Part 8

Valami megmozdult a padlón, az árnyékban kicsiny, sötét folt vándorolt ide-oda. Most a holdvilág fényszőnyegére csúszott, egér volt. A fényben ülve maradt, fölegyenesedett és fülelt. Finom fülét mozgatta és mellső lába talpával buzgón dörzsölgette hegyes száját. Azután mintha megijedt volna, az ágy alá menekült, nesztelenül mint az árnyék. Mily nehezen lehetett megkülönböztetni, kékek vagy zöldek voltak-e az ágyterítő kockái. Künn a fehér tenger halotti csöndben hullámzott, az éjszaka végtelenül nyugodt volt, szélnek és lombnak semmi nesze, semmi állathang nem hatolt be hozzánk. A denevér élesen metsző hangja csak a nyár közeledtével hallható, az ő ideje akkor érkezik el, amikor a kis rovarok népsége elszaporodik. Hogyne tudnám ezt, hiszen annyit virrasztok és mindig egyedül vagyok…

Úgy éreztem, hogy a leány, aki erőtlenül hozzám simult, alszik, de amit jelentett, az a térben és a lelkemben ébren volt. Ha ránéztem és ha csak gondoltam is rája, lecsillapodott a viszály belsőmben és fölismertem, hogy az a világ, amely az előttem nyugvó kedves alakba rejtőzött, sohasem lehet olyan források és romok tanyája, mint aminő az én lényem volt. Ebben az órában az a bűnöm, így éreztem, hogy nem gondolok Márta csak reád, és egyesegyedűl reád. Ihless meg, hogy lelkem meghasonlásában magára találjon egy egységben, aki te vagy, hogy ne ismerjek és ne gondoljak semmi mást, ne éljek meg magamban semmi többet, mint téged, hogy a feledésben ismét magamra találjak, hogy az összeroskadásban talpra álljak, hogy a halálban éljek. Csak ez tenne erőssé és adna nekem bátorságot, amitől nem ijedek meg, de te ezt nem tudod megtenni. Te idegen vagy nekem, mint egy szentkép, tele jóslással, de távolálló és hűvös, mint egy hasonlat. Olyan vagy mint a dal a kedvesről, tiszta szózat. A te gyámoltalanságod a mi megmentőnk és az én bátortalanságom a te értékedet magasztalja.

De eljön egyszer az óra, amikor mint bor halvány kehelyben fogok folyni, gondoltam megborzongva. És te ott, nálam, szép alakú kehely leszel; ha a fény sokszorosan és csodálatosan meg is törik csillogásában és tükrözésében, az edény ugyanaz marad, ugyanaz értékre és mindig egyforma; a csábító üresség általunk telik meg és új alakot ad nekünk, új jövőt és új, örök életet. De legyünk részesei annak az egynek, ami a kelyhet és a bort szent serleggé teszi: a szeretetnek. Ez a bizalom árad ki gyámoltalanságunk könnyeiből, elfogultságunk kínszenvedéséből és mindenikünknek a maga élete tavaszának fenyegetődző üdvözítéséből.

És hirtelen úgy éreztem, mintha már régóta távoli ének hatott volna reám, anélkül, hogy öntudatosan hallottam volna; most hatalmas erőt vett rajtam az ujongó bizonyosság, hogy gazdag vagyok. Térdre ereszkedtem, arcomat a leány ölébe rejtettem és keblem minden forrása megnyilt. A kehely meleg szélén szerelmi erőm tüzét és nagyságát éreztem. A fiatal testben, amely támogatott, megéreztem az aggodalmat, a vágyódást és az ártatlanságot és ifjúságunk fölött az angyal kardjának tűzfényét. «Tudod-e te is, aki itt sírsz mellettem, álomban fölébredve és áttüzesítve a tavasztól, hogy egykor szeretni fogsz és mint én, támologsz megsejtve az élet közeledő gyönyörét, amelyre hivatva vagy te is, mint én és amihez még egyikünknek sincs meg az erőnk, mert legyőz bennünket és feszült bámulatba ejt és égi megdöbbenésbe sodor már az előíze is annak, aminek velünk majdan meg kell történnie? Lásd, remegek és szenvedek, mint te és megértem, mit kerestél nálam, nálam, akit nem szeretsz, aki nagyon is tisztán érző lelkével szenvedést okozó fölismeréssel látja, hogy te többet keressz, mint amennyit ő adhat. A te várakozásod fényétől megijed a vérem, nem látom a fényt, de lelkem megérzi. Tudd meg, nekem is csak egy kivánságom van a világon: tovább akarok élni! Nem tettekben, nem dicsőségben, nem az idegen viszfényében, hanem mélyen magamban magam előtt, a hússá lett istent akarom átölelni és olyan akarok lenni, mint ő. Hallgass meg, nézz reám: szeretni akarok! A bor akarok lenni, amely isten vére, nem akarok meghalni.»

