Part 11

Kétségtelenül sok művészet van ezekben az akár városi, akár vidéki rezidenciákban felhalmozva. Legyen a nevük akár Versailles, akár Schönbrunn, akár Potsdam, Amalienborg, Nymphenburg, Carszkoje Szelo, mindenkor maradandó emlékei lesznek az európai kulturhistória egy periódusának, mely az ujkori abszolut fejedelmi hatalom megteremtésétől a társadalmak demokratizálódásáig terjed. A politikai cselszövényeknek, kabinet-háboruknak, halkszavu és sima beszédü kancellároknak, szépségflastromos és költséges metreszeknek a kora ez. Az a kor, mikor az államkassza még boldog módon többé-kevésbbé összeolvadt a fejedelmek magánkasszájával és a költségvetés nélküli gazdálkodás világában bele lehetett fogni olyan épitkezésekbe, amelyekre ma már aligha lehetne találni fedezetet. Ennek a kornak az uralkodói, ha a legtöbbjük nem emelkedett is a nagy átlagon felül s ha nem voltak is nagyok mint uralkodók, majd mind rendelkeztek bizonyos művészi iskolázottsággal és rendelkezésükre állottak az emberek és eszközök, hogy épitkezési szenvedélyüket ki tudják elégiteni.

A népképviseletnek és az olcsó sajtónak az idejével az ő koruk lezárult. Ha még történtek fejedelmi épitkezések, a jellegük megváltozott. Talán a bécsi Burg uj szárnya az utolsó az ilyenfajta épitkezéseknek a sorában; annak is a másik része, melyet Ferenc Ferdinánd tervezett a Ballplatz felőli oldalon, sohasem fog már felépülni. A tizenkilencedik század a muzeumok, képtárak, gyüjtemények alapitásának a kora; ezeknek teremtenek otthonokat a fejedelmek. Ismét a bajor Wittelsbachok példájára lehet utalni, akik igy teremtették meg Münchenből a világnak egyik első muzeumi városát. Bécsnek Ferenc József volt a nagy muzeumalapitója; a néhai császárváros közgyüjteményei majd mind neki köszönik létesitésüket. Nekünk, magyaroknak se a rezidenciák épitéséből, se a muzeumok alapitásából nem nagyon jutott.

Letünt korokat bárminő oknál fogva is visszasirni céltalan és hiábavaló. Igenis, lehet azonban róla elmélkedni, hogy ki veszi át a jövő szempontjából egyik vagy másik megszünt tényezőnek a szerepét? Kétségtelen, hogy még ott is, ahol a monarchia megmaradt, a királyok és fejedelmek szerepe nagyon megváltozott. Szeszélyeik kielégitésének a lehetősége, mint egyebütt, ugy az épitkezések terén is, erősen redukálódott. Köztársasági elnökök és egyéb határidőre alkalmazott, vagy határidő nélkül választott államfők ezt a szerepet már financiális okoknál fogva sem vehetik át. Kollégiális szervezetek, legyen a nevük parlament, városi tanács, muzeumbarátok egyesülete, vagy részvénytársaság, cselekvéseikben egészen másként járnak el és ez rányomja bélyegét alkotásaikra is. Minden épitkezésük kompromisszumos tervnek az eredménye, egy meghatározott költségvetési előirányzatnak a keretén belül. Nemcsak a nyilvánosságnak az ellenőrzése alatt állanak, hanem tagjaikból, akik nem belülről érzik a szépnek a kényszerüségét, vagy nem nevelődtek bele a kényelemnek, fénynek és pompának szükségességébe, gyakorta hiányzik is az érzék, hogy igazán szép dolgokat létesitsenek. A tervnek elbirálásánál rokoni, sógori és egyéb protekciós szempontok érvényesülnek, a kivitelnél pedig megtakaritás cimén itt is, ott is lecsipnek valamit, ami kelléke lett volna az alkotás tökéletességének. Gyakorlati példával élve, az udvari porcellángyárak esetére utalhatunk. Porcellángyárakat részvénytársaságok eddig is alapitottak és bizonyára ezután is alapitanak. Sohasem jutna azonban egy kapitalistákból álló társaságnak eszébe, hogy tisztán müvészi igények kielégitése céljából megépitse akár a meisseni, akár pedig a berlini, kopenhágai, nymphenburgi vagy karlsruhei porcellángyárat, amely többé-kevésbbé a rezidenciának a járuléka, csak azért, mert arra Sévres példát szolgáltatott.

