Part 12

– Itt mindenki ellenséges indulattal van irántam, csak maga a gazda nem, de irántam való hajlandóságában ellentétbe kerül családjának hagyományával, a szélkakastól egészen apáinak sírjáig. Ő nem látja, vagy nem akarja látni, én azonban tudom és nem csalódom. Száz ellenséges szellem sora közt vándorol itt a lelkem, de állom a harcot és nem ringatom magamat hamis biztosságban. Aki sorsára bizza magát, mert azt hiszi, hogy szeretik, már félig elvesztette a játszmát.

– Mennyi békétlenséggel lehet tele az életed, Teja.

– Igen, így kell lennie. Talán lemondtam arról, hogy belső nyugalmat szerezzek magamnak, nem hozok többé áldozatot.

– Okos vagy, Teja.

– Akit rossznak tartunk, azt szoktuk úgy, mint te most mondtad, okosnak nevezni.

– Az én szavamból nem szólt szemrehányás, hanem inkább némi irigység.

– Ti a szemrehányást mindig azzal az állítással leplezitek, hogy nincs benne szemrehányás. Nem tudom, vajjon te magad okos vagy-e abban az értelemben, ahogyan szeretnéd, hogy okosnak tartsanak, de mert van eszed… várj. Az élet majd okossá tesz és talán senkit sem fogsz többé irigyelni. Fiatal vagy, ez az egész és ezért nem tudod még ezt megérteni.

– Azt hiszed, így van? – kérdeztem. – Annak bevallására kényszerítesz, hogy mégsem csak irigység unszolt a kijelentésemre. Irigységgé csak az a kivánságom tette, bárcsak én is olyan zavartalanul boldog lehetnék, mint amilyen te tudsz lenni. Nem is fiatalságom mond neked ellen. Ha a megöregedés azt jelenti, hogy olyan értelemben lesz okos az ember, mint amilyen te vagy, akkor én nem leszek öreg.

– Így beszélsz, mert fiatal vagy. Nem jutunk a végére. Hát mi más volt, ha nem irigység?

Ekkor hideg szélfuvallatként elfogott a bizonyosság, hogy mily izgatottan hangzott ez a kérdés és hogy magam is titkolt elkeseredéssel beszéltem. Éreztem, hogy régen elmondtam mindent, amit elmondhattam és hogy éppen úgy nem fog rajtam segíteni, ahogyan eddig sem segített. Szomorúság és bátortalanság fogott el és megértettem a kijózanodást és kisebbítést, amely a nő lényéből származik. De hol mindenütt kerestem az engem szorongató kétség megfejtését! Csak ott nem, ahonnan származott, mert aki jobban szeret, annak az a végzete, hogy ami a szeretett embernél hiányzik, ameddig még hisz, a maga hibájául rója föl.

Lefelé mentünk az őszi erdei úton, amely a halastóhoz vitt. Teján füstszínű selyemből készült hosszú, nehéz ruha volt és a hajában fénytelen arany pánt. Szép nyaka födetlen volt és cipője vékony posztónál finomabb vörös bőrből.

– Mosolyogsz a ruhámon, itt a magányban? – kérdezte. – Ha a belsőm szomorú és kuszált, a pompás ruha gyakran segít rajtam. Rajtad ma még a rongy segít, de te is kész vagy áldozatra. Jer, ne mondj ellent, ma csak megsérthetnél vele. Valamikor én is kész voltam áldozatra. Míg lenyugszik a nap, üljünk le itt és te mesélj nekem. Beszélj arról, mit kellett szenvedned és bocsásd meg, ha megvigasztal engem.

– Ezt nem tehetem.

