Part 9

Mindezzel azonban csak azokban a napokban jöttem igazán tisztába, amikor Regina egy másik férfi iránt kezdett érdeklődni. Az idén kora tavasszal láttam azt az idegent először. Meleg, gyönge szívemet, mintha hideg kéz markolta volna meg, rettegés fogta el, anélkül, hogy meg tudtam volna magamnak magyarázni, mi okozta ezt a megrázkódtatást. Vasárnap délután volt és Reginával a folyó partján ültem kis erdei vendéglő előtt. A parton gyermekek régi csónakkal játszadoztak és a tavaszi fény ott csillogott a vizen. Mivel későre járt az idő, a legtöbben a vendégek közül már útra keltek a város felé. A kert elhanyagoltnak és egyszersmind otthonosnak tetszett, a lenyugvó nap sugarai a bükkök ágainak fiatal zöldjén keresztül végigúsztak az elhagyott asztalokon és székeken és a földön papirosfoszlányok hevertek. Az idegen az erdőből jött egy kisérővel és a korcsmárost hívta, akivel valami okból civakodni kezdett. Talán megtagadták tőle, amit kivánt, talán csak Regina figyelmét akarta magára terelni, biztosan nem tudnám megmondani, mert erre az emberre az első pillanattól kezdve azzal az előitélettel tekintettem, amelyet az irigység és a csodálat szül. Vannak férfiak, akiknak megjelenését, mint láthatatlan folyam, erejük és képességük atmoszférája lengi körül, sőt úgy látszik, mintha átlátszó köpenyként a vállukon viselnék sorsukat, végzetüket vagy szerencséjüket, látjuk őket lépni, járni, szeretni vagy beszélni és egyidőben lesujtanak és magukhoz vonzanak. Mások érdeklődésének világát, a körülöttük levő fényecskék gyönge sugarát beleszívják élethatalmuk forróbb zónáiba, közvetetlenül jóakaratot vagy ellenérzést, de minden esetre állandóan érdeklődést keltenek. Azok a férfiak, akik személyük e hatását nemcsak ismerik, de uralkodnak is rajta, gyakran már nem tudják minden egyes esetben, hogy ezt a hatást mennyiben érvényesitik alkalmilag, véletlenül vagy szándékosan.

Elfogtam egy pillantást, amelyet az idegen Reginára vetett, hosszú, fölbátorítóan nyugodt pillantást, amikor fejét félig feléje fordította. És különös, hogy amily szemtelennek tűnt föl állhatatos nézése, az arcán tükröződő szeretetreméltó bámulás, derűlt és őszinte csodálkozása éppen oly öntudatosnak és szinte szükségesnek tetszett, hogy igazán nem tudtam, büszke legyek-e vagy haragra lobbanjak. Hasonló hidegvérrel készítette elő a velünk való megismerkedést. Föltünő érdeklődésén való fölháborodásomat annyira fokozta, hogy később büszkeségből mindent inkább meg tudtam volna tenni, mint azt, hogy visszautasítsam csónakkirándulásra szóló meghívását. Odajött az asztalunkhoz. Úgy tett, mintha arra menve akkor vett volna észre bennünket, szinte hirtelen ötlet hatása alatt megállott, kalapot emelt és megszólított bennünket. Gúnyos mosolya, amellyel habozásomat fogadta, meggyőzőtt arról, hogy szántszándékkal hívott ki és hogy önérzetem fölingerlésével hasznára akarta fordítami ellenállásomat. Tekintete azután rólam nyugodtan, csaknem szomorú bátorítással a leányra vándorolt, majd némiképpen sajátmagára és úgy éreztem, hogy a szeme azt mondja nekem: ennek a leánynak érzelmeit nem merészeled magadért kockára tenni vagy kipróbálni.

