Part 7

Ez ugyancsak kellemetlen barátságosság volt! Istenem, gondolám, miért bántja meg így a férjét? Akkor még nem értettem meg, hogy ő maga és csakis ő volt az oka, ha felesége lényében ilyen viselkedés vert gyökeret. A férfiúi jóságnak és elnézésnek van egy fajtája, amellyel visszaél minden asszony, mert a megélhetésére és lelkének boldogságára való jogos igény egészen határozott, legyőzhetetlen erő a férfi lelkében. Ha a férfiben ez az erő nincs meg, gyöngeségét a felesége nemsokára súlyos szemrehányásként fogja fölhasználni, amelyből kicseng tudatos vagy öntudatlan igénye legfőbb és legszebb életjogára, korlátlan odaadására. Hiszem ugyan, hogy alapjában véve egyedül a férfi szeretete és jósága az előföltétele az őt szerető nő odaadásának, de nem hiszem, hogy a nő ha bizalma e tenger dagadó hullámain nem ragaszkodik ahhoz a kézhez, amely a kormányt tartja, ezt a szeretetet és jóságot annak ismeri föl és annak veszi, a mi.

Valószinű tehát, hogy tulajdonképpen itt sem a tányérról volt szó, hanem csak alkalmul szolgált arra, hogy az asszonynak sokkal mélyebben gyökerező ellenkezése megnyilvánuljon. Az öregebbik leány, akinek Berta volt a neve, de Bertácskának szólították, elérkezettnek látván a pillanatot, hogy segítségre készen beleavatkozzék a dologba, halkan mondta: «De papa…» és felsőtestét jobbra meg balra tologatta, mintha valami nehéz hátizsákot rázogatna helyére a vállán. Az anyja pártját fogja, gondoltam a legnagyobb meglepetéssel, amikor a fiatalabbik testvér hirtelen fölugrott, a konyhába futott és tiszta tányért hozott be, amelyet elém tett.

Micsoda megváltás volt ez! Még az anyának is mosolyognia kellett és az öreg úrnak az arca olyan tisztán elárulta hálás meghatottságát, hogy visszatért egész elfogulatlanságom és minden jókedvem. Nyugodtan a fiatal leányra néztem és ezt mondtam:

– Ez a tányér világosabbá és szebbé teszi a szobát, mint a legpompásabb virágbokréta!

Egy pillanatra lesütötte a szemét, azután minden zavar nélkül fölpillantott, komolyan rám nézett és az elfogulatlan gyermek nyugalmával felelte:

– Az apa akarta így.

Láttam tiszta szemét és oly boldogságot éreztem, amelyre szót még ma sem tudok, nem is keresek. Azt hiszem, hogy az emberi élet zavaros forgatagában nincs a világosságnak olyan szigete, amelynek fényét a gyermek nyilt tekintetével lehetne összehasonlítani. Benne már minden el van határozva, amit az élet nyujthat, de még érintetlen tulajdona a szeretet rejtve szunnyadó forrásának és a tisztelet és a boldogság, amelyet lelkünk e tisztaság hatása alatt érez, egyszersmind a legnemesebb figyelmeztetés és igéret, amellyel mi megjelöltek és megbélyegzettek utunkon találkozhatunk. Valahányszor véletlenül vagy szándékosan gyermek szemébe merült a tekintetem, később mindig úgy emlékeztem vissza erre, mintha a magasba néztem volna föl, el hegyeken át, távoli messzeségekbe, ahová sötétség el nem juthat. Ennek köszönhetem azt a hitemet, hogy a végtelenség minmagunkban van és hogy visszatérünk az öröm tiszta birodalmába, amelynek fénye egykor a mi szemünkből is kisugárzott.

Ami eddig gátolt és megzavart, mindattól megszabadultam és úgy éreztem, hogy részemről az sem jelentene már engedményt, ha alázatosan beleilleszkedném ennek a háznak a szellemébe. De legboldogabb maga a lelkész volt, vidám lett és olyan elfogulatlan, hogy még feleségének kiméletlen legyőzése is úgy tűnt föl utólag, mintha megegyezés történt volna. A növekedő bizalomba fiatalabb testvérével ellentétben csak Bertácska nem tudott beleilleszkedni, gyanakvása még mindig a mesterlegényt látta bennem, akiről minden pillanatban kisülhet, hogy zsebtolvaj, éjjel azonban egészen bizonyosan az ágy alatt rejtőzködő gonosztevő lesz.