– Tudom. Néha amikor beszélni hall téged az ember, azt hihetné, hogy életed szép és derűlt élmények egyetlen paradicsomán vitt át, mindig csak különleges emberek közé és mindig olyan tapasztalatokkal, amelyek bátorságot és erőt adtak neked vagy fölemeltek. De tudom, hogy ez nem lehet igaz. Voltak olyan élvezeteid is, amelyek más természetűek, mint amelyekről olykor beszélsz és nem egy megszégyenítést, nélkülözést és keserves megalázást szenvedtél el. Nem kell ugyanolyan életnek lennie…

– Senkinek sem tanácsolnám, hogy az én utaimat járja, Teja, a legfontosabb hiányoznék neki, de sem élvezeteimről, sem szenvedéseimről nem beszélhetek és legkevésbbé azon a módon, ahogyan te titokban kivánod. Ezt hiszem, hogy élményeim tényei az irigységet vagy a szánalmat keltenék föl, de nem azt a részvétet, amely a szereplőt a háttérbe állítja úgy, hogy másoknak lehetővé válik a részvétel az eseményekben.

– Mit törődsz vele? Miért?

Világos szeme tele kereső bámulattal és csaknem ellenségesen nézett az enyémbe.

– Tudod-e, hogy előttem így is a háttérbe lépsz és hogy, amikor minden amit mondasz a lelkemet talán foglalkoztatja, de mégis ugyanakkor magamra hagy?

Szörnyen megijedtem, talán az igazság miatt, amely e vádban rejlett, talán azért is, mert sejtettem, hogy Teja azt vetette a szememre, ami az ő hibájából nem lehettem neki és amim nem is lehetett.

– Sokszor oly szeretet nélkül és idegenül hatsz reám, – folytatta Teja, – mindenben, amiben egész lelkemmel követni szeretnélek, érzem, hogy idegen akarsz maradni. Visszahúzod a kezedet, még mielőtt igazán megfoghattam volna. Ma gyakran jobban megértem, mint azelőtt, hogy igazán csavargó vagy. Én egész életemet elbeszéltem neked olyan őszintén, amilyen, azt hittem, sohasem lehetek emberrel szemben, de ha mindenre visszagondolok, amit te mondtál nekem, akkor mindig csak másokat látok, téged pedig csak annak látlak, aminek föltűnni akarsz, de nem annak, ami vagy. Hogyan higyjek a szerelmedben e nyiltság nélkül? Valami idegent szeretsz, jobban mint magadat és engem, de mi ez az ismeretlen és tulajdonképpen mit akarsz?

Bizonytalanul mosolygott, mintha alaptalan gondolatok közé tévedett volna, de én szerelmem tiszta hallásával megértettem szavainak értelmét. Kétségeim fölébredtek és ezt susogták: nem hallod, amit elhallgatott? Hiszed-e, hogy valaha a világon asszony mondta ki először érthetően és egyszerűen ezeket a szavakat: nem szeretlek többé?

– Miért mondod Teja ezt mekem, miért te teszed ezt?

Hallgatott. Megéreztem szavának távoli igazságát, anélkül, hogy összefüggését a sorsommal fölismertem volna, egyszersmind azonban azt is, hogy Teja nem ennek az igazságnak a kedvéért beszélt, hanem valami más igazságért, amely mögötte rejtőzködött. Némán ültünk az erdőben az esti szélben, míg besötétedett, szomorúan hallgattunk a bennünket kínzó kimondhatatlannak nyomása alatt, amely alól úgy látszott csak fájdalmas megtérés adhat szabadulást. Amikor kibujt a hold és a világra lassan új és más fény áradt, Teja fölkelt és szólt:

– Holnap megjön.

Most mindent megértettem és mintha függönyök ereszkednének le előttem, láttam sötét erdőket, végtelen utakat, pusztaságot és halotti csöndes éjjeleket tele csillagokkal és messzi távolsággal. Még messzebb a vidék fölött fanyar örömmel, keserű erővel és szerelemmel fény csillámlott. A keblem tele volt könnyel, de éreztem, hogy nem fog utat találni és visszafojtottsága fölött hűvös gyönyörűség sugárzott. Belsőm gondolatainak és mozgalmának hatalmában egy szót sem tudtam szólni. Gondoltam: légy bűnös magaddal és velem szemben, én majd csak megleszek, valamit találok és akkor…

Ekkor Teja mellettem a sötétségben halkan megszólalt:

– Akkor öreg vagyok.

