Part 6

A faluba érkezve, elhatároztam, hogy a lelkészhez megyek. Belsőmben nem éreztem magamat eléggé ellentállóképesnek arra, hogy azzal a humorral tudtam volna rendelkezni, amely szükséges lett volna ahhoz, hogy egy parasztot bírjak bizalomra, szánalomra és bőkezűségre. Hogy az ilyesfajta bizalmatlankodókat, mint aminő rendszerint a paraszt, magunknak meghódíthassuk, testben-lélekben frissnek, erősnek és egészségesnek kell magunkat éreznünk, de nekem e pillanatban az volt a gondom, hogy fáradság és áldozat nélkül juttassam jogához a testemet. Fölkerestem tehát a paplakot, amelyre fehérre festett kerítés és egy fenyőfasor mögött hamarosan rá is akadtam. A kertiajtó nyitva volt, az út gyepes téren át kissé hegynek vitt, láttam, hogy istállók és pajták tartoznak a lelkészi hivatalhoz, az előtéren tyúkok sürögtek-forogtak és egyikük az utam mellett levő biztos helyét elhagyva, előttem az útra ment, hogy elmenekülhessen előlem. A tyúk néha kedvét leli ebben, valami okból szívesen elmenekül előlünk, azért megy olyan helyre, ahol erre lehetőség nyílik. A tyúk lelki életének legfontosabb részleteit még nem fedezték föl és nem mondták el, most alkalom nyílnék, hogy némi fölvilágosítást adjak, de máskorra kell halasztanom, mert a lelkészről és házában való élményeimről akarok számot adni.

Mivel szaporán lépdeltem előre, az említett tyúk azt hitte, hogy üldözöm, szárnyát lelógatta, nagyokat lépett és hogy mások figyelmét fölhívja szorongatott helyzetére, hangosan kiáltozni kezdett. Végre a ház nyitott ajtaján besurrant a paplak tágas előcsarnokába, amely tisztára föl volt surolva és fapadlója fehér homokkal volt behintve. A tyúk mivel ide is követtem, azt hitte, hogy elvágom az útját vagy sarokba szorítom és az új helyzettel számolva a lehető legnagyobb lármát csapva fölugrott az ablakdeszkára és bátor szárnycsapással nekiment az ablaküvegnek.

A mezőkön és falvakon át folytatott vándorlásomban némi tapasztalatot szereztem, hogyan kell a tyúkokkal bánni és ezért tudtam, hogy az ilyen állatnak nem szabad a segítségére sietni, mert a tyúkok visszautasítják az ügyeikbe való emberi beavatkozást. Hát inkább az előcsarnokot vettem szemügyre, amely a tiszta fehér ajtókkal és a régi állóórával nagyon tetszett nekem. Az óra számlapja befuttatott acélból készült, a mutatók cérnaszálvékonyságúak és ketyegése lassú volt, mint valami különködő ember magányos beszéde. A számlap alsó felén kicsiny, köralakú égboltozat volt látható aranyos félholddal, csillagokkal és a nappal.

Balról kinyílt az egyik ajtó és egy tekintélyes külsejű idősebb asszonyt láttam, aki egy pillanatra megállott, hogy azután a gyanútlanul és bátran kinyitott ajtót gyors mozdulattal és halk ijedt kiáltással ismét becsapja. Rövid időre megint üres és csöndes lett az előtér, csak a tyúk lármázott tovább az ablakon, kis pihenőkkel, amelyeket kotkodácsolással töltött ki. A padlón ide-oda surrant árnyéka a napfényben. Azután az ajtó mögül a konyha zajával egybeolvadó ijedten szólítgató hangot hallottam és megértettem a szavakat:

– Ellop egy tyúkot!