Amerikában, a nagy kapitalizmusnak a hazájában, amelynek sohasem voltak Isten kegyelméből való uralkodói, ez a probléma félig-meddig megoldódott. A multimilliomosok és milliárdosok, az ipar és pénzvilág „kapitányai“, milliós alapitványok formájában adják vissza egy részét annak, amit a társadalomnak és másoknak munkájából lefölöztek. Páratlan bőkezüséggel berendezett muzeumok, egyetemek, tudományos kutató intézetek, kórházak köszönik nekik a létesitésüket. Vagyonilag fejedelmi sorban vannak ők s talán modern formák között a fejedelmek alapitói dicsőségére aspirálnak. Alig hihető azonban, hogy ez az ismét egyesek tetszésére és szeszélyére alapitott rendszer legyen a szép dolgok létesitésének végső állomása. Vajudó, de minden nyomorusága mellett is haladó korban vagyunk, melynek legfőbb vonása a müveltségnek és a belőle fakadó kulturérzéknek a terjedése. A rezidenciák letünő kora után talán a kultura iránt egyformán érzékkel biró egyének csoportjainak tudatosan megszervezett, kollektiv erőkifejtése lép majd az épitészeti alkotások, tudományok és müvészetek pártolása terén az egyes uralkodók ötletszerü alkotásainak, tetszésének és szeszélyének a helyébe.

BACH SÁNDOR.

Harminc esztendeje elmult, hogy 1893 november 13-án egy elfelejtett ember halt meg unterwaltersdorfi birtokán, Alsó-Ausztriában. Az elhunytat Bach Sándor bárónak hivták. Két évtizednél hosszabb idő óta már nem szerepelt a közéletben s mikor halála hirét közölték az ujságok, szinte meglepődve néztek össze az öregek, hogy még élt az egységes Ausztriának hirhedt belügyminisztere, akiről korszakot neveztek el a magyar történelemben is. Mi pedig, akik mostanában tapossuk az élet utjának felét, a kezdő ujságolvasók mohó buzgóságával vetettük rá magunkat az apánk kezéből délutáni szunyókálás közben kihullott papirlepedőre, hogy megtudjuk, ki is volt az a Bach, akit a nagyok politizálása közben oly sokat hallottunk emlegetni.

Valljuk meg, hogy ma, mikor halálának harmincadik évfordulójához érkeztünk el, még mindig nem tudunk sokkal többet róla. Néhány közkeletü frázis: a barrikádok minisztere, aki elárulta ifjukori elveit… önkényuralom… germanizálás… Bach-huszárok… és tovább? Tovább már nincs. Az abszolutizmus koráról szóló történelmi kézikönyvek is meglepően keveset mondanak róla. Amit megirnak, inkább a Bach-korszaknak az általános ismertetése. Meg az osztrák történelmi irodalomban is hiányzik Bachnak egy kimeritő, jó életrajza és méltatása. Pedig természetes volna, hogy egy emberrel, aki oly erősen beleirta a nevét negyven millió ember történetébe, mint Bach Sándor, – lett légyen a szereplése szimpatikus, vagy sem, – személy szerint is foglalkozzanak. Annál is inkább, mert Bachnak a személye szinte kinálkozik a studiumra. Belső fejlődését, pályafutását, betöltött szerepét illetőleg a legérdekesebb jelenségek egyike. Sokáig talán nem tudták megérteni. Mi, akik átmentünk a forradalmak és ellenforradalmak gyakorlati iskoláján, könnyebben megértjük őt. Viszont Bach Sándor pályafutása sokban kulcs lehet nekünk _más_ politikai nagyságok pályájának a megértéséhez.