Gondolatai, amelyek az én gondolataimhoz hasonlóan bizonyára a jövőbe tévedtek, más után juthattak el ehhez a kijelentéshez, amelyet feleletül kellett elfogadnom titkos szavaimra, de kibékített és nyugodt elhatározásokkal teli éjjelt adott nekem, gazdagot alaktalan gondolatokban, amelyeket végig kellett gondolnom, anélkül, hogy megértettem volna őket. Ilyen pillanatokban nem mi gondolkodunk, hanem valami régi, soha föl nem ismert tapasztalat gondolkodik bennünk. Lényünk sohasem különösebb, mint amikor valami nagy fájdalom fészkeli meg benne magát, amelyet eleinte csak mint a vihart megelőző csöndet érezünk és amelynek hatalmát csak ezután fogjuk megismerni. Tanyát üt a lelkünkben, mélyen beássa magát és kiterjeszkedik az arany és az omladék alatt, amelyet aknáikból tudatosságunk tervtelenül mozgalmas fölszinére dob.

De Tejának rólam mondott utolsó szavai fájdalmas hevességgel órákon át foglalkoztattak. Majd vádnak, majd panasznak gondoltam és csak sokkal később értettem meg, hogy el kellett mondania azokat, hogy magát előttem és maga előtt igazolja. Azzal, hogy eszköznek használta őket, nem vesztettek igazságukból, abból az igazságból, amely bennem lassan fájó és büszke bizonyossággá nőtt meg. Csak a magunk szemébe vetett első tekintettel kezdődik a belső szabadság utunkra, ezen pedig jó, ha az ember őszinte magával szemben.

Az új nap úgy köszöntött be, mint minden más nap, de föltörekvő világosságával kijózanodtam abból az elhatározásomból, hogy útra kelek és a szomorúságból bosszúság és dac lett, amely elkeserített. Másfajta egészen új erő kelt bennem életre, elégedetlen voltam magammal és tele gúnnyal és lenézéssel magam iránt. Érzelmeim meghasonlásában a kastélyban maradtam ahelyett, hogy elmentem volna. Forró önvádtól egészen a Teját illető legkeményebb szemrehányásig azzal a kérdéssel kínoztam magamat, mi az oka ennek az elválasztó lemondásnak, amely ki nem mondott valóság lett köztünk. Teja ellen irányuló haragos fölháborodásom pillanatokra ki tudott szakítani bizonytalanságomból: Megvetlek lelkiismeret hiján való élvezetetekkel, megalázkodástokkal, amely föllángolásokat ismer, amelyek minden nemes odaadástól távol és magatokon kivül az élet asztali örömévé tette a test és a vér ételét. Mit törődtök ti a lelkek közösségével, ha lelketlen megkivánástok fogságába esett a testetek, a visszaélés nálatok megszokássá változott, mert legfőbb jogotok megtagadtatott. Keserű világossággal emlékeztem vissza a szavakra, amelyeket Teja első találkozásunk napján mondott nekem: «A vérem hangját figyelni tudom, mint a vándorló az erdőben a forrásét, de nem mint a fa a maga zúgását.» Teja sohasem szeretett engem, hanem föllángolása abból a tűzből származott, amelyet az igazán szeretők szenvedéséről mondott szavaim gyujtottak az ő szerelemre éhes vágyódásában. Vágyódva, irigyen és dideregve biztos világában, amelyet nem tudott otthagyni, azt szerette bennem, ami tőle megtagadtatott. De bánatomat semmiféle vád és a magam hibájának semmiféle bevallása sem tudta elkergetni, mert a szerelem nem tárgyának értékéből él, hanem sokkal hamarább nyomának fönséges fénypályájába vonja értéktelenségét is. Aki pedig szerelme világából még a magabíráskodó erény árnyékvilágába is tud menekülni és ott vigaszt talál, sokkal nyomorultabb, mint akit sohasem érintett a szerelem. Így tehát semmi sem enyhítette az élet szívtelen képét, amely szigorú hatalmával mutatkozott.