Futkosás támadt, asszonyi hangok hallatszottak, a tűzhelyen mintha kifutott volna a forró víz, mert sistergés támadt, mint valami pályaudvaron. Majd becsapódott egy ajtó, utána még egy, úgy látszott, hogy valaki szobáról-szobára haladva átmegy a ház másik oldalára, míg csakugyan jobbról hallottam hangokat, egy heves és suttogó nőit és egy megnyugtató basszust. Csoszogó lépteket hallottam és az ajtó lassan kitárult. A küszöbön ott állott a lelkész. Szeretetreméltó jelensége bizalommal töltött el, egészséges telt arca körül kellemes szellőcske lengedezett és jóságos kék szeme kiváncsian érdeklődött irántam.

– Mi lesz? – kérdezte férfiasan és gyors pillantást vetett a tyúkra.

A levegőt szimatolgatva ezt feleltem:

– Úgy érzem, valami tápláló lesz, de talán jobb, ha ezt a feleségétől kérdezzük meg.

Nem felelt, hosszúszárú pipáját mint valami puskát tartotta lebocsátott kezében, de megértvén, miképpen magyaráztam a kérdését, hangosan és jóízűen az arcomba nevetett.

– Tehát az éhség hozott ide! Ez nem ujság a paplakban, lesz mit enned és mindjárt meg is tudakolom, hogy mi. Van még valami kivánságod? Gyere be.

Meglóbálta a pipáját és visszalépett, hogy bebocsásson. Ez aztán pompás dolgozószoba volt! Fölteszem, hogy mindenki ismeri és nem akarom részletes leírásával az időt vesztegetni, mert a szokásos módon volt berendezve szürke és aranyosan fénylő könyvállványokkal, túlterhelt íróasztallal, amelyen a prédikációk készülnek, pipafüsttel és napsugarakkal, amelyek a virágzó gyümölcsfákon át hatoltak be. A szoba közepén levő asztalon virágcserép nagyságú hamútartó állott és az ajtó közelében faszék a parasztlátogatók számára. Az egyik sarokban Thorwaldsen gipszből készült és kissé füstös áldástosztó Krisztusa magaslott, barátságosan fölemelt egyik karjára csak úgy futólag, valószínüleg, mert hirtelen kellett kézből letenni, egy pamlagpárnát akasztottak.

Mert a lelkész azt kérdezte tőlem, van-e még valami kivánságom, leülvén az ajtó mellett a faszékre, azt mondtam:

– Azután egy könyvet szeretnék becserélni.

– Egy könyvet? Becserélni…?

– Igen, a batyumban van egy könyv, amelyet már kiolvastam, szeretném, ha másikat adna helyette, amelyet még nem ismerek.

Az öreg úr figyelmesen vizsgált, de csak habozva nyilvánult meg érdeklődése, mindamellett nyugodt volt és nem lehetett észrevenni, hogy nem tetszik neki a viselkedésem, amely idegen volt neki. Csak életének mindennapi tapasztalata tette idegenné a számára, ellenben veleszületett hajlandósága révén igenis volt érzéke olyan ember természetes szabadsága iránt, aki tehernek érez mindent, ami nem természetes. Különös és kedvre derítő, ha észrevesszük, hogy a legtöbb ember sokkal gyorsabban és szívesebben látja az elfogulatlan kiméletlenség kendőzetlen megnyilvánulását, mint az elfogult kimélet megszokott vonásait és akinek nem romlott a gondolkodása, oly gyorsan belenyugszik ebbe, mintha haszontalan és nehéz fölkapaszkodás után valami jóságos szellem megengedte volna neki a visszatérést származásának meghitt völgyébe. Igaz, hogy a lelkész nem kevéssé meglepődött, sőt megütközött elfogulatlanságomon és határozottan észrevettem, hogy fontolgatja, nem kell-e mint szemtelenséget kifogásolnia a viselkedésemet. De senkisem tünik föl szemtelennek, akinek szívében szeretet lakozik, még akkor sem, ha valóban az.

Kissé kétes határozottsággal rám mosolygott és kelleténél hangosabban így szólt:

– Könyvet is kaphatsz tőlem, anélkül, hogy a tiedet ideadod.

– Ezzel nem segít rajtam, – mondám, – egy könyvet is elég cipelnem.

–… elég cipelned. Igen, igen… – felelte.

