Part 3

A sűrű parkot magas kőfal vette körül, amelyet az időjárás szürkévé tett és megrepesztett, de csak kivül, alapjában azonban szilárdan és megingathatatlanul állott és a kerti bokrok zöld és virágos felhője áttolakodott a peremén. Láttam aranyesőt és jázmint, a bodza fehér tányérját is és vadrózsát. A kaput jobbról és balról két oszlop támogatta, amelyeken régi és szürke kőgolyók pihentek, mint rég elmult időkből itt maradt két deres fej. A vaskapu borostyán- és tölgylevelek művészileg megkovácsolt fonadékait mutatta, amelyek erősen és tetszetősen kapaszkodtak egymásba és a kilátás, amelyet a házra és előterére nyújtott, elbájolt, ment valami jótett. A lenyugvó nap ott kacérkodott az ablakok magas üvegében, amelyek egyszerűek voltak és nagyok és teljes összhangban a fehér üvegajtóval és a csak kevéssé lejtős palatetővel. Növelte e lakóhely tekintélyességét a házon magasan túlnyúló fák koronáinak kerete. Ez adott neki igazán jó külsőt, mert csak akkor van meg az összhang a természet és a beléje illesztett emberi mű közt, ha a fák túlmagaslanak a házon, amely köztük áll és csak akkor sugárzik ki valamely telepből a biztosság érzete, amely magához vonz és azt a bizonyosságot kelti bennünk, hogy embereknek ad otthont.

Ekkor újra hallatszott az ének és nem tudtam megkülönböztetni, hegedűt hallok-e vagy női hangot. Megállottam, egy kapu fakerítésén át messzire beláttam a parkba és a ház oldalán gyepes téren, magas jávorfák alatt ümneplőbe öltözött jókedvű emberek kedves asztali társaságát láttam. Boros poharakkal és finom edénnyel volt az asztal megterítve és bőségének, gazdagságának és élvezetének csillogó képe körül jókedvűen, tetszésük szerint csoportosultak a vendégek itt széken, ott hintaszéken, távolabb állva vagy a füvön pihenve. Kissé messzebb viruló juniusi rózsa bokra előtt fehérruhás leány állott az esti világításban és hegedűlt. Ruhája egyszerű volt és csaknem minden ránc nélkül, úgy, hogy fényözönként hatott, amely a rózsaágról szakadt alá, hogy itt lenn a zenétől elvarázsolt földbe sülyedjen.

A szívem szárnyat kapott és boldogságtól reszketett. Nem tudtam ezeknek az embereknek egyikét sem külön vizsgálni vagy bírálgatni, az egész jelenség nyügözött le mint valami kép, amelyen a mester szeretete boldogító nyárnak adott pompás alakot. Elfelejtettem életem szegénységét, el minden nyomorúságomat és forrásként buzogott föl lelkemben a remény. Határozottan tudom, hogy nem vagyok csöppet sem irigy és nem kivántam magamnak semmit a javakból, melyek megleptek, hanem hogy az emberi öröm fölvillanása nyügözött le. Gondolataimba elmélyedve nem vettem észre, hogy a kerítésen innen szűk ösvényen egy ember közeledett és nagyon megijedtem, mikor hirtelen ezekkel a leereszkedő szavakkal szólított meg:

– No mesterlegény, mit gondolsz azokról az emberekről, ők a boldogok, vagy te vagy-e az?

A kérdező viselkedésén meglátszott, hogy már hosszabb idő óta figyelhetett engem és ezt következtettem kérdéséből is, amely tetszett nekem, mert elárulta, hogy arcomról le kellett olvasnia megindultságomat. Minden inkább mint friss és egészséges arca is megfogott, amelyen gondolatteljes lemondás kifejezése ült. Kitünően volt öltözve, de kicsinyes pepecselés nélkül, kabátjának fekete posztója csodálatosan kifejezésteljesen és méltóságosan ütött el a bokrok zöld erdejétől, vakítóan fehér ingét a mellény szélével együtt nehéz aranylánc körítette és kezét nagy opállal díszített pompás gyűrű ékesítette.

Úgy látszott az idegen csodálta, hogy bár nem árultam el zavarodottságot, mégis habozok a felelettel, de sem elsietett válaszra, sem elfogultságra nem láttam okot. A látszólag kedvezőtlen helyzetet, amelyben vele szemben voltam, csak azért vállaltam, mert akartam és amit magamnak kivántam és kerestem, sokkal értékesebbnek tűnt föl nekem, mint az, ami az ő alakján elkápráztathatott volna. Nem hiszem ugyan, hogy ilyen bizonyosság mindig védelmet nyújt az elfogultság ellen, mert föllépésünk biztossága nem függ a külvilághoz való viszonyunktól, hanem csakis saját lelkünk rendjének és tisztaságának állapotát teremti meg, ami mindig változik. Ezért van az, hogy valamely helyzet ma erősnek és elszántnak talál, míg vele rokon vagy hozzája hasonló holnap teljesen tehetetlenül lep meg bennünket. Szabadon és könnyen verhetett tehát a szívem, mert nyugodtan és kitérve így válaszoltam:

– Ha igazán választ vár a kérdésére, akkor másképpen kell a kérdését föltennie.

– Te jó vagy, – felelte gyorsan, – igazán jó! Nézze meg az ember ezt a mesterlegényt. Tehát azt gondolod…

Közelebb lépett hozzám és a szemembe nézett. Úgy vettem észre, mintha anélkül, hogy valójában tudná, hálás nekem, mert ellenállásom kiragadta a magával való foglalkozásból.

