Part 5

Ezek a benyomások azonban csak futólag kaptak gondolataimban teret és világosságot. A megsértett fölpattant, de új magatartása irtózattal töltött el, éreztem, hogy végzetes változás ment benne végbe és hogy az ellenfele által erőszakosan fölidézett fölfogás szinte parancsolólag hatalmába kerítette a lelkeket. Egy belső hang, amelynek értékét nem ismertem föl, fölriasztott és szerettem volna odakiáltani a bilincseitől megfosztottnak: «Hallgass! Hallgass! Fordulj el tőlük, gyere el innen, inkább menekülj, semhogy azzal a fegyverrel élj, amely téged megsebzett. Menekülésed a győzelmed lenne, egy drága jószág titkos megmentése és a csöndes homályban két szem várja a győzelmedet. Ne mutasd meg e szemeknek, mily nagy a hatalom, amelynek engedelmeskednek. Ha erényed kedvéért megadod magadat, akkor megvetni tanulja, amit eddig vetélytársadban megcsodált, de ha ugyanazokkal a hatalmi eszközökkel élsz, amelyek aljasak, akkor annak az asszonynak a szemében, akit szeretsz, hiú fönhéjázás és gyönge öncsalás árnyékbirodalmává lesz a te világod.» De lefogva a hatalmaktól, amelyeket valamennyien uraltunk, hallgattam, bizonytalanabbul mint haragos apjának hangjától a megfeddett gyerek. Hallottam a válaszul adott szavakat és már az első hangból kiéreztem bosszúvágyukat:

– Ha kiutasít vélt boldogsága területéről, báró, ahogyan már előbb a vendégünket kiutasította a házából, fogadja búcsúzóúl ama biztosításomat, hogy annál szívesebben leszek az ő utódja, mert az ön elődjének szerepében már nem éreztem magamat valami jól.

Ijesztő csönd. Megtörtént a döntés, a harc örökre elveszett, a sötétség diadalmaskodott és mint tisztátalan játékszer széttaposta minden szív szorongó szeretét. Vad bánat fogott el, láttam a fiatal szép nőt és ezt kiáltottam: «Neked volt igazad.» Alig tudtam, mit beszélek vagy mit teszek, lelkemben ennek az órának a háborgása, a magamhoztérésre és jó tettre hajtó határozatlan ösztön és az élettől való kínzó félelem tombolt. Távoznom kellett innen és nagy léptekkel kimentem az éjszakába, egyenesen oda. Harsogó, mintha fekete fogak közül előtörő nevetés kísért és eközben mint kaján torzarcokkal teli függöny mögött elsülyedtek a képek.

– Kiszolgáltatta őt, – dadogtam magamban, – kiszolgáltatta őt! Mit ér most még neki a menekülése és az az egy, a szentsége?

A kert facsoportjai olyanok voltak, mint sötét hegyek; bokrok közé jutottam, amelyeknek levelei harmattal voltak tele, a hold lement, csak mögöttem fénylett a sötétségben mint tűzvész utolsó, parázsodó szikrája egy lámpa az események elhagyott helyén. És mint romhalmaz körül még egyszer hallottam a báró hangosan és nyugodtan szóló szavát, diadalmaskodás nélkül, de az erő olyan öntudatával, amely szépen és nagyszerűen hatott:

– El innen! És élj boldogul, ahogyan tudsz! Nem csökkenti a nő értékét az, hogy nem volt meg az erőd, hogy megtartsd magadnak.

Ő fölnevetett és most úgy látszik, mintha valamennyiükhöz szólna.

