Part 14

– Akárhogyan szeretem a szabadságomat, – mondá, – itt kell ülnöm, bármit tesz is az ember, elmulik a nap. Élünk, csinálunk-e még valamit? Szerelmes vagyok ez életbe, ez a szülője szeszélyemnek és neveletlenségemnek, állhatatlanságomnak, búsulásom és boldogságom váltakozásának. Mások reális házassági kötelékben élnek az élettel, de tettel vagy gondolattal mégis csak mi nemzük a világnak a megmaradó szellemi gyermekeket.

Belsejében egészen fölmelegedett a beszédtől és saját tüzében kivirágzott. Majd fönnhéjázva, majd összezúzva, most megvető közönbösséggel maga iránt, máskor nemes magasratörés heroikos túlzásával görgette elém buzgalommal életének tarka képeit és gondolatait. Folyékonyan beszélt és gyönyörűen, kesernyésen és hiún egyszerre; színes forrásokban és sötét pocsolyás patakokban tárta ki a lelkét, elragadtatva az igazmondástól, mély emberi szomorúságtól lesujtva, frivolan és tele boldog reménységgel.

Ételünket már régen elfogyasztottuk, a bor elhatalmasodott bennünk, künn a délutáni nap ferdén tűzött a szembenlevő házfal ablakaiba és a korcsma vendégeket kiszolgált, elbocsátott és ismét ujakat fogadott magába. Solander azt indítványozta, hogy költözzünk át egy másik helyiségbe, egy söröspincébe a városháztéren, előbb azonban igyunk kávét. A korcsmárosnak elhárítólag búcsút intett, az öreg megértette és bólintott. Körülvett bennünket az üde levegő frissesége és az utcák jóleső zaja. Solander karon fogott és néma elragadtatásunkra elárasztott bennünket a mások élete, dolgos sietése, komoly készenléte, ezer kötelesség lélekzete és a körülöttünk levő embertömeg hallgatag terhe. Szabadnak és boldognak éreztem magamat, szinte a reménység valami üde szigetén, mintha az egyetemességben föloldódtam volna, boldogan elszakadva mindentől és mégis jó szívvel mindenki iránt.

Két órával éjfél előtt Solander tökrészeg volt és ha a korcsmában, ahová legutóljára bevetődtünk, nem tudták volna a lakását, tanácstalanul veszve lettem volna. Így azonban nagynehezen sikerült őt haza szállítanom. Valaki segített, akinek néhány részvétteljes és sajnálkozó szavára emlékszem, de ezt a közösséget Solander iránt táplált érzelmemmel visszautasítottam és az idegennek, mihelyt nem volt rá szükségem, kiadtam az útját.

Amikor Solander kapuján csöngettem, láttam, hogy az öreg házban a kapu mellett az ablakban elfujtak egy gyertyát és halk léptek közeledését hallottam. Az utcai világítás fényében egy asszonyt láttam, aki egyszerű viszonyok közt élő jó származású hölgy módjára viselkedett. Csunya, gondokkal telt szomorú arc hajolt a tehetetlen ember fölé. Engem alig méltatott futólagos köszönésre. E csöndes alak sem bosszankodást, sem utálatot, még izgatottságot vagy türelmetlendéget is alig árult el, mintha mindezt már kegyetlenül megszokta volna. Egy gyertya világánál csaknem üres szobát láttam, benne egy ágyat, egy íróasztalt, könyvek és iratok vadonjával, egy szekrényt és egy mosdószekrényt. A túlterhelt íróasztalon kivül minden józan rendben volt elrakva, csak a falon függő különös képek tartoztak, amint látszott, abba a birodalomba, amelyet az itt rendet teremtő kéz nem érintett. Amikor láttam, hogy Solandernek már megvan a védelme, nyugtalanul fölzaklatva, fáradtan és mindenen fölülemelkedve, de egyúttal csalódottan távoztam. Csak most láttam, hogy keskeny, régi téren voltam, amely négyszögletes volt és egyforma házaival olyan csöndes és sötét, mint egy udvar. A házzal szemben levő fasor fölött a fehér telihold állott és a fák árnyait szőnyegként az utcára terítette. A hold árnyékában padot vettem észre, átmentem és kimerűlten leroskadtam rája. Valahonnan óraütés hallatszott, úgy éreztem magamat, mintha egészen idegen városba tévedtem volna. Nappal még sohasem jártam ezen a vidéken.

