Part 13

Akkor, bár nyár volt, valami okból a városban időztem. Vándorlásomban a régi utcákba kerültem és megragadtam bennük, mert szükségét éreztem a lármának, nyugtalanságnak és feledésnek. Hogy megélhessek képes levelezőlapot és újságot, könyvet és folyóiratot árultam az utcán és a vendéglőkben és a város kellő közepén sötét, szögletes téren épült ősrégi ház padlásszobájában laktam. Ha az ablakomon kissé kihajoltam, az ereszen túl egy bronzszobor fejének a tetejét láttam. A szobor egy a legjobb korban levő szalonkabátos urat ábrázolt, aki valamikor nagy érdemet szerzett a város fejlődése körül. Annyira-amennyire beárnyékolta két félig elvirágzott hársfa; ágaik közt reggel, amikor a korai nap végigsimogatta őket, verebek csiripeltek és csúcsaikat olykor bágyadt szélfuvalom mozgatta, amely a zöld messzeségből, kedves világomból tévedt a tér falai közé. Sorsomat rokonnak éreztem az övével és késő éjjel, mikor titokzatos suttogása közben elaludtam, gyakran gondoltam rá.

Az az üzlet, ahol levelezőlapjaimat és újságjaimat vásároltam, egy nagyon mozgékony, már ősz zsidóé volt, akinek ezen a bolton kivül, amelyből a város utcai árusainak többsége táplálkozott, nyomdája is volt, amely egy szociáldemokrata ujságot és olcsó könyveket adott ki. Ezeknek a könyveknek a napilapokban közölt és bámulatos sikerrel járó hirdetésekkel szerzett kelendőséget, amelyek rendszerint ilyenféleképpen kezdődtek: «Bájos férfi dolgok!» vagy pedig: «Az új kor erkölcsrajzai!» A rendőrség beavatkozása néha-néha gyors végét szakította egyik-másik mű sötét útjának, de rendesen már csak akkor, amikor a kiadó bezsebelte a hasznot. Elkan Benjámin volt a neve. A kis kövér ember piszkos, fekete kabátjában mogorván, szótlanul és mindig sürögve-forogva haladt hatáskörének szűk útján; makacsul ragaszkodott mindenhez, aminek egyszer már hasznát látta és bizalmatlan és vak volt minden olyan lehetőséggel szemben, amellyel üzletét fejleszthette vagy szabadabb útra terelhette volna.

Amikor legelőször jártam nála, bevezető szavaim után, amelyekkel tudtára adtam kivánságomat, fejének lassu ferde meghajtásával helyes arányba hozta a tekintetét a szemüvegével és ellenséges figyelemmel vizsgálgatott anélkül, hogy szavamba vágott volna. Amikor elhallgattam, megkérdezett, nem dolgoznám-e inkább nála a házban, a szerkesztőségben, az irodában, a kis utcai árusok kiszolgálásában. Ajánlatát visszautasítottam.

– Biztos födele lesz, asztala, kényelmes széke és tiszta munkája, lárma és lótás-futás nélkül.

A kezével magyarázgatta a szék formáját. Eszerint párnás szék volt. De nem mondhattam le a szabadságomról és tudtam, hogy egy óra hosszáig sem birom ki a zárt üzleti irodában.

– Csak magától függ, – mondta Elkan Benjámin olyan hangon, mintha elveszett embernek tartana.

Azután egy középút jutott az eszébe:

– Korrekturát olvashat, művelt dolgokat… Nézze meg a nyomdát, a munkaszobákat.

Büszkén és ügyetlenül futott előttem, mintha menekülő úton lenne.