– Igen. Mindig így teszek, ha egy könyvet kiolvastam, mert vándorúton vagyok és eddig még mindig fáradság nélkül be tudtam cserélni az enyémet. Azzal nem törődtem, hogy melyik drágább és melyik van jobb állapotban, csak az vizsgáltam, hogy új-e nekem a tartalma és szórakozást igér-e.

– Jó, ó… ez jó, igazán jó! Mintha bizony mindenki csak úgy egy szóra odaadná könyvtárának egy darabját.

– Hiszen éppen az imént maga ajánlotta föl nekem. De különben is lehetetlen, hogy minden ember oly zárkózott lenne, mint ahogyan az ön kétkedéséből következtethető. Könyörtelen eljárás az, ha megtagadunk egy könyvet valakitől, aki nincs abban a helyzetben, hogy vásárolhasson magának, ezt épp oly kevéssé szabad megtenni, mint ahogyan nem tiltanók meg senkinek, hogy egy szép képre tekintsen. És mindig legelőször azokat a legjobb könyveket kellene odaadnia az embernek, amelyeket legjobban szeret. Aki valami szellemi örömét magának tartja meg, annak lelke sötét pince, amelybe véletlenül napsugarak jutottak be, de nem tudnak életet kelteni nedves hüvösségében. Adjon hát egy könyvet, ime itt az enyém.

Ezeket az utolsó szavakat csak azért mondtam, mert másfelé akartam terelni a lelkész válaszát. Éreztem ugyanis és láttam, hogy a válasz megszégyenített volna. Melegen rám nézett jóságos kék szemével, fölkelt és kezet nyújtott.

– Mi az? – kérdeztem, – hiszen még nem ettünk.

– Nem akartam öntől elbúcsúzni, sőt most látom igazán szívesen. Legyen a vendégem, ha úgy tetszik. Foglaljon újra helyet, nem itt, itt, mondja el, kicsoda ön, mi vitte vándorútra, beszéljen az életéről, arról szeretnék valamit megtudni.

– Mit mondjak az életemről? Élek, nem elég ez? Bárhová nézek, mindenütt azt látom, hogy az emberek arcát fakóvá és fáradttá teszi a gond életük értékeért és értelméért. Az én életem értelme sohasem fog előttem az életemen való öröm árán megnyilvánulni.

Az öreg úr elgondolkozott és komolyan, csöndben sokáig maga elé nézett. Meglepődése, ez az enyhe, ha mindjárt akaratlan megsértődése megszűnt és őt figyelve, ezt gondoltam: hozzád jó tudnék lenni. Nincs gondolat, amely valakivel szemben derűltebbé tudna tenni bennünket, mint ez és boldogságunk tisztaságára nézve teljesen mellékes, vajjon viszonozzák-e.

– Jól van, jól van, – mondta lassan a lelkész és tekintetemet keresve rám nézett, – de hát annak idején mit szeretne mondhatni, hogy miért élt?

Csaknem nevettem. Más felelet aligha elégítette volna ki, mint az, amely valami szellemi vagy gyakorlati sikert mond életem céljául. De érezve kérdésének jogosultságát és a benne rejlő jó szándékot, ezt feleltem:

– Ha erre egy mondattal felelhetnék, olyan egyszerűen, mint ahogyan a kérdést fölteszi, akkor aligha állanék ma ön előtt.

– Hogyan adhat ilyen bizonytalanság biztosságot, hacsak nem könyelműség ez a biztosság?

– Az én biztosságom nem az, hogy ismerem a célomat, hanem az, hogy feléje haladok, csakis abban a tudatban, hogy megtalálom, ami az én részem.

– Bámulatraméltó önérzet ez fiatal barátom, amelyet meg kell okolnia.

– Bizakodásom nem ezen az önérzeten nyugszik, hanem hitemen.

– Hitén? Ugyan miben hisz oly bizakodva?

– Hiszek. Nem elég ez?

A lelkész úgy érezhette, hogy elsietve kényszerült kérdésre és feleletre, arcán titkos aggodalom volt észrevehető.