Érzékeim és gondolataim lassanként megnyugodtak, de nem voltam megelégedett, gyötört a kegyetlen élet ez elpusztított helye. Az ég a zavaros hullámokban visszatükröződik ugyan, de azért nem teszi tisztává. Ámde fényét nem tiszta sugárral adják vissza? Bizonytalanságom kínzott, még nem értettem ahhoz, hogy megnyugtatásomra külön válasszam a tények világát ez eszmék világától, aminthogy Solander sem értett ehhez sohasem. De sejtettem, hogy ez az ő végzete és félelemmel és haraggal megértettem, hogy a szellem igazi élete csak az akarat különválasztásával kezdődik. Ám minél inkább törekedtem a megmentésemre, annál szegényebbnek tűntem föl magam előtt.

Ekkor Solander szobájában kialudt a világítás. Mindjárt utána óvatosan kinyilt a kapu és azt a nőt, akivel nála találkoztam, óvatosan és hangtalanul távozni láttam. Nesztelenül csúszott végig a lába a köveken, mintha árnyék lett volna és az egyik keresztutcánál eltűnt a sarkon. Testvéri üdvözletféle maradt hátra az éjszaka csöndjében, sejtése és fájdalma a névtelen emberszeretetnek, egy ékesség nélkül való értéknek, amelyet csak az angyalok szeme lát.

*

Sokáig nem tudtam elaludni, kis szobámat megtöltötte az éjjeli világosság, néha-néha lépés zaja halatszott a téren és visszhangja is vele futott a házszögletekben. Távol nehézkes kocsik haladtak, a nyári éj szürkületén át lassanként testet kapott az új nappal. Ablakom az ég nagyságát tisztának mutatta és világosnak, mint aminő az életem. Amikor végre elaludtam, azt álmodtam, hogy az embereket mind valami forró szél elkapta az a követelés, hogy valaminek történnie kell. Ezzel a követelésükkel tanácstalanul tévelyegtek szerteszét és egymásnak kiáltozták: Kell valaminek történnie! Mintha mindenikük tudta volna, mindenikük magában, miről van szó, de senkisem volt képes megmondani.

Amikor fölébredtem, kápráztatta a szememet a nappali fény, amely a nap széles sugárfolyamával hatolt be a szobámba. Ágyam mellett a széken Solander ült. A fején kalap, akkora mint egy ernyő és térde közül hatalmas botnak a kampója ágaskodott ki.

– ’Csés jó napot, – mondá vidáman, – hát csak kényelembe teszi magát az ember. Elkannál voltam és amikor átjöttem itt a téren, úgy rémlett, hogy ez a pajta ad neked szállást a padlásán.

– Én mondtam meg neked?

– Alighanem, de az is lehet, hogy Elkan. Bátran ébredj föl egészen. Rendesen jókedvűen szoktál reggel fölébredni? Különben nem is lehet másként, hiszen amikor fiatal voltam, én is boldogan ébredtem föl. Most azonban néha heves, gonosz ijedtség az ébredésem és ilyenkor ezt kiáltom: végem van, végem… és ha meglátom az ablakon a napfényt, a szomorúságtól tántorgok. De ma jól éreztem magamat. Nem megyünk a városba?

Nagy örömmel ráálltam. Mintha örökre eltűnt volna minden, ami az elmult órákban aggasztott, olyan magától értetődőnek látott ez a különös ember mindent, ami őt illette, a baját, gondolatainak aranyos összevisszaságát, barátságunkat. Körülnézett a szobában.

– Szegény vagy?

– Nincs semmim.