Egész délután, mialatt a pintyek csattogtak az almafákon, a kert illatos földjében dolgoztam a lelkésszel a tavaszi napfényben. A hónapos retek már gumósodott, várták a babot a karók gúlái közt és itt-ott az átmelegedett talajban csírázó vetemény már áttörte a föld burkát. A fözeléktermesztésre nézve fontos részleteket tudtam meg, különösen pedig azt, hogy a kertészkedés nagyon illik tudós öreg emberhez, ha nem foglalja le túlságosan sok gondolatát. Elvétve más dologra terelődött a beszéd, gyakran messzire elkalandozott és végül a láthatatlanba röpült el, mint a pipánk füstje. Házigazdám gondolatvilága főként a szolid és praktikus erkölcs alapelvei körül forgott és amikor erről beszélt, ezt azzal a terjengősséggel tette, amely vigasztalanul kifárasztja a hallgatót. Az élénk fiatalság sohasem fog elidőzni tudni ezekben a gondozott zsákutcákban, amelyekben a korlátolt, személyes tapasztalatot habozás nélkül világbölcseségnek tüntetik föl és szükség van a fiatalság ellenmondására, bármily igazságtalannak és kegyetlennek látszik is gyakran. A fiatalok és az öregek közt rendszerint nem az öregek elnézése teszi lehetővé, mint sokan hiszik, az okos érintkezést, amely nem csak külsőségekre szorítkozik, hanem a fiatalság elnézése.

Így tehát jól megértettük egymást, de megszégyenítve és bizonytalannak éreztem magamat. A fiatalabb leány kávét hozott a kertbe, fehér abrosszal terítette be a fűzfa alatt álló roskatag asztalt, szétrakta a tányért és csészét és kávét töltött bele számunkra. Elnéztem buzgólkodását és megkönnyebbült a szívem, mintha már azzal is becsületes dolgot műveltem volna, hogy egy pillantást vetek kedvességére. Megtudtam most azt is, hogy Márta a neve és a falusi életről váltottam vele pár szót, amely bosszantott. Egy ideig vizsgálódva csupa szomorúsággal nézett reám, azután elfordult, mintha csalatkozott volna bennem és nekem feledve, hogy még gyermek, reá kellett gondolnom.

Elfogadtam a család meghívását, különösen mert maga a lelkészné asszony is barátságosan kért, hogy aludjak éjjel ott. Alighanem embertelennek tartotta, hogy valakit éjnek idején útnak bocsásson. Semmi sem nyugtalanította annyira, mint az, hogy nem tudtam megmondani, mi a célom, hová igyekszem.

– Valahová mégis csak el akar jutni! Hogy értsem ezt? Vég nélkül mindig a bizonytalanságba, ki teszi ezt?

Amennyire vele szemben tehettem, magyarázgattam a dolgot. A terített asztalnál ültünk és a lámpa, amelyet tarka képekkel teli ernyő borított, különböző színű enyhe fényt bocsátott reánk. Az én szemem előtt az Egyiptomba menekülés képe volt, Mária szamárháton ült, József a szamarat hajtotta és a gyermek aludni látszott az anya karjában. Pálmák alatt vitt az útjuk…

– Még keresem a helyemet, – mondtam kinos érzéssel, – eddig még nem sikerült, hogy engedmény nélkül vállaljak valami munkát.

– Engedmény nélkül? – ismételte meg lassan a lelkészné. – Mindnyájunknak engedményt kell tennünk.

Le akartam csillapítani, mert láttam, hogy Márta a lámpa mögül előrenyujtotta a fejét és nyugtalan gyermekszemmel kérdve nézett rám. Úgy látszott, hogy feleletemet várja és azért úgy iparkodtam válaszolni, hogy legalább ostobaságot ne mondjak.