Magától értetődött tehát, hogy bár tisztában voltam azzal, hogy esztelenül cselekszem, beleegyeztem, nehogy erkölcstelennek tűnjek föl. Azt vártam, hogy fölháborodás vagy harag megkönnyebbülést fog nekem szerezni, de az idegennek magatartása következtében megcsalódtam e várakozásomban, szeretetreméltó volt és tapintatos, Regina iránt nem volt figyelmesebb mint irántam és a legkevésbbé az a tapasztalatom elégített ki, hogy ha már önző számítás volt az eljárásban, nagyra becsülte a jegyesemet. Este együtt tértünk vissza a tavaszi erdőn keresztül és a városka kapujánál váltunk el egymástól, miután közösen kifejeztük ama reményünket, hogy ismét találkozni fogunk. Regina utunknak utolsó részén, amelyet apja házáig kellett megtennünk, élénk volt és vidám, nyiltan és tartózkodás nélkül elmondta, hogy az idegen nagyon tetszett neki és hogy a barátja nyilván a kisérők ama fajtájához tartozott, akik csak éppen kisérők, ott vannak, de egyébként nem számítanak. Észrevehetőleg gúnyolta és a róla mondott könyelmű itélet egyes részletei, melyeket magamra is vonatkoztathattam volna, sértettek. Valószínűleg csak lehangoltságom tette lehetővé ezt a fölfogásomat és Regina beszédje egyáltalán nem izgatott volna, ha már nem lettem volna érzékeny és bizalmatlan azzal a képpel szemben, amelyet ezen az estén az idegen mellett én magam nyujtottam.

Viszonyunkban azután elkövetkezett egy időpont, amely lehetetlenné tett és annál jobban megzavart, minél határozottabban bizonyos terv szerint cselekedtem. Egyszer ajánlatosnak tartottam, hogy hidegebben és önérzetesebben lépjek föl, másszor meg azt hittem, hogy kemény elzárkozottságommal igazságtalanságot követtem el. Nemsokára azonban azt gondoltam, hogy a némi kis lenéző leereszkedéssel párosult engedékenység is oktalan és melankólikusnak, mindig gondolatokba elmerűltnek mutattam magamat. És képzeletben mindig magunk közt láttam az idegent, aki elrabolta biztosságomat. Sohasem beszéltünk többé róla, szinte elfeledtük és eltűnt az életünkből, de mégis naponta érezni véltem a befolyását. Nehány komoly vagy víg megjegyzését visszaidéztem az emlékezetembe és megfelelő helyzeteket teremtve, amelyeket Regina sem meg nem értett, sem meg nem tűrt, mert megérezte bennük az önkénykedést, titokban cáfolgattam Regina előtt azokat a megjegyzéseket. Magányos bánkódás után áldott órában egyszerű elhatározás mentett meg: elhatároztam, hogy a jövőben csak olyannak fogok mutatkozni és úgy fogok cselekedni, amilyen vagyok. Megvetéssel néztem vissza arra a nevetséges fáradozásra, amelyre az elhamarkodott féltékenykedés kényszerített, nem értettem meg boldogságomat és a könnyezésig szégyeltem magamat, mert azt mertem remélni, hogy szemfényvesztéssel megvigasztalhatom és meggyógyíthatom szenvedésemet. Betörőnek láttam magamat, aki a maga házába tör be és szenvedtem, mert életem boldogságát a magam teljes mivoltomnak kockáztatása nélkül akartam megerősíteni vagy kiküzdeni.

Most azonban hogy megfontolva és szent buzgalommal kezdtem Reginával beszélni és azon iparkodtam, hogy gondosan mérlegelt szavakkal csak legigazibb érzelmeimet tárjam ki előtte, azt kellett látnom, hogy kevesebb figyelemmel hallgatott, hogy mintha csak azt várná, hová lyukadok ki, kissé gúnyos kiváncsisággal, sőt csaknem lenézően vizsgálgatott, hogy azonban mindenesetre bizalmatlankodott és csak ritkán egy-két pillanatig törődött velem komolyan. Ekkor fölismerni véltem, hogy a nő alapjában véve keveset törődik a férfi őszinteségével, csak azok a megnyilvánulások érdeklik, amelyek csakis őt illetik és hogy többre becsüli a személyét érintő hazugságot az igazságnál, amely túlterjed az ő pillanatnyi érdeklődésének világán. Emellett észrevettem, hogy jószándékú odaadásom visszautasítását olykor gyöngeséggel határos ingerültsége váltja föl, amely siránkozásban, makacskodásban és szeszélyességben nyilvánult meg, de nem volt szeretetreméltóság híján és konok, hanem tele volt fájdalommal és mintha ártatlan türelmetlenség könnyeit fojtotta volna vissza.