– Mindez nem olyan egyszerű, – felelte kis idő mulva, – de talán mégis – kezdet. A cél azonban az a bizonyosság, hogy Istenben hiszünk, közösségünk van vele és hogy szeret bennünket.

Hallgattam.

– Ön hallgat, – mondta kisvártatva lassan és vizsgálódva. – Bizonyára egy öreg falusi lelkészt lát bennem, aki egyházának dogmái szerint beszél. Talán úgy is van, de egész életemben fontosnak tartottam, hogy a józan ész szabadságát gyönge erőmhöz képest megóvjam és ne homályosítsam el valami át nem gondolt szabály kényszerével.

Erre habozva és a gondolatokat fáradságosan keresve, ezt feleltem:

– Nem hiszem, hogy cél és maradandó vigasz az a bizonyosság, hogy Isten szeret bennünket. Ez a kiskorúak előjoga. A szeretet lényét, fényét, mindenhatóságát nem érezheti senki, aki maga nem szeret. Isten csak az én szeretetemben elevenedik meg, de nem abban, amit ön az ő irántam való szeretetének nevez. De ha szeretni tudok, akkor Isten bennem él, őt magamban tudni: ez maradandó vigasz, benne nagykorú leszek. Az az ember, aki szeret, sohasem fogja magát istentelennek érezni. Ha azonban így áll a dolog, akkor nem tudom azt kivánni, hogy Isten szeressen engem, mert Isten az én szeretetem.

– Nem mondok önnek ellent, – mondta a lelkész, – de mi hiszünk Istenben, mint minden dolog megteremtőjében, aki előttünk volt és mindig lesz. Azzal, hogy ilyen vagy olyan módon megelevenedik bennünk, bebizonyitja szeretetét; abban hogy úgy teremtett meg bennünket, hogy képesek leszünk neki lakásul szolgálni, fölismerjük irántunk való szeretetét, amelyre érdemessé lenni és amelyet mindig tudni a mi célunk és bizodalmunk.

– Semmi más lény szeretete nem fog engem megváltani, csak az enyém, – felelém. – A tűz világít és melegít, de egyetlen tűz sem ég, hogy világítson és hogy melegítsen. Nem, az ön Istenében, akinek szeretetét kérnem kell, nem hiszek többé, én nagykorú akarok lenni.

– A nagykorúak és a kiskorúak… – mondta elgondolkozva az öreg ember, aki fölkelt és föl és alájárt a szobában. No most láthatja, hogyan kerülhetnek szóba beszélgetés közben olyan dolgok, amelyekre nézve az emberek sohasem tudnak megegyezni. És mégis azt kell mondania az embernek, amit gondol; ha áhitattal és megismerés vágyából teszi, sohasem történik hiába. E dolgokról elhangzó minden állításban és minden ellenmondásban ugyanegy szellem nyilvánul meg. Majd másképpen fog ön gondolkodni, most azonban bizonyára joga van ahhoz, hogy úgy gondolkozzék, ahogyan teszi. Ezt, higyje el, nem mindenkinek engedem meg, de csekély lenne a bizalmam Isten vezérlő kezében, ha minden embert ugyanegy útra akarnék küldeni. Talán igazán csak a kiskorúaknak vagyunk rendelve. – De van-e, aki föléri ésszel, hogy mi kergeti önt ebben a nyomorúságos ruhában az országútra! Önnek olvasnia, tanulnia kellene…

Föl s alájárt a szobában, amíg az íróasztalán szemébe nem ötlött a könyv, amelyet a batyúmból vettem ki. Legutóbbi szavaival való eszmetársulás révén a kezébe vette, lapozgatott, olvasgatott benne és óvatos ujjakkal belül-kivül megvizsgálgatta, azután a pápaszemét kereste.

– Hát lehetséges ez? – kérdezte. – Ez akarja nekem fölajánlani, ezt állítsam a könyveim közé?

