Part 4

A bor boldogító hatalma tarka pillangó csapongásához hasonlóan szabaddá tette a lelkeket. Nem éreztem már azt az eltitkolt ellenmondást magammal szemben, amely kezdetben annyira rám nehezedett, nagyon is fiatal voltam ahhoz, hogy továbbra is megőrizzem a megfontoltságot, amely talán annál inkább kötelességem volt, minél őszintébben közeledtek felém, az országútról betoppant teljesen idegen felé, de a szomszédom észrevehetően bátorított, hogy ne feszélyeztessem magamat. Nem azért tette ezt, hogy felületes tetszését fejezte volna ki vagy könnyelmű elismeréssel lett volna csavargói tapasztalatomból vett ártatlan tréfáim iránt, amelyekkel a társaságot mulattattam, de mindig olyankor tette, amikor az az őszinte meghatottság, amely e szép óra boldogsága következtében erőt vett rajtam, lelkemnek vagy gondolataimnak megnyilatkozásával többet árult el a lényemből, mint amennyit a társadalmi szabályok szerint mutatni szabad lett volna. Ez előkelő magatartása határozatlanul, de azt éreztette velem, hogy ha egyáltalán volt valami célja vele, ez nem lehetett nemtelen vagy könyelmű és néha bizonytalanul úgy éreztem, mintha kevésre tartotta volna barátnőjének lelki gazdagságát és értékét.

Nekibátorodtam és arra kértem, hogy hegedüljön még valamit. Ekkor nézett először egészen és nyugodtan az arcomba és mintha arany hullám csapott volna rajtam keresztül. Az ifjúság misztikus babonás hite, hogy az örömhöz örök joga van, mint hőstettek sora rezgett át a lelkemen, azt hittem, hogy ebben a pillanatban megtudnék tenni mindent, a legnagyobbat, legszebbet és legfönségesebbet, amit valaha ember megtett és semmiféle áldozatot sem láttam elég nagynak, hogy habozás nélkül meg ne hozzam. Haja mint puha aranysapka tömötten és éles határral borult világos homlokára és tiszta, komoly szemében, amelynek mintha ebben a pillanatban tárulna föl legelőször az emberi sorsok vad hevülete, a nagy éjszaka és az én megzavart, ügyetlen szívem tükröződött. Mintha sohasem láttam volna olyan szépet, mint az ő arca és meglátván alakját, amikor fölállott, hogy átvegye hegedűjét az egyik inastól, a lánysága, a szeretet, a bor és az éj megszédített úgy, hogy le kellett hunynom a szememet, hogy el ne áruljam túlságos meghatottságomat.

Valamit kérdeztek tőlem. Hát mit szeretnék hallani, ismételte meg szomszédom barátságosan a kérdést. Erre mint valami eltévedt madár, felém röpült a visszaemlékezés arra a muzsikára, amelyet otthonom biztos szeretetének napjaiban gyakran hallottam, amikor szemem a leány bűvös, várakozó és gúnyolódó pillantásával akadt össze. És anélkül, hogy csak egy pillanatig is gondolkoztam volna, dacosan ezt mondtam:

– Valami vidám táncot, keringőt, ilyesfélét…

Homloka világán finom árny suhant el, ó nem a csalódásé, hanem az elégtételé. Kissé elfordította a fejét, azzal a lekicsinyléssel, amely csak szép nőknél kellemes, kicsiny, finom, nem hallható sóhaj és jóságos türelmetlenség volt ebben az elfordulásban és csaknem szomorú, de rendkivül büszke felsőbbség. Bolond vagyok, gondoltam magamban, igazi bolond. Poharamat az inas elé tartottam. Még ma mindnyájan nevethettek rajtam!