– Aki jó szándékkal és lelkiismeretfurdalás nélkül tesz valamit, amit engedménynek tart, valószinűleg nemsokára észreveszi, hogy amit tett, nem volt engedmény, hanem kötelesség. Ám az is meglehet, hogy ily jóhiszemű korlátozás nem hagy nyugton bennünket.

– Lárifári, – mondta a lelkészné és felém bökött egy nagy horgolótűvel, amelyet az ölében fekvő különös horgolásból húzott ki. – Még csak ez hiányzott! Tessék, most kibújt a szög a zsákból, – tette hozzá diadalmaskodva és sorjában végignézett rajtunk. – Éppen akkor, amikor azt hiszi, hogy nem lenne nyugta, ha valami állandó dologba fog, akkor kezdődik a harc, a harc… – A tűvel megint felém bökött. – Megértett?

– Hát beszéljen, – mondta Márta hirtelen halkan és olyan követelően, hogy megijedtemt.

– Nem, – feleltem, – az anyjának igaza van.

A lelkész ujságot olvasva elszundikált, mire fölkeltem és kértem, mutassák meg nekem a kamrát, amelyet éjjeli szállásul igértek. Elbúcsúztam a lelkésznétől és a leányoktól, mert reggel korán akartam útnak indulni, de a lelkész úr biztosított, hogy ő koránkelő ember, ez az oka mostani fáradtságának is és reggeli kávénkat még együtt fogjuk meginni. Gyertyát vett a kezébe és bő házikabátjában elindult előttem a nagy üres pitvaron át. Fölmentünk a világos fából készült lépcsőn, vászon és nedves frisseség szaga áradt szét, a fakorlát árnyéka őrülten, csöndben és megnagyobbodva vetődött a falra, mintha óriások kergetnék egymást. Az emeletről még egy másik, keskenyebb lépcsőn haladtunk fölfelé, amely a padlásra szolgált. Az oromzata bemeszelt deszkákkal el volt választva úgy, hogy ott kis szoba alakult. Amikor az ajtó kinyilt, a gyertya elaludt, de a hold bevilágított a ferde tetejű kis helyiségbe és sajnáltam, amikor fényét kis időre még egyszer elnyomta a gyertya világa. Miután bezárult az ajtó és magamra maradtam, az ablakhoz léptem és egy virágzó fának koronáját, mint hófehér kupolát, láttam magam felé lebegni. Virágzó fáknak egész tengerén siklott végig a tekintetem. Halotti csöndben állottak a tavaszi éjjel holdfényében. A szobámba beáramló éjjeli levegő illata olyan tiszta volt és hatalmas, hogy átkaroltam az ablak fáját, mintha ember lett volna. Egyedüllétem oly nyomasztó volt, hogy azt hittem, nem bírom el tovább, aminthogy mindig akkor súlyosodott reám legjobban, ha valami nagy és szép dolog lett úrrá fölöttem.

Megfordultam tehát és gyertyám fénykörében körülnéztem. Elhatároztam, hogy eloltom a gyertyát, mihelyt tájékozódtam a szobában. Festett fából készült asztal és szék állott benne, alacsony ágy vörös és kék vagy vörös és zöld négyszögletes mintájú tarka huzattal. Az éjjeli szekrénykén biblia feküdt és a mosdóvíz mellett, amely vasállványon huzódott meg, ismét azt a nagy darab szappant pillantottam meg, amelyet már ismertem. Az ágy fölé fekete plakát volt függesztve, amelyen ezüstös betűket fedeztem föl. Fölemeltem a gyertyát és olvastam: «Akik pedig őt szeretik, olyanok legyenek, mint ahogyan a nap fölkél hatalmában.»

Megrendített az ige és homályos erő kelt életre a belsőmben. Ennek a szózatnak tüzes követelése röpülve suhant végig évezredeken át és a szeretet fénylő nyomán az örökkévalóságba szárnyalt. A nagy szárnyakra bíztam reményemet is.

