Part 10

Valahányszor szép volt az idő, újra lemondtam arról a tervről, hogy téli tartózkodásra biztos helyet keressek magamnak, csak az éjjelek okoztak gondot, rosszabb volt a sorom, mint bármikor és a legutóbbi hetekben csaknem mindig a szabadban kellett az éjszakát eltöltenem. Nem tudom, meddig álltam gondolatokba elmerűlve a reggeli napban, amelynek gyönge melege lassanként fölfrissítette a véremet, amikor észrevettem, hogy nem voltam egyedül. Nem messze tőlem ledöntött fatörzsön, az erdő szélén vadászsátor alatt vadászruhába öltözött fiatal hölgy ült, fegyvere a térdén, tekintete a völgy ölén. Oldalvást pillantottam meg és sokáig figyelmesen szemléltem, de nem tudtam tisztába jönni azzal, hogy mi bilincsel le annyira megjelenésén. Még azt sem tudtam, hogy egyáltalán lebilincsel, csak mint érzékeim gondolattalan foglya néztem őt. Azután odamentem, meghajoltam és alázattal köszöntöttem. Olyan kalapom volt akkor, amelyet a karimája kiválóan alkalmassá tett a köszönésre és ezért ez a szokatlan találkozás különös örömet szerzett nekem. A fiatal hölgy rám tekintett, de nem viszonozta köszönésemet, hanem csak vizsgálgatott nyugodt szemmel. Azt hittem, hogy talán megijesztettem és hogy alakom, különösen az erdei magányosságban és e szokatlan órában, nem tölthette el föltétlen bizalommal. De tévedtem, az aggodalomnak árnyéka sem látszott okos arcán, amely figyelemmel felém fordult.

– Kisasszony, gondolja meg – mondám, – hogy a port ha kissé be van aranyozva, a leggyakrabban többre becsülik, mint az aranyat, ha kevés por födi. Barátságos szavakat kérek.

Finom homloka mögött mintha idézetemről gondolkodott volna, azután tiszta szeme föltünően és biztosan föl s alávándorolt rajtam; hamar észre lehetett venni, hogy figyelmét semmi sem kerülte el és semmit sem kimélt. Azt gondoltam, hogy most formálja meg itéletét rólam, tehát be kell avatkoznom. De a fiatal hölgy megelőzött, látszólag kielégítve a nagy szó értelmétől, amely az elmult éjjeli olvasmányomból maradt az emlékezetemben, mosolygott és így szólt:

– Fönntartással elhiszem az aranyat, de az már pártoskodás, ha kabátjának a porát kevésnek mondja. Honnan vette azokat a szép szavakat?

Mialatt a kezemmel megpróbáltam a kabátom kiporolását, már elhangzott a második kérdés:

– Hová iparkodik? Korán kelt föl.

– A bizonytalanságba kisasszony. Az erdőben aludtam.

Leültem a fatörzs végére és ezt kérdeztem:

– Mi van itt a vadásztáskájában?

– A reggelim.

– Mi a menykő!

Mosolygás és szó nélkül odanyujtotta nekem a táskáját.

– Nem akarom megrabolni, de talán osztozkodhatnánk, – mondtam.

– Igen, ezt megtehetnők… – ismételte meg lassan indítványomat és szűntelenül figyelmesen vizsgált.

– De mégis megvárom, míg a vadászást befejezi és jobban is szeretném, ha ön osztana.

– Jól van, de a vadászáshoz nem sokat ért,

– Gyerekkoromban az apámmal néhányszor elmentem vadászni, de azóta…

– Már csak így… – vágott bele a szavamba.

Eleresztette a puskát és mindkét kezével belemarkolt sűrű szőke hajába. Mozdulata olyan meggyőzően hű volt és arca olyan pompásan utánozta valami tetves csirkefogó arckifejezését, hogy hangosan nevetnem kellett. Ő nem nevetett velem.

– Mi az, – kérdezte gyermekesen, – nincs igazam?

– Ilyesmit még sohasem láttam, – feleltem őszintén. – Előkelő hölgyből egy pillanat alatt csirkefogóvá tud változni.