E kínzó szorongattatásomban én ostoba ismét elmulasztottam az egyetlen utat, amely a közösségünkben történt titkos szakadást áthídalhatta volna. Az a kívánságunk, hogy egy szeretett nő lelkének kitárjuk magunkat, abban a mértékben veszít gyöngén elkeserítő kielégületlenségéből, amely mértékben odaadta magát nekünk, mert a gyermek az egyszerű embert is szinte megnyugtatja az odaadásra való törekvésében és belső erejének kimutatásában. Nem voltam több egy egyszerű embernél és felelőségérzet meg mélyebb becsvágy hiányában szűkölködő lényem legalább azzal a haszonnal járt, hogy sohasem éltem vissza frivol gondolkozású nő érzelmi világával, amint azok szokták tenni, akik kötelességérzésüket nem tudják az asszonyhoz és a gyermekhez való viszonyukra korlátozni.

Ismerőseim egyike megkérdezte tőlem egyszer, vajjon egyáltalán nem veszem-e észre, hogy menyasszonyom és jövendőbeli hitvesem magaviselete ha nem is tesz éppen csúffá, de mégis kissé nevetségessé tesz. Körülményesen szőtte egymásba szavait és a felebarátjáért aggódó ember köpenyében állott elém, amely ruhát gyakran választják az emberek, hogy kárörömüket leplezzék vele. Nagyon komoly volt és atyai, én azonban örvendezőnek és gyermekesnek láttam, de ahelyett hogy arcul ütöttem volna, úgy fogadtam a szavait, ahogyan hozzánk, bajban levő szegényekhez illik, gondtalannak és hálásnak mutatkoztam, gyanakvó mosolygását, kissé meghökkenve, hasonlóval viszonoztam és megigértem neki a helyzet megvizsgálását. Emellett éreztem, miként áramlik ki a vérem a szívkamrákból és fenyeget megfulladással, aggodalmam akkora volt, hogy nem tudtam semmit sem gondolni, sem határozni még akkor sem, amikor már régóta ismét egyedül voltam. Először éreztem egészen világosan, hogy nincs semmiféle eszköz, az erőnek, a cselnek, az alázatosságnak semmiféle eszköze, amely ilyen hatalmakkal, ha életünkre törnek, szembe tudna szállni. Jóakaratú árulómnak minden szavát, már amikor elhangzott, egykedvűen eleresztettem a fülem mellett, de ez a magatartásom megbosszulta magát később, amikor nyilatkozatait visszaidéztem az emlékezetembe és értelmüket meg súlyukat mérlegelni próbáltam. Este együtt mennek a városligetbe és a városban mindenki, aki nem olyan könnyelmű és tájékozatlan mint az az idegen, egészen jól tudja, melyik pad van ott a legrejtettebb helyen, de Reginán mégis csak csodálkozni kell. Ezzel nem akar semmi becsületbevágót mondani, igazán nem, csak éppen nem elég óvatosan cselekszik. Körülbelül így hangzottak a gúnyolódó szánakozással teli fulánkos szavak. Nem láttam a gyalázatomat, nem megcsalt bizalmamat, csak Reginát, a nagy szőke leányt, kedves élettulajdonomat láttam egy másik ember kezének, szemének és akaratának hatalmában.

