Part 11

Teja rám nézett, mintha ezt kérdezné: miért mondja ezt egyszerre? De nem kérdezte, mert nem akarta hallani azt, hogy gazdagságának és okosságának titka kínnal és szerelemmel azt a vágyat ébresztette bennem, hogy minden élővel való összefüggésben egészen megértsem és méltányolhassam őt. Talán tapasztalásból tudta, hogy mi férfiak, ha önálló nőben okosságot és bájt találunk, kényszerítve vagyunk arra a szenvedélyes túlbecsülésre, amelyet csupán ébredező szerelmünk igazol saját magunk előtt. Én nem tudtam és még ma sem tudom, mert ez a föltevésem valószínűleg már arra a túlbecsülésre vall. Teja futólagos rövid gondolkodás után, olyan hangon, amellyel udvariasan, de nem túlságosan komolyan, valami véletlen megjegyzésről szokott az ember beszélgetni, ezt mondta:

– Sohasem törődném sokat azzal a fiatalemberrel, aki nincs meggyőződve arról, hogy sokáig kell élnie. A kacérkodás a korai halállal gyönge természetre vall vagy éretlenségre, amellyel nem lehet komolyan foglalkozni. Az ilyen fölfogás csak a viszonyok kiegyenlítetlenségét, a saját jogokkal és határokkal szemben való elfogultságot vagy vakságot árulja el.

– Aki így hallja önt beszélni, szívtelennek tarthatná.

– Kérem, – felelte hüvösen.

De azután komolysága hirtelen vidámsággá változott, az arcomba nevetett és így szólt:

– Azok a napok, amelyekben életemet leélni kénytelen vagyok, elmulásukig arra fognak esküdni, hogy a szív melegét és jóságát nem lehet a vakságtól, érzékenységtől és szerénységtől elválasztani. Az okosságot nem tudják elképzelni hidegség nélkül, az éleselméjűséget hamisság és az erőt durvaság nélkül. Csak ne volna olyan fülledt és elhasznált az a levegő, amelyben e fölfogás evangelistái élnek. Sokszor gondolom, hogy a mi időnknek gyakran legbecsületesebb és legderekabb emberei még mindig a halott ideálok régi divatú ruhájában járnak, e stílus szerint igazítják mozdulataikat, lépésüket, magatartásukat és új reményeik fényét erőszakos állhatatossággal ez elposványosodott fölfogás gyertyapislákolása szerint nevezik el. Már nem tudnak úgy gondolkodni, ahogyan elavult meggyőződésük szerint vélik, hogy gondolkodniok kell, az új tapasztalatokat a régi névvel jelölik meg, igaznak akarják elfogadtatni, amit már régóta nem hisznek és magukban és másokban dícsérik azt, amit már elkezdtek megvetni.

– Ez az én rongyaimnak véletlen igazolása, – feleltem. – De nem tartom fontosnak ezt az itéletet. Azt hiszem, mindig így volt és mindig így lesz. Nem hiszek az úgynevezett idők változása fontosságában és egyetlen korszakot sem tartok réginek egy másikkal, mint újjal szemben. Sohasem volt még ifjúság, amely a maga idejét ne tartotta volna újnak az apái régi korával szemben. Aki a maga lénye háztartásának rossz helyzetéért a viszonyokat okolja, nem érti meg sem magát, sem a kort. Minden idő minden embernek ugyanazt kinálja. Csak attól függ, hogy kiről van szó. Azt hiszem, hogy Ádám óta egészen a mi együttlétünk ez órájáig sohasem az volt a döntő a világon, régi-e valami avagy új, hanem csak az, hogy igaz volt-e vagy hamis. Azt hiszi, hogy szívemben csupa elkeseredett ellenmondással, azért járok rongyokba burkolva a világban, mert az emberek sokkal rosszabbak, sokkal nyomorultabbak vagy sokkal érdemetlenebbek arra, semhogy kitarthassak a körükben? Egyedül akarok lenni és azt akarom, hogy ne akadályozzon senki, legkevésbbé mulandó mű iránt való saját kötelességeim, amelyeket a közösség az emberekkel könyörtelenül és joggal megkövetel. Ami azonban engem a magányosságba űz, az a várakozásom, hogy a világon nincs fönségesebb, nincs hatalmasabb és nagyszerűbb az embernél. Félek, hogy eljöhet a nap, amely arra csábít, hogy az események kuszáltságában ne tudjam áttekinteni az egészet vagy hogy saját érdekeim sarokba szorítanak. Aki azt állítja, hogy az élet tarka és piszkos utcáinak nyugtalansága nyitotta ki a szemét az emberek aljassága iránt, az előbb mondja meg, hogy mit keresett köztük. A csalódások okául akárhányszor arra jöttem rá, hogy az ok a saját, mulandó haszon volt, amelyet nem találtak meg. Azt akarom, hogy ne zavarjanak az ember fönségességében való hitemben, ez minden. Milyen sorsot készítenek nekem az emberek, azzal éppen oly keveset törődöm, mint a ruhámmal. Minél többet ismerek föl az értékükből, annál gazdagabb lesz az életem.