– Nem baj testvér. A fiatalságnak jót tesz a szegénység. Figyeld meg azokat a fiatal embereket, akik nem magukszerzette vagyonnal rendelkeznek, fogva tartja őket, megrontja erejüket, merészségüket és a szép szabadságot, amelyet az a tudat ad, hogy nincs semmink. Ama gondjuknak, hogy valamit elveszthetnek, föláldozzák ama képesség fejlesztését, hogy valamit megnyerhessenek. Csak harcban lehet nyerni, még akkor is, ha elveszítjük.

Elővette a pipáját, de ekkor szivarokat vett észre az asztalomon, egyet elvett, a másikkal engem kinált meg.

– Nesze, füstölj, füstölj az ágyban. Vagy föl akarsz már kelni?

Fölugrottam és gondoltam: azok közé az emberek közé tartozik, akik nem érzik magukat erősebbeknek azért, mert korábban keltek föl, mint mások. Ez ritka dolog.

Solander a szivar leharapott hegyét kiköpte az ablakon és füstölni kezdett mint a kályha, amelynek nincs csöve. Amikor beszélni kezdett, köhögés gyilkos rohama a mondat felét beléfojtotta. A kezével intett, mintha ezt akarta volna mondani: csak türelem, elmondok még majd mindent. Végre ezt kérdezte:

– Van ma valami dolgod?

– Csak akkor van dolgom, ha akarom.

– Jól van, megértjük egymást. Én csak akkor akarok valamit tenni, ha nincs semmim. Ez nagyon hasonlít a te elvedhez. Vedd például ezt az Elkant az ő polemikus irkafirka-zászlójával, hát azt hiszed, hogy szívesen írók a lapjába? De most ez az egyedüli hely, ahol szóhoz juthatok. Nem baj, majd csak megváltozik a dolog.

Vizsgálódva nézett reám, mintha arra kérne, jelentsem ki, hogy bízom benne, de mert hallgattam, sóhajtott és a maga bizalmával állott elő:

– El kell jönnie az időmnek, amikor elmondhatom, ami mondanivalóm van az életben, csak a nyugalmam hiányzott mindig és az idő gondolataim összeszedésére. Azelőtt másként volt, de akkor megvetettem azokat az eszközöket, amelyek előbbre vihettek volna. Elszalaszthatja-e az ember a maga idejét? Hiszed ezt?

– Akinek igazán van valami mondanivalója, annak mindig eljön az ideje.

– Úgy-e? Látod, te okosan gondolkodol, bátorságot öntesz az emberbe. Kedvem találom ugyan gondolataim gazdagságában, de egész gazdagságomban még sincs meg az igazi kedvem. Ez a végzetem. Ezt csak az érti meg, aki törődik lelki háztartásával.

Zavartan maga elé nézett és hallgatott. Gyakran úgy látszott, mintha meglepődnék saját nyilatkozatain és csak akkor fontolná meg, amikor már elárulta őket. Érzékvilágának ez a nyers, durva burkolata időnként mintha nem is sejtette volna azokat a forrásokat, amelyek alatta lelke mélyén fakadtak. Nem volt itélőképessége és nem volt öntudatos, a mások szemével látott és mások szívével érzett és a jelenségek világát gondolataiban csak a véletlen szerint rendezte és eredetüket nem tudta kikutatni. De ezek a véletlenek gyakran csodálatos fényben ragyogtak.

Valahogyan megéreztem benne korunk tragikus szellemi tipusát, de ami őt messze a gyors hatás és hamis páthosz alakoskodó és lelkiismeretlen fanatikusai fölé emelte, az látnoki meghatottsága volt az emberi lélekkel szemben. Hiányzott belőle, mint jóval később fölismertem, a szellemnek az a döntő képessége, amely mint alkotó fantázia újat teremt, de sokkal gazdagabb volt akárhány embernél, akinek ez az adománya meg van kicsiben és ennek rövid életű szegényes dicsőséget köszönhet.