– Ördögnek hisztek engemet? Akkor majd meg kell változtatnotok azt a véleményt, hogy minden ördög szomorú. Nekem sokkal rövidebbek az élet napjai, semhogy a ti beteges aggodalmaskodástokkal töltsem. Ami az enyém, élvezni akarom…

Nem értettem, hogy még mit mondott, mert a hangját mérsékelte. Úgy látszott, hogy a barátom eltávozott, az utolsó szavakat talán utána kiáltották, az asztalnál mindenkit mintha ugyanegy dolog foglalkoztatott volna, még föllángolt egy fény és csengett a pohár. A nedves bokrok mögött ráakadtam a falra és átvetettem magamat rajta. Az országutat nehezen lehetett fölismerni, de mert csillagos volt az ég, rátaláltam az útra az égen a fák koronái közt. Amikor jobbról az erdőhöz értem, tapogatódza a fák közé mentem és ott, ahol állottam, a fák alatt a földre vágódtam. Gondolatok kergetődztek az agyamban, amelyeket sohasem tudtam elfelejteni és amelyek még ma is külön helyet foglalnak el emlékezetem világában, mert nem tudnak szépen beleilleszkedni, mint ez már néha megszokott történni olyan fölismerésekkel, amelyek soha meg nem ismétlődve nagy lelki izgatottságunkban nyilvánulnak meg nekünk. Úgy látszik, hogy ezek a fölismerések az ifjúság, a szenvedély és az állapot külön tulajdonságaihoz vannak kötve és némiképpen hasonlítanak azokhoz a nevezetes napokhoz, amelyeknek valami dátumot adunk és amelyek a mi személyünkkel kapcsolatban még egyszer nem ismétlődhetnek meg az emberiség történetében. Hogy lelki világunk épületében mi az értékük mint építőkönek, titokzatos és föl nem ismerhető, nem jelölhetjük meg, nem is használhatjuk föl tetszésünk szerint és mégis érezzük, hogy bele van illesztve a sötét, terhethordó falba.

A földi szellem hatalmasabb mint valamennyi félisten, gondolám és mennyivel boldogabbak a hivatatlanok, mint azok, akik bár hivatottak, mégsem kiválasztottak. Mi jobb a világ mulandó és nem mulandó birtokaiért és élvezeteiért való harcban, a szív ököl nélkül, vagy ököl szív nélkül? Szív és ököl együtt, ez az erő… Az agyamat döngető gondolatoktól kínozva, a kimerültség rövid, álomtalan álmába merűltem.

Mikor fölébredtem, a hajnal hasadását láttam a fatörzsek mögött. A levelek közt, fönn a fák csúcsai közt tompán zúgott a szél. A reggel vajudása alatt ismét lezártam szememet és ekkor az éjjel hallott zene motivuma, a pásztordal, tele az öröm jámborságával, mint tarka édes hűsítő járta át szívemet és elűzte lelkemből az emésztő várakozás kínját, amely az átéltekre való visszaemlékezéssel fölébredt. Az erdő fái közül kiléptem az útra és elmentem, tovább, anélkül, hogy visszanéztem volna. Nemsokára egészen kivilágosodott és harmat hullott, a szürke utat megszabadította az előző napra való visszaemlékezéstől és köröskörül mindent fölfrissített. A lankáson és az árkokban kemény és kevéssé illatos nyári virágok nőttek, többnyire vöröses színük volt, barna vagy sárga szín keveredésével, szabálytalan bokrosodással és porosak voltak. Szederindák és partilapuk közt várakozva álltak e korai reggeli óra nagy csöndjében és ürességében. Cipőm egyenletes kopogását nem kísérte semmi madárfütty és semmi rovarzümmögés. A napra gondoltam, amelynek nemsokára jönnie kellett és a fölvidulásra, amely aranyos sugaraival mindannyiunkat hatalmába fog keríteni. Egy kanyarodó után, ahol patak halk csörgedezését hallottam, szabad mezőre vitt az út és a már érő búza tompaszürke és ezüstös szőnyegével megnyílt előttem a világ. Egy mezei út elágazásánál, amelyen tovább menni szándékoztam, két kőrisfa közt Mária-képet láttam. Ferde fatető alatt állott az égi asszony és fájdalommal és boldogsággal teli mosollyal nézett le a karjában pihenő gyermekre. Kissé fölemelve kebléhez szorította, egyedül e tág vidéken, harmat és hajnalhasadás és búza közt. Lábam megtorpant e látványra, fölnéztem reá, de csak rövid, gyors pillantással, mert szépsége oly hatalmas lett bennem, hogy tovább menve a botomat meg kellett suhogtatnom a levegőben és dobognom kellett a földön.