Már alig gondoltam a könyvre, aminthogy azt az inditványomat is, hogy cserélje be, első szavaim elfogódottságával elsietve tettem. A könyvet az egyik szálláson egy kis púpos kárpitoslegénytől kaptam, aki egy éjjelre hozzám csatlakozott és őszinte megindultsága akkora volt, hogy megbántottam volna, ha amikor búcsúzáskor nekem ajándékozta, visszautasítottam volna. Dróttal összetartott első tiz füzete volt egy kitagadott grófkisasszonyról szóló regénynek, aki egy ballépése után sokféle kaland közt vetődik a világban. Mindenik füzetben valami új szörnyűség készülődött, amely a következőben csaknem, az azt követőben majdnem és a negyedikben még mindig nem következett be. Be kell vallanom, hogy érdeklődéssel kisértem az eseményeket és lefolyásukat, mert nem tartoztam azok közé az emberek közé, akik csak úgynevezett jó könyveket tudnak olvasni. Még mindig inkább kötött le olyan könyv, amely az életet írta le, mint az, amely szerzőjének bizonyos írói készségéről tett tanuságot, de mással nem is szolgált. Az írásra való hajlandóság, mert azt hisszük, hogy tudunk hozzá, dilletáns fáradozás, akinek igazán van mondani valója, csak akkor aggódik tehetsége miatt, ha valami akadályozza az írásban.

Körülbelül ezt mondtam mosolygó házigazdámnak a könyvekről, de egyáltalán nem azért, hogy megvédjem az én könyvemet, mert az bizony igazán rosz könyv volt. Ezt kertelés nélkül be is ismertem, de azzal a mentséggel, hogy engem nagyon érdekelt.

Barátságosan és nekihevülés nélkül mondta:

– Hogyan érdekelhet valakit ilyen könyv?

– Attól függ, hogy ki olvassa, – feleltem, – a könyvekben a legnagyobb élvezet magának az olvasónak a teljesítménye és a legjobb könyv az, amely az olvasóval a saját gazdagságát érezteti.

Kopogtak és az óvatosan kinyitott ajtóban egy fiatal leány alakja jelent meg, aki tisztességtudó határozottsággal, de nagyon félénken azt a hírt hozta, hogy ebédhez várják az apját. A lelkész egy pillanatra észrevehetőleg zavarba jött, közelebb intette a leányát és egyszerre egy körülbelül húsz éves fiatal leánnyal állottam szemben. Megmagyarázták neki, hogy úgy kell engem fogadnia, mintha nem az lennék, amint akinek gondolnia kellett. Azt hitte, hogy fura tréfát űznek vele és míg világos szeme szinte valószínűtlen gyermetegséggel mosolygott, habozott, hogy mit tegyen. De vonakodásféléről nem lehetett szó, itt céltudatos rend és pontos engedelmesség volt az úr, úgy hogy egy alig érezhető pillanatra csaknem élettelen kéz került hüvelykujjam és mutatóujjam közé. Az üdvözlés tehát a kivánt rendben megtörtént, de lefolyása egy lépéssel sem vitte előbbre a házigazdámat, aki úgy látszik ráeszmélt, hogy a közvetetlenség szelleme az ő családi életének házi szellemei közt tulajdonképpen idegen kísértet volt és hogy egy idegen hozta a házába sokkal hirtelenebbül, semhogy övéit ne kellene előbb erre előkészítenie.

– Majd értesítem a feleségemet és megmondom neki, hogy ön itt van, – mondta elfogultan, leányát karon fogta és maga előtt kitolta az ajtón, úgy hogy egyidőre magamra maradtam és kötelességszerűen azon aggódtam, hogy itt alkalmatlanságot okozok. Ha kevésbbé komolyan vettem volna a lelkészt, nagyon könnyen tetszetős hídat verhettem volna, de nem vitt rá a lelkem, hogy leányával szemben ugyanazt az elfogulatlanságot tanusítsam, mint amellyel őt nyertem meg magamnak.

