Part 15

– Talán mindent. Nem tudom. De gyakran, amikor úgy érzem, mintha a szomorúság elvenné az eszemet, idegenszerű fénysugár világít a lelkembe és sejtem, hogy minden a hittől függ. Ilyenkor azt gondolom, hogy a hit misztikus értelme, örök lelke annak, ami megváltást jelent. A bennünk élő hit mintha Isten cselekedete volna a mi tetteinkért. A hitet éppen úgy kell tisztelni, mint a szeretetet, önmagáért és mint erőt, de nem tárgya értékéhez vagy igazságához mérten. Az az Isten, akit nyomorúságomban gyakran elképzelek, senkitől sem fogja kérdezni: «Hiszel bennem?» Ezt fogja kérdezni: «Hiszel?» Mily belső derű, mily igazi boldogság áraszthatja el annak a lelkét, aki egyszerűen és kétkedés nélkül így felelhet: «Igen, hiszek.» Mintha bizony a hit valami határozott meggyőződés dolga lenne! A hit az igazi jámborság szíve, erős lelkek egészsége, a hit az örök igenlés.

Hirtelen belső láz kezdte gyötörni. Poharához nyult, mintha abban keresett volna támasztékot, de földöntötte és keze lehanyatlott. Borgőzös feje előredőlt és szája, mint a sírással küzködő gyermeké, eltorzult.

A korcsmárosné jólelkűen fölajánlotta, hogy szállást ad a házában. Solander, mint valami alaktalan kísértet, a fák alatt elbotorkált a holdfényben és hangosan énekelt. Az éjjeli erdő visszaverte ezeket a hangokat, amelyek olyanok voltak, mint valami állat szomorú ordítása. Kis sütőházban, amelynek törött ablakán bekandikált a holdvilág, a kemencén vetettek nekem szénából ágyat. Forgott velem a világ és anyáskodó hangon egy tücsök csiripelt. Tágranyilt szemmel néztem a csöndes fénybe és ez a tudat, hogy élek, bánatos kiváncsiság szédületébe merített. Már félálomban bölcsőt láttam, amely mintha lebegett volna, fényes csillag alatt ringott. Kínos és édes ének dallamára lassan lengett napjaink világának egyik sarkától a másikig. Itt Erosz, ott az Evangélium volt a sarok és én azzal a kimondhatatlan bizalommal, amely látomást tud szülni, megsejtettem, hogy belőle egykor, ha megpihenne, okos és jó ember derűlt vonásaival új Isten támadna.

*

A következő időkben, hogy Solanderrel találkozzam, betértem Kalauer korcsmájába, ahol gyakori vendég lettem, bár Solandert ritkán találtam ott és többnyire olyan társaságban, amely nem volt kedvemre való. Azután pedig, miután több napig nem láttam, váratlanul a szobámban találtam este, ha hazatértem vagy amikor reggel fölkeltem. Amikor egyszer a lakásán kerestem, helyette azt a csöndes nőt találtam ott, aki első éjjelünkön és sok későbbin is várakozott reá. Néhány szót váltottunk. Nyugodtan és barátságosan felelt, de szeme nem engedte meg, hogy idegen tekintet beléje hatolhasson és azzal a tudattal távoztam, hogy nemcsak közönbös vagyok neki, hanem hogy az ő szeme egyáltalán nem lát bennem mást, mint valami tárgyat. Más alkalommal Solanderre iparkodtam terelni a beszédet, ürügyül a sorsáért való közös aggodalmunkat használtam föl és nem titkoltam, hogy vonzódom hozzá. Székkel kínált, maga csöndesen ült az ágy szélén és figyelemmel hallgatta szavaimat, de okos, egyébként kevéssé szép arca csak akkor éledt föl, ha jó vagy csodálkozó szót hallott arról a férfiról, akit szeretett és akit szolgált. Most először kezdtem sejteni azt a ritka kizárólagosságot, amellyel csakis neki és csakis benne élt, később pedig életének története felejthetetlen odaadásnak és határtalan áldozatkészségnek képét tárta elém. Ő maga azonban nem beszélt magáról és sorsáról, sem róla, akinek ezt a sorsot köszönhette. Mintha számára nem lett volna a világon se élet, se ember, csak alkalom, hogy Solanderért tehessen vagy szenvedhessen. Személyének és minden jogának ez a föláldozása őszinte volt és becsületes, de derűltség nélkül, fájdalmat okozó boldogságának gyertyácskája ott lobogott a Solander élete fölött függő és egyre közeledő végzet sötét felhője alatt. Ez valami kimondhatatlan szomorúságot adott hűsége hatalmának, mert reménytelen volt és reménytelenül élt. Erről az emberről megszűnt minden itélete, mert nem tudta összeegyeztetni egyszerű, de makacs természetének kötelességtudásával és érzelmeivel és ha utána járt volna, alighanem tönkre tette volna a konfliktust, mert eszes volt és jellemes. Solander lénye nem engedett számára más utat, mint a vak helyeslését vagy az elválásét és mert szerelme később fölismerte, hogy Solander tőle függ, szidott, lenézett és megcsalt szeretőből lassanként elnéző és tűrő testvérré változott.