– Pedig magának nem egészen idegen ez az átváltozás.

Az arca komoly volt. Úgy láttam, mintha a nevető fény, amelynek huncutsága lelket adott a szemének, finom két fátyol mögé bujt volna. Ez a kifejezés olyan hirtelen vágyat ébresztett bennem, hogy megijedtem. Titkos aggodalmat éreztem, de egyszersmind kijózanodást is. Így szóltam:

– Amikor idejöttem, attól féltem, hogy megijed tőlem, de most látom, mily ostoba volt ez a föltevésem, hiszen önnek erős fegyvere van.

– Csak ez a puska, – vetette oda, de tekintete mélyen a szemembe vésődött és észrevettem, hogy a felelettel kitért, de hogy szavaimat úgy értette, ahogyan én gondoltam. Tekintete érdeklődést árult el és egyszersmind kétséget az iránt, vajjon gyors fölfogásomat nem köszönte-e meg időnek előtte azzal, hogy kötélnek állott. Egyszerűen és barátságosan mondá:

– Nos, egyék.

A fiatal hölgynek sokkal jobban kellett volna késlekednie adományával, hogy egykedvűvé vagy vakmerővé tegyen. Nekem nem az evés volt a fődolog, talán megértette, hogy miért és ezért nem unszolt többé. Kis idő mulva mintha régi ismerőssel beszélne, ezt mondta:

– Akkor indultam el, mikor a kastélyban még mindenki aludt. Van-e valami szebb, mint fölébredni hajnalhasadáskor, szabadon és egyedül lenni és kimenni a szűz hajnali harmatra? Mély álom után hatalmas, tiszta élettel van tele a korai óra, a csönd, a hegy, a mező, az erdő, a kebel. Gazdagnak, jónak és mások fölött állónak érzem magamat, csak lassanként a nap teltével hull por a vérbe, gondolatok, összehasonlítások…

Gyönyörrel hallgattam szavait és nem éreztem a szükségét, hogy feleljek. Aki igazán egyedül van, a váratlan vallomást a maga titkolt boldogságaként fogadja, mint ahogyan a szomjas ember gyorsan és szótlanul kiüríti a vizespoharat. Amikor tovább beszélt, úgy éreztem, mintha ilyen poharat ürítettek volna ki a fejemre.

– Magának másként kell öltözködnie. Ebben a ruhában nevetséges keveréke a papjelöltnek, a cirkuszi bohócnak és az utcai rablónak. Jobb lesz ha csak egyik mellett marad meg. Nagyon kínos lehet, ha az ember nyomorúságában még komikusan is hat.

– Nem törődöm azzal, minek látszom.

– Ebben tetszeleg magának, valószínűleg azért mert e pillanatban nem tehet mást. Hát ez is valami, de nem sok. Egyre megy, hogy maga minek nevezi a helyzetét, mindenesetre szomorú és szenvedni fog miatta nem csak külsőleg, nem talán csak egészségileg, hanem általában. Azonkivül a ruha, amelyben valaki szemünk elé kerül, mindig valami vonatkozásban van az illető lényével és mindenkinek joga van ahhoz, hogy idegen embert a külseje szerint értékeljen.

– Nem véletlen, nem is a magam önkénye, hogy úgy élek, amint látja. Ahonnan eljöttem, nyomorultnak éreztem magamat; amióta azonban úgy élek, mint most, jól vagyok. Ahol születtem és nevelkedtem, nem találtam magamnak helyet, megkiséreltem, hogy engedmények tételével kivárjam, miért vagyok a világon, de eközben rájöttem, hogy ezek az engedmények megrontottak. Tudom, hogy két baj körül a kisebbiket választottam.

– Képzelem, mennyire megveti a tanácsokat abból a világból, amelyből mint gondolta, menekülnie kell, mert nem tudott beleilleszkedni. Az én indítványomnak azonban semmi köze sincsen azoknak az embereknek önhitt magabizásához, akiket az élet még alig érintett. Lehet, hogy magának egy ideig szüksége van erre a zabolátlanságra, de célnak ezt mégsem tekintheti.