A kiindulás szinte tipikus természetü. Adva van a _régi rendszer_, megállapodott hatalmával, formáival, tekintélyeivel. Hogy ezt a régi rendszert véletlenül Ausztriának hivják, véletlenül Metternich a kancellárja és véletlenül a jámbor Ferdinánd a császára, tökéletesen mellékes. A fiatalok, – közöttük sokat igérő, de még csak igérő ügyvédek, jó tollu, de irásukban korlátozott publicisták, merész irodalmi terveket szövögető költők, a ranglétra alsó fokain álló közigazgatási tisztviselők, egyetemi hallgatók, – lányos házaknál, boltozatos belvárosi régi vendéglőkben, kávéházakban, jogi és politikai olvasókörökben, segitő egyesületekben találkoznak és ott eszelik ki világboldogitó terveiket, a közeli megvalósulás minden reménye nélkül. A negyvenes évek elérhetetlennek látszó ideáljai: liberalizmus, egyenlőség a törvény előtt, jó közigazgatás, demokrácia, szólás- és gondolatszabadság, néhány csöpp a korai szocializmus tanitásaiból, Proudhon szellemében, – ez az, ami mindannyiukat foglalkoztatja. Amint egy-egy közülük titkár lesz valamelyik kancelláriánál, vagy jogtanácsosa lesz valamelyik kékvérü mágnásnak, vagy benősül valamelyik patricius-családba, kötelességszerüen megfeledkezik ezekről az ifjukori hóbortokról. De jön egy véletlen lökés, mint a márciusi forradalom. A még be nem érkezettek ugy érzik, hogy eljött az ő idejük. Az olvasókörből politikai központ lesz, ahol alkotmányt csinálnak egy negyven millió lakosu birodalom számára, nagy akciókat terveznek, memorandumokat szerkesztenek és küldöttségeket választanak, hogy a memorandumokat a Burg hatalmasainak és a császárnak átadják. Egy merészebbhangu beszéd, egy ujságcikk, amelyet a cenzura kék ceruzája már nem csonkitott meg, karriért teremt. Addig szük körben ismert nevek, különösen ha a rendőrség egyébként ártalmatlan házkutatást is foganatositott viselőjüknél, ismertekké és divatosakká válnak. Ha van bennük némi tehetség, ügyesség és alkalmazkodó képesség, ők a jövő emberei.

Ez a márciusi forradalom előtti és forradalmi Bachnak az esete. Többedmagával együtt résztvett a petició megszövegezésében, amely alkotmányt kért a császártól Ausztria számára és belekerült a tizenkettes bizottságba, melynek az lett volna a feladata, hogy a peticiót a császárnak átnyujtsa. A kivánságok nagyon mérsékeltek voltak, némileg kiszélesitett rendi parlament, jogegyenlőség és a hűbéri rendszer maradványainak eltörlése. Elvi szempontból a jozefinizmusból fakadó liberalizmus, személyileg pedig az _aggastyán-uralom_ megdöntése. Mérsékelt voltukat legjobban mutatja, hogy eleinte még Zsófia főhercegnő is rokonszenvezett velük. Igaz, hogy a főhercegnőnek messzebbmenő tervei voltak. Az ő keze is benne volt a rendszerváltozás előkészitésében, melynek Ferdinánd helyett Ferenc Józsefet kellett a megifjodó Ausztria trónjára emelni. Kormányozható forradalmak azonban nincsenek s az események eseményeket szülnek. Ausztriában is az elért eredmények egyik oldalon még nagyobb követeléseket szültek, másik oldalon pedig adtak ugyan engedményeket, de szervezték az ellenforradalmat, amelynek katonai erővel kellett rendet teremteni. Mialatt az udvar Innsbruckba menekült, Bécsben egy uj forradalmi hullám vállain felemelkedett a liberális Doblhoff-kabinet, amelyben Bach kapta az igazságügyi tárcát. A minisztérium bemutatkozásánál ahhoz az elvhez kötötte magát, hogy a nép szuverénitása a trónéval rangban egyenlő. A kabinetbe a harmincötesztendős Bach az energia és határozottság hirét hozta magával. Ő volt az, aki a „barrikádok olvasható irásával“ akarta tudtul adni a reakciónak a nép akaratát. Csakhamar megmutatta, hogy legalább is ugyanakkora energiával és határozottsággal akarja megtartani egyszer kiverekedett pozicióját. Ahogy megérezte az erőviszonyok változását, rohamosan tolódott el jobbfelé. A májusi forradalom vezéralakja októberben már Bécsből menekülni volt kénytelen és csak novemberben bukkant fel ujra Olmützben, mint Schwarzenberg Félix herceg kormányának igazságügyminisztere, majd 1849 május havától belügyminisztere.