Nem lepett tehát meg, hogy fölékesítette megvetett értékének virágaival és dicsőítette, mert így akarta magát maga előtt igazolni. Arcvonásain lassanként olyan női szenvedés jeleit vettem észre, amely nekem új volt és érthetetlen és amelyet azelőtt sohasem láttam az életben; megértettem, hogy senki sem szerette és hogy mindenki csak mosolyogva beszélt róla, ami fölháborított és ki is elégített. Egyszer azt hittem, hogy valami gonosztevő oldalán glóriás fényben haladó szent, máskor szánalommal és megvetéssel azt gondoltam, hogy méltatlanul meghódolt. De ő maga mintegy fájdalmas álomban, mosoly és könny nélkül járta a számára rendelt utat és nem hallgatott semmi figyelmeztetésre, semmi vádra és semmi dícséretre.

Jómódu gyártulajdonosnak volt a leánya és Solandert erejének és reménységének legjobb éveiben ismerte meg, amikor már tíz évi korkülönbség volt köztük. Lassan-lassan föláldozta érte egész vagyonát. Látta szétfolyni a keze közt, de sohasem figyelmeztette, mert kedvesének értékébe és erejébe vetett hitét a kétkedésnek még csak árnyékával sem tudta gyöngíteni. Jogokkal ruházta föl az emberiesség és erkölcsiség minden törvényével szemben, látta, hogy más nők áldozatuk hasznát élvezik, de hallgatott, tűrt Solanderért, akinek végre odaadta mindenét. Szívós bizonyosság erőt adott neki, érezte, hogy legvégül az övé, csak az övé lesz, utolsó reménysége Solander tehetetlensége volt és azzal vigasztalta magát, hogy ha mindenki elhagyta, dolgozni tud majd érte.

Solanderrel érintkezve később gyakrabban találkoztam ezzel az asszonnyal. Amikor megismertem a történetét, a képe lassan megváltozott előttem és legyőzve a szenvedésnek szemében élő nyugodt fényétől, megkövettem, mert nem egyszer kételkedtem méltóságában és büszkeségében. Az életből mily keveset ismerünk meg, ha az érték, erény, igazságosság és jóság megszokott mértékével mérjük hatalmas, ezerszeres arculatát! Mindent elvetni, mindent: ezzel kellene az egészséges ifjúságnak az életet megkezdenie, hiszen a tiszta erős szív mégis mindig megtalálja az igaz értéket. Benne pihen mint a virág illata és szíve a bimbójában és lelke a jó, igaz és fönséges felé fordul éppen úgy, ahogyan a napfény rátalál a széttárult kehelyre, amely a világosság felé fordul, mert szüksége van rá. Csak a hit ez összefüggések törvényszerűségében biztosítja nekünk a magabizalmat, amely nem ingadozik és az emberi méltóságot, amely nem függ a sorsunktól.