Mondta-e valaha tavasszal ajkam e szavakat, már nem tudom, de a lelki állapotom olyan volt, aminőnek e szavak, csak még sokkal bensőségesebben mutatják. Lelkileg nyitott ajtó voltam, mint künn a virágok vagy mint a fiatal nő, akit átkarolva tartottam, hozzájuk tartoztam és nem tudtam sem vigasztalni sem megváltani. Szempillám fának hideg virágja lett és a testem mint az ág a mozgó levegőben himbálódzott enyhén és félig elrejtve, átlátszóan eltakarva és messzi távol a tudatosságtól törzsével összekötve, de a fény tápláléka mint az én tulajdonom átcsorgott a homlokomon és mindenkié volt, a törzsé és a testvéreké.

Minden föloldódott, szétfolyt és egyesült, a húsnak és vérnek áradata, a viruló föld, a mindenség áldásosan leszálló világossága. De közepettük fönséges őserővel megtartotta a helyét az Én, az isteni csoda, a tudatossá lett világ, amely szellemalakot öltött, eltörülhetetlen minden élővel való összefüggése által, de nagy és magasztos csak magányos célja által önmagában.

*

Márta, mintha fölébredne, kimutatott a vöröses világosságra, amely a szemhatáron szétterjedt és rám mosolygott, félénken és elbájolóan, de tele szabadsággal. Elváltunk, anélkül hogy egy szóval is érintettük volna ennek az éjszakának az élményét. A reggel néma csöndjében, a szürkületben üresnek és elhagyottnak tetszett a világ és úgy éreztem, hogy csak ketten vagyunk a világon, ez a leány és én és hogy mindkettőnket meglep, mert a földön találkoztunk és most folytatnunk kell az utunkat, az egyiknek erre, a másiknak arra.

Elhagytam a csöndes házat. A lépcső és a pitvar a fakó szürkületi világosságban vászon és fa szagát terjesztette, a tornác homokja halkan csikorgott ebben a barátságos kietlenségben. Kezemmel megakadályoztam, hogy megszólaljon a csengő, amely az ajtó fölső részén volt és az ajtót csak betámasztottam. Azután a kőlépcsőkön lementem a reggeli levegő, a frisseség hangtalan tengerébe és ki a pihenő virulásba. Semmi sem mozdult körülöttem, még nem ébredt föl a madárhang és még nem hullott le a harmat. A derengő világon még ott voltak az elmult nap vonásai, minden ott állott és feküdt a helyén, mintha örökre ott hagyták volna. Utam az előtér pázsitja körül, a kerítés mellett levő hallgatag fenyők alatt vitt el és öntudatlanul neki mentem a közeledő világosságnak, a célnak.

Mire fölkelt a nap, elérkeztem az erdő széléhez és a reggeli fényesség megaranyozta a bükkfák fiatal zöldjét, amelyek alatt a hervadó lomb illatából tavaszi virágok bujtak ki és kitárták kelyhüket. A harmat megcsillant a mohán, az erdő zengett. És hangosan kiáltottam:

– Ó természet, te józan erő, te igazi szentség! Te nem vagy nekem idegen, nem vagy más, mivel te vagy, vagyok én is és mert én vagyok, te vagy. Csak szeretetem emel ki a fényben úszó környezetből és amikor magasan állok benne, dícsérlek téged.