HARMADIK FEJEZET. Penina.

Ha az alsóbbrendű emberi ösztönök régiójában és a napi szükségletekért folytatott harcban nem tudtam érvényesülni, gyakran gondoltam Szemesre, akit akkor csak első találkozásunk révén ismertem. Nem tűnt föl a tucatemberek közt, ami biztosságot adott neki, senkinek sem tűnt föl, könnyen alkalmazkodott. Mert a föltűnés az utcán egyet jelent az idegenkedés és bizalmatlanság fölkeltésével, a csak az éhség és az aljas vágyak csillapítását szolgáló haszonért és nyereségért folyó civódás területén mindenki a tömeg ellenségének számít, aki, ha csak szerénységgel vagy tisztességtudással kiemelkedik belőle. Talán az a legkínzóbb kényszer, amely a mindennapi életben ránehezedhetik a létéért küzdő emberre, hogy közönségessé kell válnia és meg kell magát aláznia, ha meg akar állani. Mennyivel könnyebb a szegényes gondolkodású embernek értelmesnek és szívesnek föltűnnie, mint az érzőnek igényeit és gondolkodását megtagadnia. Gyakran gondoltam, hogy ha már ily keservesen szenved a bizonytalan és értékének meg akaratának tudatára még alig ébredt lélek, mekkora fájdalmat okozhat a jó és mindent teljes öntudattal fölismerő embernek csak az is, hogy él. A világ szentjei vértanúságának távoli és első sejtése fogott el és megértettem, hogy testi szenvedésük lelki kínjaiknak csak szerény jelképe volt. Velük szemben szerencséseknek hirdettem a hősöket, az akaratukban meg nem ingathatókat, akiknek nagy lelke vak volt tetteik értéke iránt és akiknek tiszta akaratuk volt a legértékesebb tettük.

Az egészséges ifjúság természetes hite azonban nem győzhető le és bár itéletét még a tények és jelenségek világából meríti és tényekkel meggyőzhető, fölemelhető és lesújtható, mégis az övé az erősebb hit, erősebb még a tapasztalt ember tudásánál is. Életünk kezdetén hiszünk a jóban, bár nem ismerjük, később hinnünk kell, noha ismerjük, a betetőzése azonban a megismerés, ami nem más, mint bizalom. Örök szava ez: elvégeztetett. Nem künn valahol a világban, amelynek berendezését ti fantasztái a készséges vádnak, ti a tisztátalan lélek tisztaságának pathetikusai ócsároljátok, hanem minmagunkban. Elvégeztetett annyi, mint készen vagyok, mert hiszek. Tudni akarjátok miben? Ha azt kérdezitek, sohasem fogtok feleletet hallani, mert a feleletet ismerni annyi, mint kiválasztottnak lenni. A hivatottak kérdeznek és a kiválasztottak nem felelnek.

Ifjúságomban gúny és aggodalom gyötört, de nem rontott meg. Hamar megtanultam, hogy az ember a világon mindig csak egyszer meglevő saját lelkének semmi sajátságosat, mindig magányos lényének semmi különöset sem mondhat vagy tehet anélkül, hogy, a többi közt, nevetségessé is ne tegye magát. De megtörve és megalázva, mint láng a romhalmazból, egyre újra föltámadt a bizalmam és künn, egyedül fák alatt, menekülő úton gyakran mondtam: «Én, az utca rongyos legénye tudom, hogy a hit, amely engem nevetségessé tesz, tisztábban ragyog a világba, mint a ti lelketek halvány pislákolása, amely megóv titeket a gúnytól és aggodalomtól. Senkisem fog titeket kinevetni és senkisem fog áldani.»