Mint valami megsértett néző úgy láttam a nap eseményeit, nemsokára pedig mintha álomban is átéltem volna őket, a lázas ünnepi örömet, a kocsik útnakindulását, a gazda megérkezését, a kastély világos ablakait és csillogásukat éjfél után. Ahogyan elmult ez a nap, úgy multak el a következők és én már nem ismertem magamra. Mindent lehetségesnek tartottam, csak azt nem, hogy ime ily szótlanul és félrehuzódva elkotródom, búcsú nélkül és anélkül, hogy a kegynek vagy kegyvesztettségnek csak még egy jelét is kaptam volna. Nem tudtam, mit vártam és türelmes fölismeréssel teli nem egy tiszta belátás váltakozott a test és a lélek tehetetlenségének ájult dühével úgy, hogy mintha a legfeneketlenebb sötétségben jártam volna, engedelmesen és bolondul is. Emellett gépiesen végeztem a munkát, amely nekem kinálkozott és a kertésszel vagy a gondnokkal néhány elfogulatlan szó miatt gyakran úgy harcoltam, mintha lelkem üdvösségéről lett volna szó. Nem látták-e valamennyien gyalázatunkat? Emellett szűntelenül valami döntést vártam, bár tudtem, hogy már megtörtént. Megkínzott létem bizonyos régiójában egész a lealacsonyitásig megvetettem magamat, a másikban pedig a várakozás derült nyugalma, mély hit fogott el. De minél tovább időztem itt, szívem annál erősebben kötött hozzá a kínszenvedés és a boldogság e helyéhez, amelyeken át változatlanul azt a Teját láttam a messzi távolban lépkedni, aki a karjaimban feküdt.

Egy reggeli órában, amikor a fölkelő nap a köddel viaskodott és a fákról csöppek hullottak a lombokra és a hervadt virágágyakra, azzal voltam elfoglalva, hogy a kertben téli ágyat csináljak magastörzsű rózsáknak. A vad csemetéket, mielőtt megnyestem, kényelmes munkával megszabadítottam vörös gyümölcsüktől, a nemes törzsek koronáit pedig szalmába burkoltam és pipám füstje összekeveredett a reggeli köddel. Ekkor a kastély urát láttam közeledni, éppen nekem tartott és azt hittem, hogy megdermed a szívem. Kényelmesen jött, mintha gondolataival lett volna elfoglalva és úgy tetszett, hogy csak véletlenül állott meg nálam, örülve útja kis megszakításának. Abbahagytam a munkát és ránéztem.

– Még nincs régen a szolgálatomban?

– Nem gróf úr, hat hét óta.

Barátságosan, csaknem szomorúan nézett reám. Érdeklődése leereszkedőnek látszott, de fönhéjázás nélkül. Finom, sovány arcába tekintettem, amely szakálltalanságában és mozdulatlanságában olyan volt, mint valami előkelő álarc. Kék szeme tiszta volt és bizalmat keltően határozott és hűvösen biztos a tekintete. Láttam, hogy a halántékán már megőszült a haja, kezét rövid vadászkabátjának meglehetősen magasan fölvarrott zsebébe dugta. A kabát, amely keskeny, szürke prémmel volt beszegve, könnyünek és mégis melegnek látszott.

– A gyümölcstermés mint hallottam, gazdag volt és szerencsésen betakarították. Maga is segített?

– Igenis, gróf úr.

Úgy éreztem magamat, mintha el kellene fordulnom és el kellene sietnem. A szívem égett és remegett a szégyentől, a sértett büszkeségtől és attól a kivánságtól, hogy hangosan és vadul fölkiáltsak. De e férfi tekintetének vizsgálgató szomorúsága a helyemhez szögezett és erre a tétlen kivárásra kényszerített. Folytathattam volna a munkámat, de világosan éreztem, hogy mindez nem volt véletlen, hanem történni fog valami.