ÖTÖDIK FEJEZET. Esti találkozás.

Egy délután város közelében levő erdőn haladtam át. Magas, vén bükkök alatt kanyargó szűk gyalogösvényre tértem remélve, hogy ezzel levághatok valamit az országútból és azon gondolkoztam, miért hogy nekem ebben a pillanatban és a legtöbb embernek oly sok más pillanatban fontosnak látszik, hogy minden sürgető ok nélkül megrövidítse az útját. A cél csalogatja az embert, gondoltam, még ha nem is igér semmit vagy ha nem is ismerjük, hív és húz magához még akkor is, ha tudjuk, hogy nem vár bennünket se ember, se esemény, semmi más csak az, amit egy órával későbben is megtalálnánk. Mi lehet ennek az oka, gondoltam és meglassítottam lépteimet. Ennek, mondták a gondolataim, az a magyarázata, hogy még egyikünk sem tanulta meg a jelenben való élést, vizsgálódásainkkal sokkal könnyebben tudjuk életre kelteni a jövőt, mint a jelent. Biztos vagy bizonytalan reményünk mindig előttünk vándorol és maga után húz bennünket, mint ahogyan a világosság csalja magához az éjjeli lepkét és eközben nem vesszük észre utunk szépségét, rendezettségét és gazdagságát. A lélek az, amely elcsábítja a testet, de nem csalja-e meg akaratlanul, ha kivánságát félreértjük vagy nem ismerjük? Utunk szépséges rendezettsége és gazdagsága, ha megtanultuk volna, hogy mellettük elidőzzünk, nem tenne-e bennünket szerencsésebbé, mint a szüntelen rohanás mindig új cél felé, amely eltolódik, mint ama vándorló gyerek előtt a hely a messzi szemhatáron, ahol az ég a földet érinti? Ekkor megállottam a fák alatt és azt gondoltam: az öregség! Az öreg emberek megtanulták, nem gazdagabb tapasztalatukkal, mert az öregség csak a gazdagokat gazdagítja, csak a jók lesznek általa jobbak és csak az okosak okosabbak, hanem egyszerűen azért, mert az öregek a reménykedést lassanként a visszaemlékezéssel cserélik föl. E belső változás újra tudatossá teszi a jelen értékét, a napok teltével úgy járnak az emberek, mint a pénz: csak ha megszámláltattak, akkor ismerik az értéküket.

Az erdei út enyhe dombra vitt föl, a fák ritkulni kezdtek és amikor föltekintettem a mezőkön elterülő világosság felé, fönn a csúcson emberi alakot pillantottam meg, amely csodálatosan mélyre horgasztott fejjel és különös merev helyzetben a földre nézett, mintha túlzott aggodalommal hangyabolyt vagy valami furcsa állatot figyelne, amely fölkeltette kiváncsiságát, de egyszersmind utálattal töltötte el. Minél magasabbra jutottam föl a dombra, az alak annál nagyobbnak látszott, de nem mozdult, csöndes maradt, mintha lebegett volna. Ekkor fölismertem, hogy ez az ember nem állott, hanem egy ágon függött.

Tavasz utója volt, de a veresbegy még énekelt, máskülönben csöndes volt az erdő és néptelen, szellő sem mozgatta a leveleket és a nap sütött. Hirtelen szomorúság fogott el, amely annyira a hatalmába kerített, hogy legyőztem minden irtózást, minden kis gondolatot, sőt részvétet is a halott iránt, aki hidegen és mozdulatlanul csüngött a langyos tavaszi légben, amely az esti messziségből áramlott felém. Arca nem volt feltünően eltorzulva, mintha viaszból lett volna kiöntve, előrenyúlt a lecsüggő vállból, a szeme csukva volt, keze térde fölött a combot érintette. A mohán, amelyet a halott lába csaknem érintett, egy kis könyv, egy pénztárca, egy mezeivirágbokréta és egy óra feküdt, mellettük kövel leszorítva cédula, amelyre az volt ráírva: Regináért. A mezei virág már fonnyadt volt és bizonyára már egész napon át ott hevert a helyén.