Az emberi alakok közül, melyekkel a fönhéjázás és megalázkodás közt váltakozó ingadozás ama nyugtalan napjaiban találkoztam, alig van egy, amely szorosabb és vigasztalóbb közösségben lenne emlékezetemmel, mint Peninaé, ámbár arca úgy bukkant föl és sülyedt el ismét az élet hullámaiban, mint az éjszaka homályos egén kergetődző felhők mögött a csillag. Azt hiszem, e találkozásban az volt a vigasztaló, hogy életének gyalázata ellenére, amely sokkal nagyobb volt, mint az enyém, mégis oly tisztán megóvta a sötétségben egy érző szív emberi fényét, hogy a magam nyomorúságát könnyebbnek éreztem és reménységem ismét visszanyerte az erejét.

Már nem tudom biztosan, hogyan akadtam akkor össze az ódon kikötővárosban, a «Barlang»-ban Peninával és társaival. Amaz üres éjjelek egyikén volt, amelyek sivárságban és vágyódásban és végeszakadatlan, értelem és cél nélkül való nyugtalan ide-odajárkálásban telhetnek el és amelyeket mindenki ismer, aki idegenben ifjú évei tanácstalansága miatt szenvedett. Hogy ifjúságunk magárahagyatottsága áldássá váljék, erő kell hozzá és valami cél, a fejlődés tervtelen éveiben ez a magárahagyatottság a legjobbak közül is nem egyre nézve végzetessé vált.

Kis Penina, virág az utca porában, nem foglak elfeledni, tündöklő ékesség lelkem ruháján. Kedves a nap, amelyen megtaláltalak és elhagytalak, hogy többé el ne veszítselek. Emlékezetem kertjében tovább virulsz, pedig nem ápollak, nem is gondozlak. Sőt megtörtént, hogy hosszú időre elvesztél emlékezetemből, jó napokban vagy veszedelmes jólétben, amelyet mulandó dolgok adhatnak nekünk. De hideg szélben, vészes és zord úton megnyugtatásomul, békességemül ismét érzem illatodat a lelkemben. Vannak a léleknek virágai, amelyek csak akkor nőnek, virulnak és illatoznak, ha a szél és a fény áthatol az összetépett kabát rongyain, selyem és prém alatt elhervadnak és ha ápolt kéz gondozza őket, elszárad a kelyhük.

Ilyen virágok kedvéért rohantam mindig újra a vándorlás bizonytalanságába és békétlenségébe. A magányosság elégedetlenségében lakozik a legtisztább remény, az egyik a csendből hallja ki Isten szavát, a másik inkább a viharból, sőt van ember, aki csak külső viharban leli meg belső nyugalmát. Sokaknak a jelenségek értelmébe való hosszú szemlélődő elmerülés után villan meg valamelyik életigazságuk fénye, másoknak ellenben hirtelen egész lényük megrázkodtatásában nyilvánul meg, itt szelid mosolynak enged az akadály, amott könnyek árja omlik és az eltakart fenékről elmossa a zavarodottságot és lényünk szerint az enyhe fény vagy az égő áram csábit bennünket. De nem mindig a megismerés a végső cél? Ha másképpen tudjátok, oktassatok ki. Én úgy láttam, hogy a világon minden nemes harc a megismerésért folyik, mert ez ad erőt nagy áldozatra és biztositja az egyetértést.

A késő éjben messziről halvány fényt láttam az utcán. Feléje tartottam, mert magához csalogatott, de egyszersmind bizonyos kellemetlen érzést is okozott. Akkoriban egy timármesternél dolgoztam, aki nem mintha valóban szüksége lett volna reám, hanem inkább szánalomból időnként alkalmazott, hogy végre némi rendet teremtsen könyvei és irományai közt. Időközben meg kellett látogatnom üzletfeleit, különböző megbizásokat végeztem és bevásároltam a számára. Még nem voltam húsz éves.

