Part 16

Tanácstalan voltam, de rossz néven vehettem-e tőle, hogy kétségbeesésének tompa bosszúját rajtam töltötte ki? Éreztem, hogy ismeri e dolgok másik oldalát és attól féltem, hogy még csak jobban fölizgatom, minél tovább hallgatok vagy beszélek. Elmentem tehát, de nyugtalanságom este Kalauerhez űzött.

A legnagyobb kavarodásba jutottam bele. Jona, akit elsőnek pillantottam meg, rikitó vörös ruhában a szoba közepén a gázláng alatt állott a helyiség gőzében és füstjében és a merőlegesen ráeső fény kemény, szürke színt adott vonásainak és haragos élességet, amelyet az aggodalom és feszültség kifejezése még fokozott. Kalauer nedves, rekedt hangon kiabált, néhány embert visszaszorított Solander asztalától, amely mellett ez részegen, magánkivül és reszketve, mint valami földühösített és megkötözött állat szemben állott a litografussal. A tér a két férfi közt örvény volt. Solander ellenfelének leselkedő és várakozó magatartása kimondhatatlan gonoszsággal volt tele, egész pokoli aljassága tudatában biztosságot árult el, óvatos volt, számító és fölismerhető izgatottság nélkül. A vendéglős rábeszélni igyekezett Solandert. Úgy láttam, hogy véget akar vetni a civakodásnak, amely mint már annyiszor, kettejük közt keletkezett, de ostoba ügyetlenséggel valami olyan haragos szót mondhatott, hogy Solander valósággal őrjöngeni kezdett. Mivel mindannyian összevissza kiabáltak, senkit sem értettem meg, de rövid pillanatra hirtelenül a dermedtség csöndje állott be; megfoghatatlan valami, ami végzetes események bevezetője szokott lenni, visszafojtotta mindenek lélekzetét és ellankasztott minden tetterőt. Előre ugrottam, Kalauert félre löktem és Solander nevét kiáltottam, de még előrerohanásom alatt ez történt: Solander előre lépett, dühös ordítással tarkón ragadta ellenfelét és a karcsú, szürke ember olyan mozdulattal dőlt oldalt, mint ahogyan a részeg ember zuhan az oszlop mellé, amelyet átölelt. De ez a mozdulat visszataszítóan ügyes is volt és valamennyi érzékemmel egyszerre megértettem, még mielőtt igazán tudtam, hogy mi történt, ennek az átölelésnek az értelmét és amikor láttam, hogy Solander fölemeli a fejét és nyitott szájjal, eszméletlenül vágyakozva, mint a szomjanhaló, tágra nyitott üres szemmel a menyezetet keresi, megbizonyosodtam a tettről.

Mögöttem fölhangzó hosszú, éles sikítás széttépte a borzalmas ködöt, amelyben voltunk. Jona sikitott. A litografus meghajolva elrohant mellettem, földöntött egy széket, elesett, azután eltűnt az ajtón, még mielőtt teljesen talpra állott volna. Solander mindkét kezét nekifeszítette a hátának, csipőjét előretolta, térdre rogyott, felsőteste előrehajolt, azután lassan oldalt esett. Ezzel együtt egyik keze erőtlenül előre tolódott és vörös fátyolt láttam rajta, nedveset és elmosódottat, foltjának csekélységével borzalmat keltőt, a halál jelét.

Solander már a halállal vivódott, amikor rám ismert; a düh rohama, amely testét fölegyenesítette, szitkozódásban és lármában szétfoszlott. Gyilkosának kése a hátán át a tüdejébe hatolt és megsértette a szívet úgy, hogy lélekzete és öntudatának percei ki voltak mérve.

– Ez valóság, – dadogta az arcomba színtelen mosolygással, – a tarka mese, az élet véget ér, testvér. Valósággá lett, engem talált… most meg kell halnom. Hallod… nem, ti nem hallhatjátok. Milyen különösen érzem magamat, így még sohasem volt… nekem meg kell halnom, igazán nekem… testvér.