Ennek az asszonynak a képét ma, ha visszaemlékszem rája, megtisztulva látom minden portól és piszoktól, amellyel egykor a mindennapi élet elhalmozta. Tövises szőnyegen vitte az útja, a szőnyegnek Solander volt a neve, ő vitte, életet adott neki és megsebezte, ezen a szőnyegen akart meghalni. Nem ismert veszedelmet, nem örömet, csak őt ismerte, nem látott embert, nem Istent, nem eget, csak őt látta. Szeme, ha az ő szétdúlt arcáról gondolattalan egykedvűséggel visszatért környezete rendes alakjaihoz, mintha ezt mondta volna: hiába, így van megalkotva ez az ember, akihez hozzáköt a szerelmem. Nem hallom vagy nem tudom, hogy jónak vagy gonosznak, gazdagnak vagy szegénynek, csodálatraméltónak vagy züllöttnek állítjátok-e, mert szerelmemnek mondom őt és olyannak látom, amilyen a szerelmem. Arra a néhány szerény napra, amelyet a földön töltünk, mért ne hagyjam őt meg olyannak, amilyen? Tettem valamit érte? Tetteim, akárcsak a lélekzetvételem, szükségesek voltak az életemhez és ne dícsérjetek és ne is feddjetek. Ha azt mondjátok, hogy nyomorúságos és szánnivaló az életem, akkor nem látjátok a szívemet. Tudom, hogy egy napon szellemében megpihenve a halálos ágyán fog békében feküdni, halványan és hidegen fölkészülve a földi búcsúra. Hogyan bírhatnám el ezt a látványt, ha szerelmemnek bármivel adósa maradtam volna? Adósa volt ő magának vagy a világnak? Mily boldog vagyok, hogy ez a kérdés csak titeket foglalkoztat és sohasem engem, nekem nem volt adósom, mert engem kevésbbé szeretett, mint én őt.

Egy felejthetetlen est, amelyet nemsokára éltem át, hogy Solanderrel a városon kivül sétáltam, új fényt vetett e különös asszony szenvedésének világára, egyszersmind azonban jobban megláttam, mint bármikor, hogy az a férfi, aki kemény sorsát okozta, mégis méltó volt erre a vonzalomra és odaadásra.

Meglehetősen későn még elmentem Kalauerhez. A még mindig nyomasztó meleg miatt tárva-nyitva volt minden ajtó és ablak. Solander hangját már harsogni hallottam, amikor még az ablak alatt haladtam el. Két legény és egy utcai leány társaságában megszokott sarokasztalánál ült és ennek a csúfolódva elragadott hallgatóságnak zavaros litániát prédikált praktikus életbölcseségről és misztikus ostobaságról. Látszott rajta, hogy ez az előadás szenvedést okoz neki, de mégis mohón szívta magába kis társaságának csodálkozó bámulatát. Ismertem selejtes hatásvágyának és hiúságának e kitöréseit és csak habozva ültem az asztalához, mert tudtam, hogy ilyen pillanatokban nem szívesen látott. A mi érintkezésünk fokát nem tudta összeegyeztetni azzal, amelyen cimboráival kereste a közösséget és éppen úgy szégyelte magát előttem miattuk, mint ahogyan az ő jelenlétükben nem szívesen vállalt engem a barátjának. Én a magam részéről sohasem titkoltam, hogy undorodtam efajtájú társaitól. Bizonyára túlzott világossággal láttam ragaszkodásukat, amely ezeknél az embereknél mindig csak akkor érzi magát kielégítettnek, ha áldozatukat levonszolták a maguk életmódjának alávalóságába. Különösen egy már nem fiatal, nagyon intelligens litografusnak az ellenségeskedését éreztem, aki sokat volt Solander körül és akinek az alázatossága és ravaszsága, amellyel a barátját kizsákmányolta és egyszersmind hizelgett neki, fölháborított. Azok közé az emberek közé tartozott, akikről az első pillantásra bizonyosan tudtam, hogy életem ellensége. Vannak emberek, akik létünk tagadó és romboló elemeit testesítik meg a legteljesebben és ösztönünk föllázad ellenük, még mielőtt egy szót váltottunk volna velük. Nincs út, nincs eszköz a kibékülésre és szennyes a kiegyenlítésnek minden megkísérlése.