– Maga boldog ember, – mondta Teja nyugodtan és egyszerűen, – de én nem tudok úgy érezni és gondolkodni mint ön, mert nagyon sokat szenvedtem.

Minden erőmre szükség volt, hogy ura lehessek a meghatottságnak, amely e szavakra elfogott. Azokban a pillanatokban vagyunk a leggyöngébbek, amelyekben valami emberi szenvedés ténye meggyőződésünk körébe nyomul és becsült emberekkel érintkezve mindig elkövetjük azt a hibát, hogy meghatottságból gyors engedményt teszünk. Pedig ezek a gyöngeségszülte engedmények a végzetes kezdete minden elkövetkező félreértésnek, sőt csalódásnak és a keservesen közeledő szakításnak. Elveszik tőlünk minden okos közösségnek legfontosabb előföltételét, belső szabadságunkat. Kis idő mulva tehát így feleltem:

– Nos, most ön fog engem szívtelennek nevezni, mert nem hiszem el, amit mond. Az ön arcáról nem olvasható le az a szenvedés, amely a valóságban elrabolhatja tőlünk emberektől az emberek szeretetét. Elhiszem, hogy sokat kellett szenvednie, de kit vádol joggal? Sajnálatraméltó szüleit, azt a rokonát, aki nyomorúságában csak a maga javát kereste, a férfit, akit elhagyott, vagy valamelyik későbbit, akitől talán szintén megvált, anélkül, hogy mint mondja, világosan meg tudta volna különböztetni azokat az érzelmeket, amelyek a válást okozták? Vagy éppen az életet, a lelkileg kiskorúaknak és mindazoknak meg nem fogható adóskönyvét, akik nem mernek saját keblüknek kamráiba nézni? Nem, az ilyen baj és szenvedés erős és gazdag élet alkotórésze és előbb-utóbb csaknem jóleső fájdalommá válik. Még a halál sem tud olyan sebet ütni, amely be nem gyógyulna. A kiengesztelhetetlen szenvedés vallomásairól ellenben nem tud meg a világ semmit, mert le van pecsételve azoknak az ajkuk, akik ezt a vallomást megtehetnék, a büszkeség zárja le ajkukat, míg gyalázatukat és fájdalmukat a föld betemeti. Nincs joga, hogy azt mondja, sokkal többet szenvedett, semhogy még nagyot és jót tudna elvárni az embertől.

Teja rám tekintett és szemében kiváncsiságot és kétkedést láttam, de annak a kellemetlen érzésnek árnyékát is, amely elfog bennünket, ha érzelmeink készséges bevallása után visszautasításban részesülünk. De föllángolt mellette a várakozásnak az a fénye, amely csak női szemben csillan föl, igéreteket árul el és fogékonyságot és megfelel ama férfi szeme csillogásának, aki igéretet ad és egyszersmind bebizonyítja akaratát a cselekvésre. Szótlanul kérdezett, de könyörtelen kihivással és éreztem, hogy beszélnem kell, mert meg kell mondanom, milyen szenvedésről szóltam és mi az, ami nekem elhamarkodottnak tűntette föl a bajából levont következtetést.