Leültem egy fatönkre, hogy egy ideig a halottnál maradjak, gondolkozzam róla vagy magamról. Ezt a meggondolatlan elhatározásomat az elköltözöttnek mély hallgatása érlelte meg és az élők birodalmából való megváltoztathatatlan eltávozásának megrendítő valósága. Nem csak a halál csodája nyügözött le, hanem annak az elhatározásnak a hatalma is, amely ott reszketett az előhívott halál nyugalmában. Ennek az akaratnak a hevessége benne remegett a csöndben, mint ahogyan a fájdalom szótlanul is szólni tud hozzánk vagy miként a mindenség zúgó mozgalmassága beszél a mezőkön egy nyári délután hangtalan nyugalmasságából.

Kis idő mulva, amikor alkonyodott, a halott beszélgetni kezdett velem és én megértettem, mert megszoktam, hogy virágokkal és állatokkal, a széllel, a felhőkkel és kövekkel beszélgessek. Minden tárgy, amelyen rajta van az élet jele, beszél és szava hangosan vagy titkon visszhangot kap lelkünk vidékein, ha az áhitat enyhe napfény gyanánt rásimul virágzó tájaira és ha rájöttünk arra, hogy még a legkisebb dologban is örök szimbolum van.

– Szemeddel életre akarsz kelteni? – kérdezte a halott, – halottakat akarsz életre kelteni az életben való hiteddel? Akkor nem szabad arcomra tekintened, sem arra a nyomorult testre, amely itt függ most előtted az ágon, mert nem én vagyok ez a szánalmas valami, amelynek enyészete megkezdődött és amely oly siralmasan meg van fogva a kenderburokban. Ez már nem ad neked képet rólam és távozásomról, megtérésem szabad és szerencsés lépés volt a nyugalomhoz. Tudom, hogy az emberek borzadnak és irtóznak az öngyilkostól és mindig elitélik, még ha nem is ismerik tettének indító okait. De csak magukért érzik ezt és ezért talán jól van így; nem is bánt. Sohasem törődtem sokat azzal, mit gondoltak rólam mások, magamról sem sokat gondolkodtam, mindig úgy fogadtam az életet és jelenségeit, ahogyan rám találtak és értelmük ritkán okozott nekem kínt. A szerencsét sem hajszoltam, mert anyám arra oktatott a halottas ágyán, hogy valójában csak az lehet szívünknek boldogságára, ami fáradozásunk nélkül vagy akaratunkon kívül jut nekünk és azt is mondta, hogy a szerencséből csak a mi részünket kaphatjuk meg, a másik rész béke nélkül jön hozzánk és csak átmenetileg részesülünk benne, anélkül hogy áldásunkra válnék.

Életem egyik napján megismertem Reginát, vagy helyesebben, személyes ismerettséget kötöttem vele, mert szemem és gondolatom már régóta kisérte őt mindenüvé és jobban ismertem, mint sokan mások, akik közelebb állottak hozzá. Abban a kis helységben, ahol éltünk, meglehetősen bizalmasak voltak egymás iránt ez emberek és tulajdonképpen sohasem voltak egymáshoz idegenek. Regina, egy órás leánya, öreg apjának szerény háztartását vezette és csöndben, visszavonultan élt apja korlátozott tevékenységének hatáskörében. Közeledésemet kissé meglepett jóakarattal fogadta és házuknak vendége lettem. Hogy terhére ne legyek, de mégis közelében lehessek, sokat üldögéltem apjának, az öreg embernek műhelyében, amely boltja is és lakóhelye is volt. Legalább száz óra ketyegett ott a falon és lomha vagy serény élethangjuk elválaszthatatlanul összekapcsólódott előttem Regina képével. Valahányszor magam elé idéztem szép alakját, órák ketyegését hallottam, ez a zaj lett az ő atmoszférájának hangja, mint titokzatos ruha vette körül a képét, mint emlékezésem heves lélekzése.