Ekkor azonban megszólalt a hegedű emberi hangja és hálát éreztem. Fölöttünk megnyílt az éjszaka kupolája és világos lett az ég. Játékának hangjai olyan széppé ékesítették a fiatal nőt, mint amily széppé teszi tavasszal a növényt a virágja. A nemes zenének sokáig nélkülözött élvezete egészen az elragadtatásig fokozódott és az engemet magával ragadó tiszta megindultság hullámaiban minden nagy lett és jó, a mult, amilyennek lennie kellett, a jövő gazdag és sugárzó és legjobb erőim buzogását éreztem. Ha nem a nyári éj tiszta nyugalmába olvadt volna bele a véget érő játék, a kijózanodás, amely a valóságba való minden visszatéréssel összefügg, bizonyára fanyarabb lett volna. Az előadást meglehetősen közvetetlen lelkes tetszés követte, csak a szomszédom hallgatott és nézett maga elé a megvilágított kerti bokrokba. Mechtildisz lassú, fürkésző tekintetett vetett az arcára, összeszorította az ajkát, és gyorsan és látszólag megkönnyebbülve leült.

Jegyese nyugodtan és szeretetteljesen mondta:

– Fölfogásod lassanként közeledik e zene lelkéhez. De ennél a zeneszerzőnél semmi sem tünik föl nekem nagyobb veszedelemnek mint az, ha nagyon is sok érzéssel adják elő szerzeményeit.

Ez feddés volt. A fiatal leány ránézett tiszta szemével és véleményét nyugodtan, a legcsekélyebb neheztelés nélkül megerősítette. Azután a szomszédomhoz fordult és leereszkedően kérdezte:

– Te mint mindig, bizonyára minden kifogás nélkül meg vagy elégedve?

Bár tréfálkozó hangon, szinte ártatlan incselkedéssel mondta e szavakat, a belőle kiérezhető lekicsinylés mélyen sértett és úgy éreztem, hogy fél az ő dicséretétől. Aggódva durva választ vártam, de a megszólított hallgatott és barátságosan bólintott. Valaki a pártját fogta, e fáradozás komolysága azonban elveszett a kacagásban, amelyet valami tréfa keltett az asztalnál. Ekkor a fiatal leány így szólt hozzám:

– Ön bizonyára ebben az esetben is minden kétség nélkül csatlakozik a szomszédjához vagy nem találta elég vidámnak a táncot?

Mélyen el voltam keseredve.

– Nem értek a zenéhez, – feleltem és elfordultam.

– Úgyis gondoltam, – vetette oda félvállról.

Ekkor azonban e rövid éjjeli órák új barátja, aki a maga érdekében nem beszélt, pártomat fogta és így szólt:

– Igazán gondoltad? Rendesen nem szoktad kezedbe venni a hegedűt olyan valaki kedvéért, akiből nem nézöl ki többet, mint azt, hogy alkalmilag szórakozni óhajt.

– Azt hiszed?… – kérdezte hűvös tekintettel. – Hja úgy, a vendégünk, no persze, persze… de hiszen ő maga mondja.

És felém fordulva, mentegetődző mosolyával fűzte hozzá:

– Mégis úgy van, nemde, vagy fontosnak tartja, hogy itéletet mondjon?

Nos, ezt nem tartottam fontosnak. Lelkem remegésében nem vettem észre, hogy ebben a párbeszédben mily keveset törődtek velem és hogy ők ketten rajtam keresztül tulajdonképpen a maguk régi viszályát intézték el. De nagy, haragos büszkeség lángolt bennem magasra, bármi lett légyen is az oka. Kitaszítottak elérzékenyültségem világából és nincs hely, ahol nagyobb erővel elevenednék meg értékünk tudata. Mintha kilöktek volna abból az égből, melyben még az imént otthon éreztem magamat és úgy gondoltam, hogy most már nincs mit veszítenem. Ha ti nem törődtök azokkal a fájdalmas zavarokkal, gondoltam haragos gyászomban, amelyek az érző lélek szenvedése, én sem törődöm a ti szabadságtokkal, mert mulandó hatalom viszfénye. Fölálltam és reszkető ajakkal ezt vágtam kedves, finom arcába:

– Olyan kérdéseket intéz hozzám, amelyek megfeleléséből csalódást vár, mert azt akarja, hogy önnek legyen igaza, amikor leereszkedő itéletet mond az emberekről, de feledi, hogy ezeket a kérdéseket olyan helyen és olyan emberek közt intézi hozzám, akiknek jelenlétében a feleletnek igazolnia kell az ön keserű kivánságát. Mi lenne azonban, ha úgy felelhetnék önnek, hogy nem kellene kimélnem sem önt, sem mást? És amikor azt az óhajtott csalódást könnyű szívvel besöpri, elfelejti, hogy magamagát csalja meg és hogy az ön fönhéjázó elvonultsága alamizsnából él. Nem irigylem önt, mert ilyen módon szerzi meg az igazságát és hogy bebizonyítsam érdektelenségemet, ezentúl semmit sem felelek önnek. Az a vágyódás, hogy lenézzük az embereket és megvethessük őket, nyomoruságos akkor is, ha nagy és sokszor megcsalatkozott igény a szülője, mert nemes szív sohasem követel mástól olyast, amit előbb vele szemben nem teljesített.

A meggondolatlan szavaimat követő csöndben, sőt dermedtségben, mozogni kezdtek mellettünk a faágak és a papiroslámpák egyike lobbot vetet. A gyertya nyilván észrevétlenül leégett és meggyújtotta a vékony anyagot. Egy pillanatra fáklyafény vetődött az arcokra és alakokra, mindannyian mintha fenyegetődzést rejtegettek volna magatartásukban és komor érdesség nyomult a kellemes lágyság helyére. Senkisem nézett a másiknak arcába. Egy inas, mintha rabló lett volna, a láng fényénél átrohant a pázsiton és puszta kézzel szétverte az égő papirosrongyokat, azután ismét régi, gyanútlan és bizalmatkeltő külsejével zavartan mosolyogva felénk nézett. De a meglepetést, amelyet ez az esemény keltett, senkisem használta föl arra, hogy a szavaim által okozott nyomottságot eloszlassa, sőt éppen ez az eset különösképpen igazolni látszott az önkényt, amellyel dacosságom szétrombolta a társaság külső harmóniáját. Ekkor az öreg úr, a látszólag súlyosan megtámadott hölgy vőlegénye, hanyagul kimért mozdulattal felém fordulva, hidegen így szólt:

– Ajánlatos volna, fiatalember, hogy legalább addig, ameddig még a vendégünk, iparkodnék megóvni azt a hangot, amely a mi társaságunkban szokásos.

Szavai párducként torkomon ragadtak. Miféle törvény alapján parancsolgattak itt önhatalmulag és dobták a szégyen prédájául a meghatottságot? Ha a ti erkölcstök és életszokástok e helyén valami rosszat cselekedtem, nos akkor volt egy más világ, amelyben más igazságosság volt otthonos, mint az, amelyet én figyelmen kivül hagytam. Kétségbeesett energiának vad forgataga ragadott el. Föl kell fedezned ezt a világot, unszolt egy belső hang és biztosítanod kell mindazok számára, akikre valaha le fog sújtani e vonaglás a düh, a tehetetlenség és a szégyen közt. De határozottan éreztem, hogy most nem tudtam volna többé egyetlen értelmes szót sem mondani és ekkor rám esett a megfeddettnek és a megvédelmezettnek pillantása és fölismertem mély igazságtalanságomat. Keblemet, mintha elfojtott könnyek árja öntözte volna. Mit ér minden akarás és cselekedet, minden az igazságért kardoskodó ellenállás, ha a megzavarodott ember szomorú borongásába a kegyesség és gondoskodás ily sugarai világítanak bele? Két hatalmi kör, két világ ostromolt, harc és kibékülés, itélkezés és kegyelem, nem találtam kiutat és lassan visszavonultam, anélkül hogy megfordultam volna, világossá lett előttem, hogy a jövőre való gyors, tiszta gondolat vigasztalt. A legszívesebben ezt mondtam volna a fiatal nőnek: «Mindent jóvá fogok tenni!» De nem volt már bátorságom a beszédhez.

A félhomályban valami közeledett felém és egy kezet éreztem a vállamon. Amennyire fölismerni véltem, öregebb hölgy volt, akinek arcáról jóakarat és egyszersmind ijedtség volt leolvasható.