– Talán végzet, amely önnek csak e külső formában nem tetszik. A mi korunk legjobbjai csavargók.

– Milyen határozottan mondja ezt! Mintha a bibliából olvasná. Hogyan lehet ez? De nem kell felelnie. Akárhogyan gondolja is, minden attól függ, hogyan érti meg az ember a korát és kiket nevezünk a legjobbaknak.

– Valamely kor legjobbjai azok, akik megadják neki szellemi jellegét, akik tovább fejlesztik és egyszersmind egykor az emberek szemében állandóságot adnak neki.

– De mi köze van ennek a csavargókhoz?

Megcsalódottnak látszott.

– A vágyódásnak, mint a szerelemnek, nincsen hajléka.

Szürke szeme kételkedő figyelemmel nézett reám; elmélyedése mintha egyidőre elrabolta volna szabad biztosságát. Azután nyugodtan és meggyőződéssel így szólt:

– Gyűlölöm a szegénységet és a megalázást, amellyel az embert sújtja. A nyomorban gonosz az ember és akarata ellenére gonoszat tesz és fájdalmat okoz magának. Nem is tehet másként. Talán igaza van abban, amit az emberi érzelmekről mondott, minő a szerelem, és a vágyódás, talán úgy áll a dolog, ahogyan mondja, de mégsem kényszeríthet senkit sem az utcára csak azért, hogy része legyen bennük.

– Kinek adtam tanácsot? Tényről beszéltem, ahogyan látom, éppen úgy mint ahogyan ön a szegénységről, a megalázásról és következményeiről beszélt. Ha a vágyódásnak és a szerelemnek nincs hajléka, akkor nem lesz palotájuk azoknak, akik igazán tele vannak velük. Többet nem mondok. Ketten szerelemről beszélnek, az egyik zokog és a másik nevet, másik kettő vágyódásról beszél, az egyik meghal, a másik vihog.

– Kérem, csak ne faljon föl. Másik kettő pedig szegénységről beszél. Az egyiknek része volt benne az elzüllés határáig, végigkóstolta gyalázatát egészen a lealacsonyodásig és megromlott a vére és a lelke, a másik fiatalos kalandvágyból, kiváncsiságból vette magára. Az egyik én vagyok és a másik maga. Mit néz rám olyan hitetlenül? Nem maga követelte, hogy senkit se itéljünk meg csupán külső megjelenése szerint? Maga a kastélyra gondol, amelyről beszéltem, azt és úri ruhámat illeti hitetlen mosolya, de mégis igaz, amit mondok. Magának sohasem volt vándorlása közben olyan nyomorúságos fekvőhelye, mint nekem gyerekkoromban abban a nagyvárosi pincében, ahol születtem és fölnőttem.

– A lelke jóságában nem tett kárt.

– Honnan tudja ezt oly határozottan? Ha csak a fele igaz azoknak az igényeknek, amelyekre az imént célzott, akkor óva intem a csalódástól arra az esetre, ha fáradságot venne magának, hogy a lényemet illető elsietett állításának helyességét alaposan megvizsgálja. Nem tételezem föl ezt az érdeklődést, de nem gyávaságból vagy gyermeki utálatból gyűlölöm a szegénységet, hanem azért, mert ismerem pusztító hatásával együtt.

– Szép lenne és boldoggá tenne, ha alkalmam nyilnék arra a vizsgálatra, amelytől óva int.

– Nem vonom ki magamat alóla, – mondta egyszerűen és meleg nyilt mosollyal a fiatal leány. – Örülök, hogy önnel találkoztam, mert most ha rágondolok, mi mindent mondtam önnek, látom, hogy már régen nem beszélhettem ilyen őszintén.

Félretolta a vadászfegyver závárzatát, a fegyvert ketté hajlította és kivette a patront a csőből.

– A vadászatból már nem lesz semmi. Nem jönne velem a kastélyba?

– Ilyen vendég szégyenére válnék.

– Egyedül vagyok, – felelte, – de ha nem volnék egyedül, akkor is meghívnám vendégül. Talán túlbecsülöm a jólétet, amely osztályrészemül jutott, de mégsem annyira, hogy föláldoznám neki szabadságomat.