Magas, melegházszerű rekeszben hosszú asztal volt, amely mellett mint az iskolapadban férfiak és nők, fiúk és leányok ültek hosszú sorban. Ez a terem volt a szerkesztőség, a könyvvezetőség és egyszersmind a csomagoló helyiség. Tejüvegből készült ablakok megakadályozták a kilátást az utcára, egyetlen napsugár sem juthatott be a világos, kietlen fogságba. A gyorssajtó dübörgése mindent megremegtetett és ablakajtócskákkal ellátott homályos üvegfalon át be lehetett látni a szedőhelyiségbe úgy, hogy az itt és az ott foglalatoskodók egymást ellenőrizhették. Ez ügyes és csunya spekulálás volt a rosszul fizetett emberek haragos kedvére, akik megirigyelték egymástól szegény kenyerüket. A raktárban a menyezetig tele voltak a falak újságokkal, könyvekkel és brosurákkal, enyvnek és kéregpapirosnak a szaga terjengett, mint valami könyvkötőműhelyben. Elkan Benjáminnak a viszonya alkalmazottaihoz durván kollegiális szinezetű volt: mogorva volt és egyszersmind bizalmaskodó, izgatott és alázatos. Ahol kérnie kellett volna, ott parancsolt és ahol rendelkezhetett volna, ott követelése óvatos fölkéréssé vált.

– Jól van, – mondá, – hát nem akar. Majd eljön talán akkor, ha rosszabra fordul az időjárás.

Fölcsúszott székére és egyik alkalmazottjára bízott, akitől megkaptam mindent, amire szükségem volt. Elkan úr csodálatosképpen nem kivánta, hogy előre fizessek valamit, amint ilyen esetben szokásos és szükséges, hanem csak ezt mondta:

– Majd eljön, hogy fizessen.

Amikor egyszer beállítottam hozzá, hogy újra ellássam magamat városi képes levelezőlapokkal és a városról és környékéról készült néhány tucat kis kalauzkönyvvel, üresen találtam Elkan úr irodáját, ahová mint valami boltba közvetetlenül az utcáról lehetett bejutni és a szerkesztőségbe szolgáló ajtó tárva-nyitva volt. A zsidónak nagyon izgatott hangos szavát lehetett hallani, más hangok gyorsan és szemtelenül keveredtek vele: nyilvánvaló, hogy civakodtak. A szedők és foltos kék köpenyében a gépmester ott állottak a nyomda kijáratánál és érdeklődéssel hallgatták a vitát, amelyben buzgón résztvettek és látszott rajtuk felelősségük tudata. Elkan egész lénye nagyon érthetővé tette, hogy az egész üzletvitelt úgy kezelték és úgy beszéltek róla, mint valami közös családi ügyről. Elkan védekezett ez ellen, de a főnöki tekintélyt mindig eljátszotta azzal, hogy nagyon is bizalmaskodó volt alkalmazottaival. Ez érthetővé tette, hogy fontos nézeteltérések kitörése mindig erőszakos úton történt. Én már néhányszor megfigyeltem, hogy a tulajdonos mily nehezen tudott e minőségében érvényesülni és hogy ennek az elvadulásnak mégis csak maga volt az oka.

Meglehetősen kora reggel volt még, a gyorssajtó pihent, az újság, amely hetenként háromszor jelent meg, csak délfelé készült el. Eltávoztam volna, hogy kedvezőbb időben térjek vissza, ha érdeklődésemet le nem kötötte volna egy férfi, aki Elkannal beszélt, mint valami iskolásgyerekkel. Különösen szomorú szem alatt, amely csaknem érdektelennek tűnt föl, nagy szakállas száj ordított a zsidóra, szürke hajsörény, amely kopasz homlokról hullott hátra a tarkóra, hihetetlenül kopott kabát barnavörös posztóból és kockás fehér nadrág, amely csaknem térdig föl volt tűrve, a hang vadságával együtt olyan furcsa emberi képet adtak, hogy lenyügözve megállottam az ajtóban várva a dolgok lefolyását.