Világosszemű sasa a nagy követelésnek, mit időzöl itt a szelid, félénk szárnyasok ez istállójában, gondoltam. De mintha ekkor kis időre, gyorsan fölbukkanó és hamar eltünő kép módjára, megértettem volna annak a szellemnek rejtett értékét, amely e házban lakozott. E szavakat, bár idegen az értelmük, türelmes és engedelmes kézzel erre a falra nem ti függesztettétek? Ha megértenétek, megsemmisítené boldogságtokat, mily jó, hogy nem halljátok, hát hamisítás nélkül álmotokban hirdetitek.

Eloltottam a gyertyát és bebocsátottam magamhoz a tavaszi éjjelt, de nem tudtam, hogy mily hatalmas. A nyíló virágok tengerének csöndes hullámverése zúgott és hatalmas erejével behatolt lelkembe és gondolataimba és nem találtam többé nyugalmat az éjszaka meleg világosságában. A virágzó fák fényvilágán át gyönyörű alak közeledett, odaadó mosolya az engedelmesség édes mámorává varázsolta át az erőmet, de ugyanekkor mélyből jövő komor fenyegetődzés könnyre fakadó haragig sebzett meg. A kezemet tördeltem és imádkoztam, bárcsak valami csoda történnék, hogy ez a két hatalom egyesülne és békét kötne az emberben, akinek hazavágyódása az öröm bűn nélkül.

A szívemre ütöttem, mintha vasból lett volna. Hosszú az út és szent az erőd. Szenvedj és röpülj! A földet, a meleg völgyet hagyd a vakoknak, az engedelmeseknek. Tüzes engedetlenséggel a készséges vér figyelmeztetésével szemben a lélek a világos magaslatokra rohan, ahol «a nap fölkél hatalmában». A halhatatlanságban nincs cél, amely bizonytalan távolságban van, az ilyen cél azoknak a megnyugtatására szolgál, akik reménységükkel együtt cselekvésüket és fáradozásukat is a messzi jövőbe küldik. A világ minden nemes küzdelme a készenlétért folyt, ez a mindennapi cél, ez minden órának a célja és nincs ember, aki többet fog elérni.

Tikkasztó lehellet hatolt be hozzám az ablakon át és elűzte gondolataimat. Szorosan a patak mellett vagy az árkok fölött alighanem kivirágzott az orgona, mert illatával együtt nedvesség szaga is terjeszkedett fölfelé és a földre gondoltam a tavalyi lombjával a bokrok kupolái alatt. Emlékek merültek föl és jótékonyan belekeveredtek nyugtalanságom különös gyönyörébe.

Ekkor a házban hallható halk zaj ijesztett föl. A lépcső nyikorgott. Semmi kétség, fokról-fokra közeledett, lépés volt, amelyet nehezen tudtak tompítani és mintha éreztem volna a titkos erőködést, amellyel a közeledő, hogy a padlózat áruló hangját mérsékelje, a súlyát könnyiteni iparkodott. Az ajtóra meredt a tekintetem, mint valami tükörre, melyben nem láthattam magamat és éreztem szívem verését, mintha csak életem utolsó másodperceit számolta volna valaki. A vaskilincset most lassan lenyomták, tisztán láttam, mert a holdfény megvilágította a szobácskát és mindjárt utána három oldalról vörös fényvonal mutatta az ajtó körvonalait. Kivülről kinyitotta valaki, aki gyertyával jött. A jövevény nyilván nem mert csak úgy egyszerre belépni az ajtón, halk, félénk tapogatódzást hallottam.

Azt hiszem, ezt mondtam: tessék! A gyertya lángjánál, amelyet az egyik kéz a léghuzat ellen védett, fehér ruhában jól megvilágított alakot láttam és megismertem benne Mártát, a ház legfiatalabb leányát. Szemembe nézett, tekintete merev volt, mint az alvajáróé és látszott, hogy belsőleg nincs semmi közössége számára kínosnak és érthetetlennek látszó cselekedetével. Megjelenésének álomadta biztossága elvette az erőmet attól, hogy megkönnyítsem neki, amit látszólag akaratlanul tennie kellett, szótlanul belesodort bűvkörébe a meleg éjszakának, amelyben mintegy más világban előbbre lépett. Már előttem állott és rám mosolygott, mint egy halott. A szelid léghuzatban az asztalra tette a gyertyát és a lángot még mindig különös gonddal óvta, mintha kései vándorlásának ez volna a lényege és ezt a fontos föladatot bízták volna reá. Erről a semmiségről való aggódó gondoskodás kijózanított, megembereltem magamat, fölkeltem és betettem az ajtót.