Előbb a reggeli napfényben a fatörzsön közösen megreggeliztünk. Elfogott bennünket az a lassú kijózanodás, amely mindig jelentkezik, valahányszor szellemi foglalkozás külsőséges dologgal váltakozik és elfogódottan tekintettünk egymásra. De mert mindenikünk fölismerte a másiknak zavarát, ez futólagos megértésben ismét összekötött bennünket. Mégis mintha valami új tárgyat kellett volna keresnünk a beszélgetésre. Egyikünknek sem volt kedvére, hogy közönbös dologról beszéljünk, mert első találkozásunk nem folyt le eléggé gyanútlanul és sokkal idegenebbek voltunk egymásnak, semhogy valami könnyelmű fecsegés ismét megteremthette volna azt a komolyságot, amelyre mindketten áhítoztunk.

– Mégis csak jobb lesz nekem, ha tovább megyek a magam útján, – mondtam hirtelen, csaknem akaratom ellenére.

– Ejnye, minden vakmerősége ellenére is mennyire el tudja veszteni a bátorságát, – mondta a fiatal hölgy, – de ahogyan önnek tetszik…

– Engem csak az ellenállás tesz bátorrá, – feleltem.

De jobban foglalkoztatott ez a gondolat, mint a szomszédnőm. Tudtuk mindketten, hogy nem akarunk elválni. És mintegy magammal beszélve, folytattam elmélkedésemet:

– Azt kérdezem magamtól, vajjon mindig úgy voltam-e a bátorságommal, mint ahogyan az imént mondtam; nem így van és csak egészen különös esetekre áll. Teljesen attól függ, milyen az állapotom és főként, hogy az a föladat, amellyel meg kell birkóznom, elég nagy föladat-e. Arra gondolok, hogy jó vagy rossz erőnket és tulajdonságunkat hozza-e mozgásba. Eltűrtem olyan megalázást és vereséget, aminőre remegés nélkül gondolni sem tudok és amely, ha csak ráemlékezem, a düh könnyét kergeti a szemembe. Amíg ezek a sebek begyógyulnak és amíg forradásuk, hogy úgy mondjam, az ellenállás páncéljává lett, addig gyakran gyáva voltam egészen a gyalázatig. Gyakran gondolom, hogy a bosszú olykor határozottan megváltás kell hogy legyen. Nem bosszulhatom meg magamat…

– Az életben jelentkező akadályok legyőzését mindig ilyen módon teszi föladatává? – kérdezte szomszédnőm teljesen átérezve azt, ami foglalkoztatott.

Megreszkettem a boldogságtól és ránéztem. Lesütötte a szemét és vonásai valami kedves, gondolatokba merűlt aggodalmat árultak el. Majd fölvetette a fejét és gyorsan ezt mondta:

– Én a könnyebb végét választottam a dolognak. Nekünk nőknek a gondolatok világába való menekülés csak ritkán adatik meg vigaszul, mi könnyebben meg tudunk változtatni valami gonosz helyzetet, mint megérteni vagy magunket benne megérteni. Talán kevesebb a lelkiismeretünk és ezzel csekélyebb a felelősségünk. Amikor először ébredtem erőim tudatára és egyszersmind közülük azokéra, amelyek az életben külsőleg hasznomra lehetnek, nem törődtem többé azzal, hogy használatuk valami más téren nem járhat-e számomra kárral. Hogy az ember ezt megfontolgassa, ahhoz a léleknek sorsában való elviselhető egyensúlya kell, amivel az én lelkem akkor nem rendelkezett.

– Elérte, amit célul tűzött ki magának?

– Úgy van. Mihelyt megtudtam, hogyan lehet boldogulni a világon, mindent elértem, amit megkivántam, de nem lettem boldog. Ámbár azonban elégedetlen vagyok, nincs erőm arra, hogy lemondjak arról, amit kiküzdöttem magamnak. Semmiféle igéret, még ha a belső nyugalom és megelégedettség egész egét hozná is, sem tudna elcsábítani, hogy lemondjak megszerzett életmódomról, mert ha csak gondolatban is eloldódik a kezem, nem látok mást, mint feneketlen mélységét a pokolnak, amelyből kimentettem magamat.