– A tél közeledtével nektek kertészeknek kevesebb a dolgotok. Maga is eléggé átláthatta a helyzetet és megértheti, hogy a melegházakat, amelyeknek a jövőben csekély gondozásra van szükségük, Gebhart is elláthatja. Helyénvaló lenne tehát, ha a segédek számát a munka mennyiségéhez szabnák.

Szava meggondoltan és barátságosan hangzott minden határozott élesség nélkül, mintha inkább megfontolgatná szavait, de nem intézkednék.

– Ha éppen ebben az időben nem érinti a dolog súlyosan, – folytatta, – okosan tenné, ha télre valami jövedelmezőbb foglalkozást keresne. Segítségemet nem ajánlom föl, mert tudom, hogy nincs rá szüksége. Nem volna szíves felelni?

Megértettem e kérdés hanghordozását és kisérő tekintetét és úgy éreztem, mintha izzó szélben állanék. De megerősített egy harmadik akarat sejtése, amelynek erejét éreztem és amely mindkettőnkkel rendelkezett. Ezt feleltem:

– Utamra fogok indulni.

Hűvös szeme harag és szeretet nélkül vizsgálta arcvonásaimat. Rövid habozás, félig sajnálkozás, félig lemondás volt az egyetlen engedmény, melyet szavaimnak tett, szinte bevallotta, hogy Teja szavai révén ismert és hogy kegyes szánalom fátylába burkolva akarja tudni, amit a fátyol neki, az öregedőnek, rólam és Tejáról eltakart. Azután ferdén lefelé tekintve bólintott és így szólt:

– Jó szerencsét kivánok magának és mindnyájunknak.

E szavakkal kezét nyujtotta, de én nem tudtam megfogni és lenéztem a földre azt a látszatot keltve, mintha nem vettem volna észre felém nyujtott kezét. A várakozó tehát kissé megemelte a kalapját és lassan elfordulva folytatta az útját, mintha erre a rövid időre csak a munkám iránt való futólagos érdeklődés alkalmi szava állította volna meg. Kerti bokrok csoportja tolódott közénk és alakja eltűnt szemem elől.

Leültem a szalmára és hallgattam a ködcsöppeket, amelyek a kert csöndjében a lombokra hullottak. Ő beszélt vele és most általa hozzám szól. Nem éreztem ki semmi kérést és semmi parancsot, semmi vádat és semmi reménykedést, hanem csak ezt: «Jobb így.» Ez a hangtalan hang összevegyült a természet zajával és lélekzetvételével, kiillatozott a földi lombozatból és mint szürke ragyogás ott feküdt az úton.

Sorsom lenyügöző hatalmában borzongató sietéssel a szobámba mentem és batyuba kötöttem amim volt. Régi ruhámat már nem találtam, csak nagy kalapomat láttam a szekrény egyik szögletében és amikor fölemeltem, egy egér ugrott ki alóla. Hüvös áramlat hatolt be hozzám a nyitott, el nem függönyözött ablakon át és egy pillanatig abbahagyva a csomagolást kinéztem a reggeli levegőbe, a tarka lombokra és a barnás mezőre. Azután rendbe szedtem az asztalomon fekvő könyveket és elbúcsúztam tőlük. Úgy éreztem, mintha ezek, át nem kutatottak, kérdezősködtek volna utánam, mintha ártatlanul adósai maradtunk volna egymásnak és mosolyognom kellett, amikor a szenvedés, szerelem és szenvedély tágas világára gondoltam, amely ebben az igénytelen burokban rejtőzködött. Ez vidámmá tett, mint valami csoda fénye és boldog megkönnyebbülés érzése emelt föl úgy, hogy emberi szegénységem mint valami nagy, világos vitorla állott előttem a világ szelében. Semmim sincs már és még mindenem megvan, gondoltam, értse meg, aki tudja, ti is biztosságtokkal és gondjaitokkal. Előttem a láthatatlan idő tengere terült el és keblemben az erő. Mindent elvesztettem és egyenesen állok és néhány év mulva, ti és én, mindnyájan a föld alatt fekszünk.