Regina nagy, szőke és hallgatag leány volt. Azt hiszem, hogy természetében kevésbbé voltak meg azok az izgató elemek, amelyek gyakran oly bájossá és veszedelmessé tehetik a legjelentéktelenebb leányt is, csak alakjának nyugodt szépsége, egészsége és mozdulatainak kerekdedsége és arányossága adták meg neki azt a varázst, amely anélkül, hogy titokzatosnak tünnék föl, mégis jobban ragyogtatja a nőiesség titkait, mint nem egy ámító rejtély. Azt mondják, hogy a szerető szem túlbecsülésre csábítja a szívet és talán ezért történt, hogy Reginát többre értékeltem másoknál, de hibámul ezt nem róhattam föl magamnak, mert sohasem mondtam vagy mutattam neki többet, mint amennyit természetes értékének titkos követelése megengedett. Nem változott meg a dolog akkor sem, amikor eljegyeztük egymást. Viszonyunk nőtt és kifejlődött azzal a nyugodt biztossággal, amelyben reggel és este, tavasz és tél váltogatja egymást és viharok nélkül és ha nem éltem volna meg azt, hogy más férfiak megirigyeltek, akkor semmi sem befolyásolta volna lelkem nyugalmát. Minden természetes gerjedelmet, amelyet ifjúságom és vérem szólaltatott meg, alárendeltem az erkölcsi követelményeknek, amelyeket a polgári társaság állít föl és azt hittem, hogy ezzel eleget tettem menyasszonyom kivánságának. Sohasem beszéltünk más dolgokról, csak olyanokról, amelyekről a nővéremmel is beszélhettem volna és biztosra vettem, hogy szintén szeretnek. Igazi gyerekmódra csináltam meg életem nagy számadását, anélkül, hogy megadtam volna a természetnek teljes jogát és meg is bosszulta magát rajtam azzal az egykedvűséggel, amelynek törvényei szerint halad az élet tovább, nem törődve tévedéseinkkel.

Voltak pillanatok, amikor mintegy titokzatos figyelmeztetésre tisztán láttam a hibámat. Regina huszonnégy éves volt és már nem gyermek, szenvedést okoztak neki vérének öntudatlan tapasztalatai, amelyeknek tudatra ébredése balga fiatalságomat megfékezte abban a reményben, hogy ezzel megbecsülöm az ő értékét, de a természet sem jóban, sem rosszban nem engedi a jogát elvenni. Olykor titokzatosan vizsgálgatva tekintett reám, mintha panaszkodnék szép és erős élete tavaszi napjainak elmulása miatt és én forró köszönettel szerelmem kincsei közé tettem ezeket az érzelmeket és reméltem, hogy az ő szerelme irántam annál áhitatosabb és hálásabb lesz, mert hiszen mi emberek mindig azt hisszük, hogy a szerelem meg tud élni jótéteményekből, hálából vagy jóságból. Pedig csak szerelemből él. Véleményem szerint határtalan volt bizalmam Regina iránt és tudd meg, hogy nem azért lógok most ezen az ágon, mert bizalmamat megcsalta, hanem mert nem volt elég nagy a bizalmam ahhoz, hogy a fiatalság legfontosabb életjogát is a maga fényének körébe vonja. Ha a világ megismeri a történetemet úgy, ahogyan a tények szerint folyt le, akkor valószinüleg az én pártomat fogja és Reginát elitéli. De én megvetem ezt az itéletet és fölmentem a leányt. Ha hibáról akartok beszélni, engemet mondjatok hibásnak, megkönnyebbülök, ha magamra vállalhatom, nem fölületes nemeslelküségből, hanem mert látszólagos terhéből a való megismerés szikrácskája lett a részem és ez értékesebb, mint az öntelt világ itélete.

Ha ifjúságomra gondolok és visszaidézek emlékezetembe egyes eseményeket és élményeket, úgy érzem néha, mintha falevelet néznék, amelyet játszva kerget maga előtt a szél. Mindig újra megpihen egy ideig, nyugodni és kapott biztosságának örülni látszik, de mindjárt azután újra belevágódik rohanásának forgatagába, vakon és esztelenül, képtelenül, hogy tisztába jöjjön sorsával, céltalanul és elveszve, míg újra hirtelen megállás és váratlan csönd éri.