– Fiatalember, hogyan feledkezhetett meg ennyire magáról?

Kissé siránkozó hangon kibékitően hatolt e kérdés a fülemhez. Kijózanodva magamhoz tértem. Csavargó vagyok, gondolám, semmi más csak csavargó, mi történt velem, mi van velem? Mire gondolok? Az idegen, fonnyadt kezet lesöpörtem a vállamról és dühösen és haragosan mondtam:

– Nem feledkeztem meg magamról annyira, mint amennyire most ön.

– Ó maga durva ember, – mondta a siránkozó hang és gazdája elmerült a homályban.

A földön, a fűben a batyúmat kutattam. Mi közöm is van ezekhez az emberekhez?

– Hol van a kofferom? – kérdeztem az egyik inastól, aki valahol ott alakoskodott az én elkerült atmoszférám körül.

Batyút akartam mondani, de haragomban azt hittem, hogy valamiféle előzékenységet kell mutatnom ennek a lakájnak képzeleti világa iránt. Az én vállamon egyhamar bizony nem fog többé olyanfajta kéz nyugodni, mint aminőt elijesztettem, ott ismét a csomópoloskám, az esti szél és a hajnali harmat kap helyet.

Egy borospohár finom ezüsthangja, mint valami csodálatos madár szava hangzott föl a csöndben. Mintha üres lett volna a kert. Nem futhatok el, gondoltam, mert a társaság hallgatása úgy hatott rám, mint egy jogáról lemondó, ártatlanul szorongatott tömegnek magamegfékezése és fölváltva harag meg bünbánat ostromolta lelkemet. Megkönnyebbültem volna arra a parancsra, hogy dobjanak ki a kertből. Ekkor barátom hangját hallottam és hirtelen tudtam, hogy általában csak őt várták. Persze azok ott jobban tudták, mint én bolond, hogy ott egész este, sőt egész napon át, talán már régóta, miről volt szó. Mindenről, csak éppen arról nem, amit én mondtam. Oly távol, annyira oldalt álltam az ő ügyeik területétől, mint amily messze voltam most a félhomályban az ő asztaluktól. Miért nem távoztam el, ki szeretheti, ha ügyeinek elintézésénél egy idegen van jelen mint néző?

E gondolatok ellenére, amelyek bizonyára csak ama kesernyés hangra támadtak bennem, amely most hanyagul és egyszersmind tele akaraterővel lekötötte mindenek figyelmét, ott maradtam, azok felé néztem és füleltem. A beszélő a kezével lassan forgatgatta a borospohár vékony nyelét, a legcsekélyebb magakelletés nélkül egykedvűen hátra támaszkodott a székén és semmi sem árulta el belső megindultságát, amikor ezt mondta:

– Tisztelet, becsület az intézkedéseinek, báró, de ebben a különös esetben arra kérem, vegye fontolóra, hogy ezt az idegen fiatalembert én hoztam a társaságunkba, tehát amennyiben segítségre van szüksége, ha szabad úgy mondanom, az én különös védelmem alatt áll. Nincs erről szó akkor, amikor kimondja azt, amit gondol, de akkor igenis, amikor véletlen jog ennek a szabadságától fosztja meg őt.

– Mindenkinek elismerem a maga jogát, – volt a felelet, – ameddig bántódás nem éri azt, akinek nincs meg az eszköze, hogy ily durva fegyverrel szembe szálljon. Nem vetnénk véget a dolognak?

– Nem, – mondta a fiatal úr komolyan. – Az ön szavai nem vetnek neki véget, mert nem társaságunk egyik tagját hívták ki, amint ön föltünteti, hanem a vendégünket. Semmiféle eszközt nem használt, amelynek alkalmazásában bármelyikünket bármi is megakadályozna, hacsak nem az oktalanság és a szívtelenség. Ha valaki visszaélt a véletlenül rendelkezésére álló hatalmi eszközzel, amely fölsőbbséget biztosit neki és amellyel csak arcátlanság tudna szembe szállni, akkor ön az.

A báró lassan kiegyenesedett a székén és kérdezte:

– De nem önnel szemben, Pál, amint utolsó mondatából következtetnem kell?