Nyilván valami politikai munkáról volt szó, amelyet a szerkesztőségnek ez a fura szentje szolgáltatott be és valaki olyan változtatásokat tett rajta, amelyekbe a szerző nem akart belemenni. Nem értettem, hogyan türhette el Elkan ennek az embernek határozottan brutálisan goromba szidalmait és nem dobatta őt ki, de azután mint meleg légáramlat elfogott az a még bizonytalan, de hatásában legyőző vélemény, hogy ezzel a hangos, csunya és tarka lénnyel nem lehet úgy bánni, mint más emberrel, hogy a szavakban titokzatos érdeklődést keltett maga iránt, amelynek eredetét nehezen lehetett fölismerni, de mégis meggyőzőbben hatott, mint magatartásának goromba esztelensége. Különös, hogy az ember minden tulajdonsága közül a legkevésbbé lelki erejét tudja elrejteni. Semmiféle más, bármily rossz tulajdonság sem tudja teljesen elnyomni, sem önzés, sem gonoszság, sőt a piszkosság és alávalóság sem. Csak ez magyarázza meg, hogy némely embernek megbocsátjuk a legnagyobb hibákat is, a másiknak pedig még a legkissebbeket sem.

Solanderrel ez volt az első találkozásom. Figyelőhelyemen ifjúságom buzgalmával az ő pártját fogtam, anélkül, hogy tisztában lettem volna azzal, miről volt szó, de minél tovább tartott a dolog, annál jobban meg voltam győződve haragjának jogosságáról. Elkan Benjámin úrnak sikerült a fölháborodott embert magánirodájába szorítania és betette az ajtót. Engemet is magukkal toltak, anélkül, hogy a civakodók bármelyike is törődött volna velem. Solander két teljesen összegyűrt kefelevonatot tartott a kezében és öklével együtt odacsapta a polcra, mint valami ládát.

– Ha ezt úgy nyomatja ki, – kiáltotta, – ahogyan itt összenyesték, akkor ez az utolsó szó, amelyet a maga nyomorult férclapjának, ennek a hirdetésszennyel és nyárspolgári piszokkal teli hetifüzetnek írtam.

Elkan kissé nyugodtabb lett. Homlokáról letörölte az izzadság csöppeket és bőrtrónusán himbálódzott, mintha megszokott ülőhelyén biztosabnak érezné magát mint a lábán.

– Ha úgy közöljük, ahogyan maga írta, akkor igazán az utolsó szó, amelyet nekem írt, mert betiltják az ujságot. A legutolsó itéletben benne volt, hogy betiltják a lapomat, akkor aztán befellegzett nekem is, magának is, mindkettőnknek. Hát bolond vagyok?

– Persze, hogy az, – mondta Solander. – Mi más is lehetne? Ha megfélemlíteni engedjük magunkat, a hatóság olyan könnyen elbánik velünk, ahogyan maga remélte a legkevésbbé. Minél többet engedünk, annál jobban nyomnak bennünket. Valami új dolog ez? Ha a felét akarjuk elérni, a dupláját kell mernünk. Mi tartja életben a maga sajttakaróját, ha nem ellenzékisége? Egyetlen tisztességes ember sem veszi többé a kezébe, ha megszűnünk tisztességtelennek lenni. Ezt a nehézkes polgári bandát semmi sem untatja annyira, mint saját erénye.

A korrektura fölé hajolt és olvasni kezdte.

– De mit tegyünk, ha…

– Hallgasson! – ordította Solander és Elkan, aki ismerte őt, tudta, hogy engedni fog és szót fogadott.

Solander a polcról, amely mellett állott, levett egy skatulya gyujtót és rágyujtott egy szivarvégre, amelyet azonban csak akkor vettem észre a bajusza alatt, amikor előretolta az ajkát úgy, hogy a dohánymaradékocska úgy kuporgott vörös ajkai közt, mint a dugó egy üveg vörös nyakán. Tovább olvasva nadrágja zsebébe csusztatta a skatulyát, amely azonban lenn azonnal ismét napvilágra került és leesett rongyos cipője mellé.

Solander gyors pillantást vetett rám, fölemelte a skatulyát és így szólt: Pardon. A zavarnak, a visszautasításnak és a maga kigúnyolásának alig észrevehető mosolya röpült felém, ami örökre biztosította vonzódásomat e férfihoz. Szánalom nélkül mély meghatottság fogott el, az a félig megszégyenítésből és félig szenvedésből alakuló meghatottság, amely oly sokszor lehet a vonzódás alapja. Valamely embertársunkat olyan szegénységben pillantjuk meg, amelyet a magunk érdekében nem akarunk eltűrni és amikor felelősségérzetünk fölébred, segítségünkre jön a szeretet, mint az egyedüli kivezető út a világ szegénységéből és nyomorából.