A kis láng most nyugodtan pislákolt, Márta mereven és élettelenül állott a csöndben és kinézett az éjszaka ezüstös csillogásába, amely most a szoba világosságában csodálatosan szürkének és szegényesnek látszott. Nagy szeme szomorúságot árult el, amely állati öntudatlanságra vallott és minden tetterőt kiszívott a véremből úgy, hogy reszkető engedelmességgel feszülten vártam, mi a terve egy titokzatos hatalomnak a leánnyal, velem és a tavaszban pompázó föld lélekzetével. Csak amikor észrevettem, hogy támolyog, mintha egész testével keresne valamit, amit a fényből és az égből és a melegből átölelhetne, szántam rá magamat arra, hogy karomat a derekára tegyem és csöndesen leültessem a székre, amely közöttünk volt. Kebléből, mint finom fájdalomkiáltás, az öntudat álomszerű mélységéből hangos sóhaj tört elő és fájdalmasan édes félénk mosoly torzította el halvány száját, mintha ajkával kegyetlenül és esztelenül láthatatlan kéz játszott volna.

Silány tapasztalatunkban bízva milyen szegények is vagyunk, milyen kínosan egyszerűek, milyen durvák: egy pillanatra egészen komolyan azt gondoltam, hogy beteges alakoskodással, gyermekes ostobasággal és tetszeni vágyó túlzással van dolgom, amelynek alapja talán sértett hiúság vagy valami lekicsinylésen érzett bosszúság. Ó, a mindennapi élet józan határozottsággal újra és újra megmutatja nekünk, mily fölületes az igazságuk az egészséges erő hőseinek, akik betegségnek mondanak mindent, ami nem közönséges. A tökéletes ártatlanság, ha nem volna oly szerfölött ritka, mily gyakran keltené föl a leggyalázatosabb gyanút. Dühös gyűlölettel bizalmatlanságom iránt összeszedtem magamat, erőt éreztem abban az akaratban, hogy csakis szeretetemet engedem szóhoz jutni és megfogtam a leány kezét, amelyet nyugodtan át is engedett, mintha nem volna az övé. Megreszketve csak most láttam, hogy haja felbomlott, gazdag szőkesége mint élő áradat, puhán és melegen omlott le halántékáról vállára és nyakára és mint arany kendő, hozzásimult a fiatal testhez. Vékony ruhája mint egy köpeny csak könnyedén volt rajta és nyitva volt és a világos lepel alatt alvó élet engedelmes összhangban együtt lélekzett a fölöttünk levő tavasszal, mintha a tavaszt és nem a szegény gyermeket szeretné, aki édes halotti mosolyával mintegy viruló tengeren sodródott tovább.

De mindjárt ez áhitat után, miként ha farkas támadott volna meg, durva gúnynak, kegyetlen cselekedet hideg keménységének és csufolódó semmibevevésnek szükségét éreztem. Majdnem fölnevettem hangosan. Milyen gyönge is vagyok, gondolám, vihar dúl bennem és magam semmi, szegény fickó vagyok. Igen, bizonyára a gyöngeség érzete volt, amely azt sejtette velem, mily nehéz embernek lenni. Ott künn virágok, fák, állatok vannak, gondoltam, bennük nem hasonlott meg az Isten és az ő sorsukat nem szentségteleníti meg semmi összeütközés. Gondolatban majd magas vidékeken jártam, amelyek tiszták voltak és fehérek mint a hó és elárasztottak hűvös fényükkel, majd vérvörös tengerben állottam, amelynek hullámai egészen a szememig csaptak föl olyan égető tűzzel, hogy elállt a lélekzetem és a hullámok fölemeltek, magukkal ragadtak, én pedig panaszos jajjal föloldódtam bennük.