Solander úgy gondolkodott és úgy beszélt, mint az az ember, aki megszokta a hivő hallgatóságot, amely nem ellenőrzi, hanem jóhiszeműen, csodálattal és irigység nélkül rendeli magát alája. Csak az tanul meg okosan gondolkodni, aki sokat van egyedül, mert senki sem győzhető meg nehezebben, mint a magunk kétkedésének és a magunk ellenmondásának hangja. A magányban meghat minden őszinte ember hiúsága és megelégedettsége és nemes szerénység a magunk képességének és a magunk jogának természetes törvénye szerint rendezi az értékeket. Hány alapjában becsületes lelket csábított már hazugságra és túlzásra az, mert nem akarta, hogy valami áhitatos oktondi vagy kritikátlan közönség megcsalódjék a várakozásában.

A városban tett közös sétánk alatt megismertem Solander élete történetét, amelyet csodálatos egykedvűséggel és minden mentegetődzés és kimagyarázkodás nélkül beszélt el. Nem vádolta sem magát, sem mást és semmit sem tüntetett föl magára nézve kedvező színben, hanem annak az embernek állhatatos, csaknem józan tárgyilagosságával beszélt, aki a hallgatóra magára bízza a következtetést az eseményekből. Egyszer rövid gondolkodás után kedvesen így szólt:

– Elkeseríti az embert, ha hazudnia kell; ha eléggé bizik magában, hogy megkockáztassa az igazságot, már félig kibékült. Hazudni csak viccel lehet, a humor ellenben mindig az igazság társa.

Egy vidéki lelkésznek volt a fia és mert az apjának semmi kilátása sem nyilt arra, hogy falusi állását városi hivatallal cserélhesse föl, korán idegenben nevelkedett. Fiatalságáról csaknem semmit sem beszélt Solander, csak annyit tudtam meg, hogy anyja elhagyta a férjét és csodálatos balsors után eltűnt.

– E napokról egészen huszonöt éves koromig jóformán semmit sem tudok mondani, amit átéltem, külső megélés volt és ezért közönbös. Öntudatlanul éltem és azt hiszem, hogy eddig a korig minden ember így van vele, csak később tartják fontosnak az emlékeket. Teljes öntudattal és egész erővel mindannyian csak néhány évig élünk.

Azután leányok és asszonyok kapcsolódtak bele az életébe, amelyet mindvégig kihasználtak. Részletekről nem beszélt, de óvatos célzásaiból kiderűlt, hogy egészen elmerűlt ebben az árban, amely végre is eltérítette életének céljától. Néha szomorúan beszélt és mindig dicsekvés nélkül, hanghordozása és célzásainak gondos óvatossága mindent csaknem borzalmas valóság színében tüntetett föl. Olyan dolgokat beszélt el, aminőket nem lehet kitalálni, de természetes tapintata, amely mindig érvényesült, valahányszor komoly volt, megakadályozta, hogy melankolikussá váljék vagy hogy meg nem érdemelt vereségét bevallja. Ezért néha kegyetlen gúnnyal beszélt magáról. Bár nem szólt az asszonyokról megvetéssel, de hiába, ezen a téren vannak dolgok, amelyekről az ember ha megemlékezik, a legjobb akarattal sem nyilatkozhatik ünnepiesen, ha pártatlanul gondol rájuk vissza.