Ekkor mintha forró szél csapott volna le reám a magasból, ahová hogy meg ne haljak, szegény életem elhagyottságában fölemeltem a szememet. Bizonytalanul éreztem, hogy már csak Isten tudta volna eldönteni, magamért beszéltem-e vagy azok kedvéért, akik szenvednek. Csak aki a meghatottság szenvedélyes tüzét ismeri, tudja, hogy vannak pillanatok, amelyekben a maga ügyének védője összeolvad az üggyel, amikor csakis ezt szolgálja. Ezek életünk legtisztább és legfönségesebb pillanatai; a nő lelke nem részesülhet bennük és a lényükben levő ez a különbség eredete a nemek minden ellenségeskedésének.

– Teja, – mondám, – a szenvedés, amelyért nincs kiengesztelődés, azoknak van föntartva, akiknek szerelmi ereje és korlátlan odaadásuknak hevessége makulátlan volt és akik mindkettőt folyamként ontották, de egész értékük izzó föláldozásában mégis visszataszították és megvetették őket. Nem akárki tette ezt meg velük, hiszen nagy szív nem adja magát oda tévedésből, hanem ugyanaz, aki igazában érdemes volt erre a szeretetre és odaadásra. Csak itt kezdődik meg valamely végzet sötétsége, amelyben az elvérző szerelem nem tud meggyógyulni, hanem forrása, ha pillanatokra kialszik a szerelem tudata, mint emésztő gyűlölet tovább buzog. Ilyen szíveknek nem adatott meg az a menekülő út, amelyet tragikus szánalmában odakínál az élet azoknak, akik gyógyulást képesek találni annak a szeretett embernek megvetésében, lealacsonyitásában és végre elfeledésében, aki elfogadni, viszonozni és mégis megvetni tudott. Nem, a kegyetlenül kiválasztott elől elzárja ezt az utat soha nem nyugvó igazságossága a látó szerelemnek, amely nem tud kevésre becsülni azért, mert őt nem becsülték. Megérti-e ön, mit jelent az, ha széttapossák az ember legnemesebb büszkeségét és ha telibe találják egész életét? Hogy a szerelem égi tüze az ajakon halálos gyülöletté változik, hogy még a világon a legszentebbnek, a maga gyermekének megpillantására is kölcsönhatásuk irtóztató közösségével fojtogatja a gyűlölet és a szerelem az élet forrását és hogy majd boldog reménység, majd emésztő elkeseredettség mérge röpíti gyújtogató szikráját abba a tiszta világba, amelyben gyermekszemek a jövőt tárják föl a boldogoknak. Hogy a kiáltás a mélyből: szeretlek! azt jelenti: gyűlöllek! Hogy az ezer kínban megszületett kiáltás: megöllek! úgy hangzik, mintha ezt mondaná: áldom erős életedet! És mi akadályozza meg az ilyen szívet, hogy békéje legyen? Nagy igénye, csak értéke! Teja, az Isten, aki megnyitotta lelkünk forrását, amelyből ez a sötét erő új fölismerés fényében áramlik, ilyen szívet nem tud már megváltani. Ez a szív egy új Istennek fájdalomtól izzó világbölcsője…

Fölugrottam és szavaimmal kirúgtam magam alól a támaszt, amelyet azok a hasznos és okos korlátozások adnak meg nekünk, amelyek közt az emberek gondolataikat barátságosan kicserélve, közönségesen érintkezni szoktak egymással. A most bekövetkezett csöndben, mert Teja hallgatott, magamba szívtam a napfényt, mint valami boldog beteg és bár nem magamról beszéltem, leleplezettnek éreztem magamat. Elhagyott utakra gondoltam, amelyek napfényben úszó hegycsúcsokon visznek át és a magányosságra, mint valami égi forrásból merített italra. De amikor a leány lesütött szemét, a száját és a kezét láttam, ezt gondoltam: bolond vagyok!