Fogtam a botomat és elmentem. Az udvar árnyékából a napos országútra léptem, amely tele volt szomorúsággal, de arany fényben csillogott. Nem kerestem az utat, mentem, amerre vitt és ameddig ismerős úton haladtam, nyomott volt a lelkem. De amikor jobbról és balról elmaradt mögöttem az erdő és szemem előtt kitárult a vidék, ismét körülölelt életem sorsa, az idegennek fanyar bizalmassága és könnyebben lélekzettem, mint aki szülőföldjéhez közeledik. Kis idő mulva mögöttem kocsi zörgését, gyorsan ügető kettősfogat izgatott vidámságát hallottam. A kastély urának vadászkocsija volt, amely az országút világos szalagján fénylőn, sötéten, büszkén rohanva közeledett a tájék csöndes tarkaságán át és én oldalt állottam, hogy elengedjem magam mellett. Teja hajtotta a lovakat, a kantárt jól megfogta világos keztyűbe bújtatott, kissé méltóságteljesen fölemelt kezével, hűvös, okos homloka fölött kicsiny férfikalap és vállának különösen határozott, világos életet adott a halványszínű fátyol, amely élénken és szinte csintalanul vidáman hátrafelé röpködött a karjáról. Balfelől ült a kastély ura, amennyire a magas kocsi keskeny támlája engedte, hátradölve úgy, hogy Tejánál kisebbnek látszott. Nyugodtan előre a messzeségbe irányzott tekintete, mintha gyönge fáradtságában jóakaratúlag az őszies vidék szemlélésébe merűlt volna el, buzgalom nélkül érdeklődve és gondolkodva tépelődés nélkül.

Amikor Teja elhajtott mellettem, mereven előre nézett, arcának egyetlen vonása sem mozdult, de halványságával búcsút mondott nekem, valamint nyarunk napjainak, ifjúsága forrásainak a zöld életvölgyben és a szerelem ama birodalmának, amely nem ad sem érvényesülést, sem támasztékot vagy tekintélyt a földön.

A porfelhő mint valami finom fátyol régen szétterjedt és leszállott a mezőn és elhangzott a kocsirobogás, amikor mély lélekzettel fölébredtem ebből a búcsúzásból. Tovább mentem és ezt mondtam magamnak: Tovább szívem, tovább kell mennünk. Ha utam hozzád egykor nem volt az út sokakhoz, a legjobbak útja mégis mindig az út hozzád.

HETEDIK FEJEZET. Solander.

Gyakran gondoltam: ma ez vagyok és holnap az, sohasem hasonló magamhoz és mégis mindig ugyanaz. Azt hiszem, hogy olyan ember vagyok, akinek egyáltalán nincs úgynevezett karaktere, akinek semmi határt nem szab, akit semmi sem gátol, aki erős és gyönge, szegény és gazdag. A keblemben hősök és gonosztevők, szentek és gyermekek, istenek és állatok laknak és akit szeretek, az én vagyok. Elmerülök minden tűzben, elmenekülök minden égbe és hány mélységbe zuhantam már le, hogy mindenhonnan mégis abba az álomszerű bizonyosságba térjek vissza, amely énemet jelenti. Szomorúbb vagyok és boldogabb, mint valamennyi ember, akit ismerek és mégis irigylem őket ama képességükért, hogy elfogadni és visszautasítani tudják, amiről azt hiszik, hogy kis világuk fölépítésére fölhasználhatják vagy el kell vetniök. Ők vagy ez vagy az, én azonban minden vagyok és semmi.