– Az én életemben úgy váltották föl egymást az asszonyok, mint valami póstahivatalban. Rettenetes volt. Kezdetben minden egyes esetben azt hittem, hogy igazán szerelmes vagyok és csak állhatatlanságomon csodálkoztam kissé. Milyen szerepe volt ebben a hiúságomnak, nem tudom megmondani, mert ki tudná pontosan lemérni azokat a kölcsönhatásokat, amelyekből a szenvedély táplálkozik? Bizonyos az, hogy tulajdonképpen mindig nagyon is komolyan vettem az asszonyokat, ha nem is volt ez a látszatja, nagyon is komolyan egy bizonyos és alighanem hamis értelemben. Mindenikükről azt hittem, hogy valami határozott befolyással vannak lelki életemre és eközben egészen elkerűlte a figyelmemet, mik voltak ők. Mennyire megkönnyítették nekem, hogy tisztességgel gyönge, méltósággal hűtelen és önbecsüléssel rossz legyek. Megtanítottak arra, hogy legfőbb jogomnak tekintsem az általuk nyujtott élvezetet és ha legyőztek, mint valami hőst megkoszorúztak. Nemsokára annyira elhatalmaskodott rajtam ez az élet, hogy már nem tudtam belőle kimenekülni, hiszen szerencsétlenségéből sokkal könnyebben kiszabadítja magát az ember, mint végzetes szerencséjéből. Akkor diák voltam és az is maradtam, amikor az apám meghalt és megszűnt a támogatása. Csaknem észrevétlenül asszonyoktól kezdtem elfogadni azt, amire szükségem volt az élethez. Mennyivel több kedvességgel, tapintattal és természetességgel tudja a szerető nő eltartani az emberét, mint megfordítva. Az az asszony, aki magát odaadja, minden mást is odaad, a férfi rendszerint azt hiszi, hogy a maga személyével már túlsokat adott. Tanulmányom és munkám abbamaradt. A fejem ugyan mindig tele volt tervezgetéssel, de gondtalan asszonyoknak, akik az élvezetnek élnek, sokkal kényelmesebb a tervezgetés, mint a tett, mert a tervezgetés nem vonja el tőlük a férfit. Önbizalmamat olyan készségesen táplálták és kielégítették, hogy cselekedetre tulajdonképpen nem is volt szükség. Nagy hangon hirdettem, hogy mit szándékozom tenni és a szobám tele volt tömjénnel, amely a befejezett munkának hódolt, még mielőtt hozzáfogtam volna. Az ágyból néztem a tettek szép, kemény, tiszta világát és nem is hiszed, hogy onnan szemlélve, mily hamar változik ronggyá. És néha mégis jóra adtam magamat, azt gondoltam, művész vagyok. A magambaszállás keserű óráit éltem át, de sokkal jobban el voltam kényeztetve, semhogy a művészettől ne vártam volna azt, amit az asszonyok nyujtottak nekem. Csakhogy a művészet nem kényeztet el senkit, olyan nő az, aki hűséget követel, vas szívet és hideg főt…

Megakadt és sokáig hallgatott. Végre egyszerűen mondá:

– Hová lettek mindahányan? Csak egyetlenegy tartott ki mellettem. Tegnap láttad. Nem az én szegény értékem tartja nálam, hanem az övé. Az asszonyok lelkét és vérét föl tudtam gyujtani, de egyiket sem tudtam sokáig magamhoz fűzni. A jó Isten tudja, hogy mi kergette őket hozzám, hiszen nem voltam se szép, se gazdag. Sokszor azt hittem, hogy a hirem és élményeim el fogják őket riasztani. De ennek éppen az ellenkezője történt. Azt hihetné az ember, hogy semmi sem boszantja jobban az asszonyt, mintha másokkal kell egy férfin osztozkodnia vagy ha sok elődje volt. De ennek éppen az ellenkezője áll. Az efajta asszonyok úgy járnak, mint a méhek egy csésze mézzel: egyikük fölfedezi és nemsokára valamennyi ott van. Az asszony rendszerint kissé megveti azt a férfit, akinek egyetlen szerelme, nincs elég nagy véleménye magamagáról. De a nők lényében megvan a kiváncsiságnak, irígységnek és hiúságnak az a keveréke is, amely ellen nem oltalmaz meg tökéletesen semmiféle jellem. Ennek alapja talán egyszerű természetük, talán a mai férfiak józanságának élettelenségének és egyoldalúságának a következménye. Ki tudná eldönteni? A természet érzéketlen, gyakran kegyetlen játékot űz mindenkivel, akinek nincs meg az ereje, hogy a megismerés akaratával idejében szembeszálljon vele vagy akit a szeretet kegyelmével nem fogad anyai karjába. Csak akkor tudtam meg, mennyire visszaéltek velem, amikor ez a visszaélés már nem szerzett különös örömet; akkor ismertem meg az erőmet, amikor már elvesztettem.