Solander állta a tekintetemet és anélkül hogy szemét elkapta volna, fesztelenül megkérdezte Elkan úrtól:

– Hát ez mit akar?

– Kicsoda? – kérdezte a zsidó.

Körülnézett és tekintetével szemüvege alatt áthatolni iparkodott.

– Hja úgy, jól van, mondja meg, mit akar tőlem.

Solander végighallgatta beszélgetésünket. Amikor távozni készültem, a levonatokat Elkan iróasztalára dobta, valami haragos engedményt mormogott és velem együtt távozott az irodából. Odakünn sütött a nap, körülbelül délelőtt tíz óra lehetett és pompás idő volt. A ház mellett, az ablak alacsony kőpadján és az egyik pincebejárat vasrácsánál néhány öreg asszony kuporgott és állott, aki az újságra várt, hogy széthordja.

– Alapjában véve mindez közönbös nekem, – mondta Solander nyugodtan, mintha valami régi ismerősével beszélne, – de a végzet kívánja, hogy mindent amit az ember tesz, pillanatnyilag egész egyéniségével kell megtennie olyan nevetséges odaadással, amely a magunkfajta emberben amúgy is megvan és nem csak a különleges tárgy kelti föl. Irigylem azokat az embereket, akik az alkalomhoz simulva, mindig szükség és belátás szerint tudnak cselekedni. És mégis sokkal nagyobb okosság kerget bele minket ostobaságainkba, mint ahogyan ez a banda minden praktikus ügyessége mellett valaha is sejtette.

– Minél többet kivánunk magunktól, a viszonyok annál inkább el fognak tolódni a mi hasznunkra, – mondám.

Solander megállott és hangosan és nyomatékkal mondta:

– Ez így van.

Csodálkozott, de nyilván anélkül, hogy tudta volna, hirtelenül magától értetődőnek fogadott el valamit, amiről lemondani szomorú szokásává vált. Megszaporázva lépteit, kárörömmel nevetett, mintha az én feleletem hirtelen igazat adna neki mindazokkal szemben, akik visszaéltek vele. Egy pillanatig sem kételkedett abban, hogy követem őt.

– Hová megy? – kérdezte, mintha a terhére lennék.

– Magával megyek, – feleltem.

– Ahá, szabad madár, semmi dolga, semmi veszteni valója, belekapaszkodik az emberbe. Nos, ezt megszoktam.

– Éhes vagyok, – mondtam, – mert azt óhajtottam, hogy valahol nyugodtan elbeszélgethessünk egymással.

– Hja úgy, – mondta barátságosan. – Jól van. Még van néhány márkám a zsebemben. Ezért tehát…

– Remélhetőleg nem a nadrágzsebben.

Solander hangosan nevetett és ismét megállott.

– Nézze meg az ember, micsoda viccet csinál. Mindjárt gondoltam, hogy az imént észrevette, ami a gyujtósskatulyával történt. De nálam egészen mindegy, hová dugom a pénzt, nem marad meg egyetlen zsebemben sem.

– Magamnak is van pénzem, – mondtam, – hogy megszabadítsam csalódásától.

– Akkor minek jön velem? – kérdezte komoran.

– Hát… csak azért.

– Elmegyünk az én törzsvendéglőmbe, – szólt hirtelen fölvídulva. – Ilyen szép napon a legsötétebb zúgban kell a napfényt ünnepelni, csak akkor méltányolja az ember igazán. Hozzája egy kortyocska bor, benne hegyi napfénnyel a fiatalság éveiből, ez szürke szíveknek való keverék. Rajta hát!

Előre ment, mintha háborúba vonulna. Kabátja hátrafelé röpült és vállán a fény tükröződött. Bő kopott nadrágja úgy odasimult a lábaszárához, mint a zászló a rúdjához és rongyos cipője cserben akarta hagyni. Egyik harisnyája barna volt, a másik szürke, de ez nem tűnt föl, mert mindkettő lecsúszott egészen a cúgos cipő szárára. Nemes formájú elhanyagolt keze, mint az inga, messzire előre-hátra lóbálódzott a csipője mellett, az emberek kitértek nagyra tervezett hódító útjából és utánunk néztek.