Együtt lassan útnak indultunk, amerre a fiatal hölgy vezetett. Pompás erdőn át mentünk, de dombos irtásokon is haladtunk, amelyeken a nap forró sugarától szürkére halványított facsonkok közt magas fű nőtt. Egy elhagyott rókabarlangnál, amelynek bejáratát szederbokor buján benőtte, kisérőnőm ismét leült és mintha a bevezetést csak gondolatban mondta volna el, szinte ennek folytatásaként ezt beszélte el:

– Nem sok világosság jutott abba a pincébe, amelyben szüleim éltek. Anyám beteg volt és apámtól már régóta nem kapta meg azt, ami neki és nekünk gyermekeknek a megélhetésre kellett. Nem sok az új dolog ebben a szomorú történetben. Az apám annak idején talán más reményekkel, talán erejének ama gondatlan túlbecsülésében kötött házasságot, amely jellemének sajátossága volt, talán minden megfontolás és meggondolás nélkül, mint ahogyan fiatal teremtések a mi társadalmi körünkben rendesen házasságot kötnek. A pincelakásnak két helyisége volt, de ajtó nem választotta el őket egymástól. Nyolc éves voltam, amikor lassan kezdtem megérteni azt a lealacsonyítást, amelynek az anyám lassanként áldozata lett. Ha már ebben a korban nem kellett volna három évvel fiatalabb öcsémről gondoskodnom, akkor valószínűleg elpusztultam volna ama benyomások és gondok hatása alatt, amelyek bennünket négyünket ebben a sötét lyukban fojtogattak. Nem tudom, hogy az utolsó években mi volt az apám foglalkozása, de valószinüleg nem csinált már semmit, mert az anyám kereste meg a kenyerünket, ha csak féligmeddig egészséges volt. Láttam őt apám ökle alatt összeroskadni, láttam második kis öcsémet születésétől kezdve egészen a haláláig, mindjárt a születése után. A hangok, amelyek fiatalságomat betöltötték, lárma volt és jajgatás, könnyeket láttam és elvetemültséget, piszkot, sötétséget és a börtönömön kivül levő világból alig láttam többet, mint pinceablakaink előtt sárban vagy napfényben az utcán elhaladó emberek lábát. Az emberekből csak a test szükségletére való durva fölhasználhatásukat ismertem, a péknél és füszeresnél megtanultam, hogy nyomorúságommal élelemre váltsam föl azoknak a mohóknak a szánakozását, akik maguk is keserves harcban állottak az élettel, megtanultam, hogy sajnálatraméltónak mutassam magamat és így egy pohár tejet koldulhassak öcsém, a gyerek számára. Azután az apám a kikötőben rakodáskor részegen két vasuti kocsi közé került, testének összetört roncsait a barlagunkba hozták és amikor végül elvitték, az anyámmal együtt fölmostam vérét a kőkockákról.

Jóval későbben, amikor az anyám már régen el volt temetve, egy nénémtől, aki gondozásba vett, megtudtam, hogy anyám jó családból származott és csakis apám iránt érzett szerelme sodorta abba a mélységbe. De ennek a ragaszkodásnak ott nem szerelem volt a neve. Rám azután olyan idő következett, amikor szájam lélekzetvételét, az éhségemet csillapító kenyeret és az éjszakai nyugvóhelyet kegyelemként kellett fogadnom, jótéteményként, amelyért nem lett volna elég nagy semmiféle köszönet. Minden fillért a szememre vetettek és véremet nem érte fénysugár, hogy már előbb mint megalázást el ne szenvedtem volna. Egy este messze künn a kikötőben, ahol kirándulás után a csónakját a fészerbe húzta, megszólított egy fiatal úr, megsimogatta a hajamat, jó meleg szavakat intézett hozzám úgy, hogy megremegtem és utána futottam. Magához fogadott és én nála maradtam. Tizennégy éves voltam akkor.