Szeme üresen és idegenül, borzalmas meglepődéssel tekintett reám. De azután még egyszer megtelt az emberrélevés melegével, az élet közelségével és szelíd borulásával. Eltávozó lelke az élet és halál váltakozó árjának utolsó hullámcsapásában küzdött és így szólt:

– Nem tudtam… az egyet… de hittem… könyörüljetek rajtam.

Remegése átragadt rám és amikor szavait meghallottam, körülöttem kivilágosodott minden, meghatottságom elűzött aggodalmat és fájdalmat, mert a haldoklónak utolsó szava úgy megrendített, mint még soha semmi szó. Fényárként hatolt be a megváltás felelete: «Még ma velem leszel a paradicsomban.» Nem tudtam, hogyan történt ez, mert mintha valóban hallottam volna e szavakat, megérintett az a szent sejtés, hogy a szeretet az öntudat ingatag határain túl rövid pillantást engedett vetnem az átváltozás és megdicsőülés birodalmába.

Solander teste irtózatosan összerázkódott, fejét oldalt vetette, sokszor gyors egymásutánban lihegő nyögéssel lélekzett és meghalt.

Mivel már elvégeztetett, fölengedett keblem dermedtsége: már nem a fény és a sötétség magaslatai és mélységei vettek körül, amelyek közt lelkileg együtt időztem a haldoklóval, hanem a korcsmaszoba, emberi testek és hangok, én magam és a régi élet. De belőle vadállatként támadt rám fájdalmamnak szívbeli dühe.

– Szegény testvérem!

Nehéz, halvány fejét fölemeltem, a szívemhez szorítottam és megcsókoltam a száján, amelynek ajkából még egy utolsó melegség áradt ki, de már kezdett megmerevedni; a vad szomorú lélek, a szenvedélyes gondolatok, az átkozódások, a hazavágyódás e földi útját. Nem volt eltorzulva és egykor szép ívelésű ajka a halál halvány színében visszanyerte ártatlanságát, rom volt és virág, elhagyott harctér.

Fölemeltük a halottat, hogy a szomszédos szobába vigyük. Az emberek szavát megint megértettem. A tettesről beszélgettek.

– Azt nem lehet semmiért sem okolni, mindenki látta, hogy őt támadták meg.

A vendégszoba megtelt, elküldtek a hatósághoz. Egy öreg kereskedő, akit ismertem, szorosan a halott mellé lépett és ama régi divatú beszédmód kissé nevetséges ünnepiességével, amellyel a meghatottság pillanatában egyszerű lelkek szoktak beszélni, ezt mondta:

– Ez az ember meghalt.

Keresztet vetett, meghajolt, azután megfogta vállamat és amikor ránéztem, így szólt hozzám:

– Vigasztalódjék. Az apja volt ez? Erre mindannyiunknak el kell készülve lennünk, egyszer minket is elér.

Solander testét a mellékszobában egy padra tettük, a korcsmáros senkit sem bocsátott be és kiszorította azokat az embereket, akik a támadók közt voltak. Maga visszajött és miután az ajtót elzárta, még egyideig mellettem maradt állva, aggodalmasan a fejét rázta, a vállát vonta és fölemelte a kezét, miközben kinyitotta, mintha madarat bocsátana belőle szabadon. Félénk tekintetet vetve reám kiment.

Miután egyideig a halottnál maradtam és lezártam a szemét, ismét kinyilt az ajtó és a belépőben Solander testvéri barátnőjének kendőbe burkolt alakjára ismertem. Tágra nyitott szemmel nézett rám és megállott, mintha várna valamit. Megértettem és azonnal fölkeltem, hogy életének emberét átengedjem neki arra a rövid időre, amelyben végre az övé volt egyedül.

*

Amikor néhány nappal ez események után távoztam a városból, ősz volt és tiszta ég alatt kitárult előttem a messzi, tarka vidék. Megint hallgattam cipőm hangját a napsütötte földön, amelyen még jártam, amelyben Solander el volt temetve. A madarak a fénynek, délnek tartottak, mint lelkemben a halott szavai és gondolatai. Úgy éreztem, mintha utam nem innen oda vinne, nem egyik helyről a másikra, hanem az egyik elhagyott harctérről másik újra. Földi életünk egy rövid alkalom, testvérek, egy reggeli óra.