Kis idő mulva hangokat hallottam, az egyik az ellenmondásé volt, a másik mély basszus, amely csitítgatott és rábeszélt. Majd nyomosabb és hatásosabb lett a basszus, amit hallgatás követett, amelynek alázatossága közvetetlenül azután hangos ajtócsapkodásban nyilvánult meg. Meglehetősen nagy idő mulva kinyilt az előcsarnokba szolgáló ajtó és egy nagy szőke szakácsnő jelent meg előttem. Tetőtől-talpig végigmustrált, ifjonti anyáskodással aggódóan megrázta vörös fejét és gorombán rám szólt:

– Gyere velem, mosakodjál meg, az urasággal egy asztalnál fogsz enni.

Előttem elhimbálódzott a konyha egyik sarkába, ahol faszéken mosdótál állott, a szék támláján vastag törülköző lógott, mellette pedig egy darab szappan feküdt, akkora mint egy kenyér.

Megtettem, amit kivántak és a szakácsnő kérdésére azt feleltem, hogy tanult országútgázoló vagyok, de most hely nélkül.

– Mázoló?

– Nem, gázoló. Inkább enném itt künn veled, mint az urasággal.

– Azt elhiszem, – felelte. És tegez ez az ember… – Mi jutott az úr eszébe.

– Ó, semmi rosszat nem forgatok a fejemben.

– A háziúrról beszélek, nem rólad, – jelentette ki vendégszereplésem ellensége. – Siess!

Kikapta kezemből a törülközőt és kegyesen oldalba lökött, hogy ne kelljen külön megmagyaráznia, mely irányban kell mennem.

Azt hiszem, hogy a lelkészné asszony, akihez most jutottam, jó akarattal magának is, nekem is megkönnyíthette volna a helyzetet, amelyet férjének kivánsága teremtett meg a számára, mert amikor az ebédlőbe léptem, a család már asztalnál ült és én természetesen betolakodónak éreztem magam. Derűlt nyugodtságom és egykedvüségem elhagyott, mert nem tudtam magamat arra kényszeríteni, hogy úgy tessem a ház nőinek, mint ahogyan a háziúr nyilván kivánta és remélte. A lelkészné olyan nyilvánvaló, izgatott ellenérzéssel volt irányomban, hogy semmisem csábított a legyőzésére, hiszen csak olyan mozdulatok és szavak segítségét használhattam volna, amelyek fölületesek, tetszeni vágyók és hiúk lettek volna. De mert úgy éreztem, hogy ok nélkül aláztak meg, elhatároztam, hogy ugyanazzal a pontossággal fogok fizetni ezért a gyalázatért, mint amellyel velem szemben elkövették. Haragudtam egészen az elkeseredésig, az élet áprilisában gyorsan változik a lélek időjárása…

Belépve néhány szóval üdvözölni akartam a hölgyeket. Hárman voltak, mert még egy másik, fiatalabb leány is volt a paplakban, de a lelkészné asszony üdvözlő szavaimnak röviden véget vetett:

– Hát… csak üljön ott le.

Meg akartam fordulni, hogy távozzam, ekkor elfogtam az öreg ember pillantását és leültem. Barátságosan szólt hozzám, de egyszerűsége elfogult és kissé leereszkedő tartózkodássá változott, amelytől ő maga szenvedett. Nyilván reám és segítségemre várt, belsőleg neki is rugaszkodtam és kudarcot vallottam.

A ház asszonya föltünően sovány magas nő volt, arcvonásaiban az élet gondjainak kínos kifejezésével, amely mellett a megdicsőülés halvány lehelete sem volt található, pedig ezt még a legnagyobb nyomor is megadja minden nő arcának, aki szerető feleség és anya volt. Korlátolt nézetekben és kicsinyes szokásokban meggyökeresedett természet képét mutatta, de a feszesség, amelyet lénye elárult, olyan józan volt, hogy megfélemlítette az embert. A virágocskákra tekintettem, akik e magabíráskodás pedáns jótéteményei közt virultak föl és megnyugodtam, mert a két fiatal leány bár kissé megfélemlített frissesége úgy hatott, mint a megujuló természet megváltása. Bensőmben kissé kibékültem az anyával és egészen kibékültem volna vele, ha csak a legcsekélyebb előzékenységet mutatta volna.