De még ennél az embernél is ellenszenvesebb volt nekem az a leány, akit éppen olyan gyakran láttam e férfi, mint Solander társaságában. Mindenki csak Jona-nak szólította és minden inkább volt, mint szép, de nagyon okos és megvolt benne az a mérgező, fölizgató elevenség, amely a tehetséges leányokat gyakran mérhetetlen romlásba sodorja. Rosszaságában volt valami szomorú és hideg nagyszerűség, érzékiségének szenvedélytelen viharában és pusztulásának rothadó színei közt kihalt lelkének már nyoma sem volt. Amikor először találkoztam vele, tanácstalan irtózattal láttam leplezetlen szégyenének mélységét és megértettem, hogy a nő látó szemmel és éber érzékkel, mosolyogva tud leszállani a pokol oly mélységeibe, ahová férfi bódultság nélkül sohasem juthat el.

Alapjában véve mindenkié volt és senkié, de tulajdonképpen Solanderé és azé a litografusé, aki úgy látszik azért kötötte magához, mert ismerte különös ösztöneit, míg a leányt Solanderhez valami szellemi becsvágy fűzte, ami szívtelen nőknél sokszor megfigyelhető lángeszűnek hitt férfival szemben. A leány megvetette, de mégis büszke volt arra, hogy Solander figyelmére méltatta. Akkor csak megijedt sejtéssel láttam e sötét hármas közösség végzetességét, mert az ellenérzés és a rokonérzés elhomályosította látásomat, később azonban megértettem a megvetést és a gyülöletet, amelynek megkellett születnie a lelkekben, különösen abban a versengésben, amely mindkét oldalon nem igazi szenvedéllyel, hanem itt nagylelkű babonával, amott számító alávalósággal fejlődött ki.

Néha olyan helyzetbe jutunk, amikor természetes ösztöneink föltámadnak az ész minden figyelmeztetése ellen, a mélyből jövő kényszerítésük néha elhomályosítja a lélek minden éberségét és nem ismerjük föl tettünknek sem eredetét, sem veszedelmességét. Hirtelen hangosan ezt mondtam:

– Kalauer korcsmája disznóól.

Solander, aki mindjárt megértett, megütközve föltekintett, társa lassan és várakozóan felém fordult és míg végigmustrált vöröses szemöldöke alatt ülő zavaros szemével, hidegen és kihívóan mondta:

– Azért vonz téged.

Jona fölingerlően nevetett, de csitítóan mondta:

– Csak hadd, az erkölcs kínozza. Megteszi ezt mindannyiunkkal, míg meg nem gyógyulunk.

– Vagy el nem rothadunk, – mondám.

Verekedésre voltam elkészülve. Solander megértette, mi forgott kockán. Fölkelt hangosan morogva mint a medve:

– Hallgassatok! Senki sem szól egy szót sem, amíg én itt állok.

– Hát ülj le, – mondta nyersen a másik.

Az asztaloknál szórványosan ülő vendégek figyelni kezdtek bennünket, Kalauer esetlenül felénk csoszogott, fejét lehorgasztotta és homályos szemével alulról fölfelé ferdén tekintett reánk. Solander senkihez sem szólt, de a többiek felé fordult és széles hátával födözött engem, anélkül hogy tudná, hogy ezzel pártomat fogta.

Jona lustán fölemelkedett.

– Ez kezd unalmas lenni, öregem, csak ábrándozzál kettesben a cimboráddal.

Magával húzta a barátját a mindig számító nő óvatos határozottságával, aki jól tudja, hogy a botrányból csak kára lehet. Követték és a társaság elkotródott; ellenfelem inkább közönyösen, mint még haragosan. Nem nyerhetett már semmit, mert a leány vele tartott. Az ajtóból kibékítő búcsúszót kiáltott Solandernek. Én csak most lettem dühös; úgy éreztem, mintha helytelenül jártam volna el és nem találnék utat a jóvátételre. Kivülről az eltávozottak megvető nevetését hallottam, az esti szellő szárnyán bejött és a léptekkel együtt elhalt.

– Tönkre mégy, – mondtam Solandernek, – eldobod magadat. Ez a nő kloaka.