Így jár életem részleteivel az emlékezetem is. Olyan vihar volt az ifjúságom, bárha külsőleg gondtalan volt és vidám, de lelki világom viharai úgy kergettek át az élet tájain, mint a szél azt a falevelet és az a néhány részlet, amely mélyebben bevésődött emlékezetembe, úgy tünik föl, mint ama megpihenés szigetei, mint az eszmélés sajátságos fészke. Közöttük elzúg a sodró szél és mintegy sötét porfelhőkbe dobott, szinte megvakítva a legközelebbi tisztánlátásig. És ahogyan véletlenül és önkényesen kiválasztottaknak látszanak azok a helyek, amelyeken a szél elbocsájtja könnyü áldozatát, úgy emlékeim sincsenek egymással semmiféle vonatkozásban és fejlődésemmel sincsenek fölismerhető összefüggésben. Egyszer nevetséges semmiség körül forognak, máskor jelentéktelen különösségek körül, amelyekről nem tudnám megmondani, miért éppen ezek ragadtak meg az emlékezetemben. Ritkán maradt meg az emlékezetemben olyan élmény, amely döntő változást vagy fordulópontot jelent az életemben. Így például emlékszem arra, hogy egyszer mint kis fiú arra kértem az apámat, távolítson el egy csomót egy zsinórról. Apám létrán állott, hogy egy vörös lámpást aranyos láncon a menyezetre akasszon és lehajolt, hogy segítsen rajtam. Akkor négy éves lehettem. Ez legrégibb visszaemlékezésem. Sokkal később képet láttam, amelyen folyó partján, mező alján fehérruhás asszonyok ültek székeken, azután ismét hatalmába kerített a feledés homályos vihara mindaddig, míg iskolába nem kerültem. A kényszer és kötelesség ez első napjainak benyomásaiból a legtisztábban az maradt meg, hogy az a fiú, aki az iskolapadban a szomszédom volt, egy napon két palavesszőt hozott, amelyek csaknem félig vörös és aranyozott mintájú, brokátszerű papirral voltak körülragasztva. Lelkem szegény levelét ezeken a palavesszőkön pihentette meg a zavaros vihar. Mosolyogsz azon és csodálkozol, hogy miért mondom el mindezt neked? Összefügg azzal, amit előbb elmondtam és azzal, amit még el akarok neked beszélni. Sohasem jártam másképpen, mint a gyermek és talán nem tévedek, ha fölteszem, hogy a legtöbb embernek egész életén át ugyanez a sorsa. A fejedet rázod. Nos, hát mondjad el, hogy a legutóbbi évből való emlékeid miféle vonatkozásban vannak lelked fejlődésével. Máris habozol és nemsokára szövevényes utaknak és a pihenés meg nem értett helyeinek kúsza képe lesz előtted! Ki tanulta meg, hogy a lelkével éljen? Pedig csak ott van az út, amelynek értelme és célja a megismerés, a megismerés azonban megszünteti a zavaros vihart, mint ahogy egykor Krisztus szava lecsöndesítette a szelet a hullámok fölött és az így nyert nyugalomból az el nem mulónak tükörképe fénylik és bezárja a kört a tiszta szívben.

Valamivel magasabban vagyok, mint te. Mérd meg; tenyérnyivel magasabban. Ebből a helyzetből szól hozzád egyszerű szavam, de abban az időben, amikor az életet szenvedtem, mint sokan, én is csak levél voltam a világ komor szelében. Így fiatal szerelmem ama boldog napjairól is csak keveset tudok elmondani, oly keveset, hogy mosolyognál szegénységemen. A szerelem nyugtalanságában ébred föl az első figyelmeztetés, de a lelkem nem értette meg, a halállal föltámad az utolsó figyelmeztetés, mert hidd el nekem, senkihez sem megy a halál, hogy időt ne engedne neki, a szellemvilág egy fénylő alakja egy pillanatra mindig visszatartja a borzalmas kaszát és a tiszta szemek nálad rólad kérdezősködnek.