– Látom, hogy megtette, – felelte nyugodtan a megfeddett, – de azt hiszem, hogy e házhoz való tartozásom nem korlátoz engem annak az eszköznek a használatára, amelyet ön szavaim mögött sejt. Engedje meg annak kijelentését, hogy szavaim és hangom is olyan, aminőt az igazság megkövetel. Amikor csak föltételesen arcátlanságról beszéltem, abban láttam az arcátlanság erőszakos előidézhetésének veszedelmét, hogy asztaltársunkat állása és azok a kötelességek, amelyek reá mint vendégre hárulnak, olyan akadályokkal veszik körül, amelyek nekünk rendkivül könnyűvé teszik az ő megalázását, neki pedig megnehezitik, hogy a szerénység látszatát keltse ott, ahol mi könnyen tünhetünk föl szerényeknek, anélkül, hogy azok lennénk. A mi helyzetünk bizonyos külső értelemben kiváltságos az övével szemben, de ha ezt a kedvezést a tekintély eszközévé teszik, ugyanezt a hibát követik el, amelyet ön a vendégünknek vet a szemére. Hogy teljesen megérthessük azt, ami a következménye lett a rideg válasznak, amelyet házunk egyik hölgyének adott, mindenesetre fontolóra kell vennünk annak a megbántásnak a súlyát, amely szavai előtt őt érte. Ha nem szabad föltételeznem, hogy ezt mindenütt teljesen belátják, akkor az még nem enyhíti a megtörtént dolog bántó voltát ott, ahol egész élességével sebet ejtett. Arra nem adom rá magamat, hogy az én társadalmi állásom különös szabadságait a lélek általános szabadsága fölé helyezzem, de még kevésbbé fogom megtűrni, hogy azok a szabadságok, amelyek mulékony tulajdon, kiszorítsák a belső értékü szabadságokat. Ez pártatlan, ha mindjárt személyes követelés és ha ezt kertelés nélkül ma először állítom föl önnel szemben, akkor szíveskedjék meggondolni, hogy eddig nem magamat akartam kimélni, hanem önt és talán másokat is.

– Ez hálára kötelez, – felelte a báró gúnyosan, de mégis fölegyenesedett, kezét jobbról és balról nekifeszítette az asztal szélének és csak most láttam, milyen hatalmas ősz fej nyugodott a széles vállak közt. Szeme oly biztos nyugodtságú hideg életre kelt, mintha az általa legyőzött és leigázott élet láthatatlan védőköpenyként borúlt volna akaratára. Egyfolytában, egyforma hanghordozással és észrevehető izgatottság nélkül beszélt tovább:

– Egészen különös tulajdonságok és az ilyen nézetekkel való mély rokonérzés kellenek ahhoz, kedves Pálom, hogy az ember a «fönhéjázó» és más szavakat, amelyek idegen oldalról hangzottak el, ellenmondás nélkül magától értetődőknek tartsa és ne vegye észre, mennyire sértők. Mentsen föl az alól, hogy szóról-szóra vizsgálgassam azt, amit ön szabadságnak mond, irigység nélkül átengedem önnek és hozzája még azt a hitet is, hogy azért hallgatok, mert nehezen tudom megcáfolni, amit ön mondott. De nem hagyhatom szó nélkül az ön, és mivel látszólag úgy akarja, azt mondom a _ti_ véleményteket, hogy ama határokon belül, amelyeket én jónak látok megvonni, nincs szabadság. Amit én mint modort megkövetelek, korlát, amelyet nem ejtek el, mielőtt a fölfogást, amely ostromolja, nem tarthatom méltónak ahhoz a fölfogáshoz, amely védi. Nagyon szeretném, ha annyira megtudnátok érteni a ti szabadságtok fogalmát, hogy ugyanakkora bizalommal lennétek hozzája, mint akkorával én viseltetem korlátozásaim iránt. Nincs kedvemre, hogy az erő bebizonyítására célpontúl egy fiatal asszonyt válasszanak, ha ez természetes kötelességének árán történik és ez első sorban háza erkölcsének a megóvása. Ha igazságtalanság miatt van panasztok, forduljatok hozzám, vállalom a felelősséget.