– Te filiszter vagy, – felelte haragosan.

– Ha mindent ennek mondasz, ami nem szennyes, akkor filiszter vagyok.

Dühösen nekem támadt, de mérsékelte a hangját:

– Erkölcsöt akarsz nekem prédikálni? Mit tudsz te a világról, mennyit ismersz föl egy idegen lélek viszonyáról azokhoz a dolgokhoz, amelyek ellenedre vannak? Az a kérdés, hogy mit érzek, de nem az, hogy mit ér a tárgy, amely fölvillanyoz.

– Én is csak arról beszélek, amit érzek. Mindegy nekem, hogy mennyit tudok, de tudom, mit vetek meg és gyűlölök, mit csodálok és szeretek.

– Eredj a pokolba, fecsegő!

– Jól van. Megyek. Isten veled.

Solander fölugrott és karon ragadott:

– Te bolond, minek szaladsz mindjárt el, ha szerényen kifejtem a véleményemet. Ehhez talán csak van jogom?

– És nekem?

– Persze neked is; de civakodó kedved van. Gyere, ülj le, beszéljünk. Visszatartlak, mert beszélnem kell, megöl a szomorúság, ha nem igazolhatom magamat magam előtt. Csak gazemberek tudják ezt megelégedésükre megtenni akkor is, ha egyedül vannak. Én nem. Mihelyt eltávozol, azt hiszem, hogy megbántottalak. Hát hallgass meg. Nem azért, mintha csak akkor lenne igazam, ha meggyőztelek, hiszen nem is kivánom, hogy igazam legyen, de csak akkor tudom meg, hogyan állok és hogyan gondolkodom, ha az ellenmondás kikergeti a kápolnákból és a barlangokból a bennem levő angyalokat és vadállatokat. Megértesz, mert mosolyogsz. Ó hidd el, valami egészen különös dolog az, milyen hatása van rám a gonosznak. Ha akarod, beismerem, hogy ez a nőszemély piszkos cafat. Nem, ezt nem akarod. Igaz, hogy fölkelti bennem a gonoszat, az aljast, az elvetemültséget, a gyalázatot és találkozásom vele a vereségem. A férfiak világában ő az a sötét elem, amelyről az emberiség szinte titkos megegyezéssel hallgat, nem akarom eldönteni, jogosan-e vagy jogtalanul, de bizonyos az, hogy ez a hallgatás úgy pusztít az emberek lelkében, mint a báránybőrbe bujt farkas a nyájban. Az asszonyok arcán mindenütt meglátod e hallgatás sebeit. De most hallgasd meg, hogyan állok és mit éltem át. Ilyen megalázás után, mintha megtisztultam volna, mindig fölébredtek bennem az angyalok szavai. Ha a test sülyed, fölemelkedik a lélek. Ti ezt még nem tudjátok, pedig naponta állítjátok, hogy más formában, például a halál után így történik. De így van ez már az életben is. A magunk megvédéseért aggódva nem fog lelkünk fölemelkedni, legkevésbbé tettre, mert ha a test jól érzi magát, a lélek megfeledkezik a szárnyáról. A mulandó létezése csak mulandó javak születését bizonyítja, a lélek ellenben közeli viszonyban van a test pusztulásával és gyakran csak az összeroppanó földi biztosság vihara után kap szárnyra vagy abban a szomorúságban, amely a mulandó romjain uralkodik.

Elhallgatott és rám nézett. Csillogott a szeme és mint mindig, ha igazi meghatottság szólt belőle, menthetetlenül úrrá lett rajtam szellemi élete. Aggodalommal és szeretettel néztem világos szemébe, amely arcának keretén égett, mint két fény a romok közt.