Még forradalmi idők számára is tulságosan gyors ez a változás. Schwarzenberg herceg sógora volt annak a Windischgrätznek, aki a prágai és bécsi forradalmak leverése után rendcsináló diktátora lett a monarchiának. Programjuk eltért ugyan egymástól, Windischgrätz katonai diktaturát, Schwarzenberg polgári abszolutizmust akart, de abban egyetértettek mindketten, hogy a forradalmi szellemnek a csiráját is ki kell irtani. Egyetértettek abban is, hogy a kremsieri fikció, – ahogy Schwarzenberg a Bécsből elmenekült országgyülést nevezte, – a rákfenéje a bajoknak és csak addig szabad megtartani, amig a legelső alkalom kinálkozik a szétkergetésére. Egy ilyen elveket képviselő rendszerbe átevezni valakinek, aki félesztendővel előbb még a szabadságjogokat, népszuverénitást és barrikádokat emlegette, nem könnyü feladat. Bachnak az átnyergelése sem ment simán, de nem mintha neki lettek volna aggodalmai, hanem a tulsó parton nem fogadták valami szivesen. Nagyon is friss volt a forradalmi multja és nem volt elég megbizható a katonai és feudális reakció számára. Windischgrätz tiltakozott ellene és vele tartott a nyilt és leplezetlen reakciónak egész táborkara. A legfurcsább küzdelem kezdődött. A gőgös arisztokrata- és katonai-párt lehetetlenné akarta tenni a polgári származásu barrikád-minisztert, Bach pedig küzdött, hogy nélkülözhetetlenné tegye magát rájuk nézve. Támogató gyanánt mögötte állott Schwarzenberg herceg, aki szintén a feudális mágnások közül való volt, de helyesebben itélte meg Bachot, mint a többiek és nagyon jól megérezte, hogy ezt az eleven eszü, de poziciójáért állandóan küzdeni kényszerült fiskálist eszköznek jobban használhatja, mintha valami rangjabeli, de korlátolt mágnást venne maga mellé a kabinetjébe. Sógorával szemben szinte formális garanciát vállalt Bachért, hogy „nézetei a hadseregről és a nemesi előjogokról a legkorrektebbek“. Állandóan kitartott mellette, mert szüksége volt reá. Kellett neki az az ember, akinek „mindenre van megoldása“ és akinél jobban senki sem tudta az egyre féktelenebb abszolutizmus ténykedéseit kenetteljes, formailag csiszolt, sőt modern jelszavaktól csöpögő, de tartalmilag álnok mondatokba öltöztetni.