Talán negyven éves, gondoltam, talán ötven. Az élet mely útjait taposhatták ezek a lábak. Ő is egyike azoknak a csavargóknak, akik nem az utcáról származnak, két idő változásában nőtt föl, mint mindkettőnek gyermeke és tévelyeg köztük, mint ahogyan a madár küzd két felhő pályájának légforgatagában. A régi megköti, az új megérinti, egyikkel sem tud megbirkózni, áhitatból bizonytalan és csak a hasztalan áldozatban erős. Úgy éreztem magam mellett ezt a hallgató embert és lényét, mintha beszélne magáról. Titkos borzongással rokonnak éreztem magamat vele és mégis a legjobb reménységgel voltam iránta. Bármi legyen is, gondoltam, ember. Már régóta tudtam, milyen nehéz embernek lenni.

Ó, mennyivel jobban szerettem a tökéletlen embereket, akiknek szíve melegített, mint azokat a többieket, akiknek sokféle tökéletes formájában a föld oly gazdag és akiket száműztem életemből, mert szívtelenek voltak. Tejára gondoltam és a gyászban, amely beborított, Solandert szépnek láttam.

– Szeretnék kijutni a városból, – szóltam hozzá, – nyári mezőkön, hegyen-völgyön vagy messzi szemhatárok közt az ég alatt szeretnék haladni, nem házak közt.

– Igen, igen, – mondta és jólelkű kárörömmel hunyorgatott felém, – ha az ember magához hasonlót fogságban talál, akkor gondol a legnagyobb fájdalommal a maga szabadságára. Úgy-e valami ilyesfélét akart mondani? De bennünket mai embereket fogva tart a város és aki benne a természet ellentétét látja, az szemlélődésében szánalmasan megrekedt és a természet lényegét sohasem tudta másban meglátni, csak a mezőben, az erdőben, a rétben. Éppen azok, akik azt hiszik, hogy egy köteg szénával betömhetik lelkük repedéseit, bírják el legkevésbbé a természetet, mintha éppen nekünk, e század városi embereinek nem kellene sokkal, sokkal több erő a zabolátlan természet értéketlenségében való éléshez, mint a léthez az emberi tömegek, a kitaposott utak, a langyos, hangos levegő, a biztosított vélemények áramlatában.

A korcsma, ahová Solander elvitt, a Mária-templom árnyékában szűk keresztutcában volt. Kivülről nehezen lehetett nyilvános korcsmának fölismerni. Az ablakokat rikítóan tarka képekkel fölcifrázott, régi divatú karikán járó függöny félig eltakarta és az üvegajtón nem volt semmiféle hivogató fölirás, sem más jel, amiből korcsmára lehetett volna következtetni. A szélfogóban kis fekete kutya feküdt és a vendégszobába nyíló ajtó kilincsét bámulta. Solander beszélgetni kezdett vele, de az állat csak egyetlenegyszer pillantott rá futólagosan, mintha meglepte volna, hogy valaki szükség nélkül ebben a rekeszben tölti az időt, azután ismét a kilincset nézte.