Ekkor tudtam meg, hogy a hajam szőke és a szemem világos, megtudtam, hogy szájam nevethetett anélkül, hogy megszidtak volna érte és hogy mosolygása egy ember keblében kegyességet szült és örömet keltett. Hallottam hangom csengését, láttam lábam lépését és éreztem szívem dobogását. Az életemet adtam volna oda, ha mindennek fönségességét csak sejtettem volna mily korlátlan odaadással nyujtottam oda mindent, amit e gazdagság egész teljességeért elvártak tőlem. Mit jelentene, ha azt mondanám, kinyilt előttem az élet? Üres, semmitmondó szó lenne ama menyországhoz képest, amelynek fényébe beléptem.

Mindent amit tettem, ezért a férfiért tettem. Még mindig nem mertem hinni, hogy az én életemnek is vannak jogai. Az ő kedvéért megtanultam, amit föladatomnak tűzött ki, neki öltözködtem az ő kedve szerint, reszketve lestem a kivánságát, megölt a szégyen és aggodalom, félve attól, hogy valamivel adósa maradok az ő barátságosságának. Meghatva látta szívem ügyetlenségét, de amikor egyszer le akarta csillapítani szerelmi buzgalmamat, ellágyult és könnye a kezemre hullott, amelyet a kezében tartott. Ez az életemmel ajándékozott meg…

Az elbeszélő elhallgatott és körülnézett helyünk napfényes világában, mint az az ember, aki az erdőben mély gondolatokból ébredve föltekint és észreveszi, hogy eltévedt. De amikor rám nézett, megütközése lecsillapodott és kezét nyujtotta. Arcomról bizonyára leolvasta részvétemet és aggódásomat, mert mintegy feleletül ezt mondta:

– Nem, sohasem fogom megbánni, hogy nyiltan beszéltem önnel és annál inkább hiszem, hogy ön bizalmat érdemel, mert nem szándékosan történt, Bánt azonban, hogy változtatnom kell azon a rólam kapott képen, amelyet tisztává és értékessé tett a szánalom és a természetes vonzalom. Változtatnom kell rajta, mert irtózom attól a titkos megalázástól, amely sajátmagunk egyoldalú leírása után lenyom bennünket, akár többnek akár kevesebbnek mutattuk be magunkat, mint ami vagyunk. Milyen egyszerű volna, ha úgy fejezhetném be ifjúságom rövid történetét, ahogyan az emberek kis ideáljaik szegényes igényeihez képest az élettől elvárják. Velem másként történt és úgy, ahogyan történnie kellett, mert az apám vére volt bennem, az a vér, amelyet a padló gödrös köveiről töröltem föl. Aki az életben igazán fölébred, mindig a maga öntudatára ébred; ameddig az ember idegen akarat vagy idegen gondolatok és nézetek hatása alatt él, alszik, mint a legtöbben. De jobb ébren lenni a pusztában, mint a paradicsomban aludni. Ezzel az igazsággal vigasztaltam magamat. Kinek ne jutna ez az eszébe olyan időben, amikor harcolni kell? Nem maradtam a barátomnál; tizennyolc éves voltam, amikor elváltam tőle. Az is lehetséges, hogy ő vált el tőlem. Ki tudná ilyen esetekben a cselekedetünk okául szolgáló érzelmeket tisztán megkülönböztetni? Úgy vettem észre, hogy én közönbösebb lettem a szemében, az ő jótéteményei pedig számomra vesztettek értékükből, minél inkább elveszteni véltem a szerelmét. Akkor, amint mondani szokás, nagylábon éltünk, az élet örömmámorában és szellemi, meg muló élvezetekben teltek el a napok és az éjjelek. Amikor szemem más férfira pillantott, akkor éreztem először a számomra megnyíló lehetőségek korlátlanságát és mert úgy láttam, hogy ez az én értéktelenségemet bizonyítja, csökkent az akaraterőm. Így hát nemsokára, amint ti mondani szoktátok: kézről-kézre jártam, de helyesebben úgy kellene mondani, hogy tetszésem szerint magam választottam és bocsátottam el. Nem dicsekszem vele, de nem is hallgatom el. Lelkem mélyén sejtettem, hogy amikor először engedtem át magamat, a természetemen kegyes erőszakféle esett meg, amely végzetésé vált, amikor szúnyadó véremet hálás lelkem zálogául kellett adnom. De a szerelem dolgait csak a szerelem szemével lehet fölismerni, később már csak bizonytalanul és még saját emlékezetünkben is csak mint fény, de nem mint alak marad meg a szerelem. Ma tehát nem tudom már a titkot megfejteni, bizonyos azonban, hogy megmaradt számomra az, hogy a vérem hangját magamban figyelni tudom, mint a vándorló az erdőben a forrásét, de nem mint a fa a maga zugását.