– Várj, – kiáltottam, – várj, hadd kérdezlek! Ha a halál ruhájában hátrafelé tekintve a jövő tisztább birodalmából szólsz hozzám, akkor mondj meg nekem egyet, egyet mindenekelőtt, egyet a legérthetőbben, mondd meg, mi az igazság.

A halott a csillagok fényében mosolygott.

– Ó, te élő ember, – mondta jóakaratúan. – Ugyan mit nem kérdezel! Az igazság inkább az, ami téged kérdezésre unszol, mint az, amit bármikor is feleletül kaphatnál. Aki megízlelte az igazságot, nem kérdez többé senkit, mert tudja, hogy az igazság szentsége az üdvösségnek, melyre elhivattatott. Az igazság hang a mulandóban való otthon nélkül, virág gyökér és talaj nélkül. A lélek tiszta mélységeiben virágzik, illatozik és sugárzik. Aki érezte szagát, fényét, nem kutatgatja többé lényének értelmét, megmagyarázni az igazságot nem lehet, de érezni lehet és benne lehet lenni.

– Ha visszatekintek a Reginával töltött boldog napokra, – folytatta a halott kis hallgatás után az elbeszélését, – azt hiszem, hogy úgy az örömmel, mint a szenvedéssel a gyermekségemért fizettem meg. Gyermeknapjaim külső lefolyásukban bizonyára olyanok voltak, aminőket általában boldognak szoktak mondani, derűlten teltek el és akadályok nélkül, de azt hiszem, hogy ez a jólét lett a végzetem. A gyermek létében fölbukkanó akadályok, az életnek minden keménysége, amelyet idő előtt éreznie kell, egyáltalán nem hatnak oly károsan, mint általában hiszik. Lehet, hogy a lélek egyik-másik gyönge hajtását zavarják a fejlődésben, sőt le is törik, de egyszersmind kifejlesztik a lélek ellenálló erejét és ez az utóbbi hasznosabb a földi utazásra nézve, mint amennyire káros az előbbi. Ezt a valóságot magamon tapasztaltam és azon az igazságon alapszik, hogy igazi kedélyt alapjában nem lehet károsan befolyásolni, gyönge ellenálló erőt ellenben, amely nagy dologra tartogatja magát, nagyon is erősíteni lehet. Így fölnövekedésem éveiben szellemem és lelkem gyönge és ingatag sarjakat fakasztott és bár senkinek sem voltam terhére, amikor férfi kezdtem lenni, de magam sem voltam fölvértezve szorongattatások ellen. Sejteni kezdtem, hogy csak azért voltam kedves az emberek szemében, mert életjogaimat korlátoztam és amikor láttam, hogy annak az emberi közösségnek, amelybe jutottam, szolgáló tagja lettem, hasznos, tűrt és becsült, rájöttem egyszersmind arra, hogy a sekélyes társadalmi életnek nyujtott kis szeretetadományok kedvéért eltemettem magamban ez erős és kiméletlen egyéniség iránt való nagyobb szeretetet.

Efféle megfontolgatások és következtetések akkor bizonytalanul ébredeztek öntudatomban és pedig annál inkább, minél jobban szembe állította a szerelmem jellememet és személyemet a tiszta természet jelképével, amelyet Regina lénye mutatott. De nem kínoztak túlságosan, mert nagyon is tapasztalatlan voltam, semhogy sokkal többre ne becsültem volna a szerelem lecsillapító jótéteményeit, mint a legnagyobb igazságosságra való könyörületlen akaratát. Azok közé a boldog emberek közé tartoztam, akiket vakká tesz a szerelem, vakká mindenekelőtt a saját igényeik értéke vagy értéktelensége iránt. Joggal hirdetem ezt az állapotot földi boldogságnak, mert jaj a léleknek, amely szerelme tüzében látni tud, fájdalmasabb a végzete mint a vértanúk szenvedésének útja.