Egyre jobban hatalmába kerített az az egyetlen kivánság, hogy legelőször is mindenekelőtt bizonyosságot szerezzek. Elégtétel, büntetés, megbocsátás és talán egy megujult fájó boldogság, minden attól a bizonyosságtól függött, amelyre törekedtem, amelyet kerestem és amely megölt engem. Estéről-estére elrejtőztem az erdőben a fenyők alatt, ama pad közelében, amelyet nekem megjelöltek, miután előbb a szokott esti órában gyanutlannak és elfogulatlannak mutatkozva, elbúcsúztam Reginától. Már a negyedik estén megláttam mindkettőjüket, amint a homályos úton közeledtek. Regina habozva ment a férfi mellett, kissé a karjába kapaszkodott és szalmakalapját erőtlen kezében vitte. Amikor leültek a padra, amely mögött a fenyőágak alatt feküdtem, Regina mély sóhajtását és sírását hallottam. Az idegen bátorította. Szavait nem értettem, bár tisztán hallottam a hangját, amely lágy volt és kissé éneklő, de a szavakat zúgó gyűlöletemben, amely eltöltött, mint a tenger hangja valami nagy csigát, nem tudtam elfogni. Azt azonban megértettem, hogy az érdeklődés, amely lelket adott a szavaknak, sokkal lagymatagabb, nyugodtabb és közönbösebb volt, mint aminőnek látszani akart. Szavaiból bizonyos egykedvű, csaknem neheztelő mellékzönge volt kiérezhető, amelyet leplezni óhajt az az ember, aki már biztos a győzelmében és még kiméli a legyőzöttet, hogy várt megadásának meggondolatlanul elébe ne vágjon. Éreztem, hogy a Regináért folytatott küzdelem órái már mögötte vannak és hogy ez az erdei esti séta erejének volt az eredménye. A meghatottság élessé teszi az érzékeket és egyszersmind meg is bénitja, kinyilatkoztatásokat tesz a megszokott tudás helyére és mint valami megváltozott tükör, eltolódva mutatja minden tapasztalat egész eredményét.

Itt ezen az ágon, a haláltól megnyomorítva, úgyszólván csak mint meghalásom példázata függök, mert valójában azon az estén a fenyőágak alatt haltam meg. Lassan, kortyról-kortyra, mint valami méreggel telt serleget üritettem ki életem derűltségébe a halált, hogy maró sötétsége lassanként megemésszen. Erős testem és lelkem egészséges volt, töretlen emberi voltom tudata, mint meleg érzékeny vér áramlott rajtam át. Éreztem miként oszlik föl magamban énem, megfigyeltem haláltusáját, elszáradását, mint valami virág pusztulását a száraz csészében, amelyet könyörtelen tűz lassan ízzóvá tesz.

A két alak fönn, magasan fölöttem, a hold halvány fényétől körülölelve hosszú csókban olvadt össze, de Regina hirtelen, mintha fájó csúfság esett volna meg rajta, eltépte magát. De mintha valami démon kiáltotta volna oda nekem, megéreztem, hogy fölháborodása leplezett csábítgatás és ereimben megállott a vér. Az idegen pedig ravaszul és elnézően, a boldogságérzetet eláruló különös módon nevetett és ez akkora gyűlöletet szított a véremben, hogy összeharapdoztam a kezemet, nehogy fölordítsak. Láttam, hogy Reginát ez a nevetés megijesztette, vállánál fogva megint ellökte magától a szorongatót, hogy a holdfénynél arcába tekinthessen. De ez tovább nevetett, csak még egykedvűbben, vágyakozva és annyira tele ártatlan győzelmi tudattal, hogy megrettentem tőle. Ekkor a leány, mint valami állat, megborzongató megadásban halkan és panaszosan fölkiáltott és meghatóan bűnös mozdulattal lebocsátotta a karját. Panaszos és édes nyöszörgése irtózatos látomásokkal töltött el. Egy haldoklót láttam, már teljesen föloszlót, amint vihogva gyöngyöző bort szürcsölget és egy pajkos leány meztelenül és szemtelenül szemérmetlen táncot lejtett a temetőben. A két különböző lény arca, mint a sárga márvány hidegen és csöndesen fénylett, a két test egymás mellett feküdt mint rögei a fölszántott földnek, amely tele volt nagy világos virágokkal és a leány a halott kialudt szeme fölött táncolt. Kár, kár, hogy nem volt már jogom fölugorni és a boldoggá tett embert galád mámorában megfojtani, nem tehettem, az előttem levő mozdulatlan fenyőágakat kellett figyelnem, mert mindenikükön a holdfénynek parányi, ezüstös útja futott végig, amely csillogott mint a hó és a földön is szorosan álam előtt két kis gomba ütötte föl a fejét, az egyik valamivel nagyobb mint a másik, de mindkettő még igazi törpe társaik közt. A hold halvány világában gyöngéden és tisztán állottak gömbölyü fejecskéikkel, mint nagy barna gyöngyök. Hirtelen magamat láttam a két gomba közt jönni, úgy ahogyan vasárnaponként szoktam sétálni és a gombák árnyékuk különös világában védelmet adtak nekem.