Két kezemre támasztva a fejemet, fatönkön ülve a leányra tekintettem, aki hozzám e szavakat intézte. Azt a tiszta természetességet, amely benne volt, mindenben ami tőle jött hozzám, elhomályosította a csodálat kínos megmozdulása, amelybe ellenmondással teli idegenszerű megkivánásnak mély nyugtalansága vegyült bele, amellyel nem tudtam tisztába jönni. Gyors döntő cselekvésre éreztem harcrakész vágyódást és egyúttal alázatos megadásra való hajlandóságot. Csaknem dühössé, dacossá és némává tett az az égető kivánság, hogy gyorsan és egy csapásra érvényesüljek. Új volt az életemben ez az erő, amelyet ebben a nőben találtam és sokkal erősebben hatott reám, mint maga az elbeszélés, bármennyire meghatott is ez. Ezt gondoltam: nem úgy beszél, mintha egy harmadik személy lenne köztünk? Hűvös fuvallatot éreztem, de ez a lehellet lángra lobbantott.

A leány hallgatott és a messzeségbe nézett, ám nem szomorúan, sem elgondolkozva, hanem szilárd tekintettel. Valójában most láttam az arcát először és rájöttem, hogy az élet, de nem vonásainak szabályossága adta meg a szépségét. Korát nehezen lehetett meghatározni, körülbelül harminc évesnek tartottam, de voltak pillanatok, amikor arcának kifejezése olyan volt mint a gyermeké. Folyton változott, de öntudatos magatartás állandó határai közt. E kép életteljes játékából mintha egyetlen vonás sem hiányzott volna, amely ne lett volna igazán nőies. Csodálatosan szép volt a keze, világosbarna és kissé széles, finom, de nem gyöngéd.

– Mi a neve? – szóltam bele hirtelen a hallgatásunkba.

Felelet helyett levette a kalapomat és határozottan és egyszerűen, szinte csak azért, hogy több tere legyen a tekintetének, elsimította a hajamat homlokomról. Vizsgálódva nézett reám, azután lassan így szólt:

– Teja a nevem. Nevezzen csak így. Reánk asszonyokra tulajdonképpen csak az a név jellemző, melyet életünk későbbi folyamán azoktól kapunk, akik közel állanak hozzánk és amely nevet bizonyos tekintetben magunk választunk a számunkra. A családi név csak a férfiaknál jelent valamit. Én Teja vagyok.

Gondoltam: ritkán mosolyog, mint azok az emberek, akik másoknál sok vagy semmi megértést sem tételeznek föl és akik bizonyosra veszik szavuk hatását, vagy akik nem törődnek azzal, helyesen értik-e meg őket. Az a mód, ahogyan föltételezte az emberiességet, értelmet és erkölcsöt, kitüntetett és boldoggá tett, úgy éreztem, mintha az ő lényével szemben semmi alávalóság sem rosszaság nem tudna megállani, szabad volt és erős és mégis tele titokkal. Emellett azonban nem volt jó abban az értelemben, amelyben rendesen jónak szokták mondani az embert, sőt inkább hiányzott a természetéből az önzetlen gyöngeség értelmében vett minden jámborság, jó volt és veszedelmes. Szívem a boldogságtól és nyugtalanságtól hevesen dobogott. Ezer gyors szó égett a véremben az ő dícséretére, ami elszomorított és nem tudtam tisztába jönni, vajjon hallgatásom búsított-e el vagy az a kényszer, hogy dícsérnem kell azt, amitől féltem.

– Sokáig, sokáig kellene élnem, – mondtam hirtelen.