Leültünk egy folyó partján, amely a távoli város felé sietett s keresztül folyt rajta. A meleg, nyári nap gőze beburkolta a várost és tornyai, sok évszázad intőjelei, olyanok voltak, mint egy kék álomkép, amelyet megszentelt a távolság és a kor. Solander elővette a pipáját és szótlanul füstölni kezdett, dac és tanácstalanság kifejezésével az arcán mosolygott és a tovasiető vízre bámult. Fűzfabokrok árnyékot adtak nekünk. A tulsó parton pásztor állott legelésző juhai közepette és kutyája átneszelt hozzánk. Minél tovább figyeltem Solander arcát, annál világosabban megértettem, hogy ez az élettel és ártalmatlan, céltalan erővel teli elvadult szív, ez a sohasem nyugvó szellem, ez a végtelenül izguló lélek, ez az érzékek erős mozgalmában megnyilvánuló hangos jókedv és ez a gőggel és őszinteséggel teli zsarnoki gyermekiesség az asszonyok és leányok szívét egykor szenvedő reménykedéssel, anyai részvéttel és vad vágyakozással tölthette el. Megértettem a veszedelmet, amely egy meg nem fogható és mégis le nem tagadható szellemi életerő viszfényében a női lélekre nézve bekövetkezhetik és a könnyűek meg nem állapodott természetét a szerelem és szolgálatkészség közt való abba az ingadozásba ragadja bele, amelynek zálogul odaadják a testüket.

De mily kegyetlenül megbosszulták magukat csalódásukért! Haraggal és könyörülettel éreztem, hogy ez a szellem nem támad föl többé, hogy szárnya letört, fénye elhomályosult és hogy útját romok borítják. Solander hirtelen, mintha gondolataim az ő reménytelenségét keltették volna föl, reám nézett.

– Gyerünk testvér, – mondta mélyet sóhajtva, – és igyunk egyet. Tudok a közelben egy erdei korcsmát; ha meglátod, mintha a menyországban lennél. Az ördögbe is! Kettős undort kell borba fullasztanunk, a tegnapit és azt, amely ma reggeli fecsegésemből támad. Fogadjunk, hogy mindkettőt elpusztítom.

Miközben tovább haladtunk, várta a feleletemet, de mert hallgattam, folytatta:

– Te velem tartasz, ezt be kell ismernem, de mindig mint vendég. Mi gátol abban, hogy teljesen nekiadd magadat? Nem tudom, irígyeljelek-e, néha azt hiszem, hogy gyűlölni tudnálak. Megijedsz? Ne tedd, hű leszek hozzád. Megértem azt is, hogy talán arra vársz, míg egyszer egészen legyőz, nem tehetsz másként… nos, áldjon meg az Ég, ne haragudj rám.

Megszorítottam a kezét és erősen küzdöttem meghatottságommal. Teját láttam magam előtt, aki ezt mondta: «A kezedet visszahúzod, még mielőtt igazán megfogtam volna.» Az ő szavaiból és Solanderéból nem ugyanegy kérdés és vád csendült ki? De azok a szavak, amelyekkel Solander megtoldotta a szemrehányását és amelyeket Teja nem talált meg, voltak életemnek első igazi vigasza, ragyogó fénye.

Az erdei korcsma, ahová Solander elkalauzolt, kielégítette azt a kivánságot, amelyet Solander bennem fölkeltett. A kopott ház zöld buvóhelyek és lombsátrak szövevényében elvadult kertben, bükkfák árnyékában épült és az egész telep gondozatlanságukban már alig fölismerhető utakon lassanként beleolvadt az erdőbe. A zöldben mindenütt ott fényeskedett a napnak nyugodt arany sugara, az asztalok közt tyukok kapirgáltak és a háztetőn vidáman népes galambdúcot vettem észre. A korcsmárosné vaskos bizalmaskodással fogadta Solandert, akit ez, bár észrevehetőleg örült neki, mintha kínosan érintett volna. Az erdő szélén, lombok sűrű zöldje közepette választottunk helyet és ott leültünk a hűvös nyári illatban, hogy föl se keljünk az est beköszöntéig.