Ott feküdtem és nagyokat, lassan és csöndben lélekzettem, hiszen nem volt szabad zavarnom és úgy éreztem, hogy a tüdőm hideg üreg a mellemben. Szívem tompa kalapácsütésekkel verte a földet, amelyre kezem és állam támaszkodott, gyantaszagú volt és hozzám kegyes. Hálából sírni tudtam volna, gyermeki és értelmetlen módon, de sírásom rokon lett volna azzal, amelynek könyével a kiskorúak tehetetlensége zokog az anyához.

Ruha és levél suhogott köröskörül a nyomasztó mindenhatóságban, amely legyőzött mindnyájunkat, mindenkit a maga végzete szerint. Most lomha, vontatott lépések zaja vegyült bele szívem dobogásába, az üres padra ráesett a holdfény és az ülés alatt átnézve, messze az erdő lombjai mögött színesen pislogó csillagot láttam az égen. Így egyedül feküdtem most és néztem az égen a csillagot. Milyen messze is volt az a csillag. Eszembe jutott, hogy sohasem törődtem az égi csillagokkal, amelyek földi talaj nélkül haladnak tovább, mily kegyesek, mert nem törődnek a vágyainkkal, tiszták és jók a távolból. Semmi elérhetőt nem fogok többé megérinteni, fölmentve akarok lenni és út nélkül akarok tovább haladni. Lassanként, mint ködön áttörő látomásban, tisztán állott előttem, hogy az út, a kötelesség és a szándék elgondolt, meghatározott és kijelölt pályája volt, az amely a földet oly fájdalmassá teszi.

Amikor nemsokára hazamentem, hogy az éjben elhozzam a kötelemet és azután visszatértem erre a helyre, ahol rámtaláltál, könnyű volt a szívem és nem szenvedtem. A sors első súlyos csapása és amaz órák közt, amelyekben a fájdalom belénk ékelődik, üres tér van. Kissé szégyenkezve még ezen a téren haladtam keresztül. Gondolataim ismét a rendes útra terelődtek ugyan, különösen amikor szobám megszokott dolgait láttam, a barátságos butort és Regina bekeretezett képét, de tulajdonképpen csak tárgyi tereken mozogtak és magammal csak mellesleg foglalkoztak. Amíg az élők közt voltam, legutolsó elégtételem, amelyre emlékszem, az volt, hogy ura voltam a testemnek és az eltávozásra irányuló vágyam szerencsére egészen új lényben fogamzott meg. Így azután nem kínok közt távoztam az életből, hanem a szégyenkezés érzetével, amelybe didergő fájdalom vegyült. Ebben az állapotban határoztam el, amikor kivilágosodott, hogy virágokat keresek és búcsúzóul leteszem, de ez nem bánatból történt, hanem inkább udvariasságból, ahogyan tehetetlen emberek szokták tenni, akik bocsánatot szeretnének kérni állapotukért. A léleknek ehhez hasonló fölbuzdulását olykor haldoklókon is észrevették; nekünk meghalóknak valahogyan kínos, hogy már nem vagyunk teljes erőnkben. Nem tagadom, hogy Reginára és halálomra vonatkozó gondolatok is foglalkoztattak, de jelentéktelen természetűek voltak és fontosság nélkül, aminthogy életemben a szabadsághoz vivő ez az út el volt zárva létem elől. Abban csúcsorodtak ki, hogy jó lesz, ha hamar elkotródom, mert ha a szerencsém most ez egyszeri fontos alkalommal cserbenhagy, akkor egy ismételt találkozáskor nem lennék ügyesebb és a lassú sülyedéstől sokkal jobban féltem, mint az ismeretlen haláltól. Lehet, hogy a közönséges gondolkodás nem így szokott okoskodni, de a szerelem ismeri ezt a hangot, mert a világ folyásában olykor az értelemmel ellentétben igazolja magát, és aki nemesen gondolkodik, gyakran irigyli a holtakat.