Bizonyára ennek az okos leánynak csaknem kijózanítóan ható eszessége okozta, hogy érzelmeim ellenmondás és csodálat keverékében olyan zabolátlanul lobbantak lángra, mintha valami ősrégi akadály megostromlásáról lett volna szó. Világosan éreztem most, hogy hirtelen sokkal fontosabbnak tartottam, vajha Teja inkább indító okaimat értené meg, mintsem azt, amit mondottam. Kezével átölelte magasra fölhúzott térdét és még mindig maga elé nézett, mintha messzibb keresne valamit, aminek magától kell pihenő tekintetének körébe jutnia. Végtelenül közönbössé vált számomra, meggyőztem-e őt, sőt már azt sem tudtam, miről is akartam őt meggyőzni. Valami egészen új, kimondhatatlan fontos dolog állott az óra homlokterében. Nem csupán azért beszéltem, mert a napfény csöndes aranyos nevetése ott világított ebben a szőke hajban és mert ennek a nyaknak hajlása kedves árnyas út gyanánt a viruló élet ismeretlen tájaira csábított vagy mert térdén nyugvó meleg és halvány keze, homlokomat és szememet magafeledté és nyugtalanná tette…

Amikor Teja egy idő mulva föltekintett és szemünk találkozott, ránk szakadt az élet, mintha égi fénnyel és könnyekkel teli izzó mélységbe zuhantunk volna, megfogva és kergetve egy világakarat forró lehelletétől, amely letepert minden észt, meggondolást és ellenállást.

Mellettem egy hang, az esti nap és madárfütty ébresztett föl, a magas fű az ég hűvös kékjében hajladozott és lassan, miként ha bátorság és szomorúság kedves fátyolán át, visszatértek hozzám a világi dolgok. Közepettük vidám földi biztosságban legyőzhetetlen mindenhatóság diadalmaskodott, amelynek nincs neve, tehát Teja nevet adtam neki.

Állát mindkét kezére támasztva, könyökével a fűben, mély alt így szólt hozzám:

– Még a nevedet sem tudom.

*

Amikor az erdő felől az országúton át bekanyarodtunk a kastély bejáratához, az esti szürkület első árnyékai már ott pihentek a magas kapu falának szögleteiben, amely bükkök árnyékában öregen és szürkén az udvarra szolgált. Ennek közepén kútnak kereksége emelkedett és a kastély kőlépcsőjén ott nyugodott a vörös esti felhők viszfénye. A gondnok, széles ember nagy, barna körszakállal, amely sűrű volt és színes, mint valami mézeskalács, Teja elé jött és amikor utasítást kapott tőle, hogyan kell engem elszállásolnia, meglepődés nélkül szolgálatkészen és barátságosan biccentett. Mivel visszautasítottam Teja kivánságát, hogy más ruhát vegyek magamra, csak mint ujonnan szerződtetett embert vezethetett be, akinek az ő futólagos kegyessége munkát igért. Ezt mondta:

– Amíg valami más nem akad, a kertben kell munkát adni ennek az embernek. Később még beszélünk a dologról. A déli épületben engedjen át neki egy szobát, ahol egyedül lehet és adjon neki mindent, amire szüksége van, ruhát is.

Barátságos pártfogásának természetessége olyan kedves és elfogulatlan volt, annyira minden megalázás nélkül reám vagy reá nézve, hogy amikor Teja e szavak után köszönés és minden további beszéd nélkül magunkra hagyott és bement a házba, könnyű szívvel és vidámabban követtem a férfit, mint ahogyan a mi utunkat tettem meg. Így akartam és nem másként, mert amikor Teja útközben azt indítványozta és ajánlotta nekem, hogy mint az ő vendége és társadalmi állásom külső jelével időzzem a kastélyban, mély kínzó aggodalom fogott el és egy pillanatra úgy láttam, mintha kísértő lépkedne mellettem, aki föladatául tűzte ki, hogy életem szabadságából olyan világ élvezettel teli jótéteményei közé csábítson, amelytől féltem. Teja gúnyolódása ártatlan volt, de mégis sértett és makacsságom nőtt. Tehetetlennek láttam magamat arra, hogy kivánságával szemben kimagyarázzam magamat.