Az a társaság, amelyet éjjel a «Barlang»-ban, ebben a legutolsó lebujban találtam, sokáig lekötötte érdeklődésemet és ez betöltötte életemet. Külsőleg kevéssé különbözhettem azoktól a fickóktól, akik közé keveredtem, bár volt még valami pénzem, de a ruhám eléggé szegényes volt. Minden akadékoskodás nélkül fogadtak maguk közé, mint ahogyan azok az emberek szokták, akik egészen jól tudják, hogy nem egykönnyen akad ember, akinek még nagyobb elnézésre van szükségük, mint maguknak. Köztük ült Penina, vérvörös kartonbluz volt rajta, világos haján színtelen kendő és különös szeme szürke volt és kissé ferde. Nagy szája a sóvárgás és szomorúság szenvedő kifejezésével, az ajak minden ivelése nélkül, széles volt és egyenes, mintha erős ecsetvonással festették volna és csaknem színtelenül illeszkedett bele keskeny állába. Arca, mint egész lénye egyszerre megragadta az érzékeket és fájdalmas édességében mégis valami elpusztított fönség volt, valami távoli, világos ég tükröződött benne.

Félreismerhetetlen hajlandósággal az odaadásra ült, csaknem feküdt egy karcsú legény mellett, akiről nem tudtam levenni a szememet, bár gúnyosan lekicsinylő tekintete elárulta, hogy nem akar rólam tudni és már rövid idő mulva leplezetlenül kimutatta megvetését. De arca annyira tele volt gonosz, kemény élettel, olyan komor, szép és hetyke egyszersmind, hogy majd gonosztevőnek tünt föl, majd fiatal uralkodónak, aki itt romlásnak és megalázásnak tette ki a méltóságát. Kubas volt a neve.

Egészen pontosan nem tudtam fölismerni, kikkel volt tulajdonképpen dolgom ebben a társaságban, egyet azonban hamar megláttam: könnyen vették az életet. Ámbár csupa fiatalember volt együtt, a korán tapasztalatot szerzett emberek dacos fölsőbbségével viselkedtek, szemtelen biztosságot mutattak, hallgatások ravasz volt és öntudatos, egykedvűen vették gonoszságukat és vakmerőségük tele volt megvetéssel a polgári társaság jogai iránt, amelyet gyűlöltek. Mert az utca korán edz és érlel, nevelése senkit sem kényeztet el és zavaros hullámaiban gyakorlottabb úszók vannak, mint a biztosított életviszonyok csöndes árjában. Fiatalságában tetterősebbnek, vakmerőbbnek és életrevalóbbnak bizonyult nem egy ezek közül az elzüllött legények közül, mint sokan, akik hasznos óvatosságuk szegénysége miatt sohasem lettek emberek, akik nem mennek ugyan tönkre, de nem is állnak meg a maguk erejéből.

Néhány nap mulva, amikor egymagamban ültem, Kubas odajött hozzám és ezt kérdezte:

– Mit akarsz itt nálunk?

– Nem tudom.

– Nekem mondod? Peninát akarod.

Rettenetesen megijedtem, de Kubas megrendíthetetlenül nyugodt volt. Becsmérlőleg nevetett és kiváncsian nézett reám.

– Nem akarom őt, – feleltem.

– Dehogy nem akarod. Meg is kaphatod, de ne ajánljál neki pénzt, nagyon érzékeny. A pénzt nekem adhatod.

Érzelmeimet nem tudtam rendezni, megrohantak, mint vadászkutyák a vadat. Szeme észrevette legtitkosabb óhajaimat, amelyeket magamnak sem mertem bevallani és megláttam benne, hogy gyalázatosan visszaél velük és bepiszkolva megszentségteleníti őket. Szeme egyszersmind fenyegetődzött, csak az a kivánság lelkesítette, hogy beleegyezésemet hallja. Ez a követelés volt a leghatalmasabb e pillanatban, nekem támadt és védekeztem ellene, amikor ezt mondtam:

– Penina téged szeret.

