditörvényszék előtt vétlenségüket be nem bizonyitják, hozzáfüzi: „_A fentebbi határozatot inditványozó Madarász László, Kossuth Lajos rendőrfőnöke ’s a honvédelmi bizottmány tagja volt, ’s ő az, ki ama boldogtalan Zicsy Ödön grófnak Görgey forradalmi vezér által elkobzott ’s zár alá vett ingóságait, nagyértékü drágaságait kezelte ’s az ékszerek nagy részét ellopta ’s most mint cégéres tolvaj, gazember Amerikába menekült._“

A német kéziratnak a szereplői nagyrészt ismeretlen, már teljesen elfelejtett nevü emberek, akikről semmiféle különös dolgot nem jegyzett fel a történelem. Maga Eszék várának az átadása is csak epizód a szabadságharc történetében Az érdekessége a forradalmi miliőnek megrajzolásában és az apró emberi momentumoknak a feljegyzésében rejlik, amelyek sokat érthetővé tesznek, különösen oly emberek előtt, akik végigélték az 1918. évi összeomlás utáni zavaros időket.

A forradalom kitörésekor Eszék várának _Jovich_ báró vezérőrnagy volt a parancsnoka. A várban állomásozott egy vegyes gyalogdandár _Schwarzenau_ tábornok parancsnoksága alatt. A helyőrséghez még tüzérségi és müszaki csapatok tartoztak, közvetlenül a várparancsnoknak alárendelve. Élelmiszerekkel, lőszerrel a vár hónapokig el volt látva, a kasszában még pénz is volt a tisztek fizetésére és legénység zsoldjára; _anyagi_ szempontból igy nehézségektől nem kellett tartani.

A vezető állásban levő tisztek szempontjából a legnagyobb veszedelem volt, hogy a bécsi hadügyminisztérium teljes bizonytalanságban hagyta őket. A délvidék fellángolt. A Bácskában és Bánságban folyt a harc a magyarok és szerbek között, mindkét oldalról olyan tisztek vezetése alatt, akik ugyanannak az uralkodónak esküdtek föl. Szeptemberben _Jelacsics_ megindult Pest ellen, de az eszéki helyőrség még mindig nem kapott instrukciókat. Ugy látszik, Bécs nem tudta de _Jovich_ báró még kevésbbé tudhatta, hogy az események hol fognak végződni. Zavarában azt a megoldást választotta, hogy a beállott hadiállapotban _Eszék várát semlegesnek jelentette ki_. A várba nem eresztette be _Sassy_ őrnagy parancsnoksága alatt álló 9-ik honvéd zászlóaljat, sem a _Csorich_ őrnagy által vezetett szerb határőröket. Beállott az a furcsa helyzet, hogy egy uralkodónak felesküdött csapatok fegyverrel állottak egymással szemben és ugyanakkor ugyanannak az uralkodónak egy helyőrsége a kitört harcban érdektelennek jelentette ki magát.