Szerelmem nyugodt lelkiismeretet adott a tettemhez. Ó, gondoltam, a szerelem hatása alatt milyen jó is a lelkiismeretünk minden cselekedetünkben, még a legrettenetesebbikben is. Nincs jog, amely vitássá tehetné a szerelem jogát. Mit törődik a gyermek az emberek tilalmával és ennek következményeivel, ha a természet engedelmet adott neki? Kesernyés, kissé dacos diadalérzet lelkesített és gyásszal meg fénnyel teli bátorság.

Testem összeroppanása és rövid ellenállása, amikor ezen a fán a halál erőszakosan megérintette, mély, izzó gyönyört okozott, összeolvadt a testem és a lelkem, valami amit elvesztettem boldogítva belém tért és én tudtam, mi volt az. Órák ketyegését hallottam és láttam anyám arcát, akit életében alig ismertem.

Most itt ülsz és rám bámulsz, de nem veszed észre, hogy a reggeli csillag már világos égtájon pislákol és hogy itt-ott fölébred a csöndben a madarak szava, gyönge, érces hanggal, mintha acélt élesítenének vagy vékony üveg törne össze. Ha a fák közül kiérsz majd a földekre, hajnali derengésben lesz a tájék előtted és nemsokára a magasba röpül a pacsirta. Amikor ott látlak, lélekzetet véve és okosan gondolkozva, élve, teli várakozással, visszaemlékezésem lassan ismét reménységgé válik. Mily szép az élet. És még mindig tart, még mindig…

HATODIK FEJEZET. Teja.

Abban az időben történt, amikor jóllehet már elmultam húsz éves, először jutottam könyvekhez és igazán olvasni kezdtem. Könnyű podgyászomban egyre több helyet foglaltak el a könyvek, alig maradt egy tizedrésznyi hely az élelmiszer és a fehérnemű számára. Nappal és éjjel válogatás nélkül elolvastam mindent, amihez hozzáférhettem és amit kerestem vagy ajándékba kaptam, annak minden fölösleges garasáért könyvet vásároltam. Ez a hajlamom, mint minden amire ráadtam magamat, zabolátlan szenvedélyemmé vált és helytelen kizárólagossággal hódoltam neki, miatta minden mást elhanyagoltam és csekélyre becsültem, még magamat is. Minden igazi szenvedély sajátossága az, hogy gazdáját kiméli a legkevésbbé.

A patakban mostam az ingemet és a szabadban háltam, gyakran nappal, mert ébren sokkal jobban bírtam a hideget, mint alva és hogy éjjelenként olvashassak, mindig volt velem gyertya, amely a szénakazalnál, az erdő mélyén vagy a padláson ott égett kinyitott könyvem mellett. Ha meleg és száraz idő volt, inkább a szabadban maradtam, lombsátrat építettem és barlangot kerestem buvóhelyül és gyertyám világa odacsalta az éj állatait. Mindig azt a költőt, akit éppen olvastam, tartottam a legnagyobbnak mindazok közt, akik valaha éltek, mint ahogyan olyan lelkek szokták tenni, akiknek tapasztalata még nem forog saját élményük biztosított középpontja körül.