Olmülzi miniszteri ténykedését jóformán azzal kezdte, hogy jogilag megvédelmezte a frankfurti parlamenttel szemben Blumnak a kivégzését. Elismerte, hogy a parlament egy tagjának mentelmi jogán „sérelem“ esett, de vitatta a hadbiróság itéletének jogosságát, mert az osztrák kormánnyal a frankfurti nemzetgyülés mentelmi jogára vonatkozó határozatok hivatalosan nem közöltettek, a tiltakozás a halálos itélet ellen pedig sajnálatos késedelemmel érkezett meg. Szavaiból jóformán kiérzik az ügyvéd, aki válogatás nélkül véd minden ügyet és képes bebizonyitani azt is, hogy a csendőrség, a sajtóellenőrzés, a szinházi cenzura és az egyesületi jog felfüggesztése tulajdonképen a politikai szabadságnak a megvédését szolgálja a felforgatókkal szemben. Az ő ügyvédi észjárása eszelte ki, hogy a tizennyolc esztendős Ferenc József trónralépésénél a polgári magánjog szabályait kell alkalmazni, nem lévén a magyar törvénytárban az uralkodóház tagjainak nagykorusága szabályozva. A trónralépést bejelentő proklamációnak alkotmányosan és modernül hangzó mondatai is tőle származnak. Ez a proklamáció tartalmazza azonban egyuttal Bach következő esztendőinek politikai programját, a centralisztikus és egységes Ausztria megteremtését, melyet mint belügyminiszter tiz éven át konzekvens és kitartó munkával, számtalan akadályt leküzdve igyekezett megvalósitani.

Ezeknek az esztendőknek a megitélése nem oly egyszerü mint azt különösen a magyar történelemirók szokták feltüntetni, akik az összefutó és széthuzó erők elemzése nélkül egyszerüen a reakció gyüjtőkalapja alatt foglalnak össze mindent, ami 1849 után történt. Tényleg a császár környezetében erős küzdelmek folytak, hogy mit állitsanak a letiport forradalom helyébe. Schwarzenberg, Stadion és Bach, – majd az első kettőnek halála után Bach egyedül, – a centralisztikus és bürokratikus abszolutizmust képviselték. A jozefinizmus örökségéből vették át a polgároknak a törvény és közigazgatás előtti egyenlőségét és az előjogok megszüntetését. Az egységes, uj Ausztriában egyformán meg akarták szüntetni a rendi előjogokat és a tartományok és országok különállását. Mellettük sokáig, parallel hatalom gyanánt müködött a szoldateszka, amely csak császárt ismert és őrmesterekkel szerette volna végeztetni az egész közigazgatást. Ez a szoldateszka annyira ment, hogy a pesti helyőrség tisztjei nyilt tüntetést rendeztek Haynau mellett, mikor Bécsben megsokalták beszámithatatlan müködését és menesztették. Külön csoportot alkottak a katonai és polgári feudálisok, akik 1848 előtt az összes vezető poziciókat birták s a forradalmi mozgalmak leverése után az elkorhadt rendi és partikuláris államszerkezetet akarták visszaállitani. Ezeknek a gőgös osztrák feudálisoknak Windischgrätz volt a tipusuk, aki mindig megdicsérte polgári származásu tisztjeit bátorságukért, de az arisztokratákat soha, mert azoknál a harci erény _magától értetődik_. Felfogására jellemző, hogy féktelenül gyülölte a magyar rebelliseket, de rokonszenvezett a magyar rendiséggel és a forradalom leverése után az ókonzervativ arisztokratákat akarta hatalomba iktatni. Magának Schwarzenberg hercegnek az öccse, akit az osztrák arisztokráciában _Landsknecht_ néven ismertek, mert szivesen vett részt mindenféle kalandos hadi vállalkozásokban, a germanizáló centralisztikus politika megkezdése alkalmával memorandumban ajánlotta a fiatal uralkodónak, hogy támaszkodjék a magyarokra és csehekre, mert azoknak a forradalma _csak_ nemzeti volt, mig a bécsieké polgári és demokratikus.