– Azt gondolod talán, hogy mint te hiszed, szegénységből vagy kedvtelésből élem az életemet? Fáj, hogy valamit meg kell tőled tagadnom, hiszen a szerelemnek semmi sem nehezebb, mint a visszautasítás, de hidd el, maradok ami vagyok. Nekem többet jelent a szabadságom, mint másoknak az élelem, a fény vagy a jólét, én nem e világba való vagyok és megront még ha vendégként lépek is beléje. Én a te lényednek vagyok a vendége, a mosolyodnak, a szépségednek, a szívednek, de nem a annak az embernek szobájában…

Ekkor jobban megértett.

– Belenyugszom, – mondá, – hiszen a birtokon dolgozhatsz, akkor magad teremted magadnak a vendégjogot, de egészen nem áll, amit mondasz.

Mindketten hallgattunk és mindenikünk bizonyára a maga módján követte a gondolatokat, amelyek büszkeséggel, reménységgel és szenvedéssel vitték annak a szerelemnek a jövendőjébe, amelyet nem megfontolás, vizsgálódás és szándékosság keltett életre.

Persze nem kerülhettem el egészen, hogy ruhámat kicseréltem és kiegészítettem, hogy elhanyagoltságom bizonyos jólétté változott, renddé, amely alkalmazkodott a helyzethez, amelyet mint a bírtok munkaközösségének egyik tagja elfoglaltam. Alkalmazkodtam annyira, amennyire jövendő társaim méltósága megkivánta, de nem másként, csak ahogyan megtettem volna és mindig megtettem, ha valami foglalkozást vállaltam, hogy pénzt szerezzek vagy nyugalmat találjak, amelyet annyiszor kerestem, de soha el nem tűrtem.

Amikor bevezettek a szobába, amelyet lakóhelyemül jelöltek ki, alighogy az ajtó bezáródott a kalauzom mögött, leheveredtem az ágyra és láttam az alkonyat terjeszkedését a térben és hallottam szívem életlépéseit. A nyitott ablakon át csak néha hatolt be valami hang hozzám. A kis kastély, mint a szikla a tenger zöld hullámai közepett, magányosan és a világ lázas életétől megkimélve állott az erdőben. Egyszer éneklő hang vonult el fölöttem, mintha az erdőből kelt volna életre, a szabad ég alatt szárnyát csattogtatta és ismét az erdőben merült el. Az esti égen egy csillagot láttam megvillanni, világos volt mint a sárgaréz és felhőláncolatok vöröses fönsíkja fölött, amely mint valami hegység mozdulatlanul állott a nyugati égen, egymagában halvány ezüstkék színben ragyogott.

Csaknem fájdalmasan bensőséges és mesésen édes alt hang szólt bele alaktalan gondolkodásomba; az a hang volt, amely e nap reggelén ébredt föl és amely, mint ahogyan gátszakadás után elárasztja a tenger a mezőt és a szántóföldet, élettel teli világot terített ki az enyémmel szemben. Minden új volt és én nem voltam fölvértezve és ezt gondoltam: Olyan vagyok, mint aki hirtelen fölébred és ellenséget lát maga előtt teljes fegyverzetben és amikor harcra készülődik érzi, hogy a szíve ki fogja őt szolgáltatni ennek az ellenségnek. Így tehát tanácstalan engedelmességgel egyszerre befelé és kifelé harcol. A kastélyhoz szolgáló úton Teja megnyugodva és bátran, tele kedves határozottsággal még sokat beszélt magáról és sorsáról. Ahol nálunk a csodák borongós világa kezdődik, ott kezdődik nálatok asszonyoknál a dolgok megértése, gondoltam, az álmodozó húzódozással ti az elérhetőnek tiszta valóságát állítjátok szembe, a megtörténtet kötelességteknek gondoljátok, én azonban a megtörténtet csak akkor értem meg, amikor újra megfoglak és amikor ismét megtartlak magamnak, a csoda újra izzani kezd.