A bor megint szinte második és új életre keltette Solander erjedő lelkét, megszabadított minden bilincsemtől és megrettentett, hogy ez az ember, akiről azt hittem, hogy szánnom szabad őt és akitől majd féltem, majd pedig csodáltam, olyan vallomásokra indított, aminőket magamnak is először tettem meg. De semmi sem ragadja jobban magával az embert, mint a pazarlás nemes vágya és Solander egészen új erőszakos vakmerőséget varázsolt a lelkembe és boldogító közönbösséget minden iránt, ami nem tartozott a magabecsülés és a reménykedés e forró élvezetének birodalmába.

Rövid szép napja ifjúságomnak! Solander serlegéből kóstolót ittam a beteljesülésből, amelyet nem ismertem, megízleltem jövendőbeli névtelen harcaim szenvedését és a halál sejtését, amely az ifjúságnak, ha együtt érzi az élet teljességével, jobban ízlik mint a legtüzesebb bor. Az ellenmondás és a bizalom izgató kölcsönhatásában követtem Solander tévelygését és fölismerését, fájdalmát és hitét.

Már a hold világított, amikor mélabúsan és szomorúan ezt mondta:

– Egyszer, amikor fiatal voltam, megszületett a legjobb munkám. Megtalálhatod valamelyik fiókban vagy talán már régen nincs meg ott sem. Ne mondj gyöngének, mert lemondtam arról, hogy csak neki éljek. Csábított az élet, a fivérek és nővérek, sokak részvéte, a gyors szerelem, a mindennapi melegség, olyan lettem tehát, amilyennek a többiek akarták. Csak azt ne mondd, hogy ez nem más mint gyöngeség. Irtózatos hatalom van azokban a követelésekben, amelyekkel korunk áll elénk, hányan lettek koruk áldozataivá és éppen a legjobbak. Minden idők legnagyobb szellemei, bármilyen fölségesnek látszik is a munkájuk, csak keveset adhattak magukból, a legértékesebbet azonban, mert nem követelte tőlük senki, magukkal vitték. Hogy tökéletes mű szülessék, ehhez olyan tökéletes világ kell, amely követeli azt, az ég bátorítása kell hozzá, a legjobbak ezért nem alkottak, hanem nélkülöztek és hittek… de te már nem is értesz meg engem, vigyen el az ördög!

Összerázkódott és ivott.

– Magunkra vagyunk hagyatva, mint az állatok.

– És mégis bennünk lakozik a szerelem.

– Igaz, igaz, – felelte Solander nyugodtabban és tovább akarta fűzni gondolatait, de már nem tudta.

– Kell-e ezt nekem mondanod? Mikor hallottad ezt tőlem? De ha elveinkből engedünk, megromlunk. Ha nem teszünk engedményt, tönkre mehetünk ugyan, de nem romolhatunk meg. A kompromisszum, a langyos középút a megrontónk, ez az emberiség alattomos járványa, a lelkek homályos szürkülete, nem nappal és nem éjjel. «Annak okáért mivelhogy lágymeleg vagy, kiokádlak tégedet az én számból.» Hol is van ez megírva? Természetesen János evangelistánál, az ő szíve megérezte az igazságot és a legvilágosabban akkor, amikor elmerűlt. Valamennyiünket ki fognak okádni.

– Én nem teszek engedményt, – mondám.

– Ne beszélj. Persze, hogy nem teszel, mert egyáltalában semmit sem teszel. Várj addig, amíg elragad a becsvágy, ez a tűz, amely akkor támad, ha az Isten és az ördög birokra kél bennünk. Várj és figyelj. Egy napon talán elragad téged, akkor jusson eszedbe Solander. Én tettem engedményeket, de nekem megvan a vígaszom: tudom, hogy tettem és addig, gondolom gyakran, míg ezt tudom, nincs minden veszve. Én magam, én természetesen veszve vagyok, de még nem veszett el minden, érted ezt? Szinte azt mondhatnám, még hiszem…

– Megértelek és tudom, hogy sokat mondasz el magadról.