Azt feltétlenül el kell ismerni, hogy Bach nem közönséges ügyességet tudott kifejteni poziciójának megvédésében. Kifelé ugy látszott, mintha hatalma állandóan növekednék, de befelé szüntelenül résen kellett lennie. Személye körül szinte koncentrálódott a gyülölet. Az elnyomott nemzetiségek a centralisztikus politika képviselőjét gyülölték benne, a forradalmárok az árulót, a _régi_ tekintélyek a parvenüt, a feudálisok a jobbágyfelszabaditás végrehajtóját, a katonák a polgári abszolutizmus megteremtőjét, az 1848 előtti reakciósok pedig elveik meggyőződés nélküli kisajátitóját. Kübeck, az államtanács elnöke, feljegyzéseiben hol _madár_, hol pedig _angolna_ névvel tiszteli meg. Meyendorff orosz követ azt irja, hogy szalonja nyitva van minden gentleman előtt, de Bécsben van miniszter, aki nem az ő szalonjába való. Az olmützi császártalálkozás alkalmával nem volt nehéz rávenni Miklós cárt hogy _ne_ fogadja szövetséges társának belügyminiszterét. Pedig Bach már mindent elkövetett, hogy forradalmi multjának az emlékét expiálja. Még hegyes kecskeszakállát is, melyet a negyvenes évek végén forradalmi szakállnak neveztek, leberetváltatta. 1851-ben, az osztrák alkotmány teljes felfüggesztése előtt, Bachnak arra a kijelentésére, hogy most jutottak a helyes utra, Khevenhüller gróf, a Windischgrätz iskolájából való arisztokrata hadtestparancsnok, csipősen jegyezte meg:

– _Mi_ nem is jártunk más uton soha.

Különösen megnehezedett Bach helyzete 1852 elején, Schwarzenberg halála után. A császár őt akarta miniszterelnöknek, el is küldötte neki a kinevező kéziratot, de a publikálást Grünne gróf főhadsegéd, Kübeck és az Angliából visszatért Metternich meg tudták akadályozni. Rávették a császárt, hogy önmagának legyen a miniszterelnöke, mert az abszolut uralkodás elvével nem fér össze, hogy másnak a kezében összpontosuljon a hatalom. Bach érezte, hogy szövetségesek után kell néznie. Ettől az időponttól kezdődik a közeledése a klérushoz, részvétele a konkordátum előkészitésében s a centralizálásnak az ultramontanizmussal való párositása. Thun gróf közoktatásügyi miniszterrel együtt ekkor kezdte meg hadjáratát a magyar szabadságnak utolsó menedéke, a protestáns autonomia ellen. A centralizmus gondolatából kidobta a jozefinizmust, hogy megszerezze Rauscher biboros és a türelmetlenségig katolikus Zsófia főhercegnő pártfogását. Arisztokrata ellenségei ezért mondották, mikor Bach 1852-ben megkapta a báróságot, hogy cimerében a szavak: „_In cruce spes mea_“, – nagyon is földi értelemben veendők.