És hirtelen hatása alatt mindannak, amit szemem a legutóbbi napokban forró csodálattal, szánalommal és haraggal látott, folytattam:

– Tiéd ő egész szívével, lelke legmélyéből. Ha beszélsz, reszket a figyelemtől, ha elmégy, elhal és föllélekzik, visszatér beléje az élet, ha visszajösz. Az árnyékod ő, betakar a szeretetével, amely áhitatosabb bármely imádságnál. Amikor egyszer megütötted, reszketett meghatottságában, mert durvaságodban csak azt látta, hogy törődsz vele … és most… azt mondod nekem…

Kubas kiváncsian vizsgált. Halvány, gonosz arcán semmi elfogultság nem látszott. Ez az ember valóban gonosz volt, gonosznak született, az volt hiúság és megbánás nélkül. Gonosz volt legbelsőbb hajlamánál fogva csak magáért a gonoszságáért, nem bánatból vagy bosszúérzetből, nem is csalódásból vagy elkeseredésből, csak legsajátosabb énjének engedelmeskedett és a gonoszságban egyszerű volt és erős. Megértettem, hogy Penina az élettől való félelemtől megborzadva egészen odaadta magát neki. Ezt a félelmet csak az ifjúság ismeri, amely még azt hiszi, hogy a lét elemei valami titkos igazságosztás jóakaratától függnek. Most értettem meg először a gonoszságot, amely eredetére és értelmére nézve a napi jelenségek hiábavalóságától egészen a vallás miszteriumáig örökre titok marad nekünk embereknek.

Kubas gondolkodott.

– Te bolond, hiszen ha nem úgy volna, ahogyan mondod, nem ajánlhatnám föl neked. Azt hiszed különben, hogy valami ujság ez neki? Utólag fizethetsz. Nos?

Az után, amit mondtam, biztos volt ellenszolgáltatásomról, mert a gonoszok sokkal tisztábban ismerik föl az érzés őszinteségét vagy hamisságát, mint ahogyan az érző emberek a gonoszság örvényeit egész mélységükben csak megérteni merészelhetnék is.

Mivel hallgattam, Kubas hirtelen és anélkül, hogy megkötöttük volna az üzletet, fölkelt. Amikor az ivószobából távoztam, láttam, hogy szép, kemény, élesráncú arcával egy darab papirosra hajolva a gázláng szegényes vilgításánál firkálgat valamit. Penina nem volt ott, a sötét kapualjban a kijáratnál találkoztam vele.

– Gyere velem, – mondtam, – csak egy pillanatra.

– Benn van Kubas? – kérdezte alt hangján.

Kisebbnek láttam, mint máskor, az utcai halvány fény ráesett szánandó gyermekvállára és úgy látszott, hogy fázott nyomorúságos ruhájában, amely izgatóan mutatta testének formáit. Ősz is volt már és az alkonyatban falevelet és papirdarabokat kergetett az utcán a szél.

– Később is ott lesz még. Kérlek, gyere, kérlek.

Habozva jött velem, minden együttérzés nélkül. Egy lámpánál megállott és kérdő tekintettel nézett föl reám. Összeszedtem magamat:

– Penina, szegény kis Penina… ez a Kubas…

– Hallgass!

Szava ütött és úgy talált, mint valami kéz a sötét levegőből. Én ostoba, aki szánalmat mertem mutatni a szeretetnek és megvetést a tárgyának. Egyetlen szót sem tudtam többé mondani, se szegényt, se gazdagot, megrendülve és tehetetlenül állottam az utcai szélben és nem volt gondolatom. Csak az az egy tudat gyötört a kínszenvedésig: nem fogom legyőzni az életet, nem fogok rajta uralkodni.