Bár úgy magyaráztam a dolgot, hogy a magamegfigyelésnek ez az állapota bizonyára szüntelen vándorlásom és állandó egyedüllétem következménye, mégis gyakran okozott gondot, mert nem tudtam megérteni, miféle hasznára lehet ez magamnak vagy másoknak. Ha könyvben, festményen vagy tapasztalatom mindennapi életében olyan alakokkal találkoztam, akiknek lénye tisztelettel töltött el, arra törekedtem, hogy tulajdonságaikat helyesen értékeljem és buzgón utánoztam viselkedésüket remélve, hogy akkor kiküzdöm magamnak az ő alakjukat, az ő biztosságukat és az ő értéküket, de képüket elbátortalanodva csakhamar kilöktem a lelkemből és támaszték nélkül tovább hányódtam, nyiltan és amint láttam, szegényen és üresen. Később gyakran úgy éreztem, mintha lelkem háztartása tele volna zavarral, különféle egyszerű embereket kerestem föl, beszéltem velük és gyanakvással és lesből figyeltem a hatást, amelyet rájuk tettem és minél inkább éreztem, hogy más voltam mint ők, annál több aggodalommal kodródtam vissza elhagyatottságom szakadékai és magaslatai közé.

Akkor még nem értettem, hogy az ember lelki formájának fölépítése és növekedése titokban és észrevétlenül történik és hogy mindazok, akiknek tisztelettel és szeretettel szállást adtunk a lelkünkben, ha ismét eltávoznak onnan, egyéniségükből a nyereség egy-egy építőkövét hagyják hátra bennünk. Ifjúkorában sok ember nyitott ajtó, a magasba meredező állvány vagy át nem tekinthető alaprajz, sokkal több történik bennük, mint amennyit maguk és rendesen mások megláthatnának és a kín, amelyet bizonytalanságuk okoz, alapjában csak nagyságuknak és annak a biztosítéka, hogy a széles, sokoldalú alapon majd jó épület fog épülni. De ők nem tudják és senki sem veheti le róluk a szenvedést. Ezek másoknál, akik korán belenyugosznak a dolgok folyásába, sokkal több veszedelemmel környékezve, gyakran a pusztulásba mennek, abban a törekvésükben, hogy környezetük kedvéért erőszakot kövessenek el magukon vagy mert szeretetük forrása elapad az embergyűlölet pusztaságában. Mert érzékenyebbek mint mások, hamarább összeroskadnak; mert figyelmesebbek, készségesebben engedelmeskednek és az a törekvésük, hogy valamit jelentsenek az embereknek, elhamarkodva szánalmas szolgálatkészségre csábítja őket, még mielőtt az emberiség hasznára váló erejüket megszerezték volna. Mert az érzékenység és a fogékonyság, ha nincs meg ellensúlyul az erő, amelynek biztos érzéke van az erős jogai iránt, csak védtelen adománya jószívű angyaloknak, akik Isten nélkül állottak a bölcsőnknél.

Életemnek ily gondolatokkal és csupa ellenmondás érzelmekkel gazdag napjaiban toppant elém Solander, csodálatosképpen abban az időben, amelyben mint valami feleletre, figyelmeztetésre és támasztékra szükségem volt reá. Mert megszerettem, jelentékeny befolyással volt reám, lényét előitélet nélkül iparkodtam megismerni és megérteni úgy, hogy lelkemben annak láttam őt, ami lehetett volna és megmenekültem attól, hogy túlbecsüljem megalázkodásának visszataszító megnyilvánulásait. Láttam az élet napját, amely benne lenyugodott, de nem tüzének salakját, amelyet pusztuló testében hátrahagyott. Másoknak ifjúságukban válogatottabb nevelőik lehettek, akiket egészen más megbecsülés fényében követtek és akiknek befolyását a tisztelettudás más hangján dícsérik, mint ahogyan az az áldás hangzik, amelyet én mondok Solanderre. Az élet önálló tanulói saját lényük titkos útmutatása szerint maguk választják nevelőiket és hány önállótlan tanító tördelte ezért a kezét növendékeinek elvetemültsége miatt. De az én ifjúságom sorsa az élet szívére és nem a ruhájára irányította a szememet, senkisem figyelmeztetett bajaira vagy óvott meg azoktól, de nem is tudta senkisem szememet lezárni a rejtett hatalom és bőség elől, amely csak a bátornak nyilvánul meg, aki semmi veszedelemmel nem törődve száll síkra és megveti azt a tant, amely megvédi ugyan nem egy dologgal szemben, de csak kevésre oktatja ki.