Ekkor mintha hirtelen fölébredtem volna, megérteni véltem, hogy ez az emberi vér, amely idegen és mégis különösen jólismert alakban mellettem lüktetett, ugyanazt a fájdalmas boldogságot és szégyent érezte, mint én, nem egyszer, nem időnként, nem most, hanem állandóan, bennük született, azoknak engedelmeskedett, nekik volt rendelve és bennük üdvét lelte vagy átkát szenvedte, tele nemes akarattalansággal, fájdalmas engedelmességben, szegényen és gazdagon. Egyszer, tavasszal, ártatlan engedelmességére gyulladt és lassan, lassan kialudva ment a nagy, az egyetlen éjszaka felé. És éreztem: e fájdalmas, szent mámoréletének te vagy a tartalma, te, a fiú, a férfi, az isten…

– Márta, – mondám hangosan, mintha magamat is, őt is föl kellene ébresztenem. Annyira reszkettem, hogy keze megremegett az enyémben és nem értettem többé magamat.

Föltekintett és aggódva a gyertya lángjára nézett, mintha ez a láng erőszakos beavatkozás lett volna, valami gonosz szellem, üldözője abból a világból, amelyből elmenekült. Kezemmel eloltottam a lángot és az éjszaka világosságának lassú beáramlásával együtt mélyen föllélekzett a leány; de még mindig nem szólt és én nem mertem kérdezni, sem vigasztalni, ámbár világosan éreztem, hogy kétségbeeséssel határos szorongó félelem kergette mindennapi életének területéről annak az idegenszerűnek és újnak körébe, amit nyugtalan gyermekszíve bennem láthatott. De természetének mely titkos forrásai érlelhették meg ezt az elhatározását, mily áldozatra kész a fiatal női lélek, ha ébredésének meg nem értett aggodalmai kínozzák. Kissé megkönnyebbültem, mikor észrevettem, hogy nyugodtabban lélekzik és olyannak éreztem fölébredését, mintha félálma finom köd lett volna, amely most terjedő melegség hatása alatt szétfoszlott. Talán nem is kell semmit, egyáltalán semmit sem beszélnünk, gondoltam, ó vajha megeshetnék emberek közt, hogy a kimondhatatatlanban értik meg egymást, abban sejtenek és hisznek, mintha testük tökéletes ártatlansággal, vigasztaló közösségbe vinné egymáshoz lelkük világát. Mily boldognak látszott künn a néma világ. Igen, a szó torzit és öl, a sejtéssel teli bizonyosság magaslatáról lassan visszavisz a tévedésbe, a kúsza bizonytalanságba, amelyből a lélek hazavágyódásában elvándorol. Ilyen pillanatokban a szó, ha jó és igaz, csak a feledés balzsama, amialatt lerogyunk, visszacsúszunk a mulandóba, a félig öntudatosba, amaz igazság borongó viszfényébe, amely oly ritkán érint bennünket.

A szobában megint mindent föl lehetett ismerni, mert szemem megszokta a holdvilágot. Lenéztem Mártára és most, hogy testvonalainak természetes fesztelensége nyilvánvalóvá tette kecsességét, láttam, mily szép leány volt. Alig ismertem meg benne azt a gyermeket, aki az elmult órákban a közönséges erkölcs szűk korlátainak hatása alatt állott. Minden embernek van nappali és esti arca, nappali és esti alakja és az ember lénye sokkal igazabban nyilvánul meg nekünk este, mintha a lélek akadálytalanabbul és tisztábban világítana felénk, ha külső fény nem zavarja szemérmes életét.

Fejét kissé lehajtotta és míg szememmel hajának lágy aranyvonalait követtem és rabja lettem a szomorúság varázsának, amely a feje búbjától nyakára és vállára kigyózó hajtól eleven hajlásban rejlett, láttam, hogy szeméből apró csillogó fénypontok töredeztek le és a térdére hullottak. Testének e meleg, élő vonalai lágy súlyukkal egy álomszerű pillanatra tájkép látásának érzetét keltették föl bennem, elvesztettem az érzékemet a közeli és a távoli, a nagy és a kicsiny iránt és láttam a források fakadását a földön.