Mintegy magában beszélve lassan folytatta:

– Hány embernek született már meg az Istene betegségében, nyomorában, gyalázatában! Amíg egészségesek voltak és tiszták, nem ismerték, nem is keresték. Gyakran gondolok Krisztus szavaira: «Én pedig azt mondom nektek, hogy a gonosznak ne álljatok ellene.» Te, természetesen, mint a legtöbben, nem ismered. A hegyi beszédben van. Szavai azt jelentik, hogy annak a gonosznak, ami velünk történik. Figyelmeztetés ez türelemre másokkal szemben. De mint Krisztus legtöbb szavának, praktikus értelmén kivül, még titkos értéke is van és ez az, hogy az ember lelkéhez szól. Ha jól menne sorunk a földön, senki sem vágyakoznék atyjához az égbe. Megérted, mi része van a gonosznak a lélek útjából? Én nem azért hagyom magam néha szabadjára, mert ezt hiszem, hanem mert néha el kell buknom, vigasztalom magamat ezzel a hittel. Most te beszélj, te is gondolsz valamit.

– Talán igazad van, megindít, amit mondasz és mégis kell bennünk valaminek lennie, amit a gonosznak nem szabad érintenie, ami az aljasnak örök, eltörölhetetlen ellensége. Az Isten nem kezd ki a sátánnal, hogy diadalmaskodjék.

– Lehet, – mondta Solander nyugtalan szemmel, – de hogyan akarod magadat megmenteni?

– Végtelen harccal és ha kell, elszánt halállal. Csak ilyen értelemben lesz a fény kapujává.

– Mit nem mondasz. Gondold meg, csak emberek vagyunk.

– Csak? Miért csak? Emberek vagyunk! Nincs ennél nagyobb. Nem mentségünkre vagyunk emberek, hanem örök dicsőségünkre. Mily elhamarkodott idealizmus, valamire törekedni, ami állítólag több mint az ember. Legelőször mindig csak arra lehet méltóan törekedni, hogy az embert nagyra becsüljük.

Solander a levegőbe bámult, azután nyugodtan és olyan egyszerűen, ahogyan csak őszinte szív szólhat, ezt mondta:

– Nem szabad elfelejtened, én csak hivatott vagyok, de nem kiválasztott.

Amikor nyomorúságos arcába tekintettem, amelyet félig elfordított, a rajta látható igaz szomorúság hallgatásra kényszerített, amely tele volt tisztelettel elháríthatatlan sorsa iránt. Szavainak őszinteségét alapos bizonyosságnak éreztem és alázatosságuk vigasztaló sejtés borongó világába sülyesztette gondolataimat. Úgy éreztem, mintha az érinthetetlen fényességnek végül mégis meg kell nyilnia ez érzület előtt és mintha azok, akik igazán ismerik a harc tüzét, sohasem lennének képesek e birodalom ragyogó kapuinak bezárására.

*

Egyre élénkebb érdeklődésem és vonzódásom Solander iránt szűntelenül foglalkoztatott és nem engedte megpihenni gondolataimat, itéletemet és következtetéseimet. Teljesen lefoglalt és azon fáradoztam, hogy vele, lényével és gondolatvilágával egészen és őszintén tisztába jőjjek. Akkor azonban még nem volt meg az erőm, hogy képét egészen magam elé tárjam és igazságosan értékeljem. Ma tudom, hogy nem lehetett megelégedett, mert eszméi és követelései sohasem lettek a maga természetes életének alkotórészeivé.

Bizonytalanságom növekedett, életem nyugtalanul és megkínzottan folyt tovább, egyszer úgy éreztem, hogy vonzódom hozzá, máskor pedig hogy eltaszít magától és ez állapotok egyikébe sem tudtam beletörődni. Megtörtént, hogy egyszer nyiltan beszéltem vele érzelmeiről, de felelete nem elégítette ki sem őt, sem engem, mert mindig rosszul és bizonytalanul beszélt, ha megfontolva kellett nyilatkoznia, ellenben meggyőzően és jól, ha valami szenvedélyes érzelemroham nyitotta meg keblének zsilipeit. Kérdéseim kínozták, mogorván vagy frivol módon felelt és az volt a benyomásom, hogy a kérdésekben lekicsinylést vagy kételkedést szimatol.

– Jó véleményed legyen rólam, – mondta egyben békülékeny mosollyal, – és meglehetsz győződve, hogy jó leszek. Mindig engedelmeskedem minden ingernek, de szilárd elhatározást nem tudok védiggondolni vagy követni.