Ennek az eleinte kietlennek, elhagyottnak és barátságtalannak látszó helyiségnek sajátságos varázsát csak fokonként vettem észre, abban a mértékben, amelyben rájöttem arra, hogy föltünést nem kereső egyszerűségével milyen jól alkalmazkodott annak a társaságnak szükségleteihez, amely kis számmal benépesítette. Csak a nagy cserépkályha két oldalán volt két csábító erkély; egyébként köröskörül a fali padok előtt faasztalok állottak kopott faszékekkel és piszkos terítőkkel. A szürkületben álmosan pislákolt néhány üvegedény, amelyről nem lehetett megállapítani, hogy ivóedény-e avagy légyfogó, napsugár nem hatolt e falak közé és rumnak, meg gáznak könnyen bódító édeskés szaga töltötte meg a langyos levegőt. Este rendszerint maga a gazda, akinek Kalauer volt a neve vagy így szólították, ült az italmérő asztal mögött, kövér volt és álmos, de vendégei iránt mégis titkos figyelmet tanusított, amellyel persze inkább a maga javát, mintsem pártfogoltjaiét szolgálta. Maga mérte ki a bort és a pálinkát, a sör csapolásakor ráfujt minden teli pohárra, hogy megvizsgálja a hab alatt, vajjon betelt-e már az előírt mérték vagy még nem haladta-e túl, bagózott és ültében félkörben nagyokat köpött a padlóra, aminek sötét foltgyűrűje mint a Szaturnusz gyűrűje, a napszaka szerint több-kevesebb világossággal volt látható. Később megtudtam, hogy a söntés mögött ajtó nyílt egy második szobába, amely azonban csak a törzsvendégeknek és azoknak is csak különleges alkalomkor állott rendelkezésükre. Menyasszonyszoba volt a neve.

Az első futólagos benyomás azonban, amelyet ez a vendégszoba tett, ártatlan, kissé elhanyagolt korcsmáé volt, amely a legközelebbi környezet néhány igénytelen törzsvendégéből élt meg nagynehezen és ahol az idegen semmit sem várhatott, csak unalmat és rossz bort.

Miután helyet foglaltunk a kályha mellett levő egyik asztalnál, lassú kijózanodás fogott el bennünket, mint mindig azt, aki különöset várva ideiglenes célhoz jut. A nagyon is sokat váró nekiindulás után tehát most bizonyos tekintetben újra kellett kezdenünk a dolgot. Solander jovialis leereszkedése mesterkélt volt, hangosan kiáltozott a korcsmáros után és úgy látszott, hogy viselkedése elkedvetleníti a vendégeket. Még három vagy négy ember volt a korcsmában: egy egyszerűen, de tisztességesen öltözött ember, aki egy pohár vörösbor mellett az ablaknál ült és buzgón írt vagy számítgatott, egy fiatal halvány ember, aki hallgatott és rosszkedvűen egy leány mellett kuporgott és papirosról ette megkésett reggelijét. A kenyeret és kolbászt pálinkával füszerezte, a pohár az ujságfoszlányok közt érintetlenül állott a szomorúan az ablak világosságába bámuló leány előtt és a fiú a villa hegyén néha egy-egy falatot nyujtott oda a leánynak.

A korcsmáros egykedvűen köszöntötte Solandert és bort hozott. Engem lassú tekintettel végigmustrált és mosolygott. Solander kitért a korcsmárossal való beszélgetés elől, aki visszahuzódott a söntése mögé és nem törődött többé velünk. Még csak azt kérdezte, akarunk-e enni. Persze, ami van. Valamit bekiáltott egy félig nyitott ajtón, amelyen át konyhai zaj, leányhang és edénycsörömpölés hallatszott.

Solander nagyott sóhajtott és gyorsan egymásután két pohár bort ivott meg, mintha a borban keresne támasztékot, buzdítást és szabadságot. Én kezdtem el tehát a beszédet és elmondtam neki, hogyan élek, egészen őszintén megmondtam azt is, mi bilincselt le az ő személyén és hogy nagyon örülnék, ha vele közelebbről ismerkedhetném meg. Figyelmesen, de titkolt izgatottsággal hallgatta szavaimat, azonban nem vágott közbe, sőt inkább biztatott, ha mindjárt csak gúnyolodó érdeklődésével is, hogy folytassam a beszédet. Úgy látszott, mintha elkedvetlenítette volna, hogy ilyen módon neki nem kedves elsőbbségre tettem szert a társalgásban; érezte, hogy minden óvatosságom mellett is bizonyos elnézést tanusítottam és elfogulatlanságot iparkodtam mutatni. Mivel magam is tudtam, hogy ezt megtettem és hogy neki, különösen szemre oly kedvezőtlen helyzetében kellemetlen lehet, ha úgy tűnik föl, mintha csak egy pillanatra is elnézésre lenne szüksége, megértettem amikor ridegen ezt mondta:

– Magának megvan rólam a helyes képe. Sőt nagyra van vele, hogy többet látott rajtam, mint amennyit minden második ember lát és végül unatkozik, azért kuporog itt. Senkisem tartóztatja, érti?