Azután Teja beszédét hallottam és másodszor is füleltem szavaira, amelyeknek csengését fölújítottam emlékezetemben. De különös, hogy sem mozdulatait, sem hanghordozását nem tudtam fölidézni, mihelyt másról volt szó, mint szerelemről. Megtudtam, hogy az emelkedés és a sülyedés sok éve után jó órában találkozott azzal a férfival, akinek födele alatt időztem most és hogy ez csaknem atyai szeretettel, mert sokkal idősebb volt mint ő, szenvedélyes akaratának hűvös komolyságával, okosságával, gazdagságával magához tudta láncolni az életét. Teja nagy megbecsüléssel, melegséggel de tűz nélkül, megfontolva beszélt róla és óvatosan, mint ahogyan olyan jószágról beszél az ember, amelynek birtokát nem a maga szívének köteléke biztosítja a számára. E férfi szerelmét nem említette, de kicsendült mindenből, amit a maga vonzalmáról mondott ő iránta. Képe olyan ember alakjaként tűnt föl, mint aki megértvén e különös leányt, az okosan öregedő ember lemondó élnitudását összekapcsolta szerelmével minden élvezetben, amelyet gazdagsága kinált. Megreszketett a szerelmem, ha itt Teja lényéről gondolkodtam és szememet lezártam ebben az alaktalan reménységben, amelyet mámorából merít a fiatalság.

*

Boldogsággal és nyugtalansággal teli nyárvégi napok után közeledett az ősz. Szobámban egy asztal volt, egy nádfonású karosszék, egy faágy fehér vánkoshuzatokkal és egy ősrégi faragott parasztszekrény, amely csodálatosan be volt festve és amelyet kikezdett a szú. Ablakomból mezőn át a közeli erdőt láttam, mögötte izzott az esti nap, amelynek fénye a fák megritkult koronáin át sárgásan hullott a szobámba. Ilyenkor a kis helyiséget meleg, szeles őszi napok túlélénk világossága árasztotta el, világos kietlensége barátságos volt és mégis nyugtalanított.

Mivel úgy osztottam be a munkámat, ahogyan akartam és bőven volt időm, asztalom megtelt könyvekkel, amelyeket Teja adott, akit naponta láttam. A kastély urának könyvtárszobájából vittem el a könyveket és éjjeli lámpám gyakran csak virradatkor aludt ki. De nem tudtam magamat összeszedni és rossz lelkiismerettel élveztem e napok boldogságát. Megértettem ennek az életnek a jótéteményét, de úgy éreztem, mintha jogtalanul élvezném, nem bíztam az állandóságában és a jólét minden kiélvezése után tanácstalan szomorúság fogott el. Úgy tetszett, mintha e javakkal való gyors közösségem hűtlenné tett volna sorsom iránt, mintha most keltem volna útra, tűrt vendégként gyakran barangoltam a csöndben és voltak órák, amikor nem szívesen látott betolakodónak hittem magamat, aki büszke is és hálátlan is. De Teja kedvéért nem tudtam eltávozni, bár minden óra, amelyet vele töltöttem, éppen úgy kínzott, mint ahogyan boldogított. Olykor ő is tanácstalan volt, de én nem láttam, mert az ő tanácstalanságának nem az volt az oka, ami az enyémnek. Így tehát csakhamar visszanyerte azt a fölsőbbségét, amelyet találkozásunk első órájától gyűlöltem benne, mert lényének nem mélyéből, hanem annak hidegségéből fakadt. Ami azonban mindig újra kibékített, az a becsületessége volt. Sohasem akart másnak föltűnni, mint aminő volt és apró hiúságait és hazugságait maga vetette meg a legjobban és kigúnyolta, még mielőtt hatásuk hasznát észrevette. A legveszedelmesebbé azonban az a csoda tette, hogy csaknem szemérmetlenséggel határos ragaszkodása az őszinteséghez sohasem törte át női bájának varázsát, leplezetlensége mindjárt megtalálta a fátyolt is, amely betakarta. Jól ismerte az élvezetben való elmerülés megrontó édességét, de a test és a vér táplálékát úgy vette és adta, mint a lélekzetet és nem mint valami ételt. Lelke azonban minden nyiltsága mellett is átláthatatlan volt, gyakran dideregtem és szenvedést okoztak reménykedéseim, amelyekkel magafeledt odaadásról és esztelen gyöngédségről álmodoztam. Olykor úgy éreztem, mintha kitaszítottak volna valami meleg világból, amelynek embereit le kellett néznem, mert szükség volt az erőmre. De titokban olyan szemek tekintettek reám, amelyeknek pillantása melegített, a gyámoltalanokra gondoltam, a védtelenül érzőkre, az átlátszókra ama tehetetlenségükben, hogy nem tudnak a gazdag lélek túlereje ellen védekezni. Bár gyöngének találtam, mégis áldottam őket. Úgy éreztem, mintha ezzel az átlátszósággal a világot az égi fény árasztaná el, amely meggyógyít bennünket.