Ilyenek voltak a kulisszák mögötti részletei annak a nagy kisérletnek, amely a forradalmak romjain az egységes, nagy Ausztria megteremtését tüzte ki céljául. Bachnak a koncepciója az volt, hogy a jó közigazgatással és igazságszolgáltatással és a pénzügyi szolgálat megreformálásával teremtse meg az egységes birodalomnak az előfeltételeit. Amit ezen a téren alkotott, arról fenntartás nélkül el kell ismerni, hogy kiváló adminisztrativ tehetségnek a munkája. Az osztrák közigazgatás, melyet meg nem érdemelt kicsinyléssel szoktak emlegetni, ma is az általa megácsolt keretek között müködik. Nálunk is, a közigazgatás és igazságszolgáltatás kettéválasztása, a telekkönyv, a jobbágyfelszabaditás, a pénzügyi közigazgatás és a csendőrség, lényegükben a Bach-korszak maradványai. Csak a cimek változtak, de a tartalom alig. Az abszolutizmus idején Bach reformjai és intézményei népszerütlenek voltak, de a kiegyezés utáni Magyarország épenugy kénytelen volt őket átvenni, mint ahogy átvette a Bach-féle közigazgatási apparátust minden változtatás nélkül a hat éve megalakult cseh köztársaság kormánya. Bach kisérletében megvoltak a sikernek bizonyos előfeltételei. Ha terve sikerül, nevét II. Józsefnél maradandóbb módon irja bele Ausztria történetébe. De nem sikerülhetett, mert nem számolt a reális nemzeti erőviszonyokkal és a kényszer nyomása alatt lemondott azokról a demokratikus erőkről, melyeket esetleg felhasználhatott volna. Népállamot népek ellen teremteni, még jó közigazgatási gépezettel sem lehet. Mint minden abszolutisztikus rendszernek, a Bach-rendszernek is ez volt a szervi hibája. Senki sem akarta elfogadni tőle még a jót sem, mert mindenki csak az erőszakot és a közigazgatáson tul a közszabadságok elkobzását és a germanizálást látta benne.

A legnagyobb tévedés volna azonban Bachnak a rendszerét minden fenntartás nélkül germanizálásnak nevezni és a németséget, vagy akár annak az osztrák ágát felelőssé tenni az ötvenes évek _birodalmi_ politikájáért. Ez a politika épen oly távol állott _a német gondolattól_, mint a császári hadsereg, amely csak nyelvére volt német, de teljesen denacionalizálódott a habsburgi eszmének a kedvéért. Hogy is lehetett volna magasabb értelemben németnek nevezni egy olyan politikát, amely kizárta a birodalmi német klasszikusokat és valami sajátságos őrmesteri és irodatiszti németséggel prostituálta Goethe és Schiller nyelvét. Az osztrák németségnek a negyvenes évek liberális eszmekörében felnevelődött intelligenciája visszavonult a Bach rendszerétől és azt kifelé leginkább a szlávok képviselték. Az ötvenes évekből való az az anekdóta, hogy a bécsi rendőrségnél, aki jó minősitést akar, tartozik a cseh akcentust elsajátitani. Az össze-vissza dobált, a viszonyokkal nem ismerős közigazgatási tisztviselők a gyakorlatban eltorzitották azt is, ami másként szépen festett volna az uj közigazgatás koncepciójában.

Igy mélyült ki egyre jobban az az ür, amely a Bach-rendszer szavai és cselekedetei között mutatkozott. Ezt az ürt pedig nem lehetett állandóan áthidalni megfizetett ujságcikkekkel, megrendelt bizalmi nyilatkozatokkal, eredményekről regélő jelentésekkel, Potemkin-elvek szerint rendezett császári körutakkal és a kritika teljes elhallgattatásával. Még az a látszólag demokratikus vonás se használhatott ennek a rendszernek, mellyel a politikailag veszélytelennek tartott parasztság rokonszenvét igyekezett magának megnyerni. Két különböző oldalon, a liberális intelligencia és a rendi különállásukban megtámadott történeti osztályok voltak a Bach-rendszernek legerősebb ellenségei. És épen itt állott elő az a képtelen helyzet, hogy mig Bach az ókonzervativ arisztokratákat rendőrileg ellenőriztette, azoknak rendi előjogaik révén szabad bejárásuk volt a feudális gondolatkörben felnevelődött fiatal császárhoz. Bizonyos mértékig az ő szócsővük volt a döblingi tébolydából megszólalt Széchenyi is, aki marcangoló kegyetlenséggel tépte szét a _Rückblick_ dicsekvéstől csillogó képeit. Kritikájának foglalata az, hogy az önkény önmagában nem utálatos, de azzá válik, ha képmutatással és tartuffiádákkal párosul.