Eléggé megismertem a nyomort, hogy megértsem annak a beszédét, aki éppen akkor, amikor valaki megérteni látszik a bánatát, megszégyenítő vallomás helyett dacos büszkeséget mutat. Ezért egy pillanatra sem tévesztett meg Solander, tudtam, hogy megsértem és hogy csalódást szerzek neki, ha engedékenyen az ő szavai alá rendelem magamat. Nem az volt a célom, hogy egy röpke és hiú órára a kedvére legyek neki vagy ő nekem, hanem megakartam ismerni a lényét, amelynek mély verését bizalmas távolból hallottam és tudtam, hogy ez sohasem sikerül, ha tartózkodás nélkül ki nem tárjuk a szívünket.

– Hazudik, – mondtam hidegen, – senkit sem keresek csak magamat, éppen úgy mint ön.

– Retteg a sorsától kedvesem és bennem akar kissé jövőjének kulisszái mögé tekinteni.

– Nem teszem meg önnek a magam kárára azt a szívességet, hogy az ön hiúságának oda dobom a morzsákat, amelyeket talán lenyel, hogy engem megvethessen.

Solander úgy nézett rám, mint a farkas.

– Nézze meg az ember! Jámbornak látszik mint a juh, pedig fogas ember. Megértettelek. Egészségedre testvér!

Mosolygás nélkül kocintottam vele. Reszkettem arra a gondolatra, hogy elveszthetem, amit már megnyertem, nagyon elkomolyodtam és nem értettem azt az aggasztó gondot, amellyel e férfinak, mint életem első barátjának megismerése után törtem magamat. Minden ember elhagyatottnak mondja magát és talán az is, mindenki a maga igényének mértéke, lénye és értéke szerint, de igazán elhagyatottnak csak az érzi magát, aki soha egy pillanatra sem szűnt meg hinni minden ember testvériségében.

– Így találunk rá egymásra, – mondta Solander sóhajtva, – és holnap megint mehetünk tovább. De ma szép napot csinálunk. Te sehol sem állottál és sehol sem ragadtál meg, ez jó, de veszedelmes. Aki szereti a veszedelmet, anélkül, hogy átlátná a nagyságát, annak könnyű a dolga, de aki látja és mégis bátor marad, ez már valami. Én, amint itt látsz – hiszen csak véletlen, hogy legutóbb külsőleg nem történt minden a kivánságom szerint – birokra keltem az élettel. Először eltemet minden omladékkal, de aki kivergődik alóla, az legyőzte. De engem nem fog többé meglepni, ahogyan egy napon a holdkórosokat meglepi. A legtöbb ember nem szinte álomban vándorol? Közöttünk még az ostobákat lehet a legkönnyebben elviselni, ezek az égi atyától kapták az útlevelüket. De az okosak, akik maguk teszik magukra a szemellenzőt, ez az ellenség. Egészségedre!

– Én nem tudok ilyen gyors lépést tartani.

– Nekem is mérsékelnem kellene magamat, de ha mértékletes vagyok, nem érek semmit. Hidd el, hogy a mértékletesség, bármiben gyakorolom is, megront. Aljas vagyok, ha nem sülyedek, az emelkedés nem válik hasznomra. A birtok akár vérben, fejben vagy a zsebben, türelmetlenné, vágyódóvá, sóvárgóvá és lelkemben ingataggá tesz. Ha nálam valami eltorlaszolódik, tönkre megyek, de ha minden folyik, támaszt és vigaszt adnak meleg jó gondolatok.

Nagy, vad fejét kissé lehorgasztotta és azzal az akaratlan szomorúsággal, amely arcának nyugodt kifejezését jellemezte, a borospohár halvány csillogásába nézett. Azután a zsebéből rövid pipát vett ki, ügyetlen ujjaival kényelmesen megtömte, mint ahogyan a vetőbabot nyomja bele az ember a tavaszi földbe és a szárát a bajuszán át mint valami bokron keresztül az ajka közé tolta.