Az izzó öntudatosságtól egészen legmélyebb megalázkodásomig végigkóstoltam a megérző embereknek minden boldogságát és minden szenvedését, teljesen elvesztettem elfogulatlan biztosságomat a szellemi világgal szemben és homályos sejtés lélekzetfojtó elfogódásában most előszőr értettem meg, mekkora utat kell a lelkemnek megtennie, míg visszanyeri természetének nyugalmát, amelynek szerénységéből fölriasztottam. Ez a szenvedéssel teli út a gondolatokon át a sorsa mindenkinek, aki öntudatosan járja életének útját, ezt a kijelölt utat, amelyet mégis sajátmagának kell megépítenie. Csak az élettel szemben gyávákat és a nem őszintéket kiméli meg és még azok közül is, akik fiatalos lelkesülésből és az igazság megismerésének vágyából léptek erre az útra, csak a legkevesebben térnek vissza önmagukhoz. Eltévednek a gondolatok és érzelmek számtalan fonalának labirintusában, amelyek hálóként körülszőtték az emberiséget. Egy napon azután, az úton kimerülten összerogyva, idegen tűznél melegednek és nem a maguk szabadságának világát lélekzik be. Mert a legtöbb ember nem bízik sem a maga bölcsességében, sem a maga jogában, sem a maga hibájában. Igaz, hogy ezek mégis komoly emberek és senkisem nevet rajtuk, de akinek elég nagy volna a szíve, mégis sírna miattuk.

Az emberek nem azért bíznak keveset a maguk értékében, mert kevés az eszük és hiányos a gondolatviláguk, hanem mert fogyatékos a szeretetük. Csak a maguk szeretete erejének a tudata ad az embereknek igazán bátorságot, szabad lelkiismeretet, bizalmat a jogukban és erőt hibájuk fölismerésére. Ezekben a dolgokban rejlik az emberi boldogság és az a hazatérés, amelyet a világ bölcsei áldozatnak vagy beteljesülésnek mondanak és az egyház föltámadásnak nevez.

De mi sors érheti az embert ifjúságában! Le akarom írni élményeimet Tejaval. Úgy érzem, mintha felelnének egy kérdésre, amely gyakran nyugtalanitott és a feleletet nem tudom másképpen elmondani, csak ebben a történetben. Ha leírom, nem azért teszem, hogy mások megtudják vagy elhigyjék, hanem mert jól esik, ha mindenre erősen visszagondolva emlékezetemben foglalkozhatom vele. Az emberi szellem valamely művének igazsága különben sem az események sorrendjében rejlik, hanem csak abban, hogy mi a viszonyuk egymáshoz és az élethez, valamint abban, hogy alkalomadtán mit mondanak róluk.

Ez a történet nem új, mert már sokan átélték és még sok ember át fogja élni, mindenki a maga módja szerint. Persze az átélés az a művészet, hogy a jelenségeken kivül azok okait is fölismerjük és ezért viszont Teja sokaknak idegen és bár találkoztak vele, mint én, róla csak a maguk bajára való visszaemlékezés maradt meg. Ezt a különös leányt nyárutóján az erdőben kora reggeli órában láttam meg. Áttetsző hajnali köd úszott a nyirfákkal és fenyőkkel födött előttem elterülő völgyön, fönn a szálerdő szélén a vörös reggeli nap megvilágította a fák koronáját. A lomb itt-ott már a nyárutó színét öltötte magára, csöppek hullottak és a gyalogszeder megérett a tisztások kapaszkodóin. Szarkacsörgés megállított az utamban, minden friss és elhagyott volt körülöttem a reggeli világban.