Penina vizsgálódva, csaknem kutató szomorúsággal rám nézett és hirtelen, mintha valami régen elvesztettet fedezett volna föl arcvonásaimban, elfordította a fejét és lerázva a kezemet válláról, homlokával nekidőlt a vas lámpaoszlopnak és sírt. Arcát nem takarta el a kezével, sírt, mint ahogyan sötét felhőből zápor zuhog a földre.

– Hát így van, – mondta lassan, amikor lecsillapodott. – Ne gyere többé közénk. Hallod? A te utad a világosságba vigyen.

Elfutott és eltűnt a szemem elől a régi kapú sötét torkában, a melyen korcsmacégér fölött kicsiny, vöröses fényű lámpa égett. Soha sem láttam többé.

De míg mi el vagyunk telve becsületességünk látszólagos gazdagságával, addig talán a világ örök lelkiismerete kimondta az irgalom megváltó szavát Peninára, akinek tisztasága elvesztett egéért omlott égő könnye minden bűnt kimosott lelke ruhájából.

Csak sokkal később életem folyamán, amikor megkezdődött gondolataim harca az egyetlen, a nagy megváltás szóért, állott Penina ismét mellém és könnyeit, mint valami fénylő követ, odanyujtotta kétkedésem sötétségébe.

NEGYEDIK FEJEZET. Az első vacsora.

A szél ágról-ágra röpítette a virágport és megtöltötte vele a kelyheket, megmozgatta a gyönge gabonaszálakat és a mezők szőnyegébe világoszöld vándorló fényszigeteket varázsolt. Egész reggelen át pacsirtadal kisért, úgy, hogy a kék ég mintha hangosszavú csengőkkel lett volna tele.

Mekkora gazdagság a meleg földeken! A tavasz éltető ereje behatolt keblem sötét börtönébe, ahol a szívem dobogott és a vér mint a rét forrása és patakja csurgott a maga útján. Köröskörül kankalinnak és erdei földnek a szaga terjengett, úgy hogy a szél simogatása gyermeknapjaim emlékeivel töltötte meg érzékeimet és gondolataimat, lengedezésével tarka világot keltett életre, mintha színes képekkel telt átlátszó kendőket lobogtatott volna a szemem előtt. Szabadon csapongtak gondolataim, mint a szél, majd azt a tájékot keresték föl, majd ezt, egyik ritka órától a másikhoz röpültek, embertől emberhez, a leirhatatlantól a megfoghatóhoz, pajkos tréfáktól a vér biborvörös mélységeibe, ahogyan az akarat igája alól fölszabadult gondolatok szokták és előttünk sürögnek-forognak, tréfát űzve a hatalommal, amely máskor megfékezte őket, magukkal, velünk, a világgal.

De most magamhoz szólítottam őket és villámgyorsan jöttek, mint ezer nyíl, amely mindenfelől egy kis cél felé röpül. Valami fontos, rendkivüli fontos dolog jutott az eszembe, de ekkor fölöttem a magasban gólyákat láttam röpülni és a gondolatok ismét megszöktek és magukkal vitték a tárgyat, amiért magamhoz szólítottam őket és messzi künn, valahol a tavaszban csöndben és gyorsan elejtették, mint ahogyan a kép sülyed el a szem elől, ha kialszik a szobában a világítás. A gólyák az ég vakító kékjében északnak röpültek és amikor szememmel követtem őket, a szemhatáron a dombon malmot pillantottam meg és mögötte templomtornyot. Ekkor tudatára ébredtem, hogy mily régen nem ettem becsületesen és elhatároztam, bár nem volt pénzem, hogy megteszem abban a faluban.

Valahányszor szeretettel és odaadással tettem, gondoltam vagy éreztem valamit, közönbös voltam minden külső esemény iránt és tele voltam bizalommal, ha ellenben nyomorúságosan, tétlenül és szeretet nélkül teltek el az órák, az élelemért való gond mint sötét fal állott előttem.