Az öreg ember kedvéért, aki szeretettel szólt hozzám, azt latolgattam magamban, nem lenne-e talán ajánlatos, hogy háza hölgyeinek némi megértő engedményt tegyek; beszélhettem volna apám állásáról és házáról és arról, hogy nem azért koborlok ilyen ruhában a világban, mert elveszettnek hittem magamat, hanem mert magamat kerestem. De lemondtam erről az előzékenységről a fiatalság ama makacsságával, amelynek előjoga az engedmény gyülölése. A fiatalság szenvedélyes tévedése meggyőződéseért szebb, mint a fölnőttek szenvedélytelen erénye, még akkor is, ha a tapasztalat ezeknek ad igazat. Hiába, már én csak eltökéltem, hogy nem ismerek tiszteletet, csak ha az én személyemnek és legsajátosabb javamnak szól.

Fehér abrosszal terített hosszú asztalnál ültünk világos szobában, amelynek üvegajtaja a kert felé ki volt tárva. A két fiatal leány terítéke nagyon közel volt a szüleikéhez, úgy hogy nekem nagyon sok hely maradt. A lelkészné asszony erőszakosan és hangosan gondoskodott rólam azzal a visszataszító szolgálatkészséggel, amelyre csak azok az asszonyok képesek, akik egyszerre engedelmesek és akaratosak és bosszús megadásuk mellett meghúzódik az a kivánság, bárcsak minél előbb ostobának bizonyulna be a férj parancsa. A látszat tehát az volt, hogy nagyon tiszteli férje akaratát, a valóságban azonban mindent, amit a férje akart úgy teljesített, hogy jó szándékainak érvényesülése lehetetlen volt. Nagyon jól láttam és éreztem mindezt és beérhettem volna azzal, hogy jól mulatok e titkos megfigyelésemen, de nagyon is óhajtottam, hogy vendéglátó házigazdám egyszerű emberiessége diadalmaskodjék feleségének szűkkeblű előitéletén. Tehát vagy el kellett tűrnöm hallgatagon a megaláztatást, amely a ház asszonya részéről ért, vagy pedig energikusan meg kellett kísérelnem, hogy cselekvő akarattal és olyan szembetünően fogjam jóakarómnak a pártját, hogy vele ellenfelünket látható és döntő vereség érje. Ez azonban nem történhetett volna meg megszégyenítése nélkül, amit pedig nem mertem megkockáztatni, mert attól tartottam, hogy ezzel azonnal elvesztem pártfelem segítségét.

De mielőtt még véglegesen határoztam, a véletlen döntött és én megszabadultam minden további fontolgatástól. Éppen azzal próbáltam tisztába jönni, hogy az asztalnál levő pártok melyikéhez húznak a fiatal leányok, amikor megjelent a szakácsnő és elvitte a levest, hogy új ételt tálaljon föl. Tányért váltott, de az enyém kivételével, amelyet a lelkészné asszony rosszaló homlokráncolására ott hagyott előttem. A lelkész úr ezt csak akkor vette észre, amikor már körbejárt a hús, a főzelék és a burgonya és a szakácsnő valamennyiünk balszerencséjére már távozott volt a szobából, amikor visszafojtott fölháborodással meglehetősen hangosan így szólt a ház ura:

– Vendégünknek azonnal hozzanak másik tányért.

Az öreg ember ajka reszketett, mintha őt magát érte volna valami megszégyenítés. De az asztalnál nem mozdult senki, a két fiatal leány szinte parancsszóra egyformán elpirult és olyan feszesen és szótlan és csöndben ültek, mintha vihar nyomta volna őket le és a legcsekélyebb megmozdulásuk a villámot csalná elő. Nem, ebben mégis csak az anyjuknak kellett igazat adniok, nagyon is sok lenne, ha azt kivánnák tőlük, hogy ezt a csavargót még személyesen is kiszolgálják.

– Ez igazán nem szükséges, – mondta a lelkészné kényszeredett jóakarattal és olyan meggyőződéses magabiztossággal, hogy ingerültsége csaknem erénnyé vált.