Gondolataink összeütközése folyamán egyszer izgatottságában olyan szó röppent el az ajkáról, amelyet nem felejtettem el és amelynek igazsága rám nézve fontos lett. Azt vethettem a szemére, hogy a következtetés, amelyet bizonyos tényből levont, nem elégített ki, mire röviden és elutasítóan így felelt:

– Aki néz és alakot lát, annak gondolatai érnek valamit, ha mindjárt a szerencsés erőviszonyok ez állapota nélkül kevés értékűeknek látszanak. Aki azonban néz és semmisem kap előtte alakot, annak rosszak a gondolatai, még akkor is, ha élességükért egy világ bámulja őket. Én olyan alakokat láttam barátom, amelyeknek fényéről és fönségéről nektek fogalmatok sincs, de nem tudtam elérni, hogy mások is lássák. Ez a végzetem, mert erre voltam hivatva, most hát szegény sorsüldözött ember vagyok. Ne gondold, hogy nem tudom, mi a bajom; büszkeségem és egyszersmind szomorúságomnak forrása, fáradhatatlanságom, békétlenségem és végre züllésem oka éppen az, hogy tudom. Megérdemlem a sorsomat. Ne tarts gőgösnek.

A következő napokban észrevettem, hogy a Kalauer korcsmájában történt legutóbbi esemény árnyékot hagyott hátra Solander lelkén. Elkeseredetten tépelődött és mogorván, de hasztalanul küzdött szívének kínjával, amelyet megvetett, de legyőzni nem tudott. Végre kitört a haragja:

– Mi közöd az én életem dolgaihoz, hogy beléjük avatkozol? Talán jobb most, hogy azzal a kamasszal belegázol minden mocsárba?

– Kicsoda? – kérdeztem bámulva, – miről beszélsz?

– Még kérdezi! Talán én voltam az, aki elkergette? Mit törődöm azzal, mi az itélete róla másnak, nekem jelent valamit a szerelme. Talán az ő hibája, hogy nem tud úgy enyelegni és epekedni, mint Margitka és Annuska?

– A te beszéded arról a…

– Az a piszok magával vonszolja alávalóságának minden pocsolyájába. Mit törődöm magammal! Nem hagyhatom Jonat elveszni…

Rémes ijedelemmel hallgattam. Egy pillanatig tüzesen forrt bennem az indulat és hirtelen szenvedélyes rábeszélés oktalan vakmerőségére akartam magamat ráadni. Azután úgy éreztem, mintha csak egy lökésre, egy pillantásra lenne szükség, hogy Solander a maga nézetének ellenkezőjét vallja, mintha neki magának kellene annak lennie, aki engem és magát meggyőz végzetes tévedéséről. De láthahatlan kéz lefogta a számat.

– Soha, – mondtam hangosan.

– Mi az, hogy soha? Ki akar tőled valamit?

Ismertem makacsságát, bár akkor még nem tudtam igazán, hogy öregedő éveiben egy nővel szemben milyen démonná válhatik. Az érzékek, amelyekkel sokáig visszaéltek, mint furiák ébrednek föl, minden ellensúlyt megfojt az az aggodalom, hogy véget ért az élvezetek ideje és megöl a borzalom a közeledő ürességtől, amelybe nem hatol a kibékülés semmi hangja, mert a kebelnek ama soha meg nem kérdezett szellemei elvesztették vigasztaló szavukat.

– Miért hallgatsz? – kérdezte Solander nyugodtan. – Gyűlöllek hallgatásoddal, érted, undorodom tőled.

– Nem segíthetek rajtad.

– Nem segíthetsz? Ki kér tőled segítséget? Bolond vagy.

– Aggódom érted, szomorú vagyok, mert szeretlek.

– Mióta téged ismerlek, elhagyott régi boldogságom, ügyességem, jó kedvem. Kiráncigáltad keblemből a halottakat, az ifjúkornak, a régi időnek fáklyáit, a kedves arcokat, amelyek régen el voltak temetve, az életet, amelyet elvesztettem. Azt mondod: segíteni? Az éjszakába döntesz engem, te, csak te!