A megbecsülés, amelyet Teja személyem iránt mutatott, gyakran lenézéssel teli gúnyolódó ellenmondással váltakozott, de tisztelete szerelmem iránt makulátlan volt. Rajta láttam először azt a csodát, hogy a nő valósággal át tud élni olyan érzelmeket és állapotokat, amelyek alapjában nincsenek meg neki; ez a képesség megtagadtatott a férfitől, bárhogyan hiszi is, hogy rendelkezik vele. De minél inkább megtanultam az elzárkózást, szerelmem tüze annál fájdalmasabban égett és dohogott keblem elsötétített kamráiban.

Egyszer, komoly beszélgetés után, amelyben mindketten eltitkoltuk egymás előtt, hogy a közeli jövőre való gondolat kínoz bennünket, úgy vettem észre, mintha Tejanak visszaemlékezése első napunkra titkos szégyen tövisét hagyta volna hátra benne. Habozva így szólt hozzám:

– Különös, mily gyorsan leomlik előtted minden korlát.

– Sohasem törődtem sokat az erkölcsösséggel, Teja, – feleltem, követve egy gondolatot, amelyet megpendített bennem. Nem értette, miért válaszoltam így és kétkedve mondta:

– Ez nagyon gőgösen hangzik.

– Lehet, hogy önhitség, de lehet az is, hogy áhitat mondatja el velem, amit szavaid hatása alatt magamban megélek. Én csak az igazságot mondom, itéletet mondj te, vagy aki akar. Minél többet gondolkozom azon, mily belső állapot az előföltétele annak, hogy erkölcsösségre törekedjék az ember, annál hevesebben utasítom vissza a közösséget az ilyen lelkekkel.

Egy pillanatra megértett és rám mosolygott és valahányszor rája gondolok, eláraszt a fény, amely ezzel a mosollyal szeméből kisugárzott.

A házbeliekkel mintha csak álomban találkoztam volna és csak úgy emlékszem reájuk, mintha képen láttam volna őket. Akik velem egy sorban voltak, kitértek előlem, a kertész és a gondnok kiváló udvariassággal bánt velem. Úgy látszott, hogy Teja szeszélyességét mindenki éppen úgy megszokta, mint ahogyan számított valami közeledő erőre, amely elnézően, de mindenhatóan korlátozni tudja. Csak egy agg háziszolgára emlékszem világosan, aki kísértetként járta végig az udvart és a szobákat és senkisem tudta, tulajdonképpen mi is a dolga. Izgatott, hogy mindenkivel a fönhéjázás kihalt formaságával érintkezett és kiengesztelhetetlen ellenségemet láttam benne. A hátrahagyott őrt néztem ki belőle, a rosszindulatú besúgót és Teja ellenségét. De Teja kinevetett, amikor ezt egyszer szóbahoztam.