Ez a néma sírás kimondhatatlanul meghatott, mert úgy éreztem, mintha nem ez a test sírna, hanem mintha valami idegen és távoli sírna benne. Az a misztikus babona, amely a női könny nyomában jár, erőtmegfojtó hatalmával letiport. Az asszony ősrégi és örök függőségének átlátszó jele ez, amely egyforma kisérője ártatlanságának és bűnösségének; több erő tört meg ennek az árjában, mint a világ valamennyi folyamában és tengerében, némán és fájdalmasan kegyes itéletre figyelmeztet és harmat minden bölcsőn.

Megint szólni akartam, de képtelen voltam, mert ehhez a fájdalmatlan szenvedéshez nem lehetett résztvevő szavakkal vagy megértő jósággal hozzáférkőzni, nem is lehetett így meggyógyítani, mert idegen volt mindkettőnknek és egyikünk sem tudta volna a nevét.

A leány vállából és hajából, mintha virággal lettek volna tele, illat terjengett, fuvallata különös világot tört össze bennem, hangtalanul összeomlott, magára hagyta a testet, éreztem, hogy beteggé leszek és aggodalmamban zokogtam. A leány fölfigyelt és mintegy álomban bólintott, könnye elapadt és hozzám simult. Az agyam nyugtalan buzgalommal most megint dolgozni kezdett és a gondolatok fájó tisztasággal kergették egymást, oly égetően, mint ahogyan a túlságosan vakító világosság kínozza a sötétből jövő szemet. Két világ nyilt meg előttem, az egyik úgy sodort magával, mint valami meleg folyam, semmit sem gondoltam és mindent megértettem, a másikban pedig dacos ébrenlétben, hideg védekezéssel gondolkoztam és semmit sem értettem meg. Kínomra volt az, hogy minden részlet oly világosan préselődött be az elmémbe, sőt vizsgálgattam és értékeltem azokat, ostoba semmiségeket pedáns pontossággal láttam, de a fölismerésnek ez az ereje mégis oktalan volt és mint erőtlen embert megvetettem magamat. Azután ismét úgy éreztem, hogy hideg és számító keményszívű ember vagyok és mégis sejtettem, hogy ez az elszánt tartózkodás akaratom ellenére rettenetes odaadás hatalmából, gyönyört adó engedelmesség birodalmából, sötét ár hullámaiból mentett ki.

Éles hang ezt kiáltotta bennem: «Kell valaminek történne, valami vak, vad cselekedetnek!» Viszhangja azonban ezt mondta: «Mindennel, amit cselekszel, megszentségteleníted azt, aminek veled történnie kell.» Rajtam uralkodó alaktalan akarat erőszakoskodó sürgetéssel figyelmeztett és érthetően imigyen szólt: «Miért iparkodsz előlem menekülni? Én erősebb vagyok mint te és még az istened sem állhatja el utamat. Én a lépés vagyok, az örökkéjövő, bennem istenek és emberek támadtak föl és sülyedtek el; érzelmeid és mozdulataid egyike sem hasonlítható az én lényemhez; csak egyet akarok neked megnevezni, egyet, ami az érzelem és a mozdulat közt van, amiben távoli sejtés szunyad és ez az egy a mosoly. A tér a terek közt, a bölcsőtengely az öröm és a fájdalom közt, az «és» az élet és a halál közt. Ha most megmutathatnám neked arcodat, talán rám ismernél abban a mosolyban, amely a te vonásaidon van, de már ha fölemelem a tükröt, elsülyed a mosoly. Azt a mosolyt, amelyhez én hasonlítok, a halottak mosolyogják, ameddig nyitott koporsóban időznek a világosság és a sötétség között, még földi alakjuk viszfényéban, de már átváltozásuk éji köpenyében. Add meg magad nekem! Én ártatlanság és bűn fölött állok, senkisem menekül előlem.»