– Önhöz fordultam, báró és arra kérem, hogy rajtam kereskedjék és hogy a «ti»-t fordítsa ismét egyes számra. Ön a vendég be nem bizonyított kötelességét állítja szembe a bebizonyított joggal, amellyel önhöz szólok. Amikor erre elhatároztam magamat, nem ama korlátok súlyában és erősségében kételkedtem, amelyek mögött ön biztosságban tudja magát, csak magasságában. Nem velem történt különös igazságtalanság, amiért talán bosszút állok, hanem igazságtalanság történt. Ez az igazságtalanság pedig az volt, hogy az erkölcs köpenyéből, amelyet ön dícsér, mérgezett nyíl röpült ki. Nem habozom beismerni, hogy nekem volt szánva. De éppen úgy, ahogyan igazságot szolgáltattam az ön igényeinek, ameddig csak rólam volt szó, tiltakozom, ha szemem láttára egy érdektelent bántanak meg, aki arra nem szolgált rá. Az ön szavai után nem várom már, hogy ezt belássa, hanem elégtételt követelek.

– Bocsánatot kérjen Mechtildisz ettől a csavargótól?

A báró fölállott.

– Nem, – mondta ellenfele, – de kivánom, hogy egy megsebesített ember jajszavát ne bélyegezzék arcátlanságnak. Amennyire emlékszem, ön vállalta a felelősséget, mi okom lehetne tehát azt kivánni, hogy most más valaki viselje?

E páros vita alatt a homályos háttérben állottam akkora testi és lelki megrázkodtatással, hogy sohasem fogom tudni leírni. Csak most láttam, hogy csaknem egyedül maradtam a megharagított emberrel és a fiatal hölggyel, a vendégek két fiatalember kivételével, aki nyilván közel állott a háziúrhoz és az inasok kivételével, nesztelenül visszavonultak és eltávoztak. Az a rendkivül elszánt és minden szenvedélyessége mellett is mérsékelt elkeseredés, amellyel a két férfi eddig és később is viszályát elintézte, eltörölhetetlen hatással volt reám. Társadalmi osztályuk szokásának lenyügöző hatása alatt, az előkelő ruhában és magatartásukkal majd színészeknek tűntek föl nekem, akik egy harmadik ember lelkének viharát személyesítették meg, majd frakkba bújt ragadozó állatoknak és fölváltva arra hajlottam, hogy nézőnek érezzem magamat vagy pedig mint az eseményben részes ember megborzadjak. De a vidámságra való hajlandóság, amely megragadott, nem volt más, mint megindultság és nevetésem borzalom lett volna. Amikor a fiatal nőre tekintettem, csodálat és halálfélelem fogott el és ennek a kimagyarázkodásnak egész komolyságát most először mint irtózatos veszedelmet láttam. A lámpa fényében úgy ült, mint egy nem szent Madonna a trónusán, a két férfi haraggal terhes akaratával tömjénként bűntelen és szép, halvány és mozdulatlan feje körül, mintha egy minden civakodástól ment világból származnék.

Az a kihívó mód, amellyel az érdekeltek fiatalabbika ellenfelére hárította legutoljára a felelősséget, nem hagyott kétséget az iránt, hogy ebben az ügyben hajthatatlanul olyan feleletet vár, amely elégtételt szolgáltat neki. Egyre világosabbá vált előttem, hogy a szóbanforgó vita nem okot, hanem csak alkalmat adott egy régi harag elintézésére és ha ezt más körülmény nem bizonyította volna, bizonyította a fejtegetéseknek tág köre, amiből határozottan, nemcsak e tárggyal való sok alapos foglalkozásra, hanem szenvedélyes elkeseredésre és versengésre is lehetett következtetni. Bármily meggyőzően és okosan hangzott is barátom utolsó felelete, mégsem látszott, mintha a báró vélt igazából csak egy tenyérnyit is hajlandó volna engedni, rövid, haragos válaszában határozottan harcias kedvű megkönnyebbülés, sőt erejét ismerő elfojtott düh volt, amikor ezt mondta:

– De sok mindent véghez tudtok ti vinni szóval, ha tettvágytok azok elé az akadályok elé ért, amelyeket, mert nincs elég erőtök hozzá, nem tudtok jogotok természetes határának tekinteni. Ha már harcolnunk kell, engedelmet kérek arra, hogy ezt származásom hagyománya szerint nyílt sisakkal és becsületes fegyverrel tehessem. Hiszen amit itt ürügyül fölhoznak, mindaz össze van hordva részint a saját keblünk csalódásából, részint az utcáról. Nem volna végre itt annak bevallásának az ideje, hogy még ilyen eszközök nem téveszthetnek meg afelől, hogy elvesztettük a játszmát?

Akinek e szavak szólottak, elhalványult, fölállott és most először vettem észre, hogy küzdelmébe kerül a nyugodtság. A levegőt mintha fájdalom és erőszak telítette volna, úgy hogy elállt mindenkinek a lélekzete és a szív csak nagynehezen végezhette a munkáját. De még mindig nem esett egyetlen hangos szó sem, valami távolabbi néző még mindig nem látott volna mást, mint a szokott nyugalmat, de én úgy éreztem, mintha szétrepedés előtt álló takaró alatt gerjesztett tűz izzanék és semmi sem szerzett volna nekem nagyobb megkönnyebbülést, mint ha a bilincsbe vert tűz akadálytalanul föllángolhatott volna. De még nem történt ilyesféle, a felelet nyugodtan hangzott:

– Nem irigylem önt olyan hagyományért, amelynek lelkét és itéletét tényekkel meggyőzni és vezetni lehet, anélkül, hogy szégyelné tehetetlenségét, mert a mélyebb okokat és a dolgok gyökerét nem tudja fölismerni. De elnéző leszek és követem önt arra a térre, amelyen ön biztosnak hiszi magát. Akkor azonban nincs más feleletem az ön számára, mint az, hogy ott, ahol én az ön véleménye szerint elvesztettem a játszmát, önnek nincs többje, mint amennyit nekem magasabb igények kedvéért vissza kellett utasítanom.

– Micsoda igények lehetnek azok, – mondta a báró hidegen, – amelyekkel ön az én szerencsém fényében sütkérezik.

Lehetett-e ember szenvedő szívét még mélyebben találni? Mekkora ereje volt ennek az ökölcsapásnak; a gonosz ütés teljébe találta e kebel drága gyöngeségét. Halvány ajka reszketett e sebtől és alakja a szilárd akarat hüvös magatartásából egy pillanatra bánkódásba, sőt kínszenvedésbe roskadt össze, úgy hogy megremegtetett a veleérzés és forró düh rázott mint a láz. Mintha álomképben rövid, kínzó időre egy fa törzséhez láttam volna kötve ezt a testet, amelyet átjártak kegyetlen ellenfeleinek nyilai és vékony vérpatakocskák csorogtak alá eltorzult tagjain. Megértettem egy új idő martirjainak, egy erő szentjeinek szenvedését, akik nemes gyöngeségük keserves dicsőségét egyre megismétlődő vereségben kóstolgatták ki.

E látomás hatása alatt, mintha hangos kiáltással világosított volna fel valaki, hirtelen megértettem, mi az a «bizonyos dolog», amelyről annyi határozatlansággal panaszkodtak, ami hiányzik és aminek kedvéért titokzatos kegyvesztettség reménységétől és boldogságától fosztotta meg e különös éjjelen szerzett barátomat. A gyönyörű száj, amely oly biztosan mondta ki ezt az itéletet, nem ismerte annak az erőnek a nevét, amely a férfinek hatalmat adott a beszédre és a hallgatásra és amely legyőzte a száj kedves gazdáját. Én azonban úgy éreztem, mintha mi hárman fájdalmas világossággal már ismernők a kimondhatatlan nevet, itt a pillanat és a kemény valóság mindenhatóságában az a bizonyos dolog, a földi szellem intézkedett és uralkodott.