– Hát hogyan kellene a kérdésemet föltennem?

– Nem szabad olyan vállveregetve kérdezned, – mondám. – Bárhol is tesznek föl ilyen kérdést, a felelettel többnyire csak port hintenek a kérdező szemébe vagy pedig olyan választ kap, amely csak a kabátját és aranygyűrűs vállveregető kezét tiszteli.

Az idegen egy pillanatra hüvösen és várakozva nézett reám, azután gyorsan ezt kérdezte:

– Akarod ezt a gyűrűt?

És valóban lehúzta az ujjáról. Kinevettem és ezt mondtam:

– Milyen könnyű győzelmekhez lehetsz te hozzászokva.

Ezzel folytatni akartam utamat, de ő kinyitotta a kaput, utánam jött és kezét nyújtotta.

– Lépjen be, kérem. Ne menjen el most, amikor abban a tudatban hagyna magamra, hogy igazságtalanságot követtem el önnel szemben.

Kezet szorítottunk és együtt a kertbe léptünk. Egy keskeny mellékúton, amelyet mint valami lugast, teljesen beborított a fák zöldje, pad állott, ahonnan anélkül, hogy bennünket látni lehetett volna, áttekinthettük a tágas pázsitot és az asztaltársaságot.

– Nem tudom, mi késztet arra, hogy az ön társaságát kérjem, – kezdte kis idő mulva megváltozott hangon a szomszédom. – Amily kevéssé gyaníthattam, hogy önben emberi társra találok, annyira kérem, engedje meg, hogy most csakis ennek tekinthessem. Bocsássa meg, ügyetlenül fejezem ki magamat, de talán megérzi, mit gondolok. Hadd bízzam egyidőre önben, az idegenben, ha már éppen az imént idegenül hagytam el azt, amiben bíztam. Ne tartson attól, hogy visszaélek önnel. Szava a szívem mélyén talált, igaz, könnyű győzelmekhez vagyok hozzászokva, de tudja meg, hogy életem vereségét gyászolom és könnyű győzelmeim boldogságát ugyanazzal az elhatározással dobtam el magamtól, mint amellyel előbb ezt a gyűrűt ajánlottam föl önnek.

– Kivánom, hogy visszakapja, mint e gyűrűt.

– Ne haragudjék, de ezt a gyűrűt az ön tulajdonának tekintem.

– Ezzel azt akarja tudtomra adni, hogy nem tartja fontosnak, hogy a könnyű győzelmek ama boldogsága ismét visszatérjen önhöz.

Gondolatban helyeselte szavaimat, amelyekből mintha csak a hozzájárulást érezte volna ki, de nem a benne rejlő visszautasítást.

– Talán csodálkozik azon, – folytatta kis elgondolkozás után, – hogy olyan őszinte vagyok önnel szemben?

– Bizonyára ilyen szokott ön lenni ott, ahol nehézzé válik a győzelem.

Úgy látszott, hogy e feleletem nyugodt elviselésére némi erőt kellett vennie a lelkén, de barátságosan és lassan mégis ezt mondta:

– Nem kellene magát lebecsülnie.

Erre elhatároztam, hogy többé nem vértezem föl magamat e férfi ellen, mert fölismerni véltem, hogy szerencsétlen. Később megtudtam, hogy nem tévedtem. Szomszédom nyugodtan és elgondolkodva szemlélte az asztali társáságot, a derűlt kép világossága mint a fény magára vonta a szemét és tekintetem követte az övét. Hamar észrevettem, hogy az a leány, aki hegedűlt, nemcsak a társaságnak volt a középpontja, hanem szomszédom gondolatai is vele foglalkoztak. Megéreztem, hogy az aggodalom, a kétségbeesés és a magamegvetés közt való az a veszedelmes hányodás bántja, amely már gyakran sokkal többet árult el a lélek mélyéből, mint a legbecsületesebb akarat őszinte vallomása.

– Az ön külseje egyre annak elfeledésére csábít, hogy ön nem az, aminek látszik, Isten tudja, miféle okokból csavarog, maga különös ember. Amikor először megláttam, azt gondoltam, ez éppen jókor jön, irigysége meg fog vigasztalni, amikor odaátra néz, bízik annak a világban az értékében, mellyel én torkig vagyok. Igaz, kicsinyes elégtétel, ha azzal nyugtatjuk meg magunkat, hogy egy koldust látunk vágyakozni az után, amit mi fájdalommal, undorral és csalódással eldobtunk, de némiképpen mégis kárpótolva érezzük magunkat, mert azt hisszük, hogy szabadságunkban áll a megvetés. Amikor azonban beszélni hallottam önt és megéreztem, hogy anélkül, hogy valaha is az öné lett volna, könnyű szívvel le tud mondani valamiről, aminek túlbecsülése engem megrontott, elhatároztam, hogy egészen más irányban használom föl önt. Gondoljon amit akar, de hagyjon beszélni. Odaát azt állítják, hogy egy «bizonyos dolog» hiányzik nekem. Tudja talán, mi az a «bizonyos dolog»? Becsülik jó tulajdonságaimat, de a «bizonyos dolog» hiányzik… a jó tulajdonságok egyáltalán nem fontosak.

Megértettem, hogy ezzel alapjában véve nem intézett hozzám kérdést, hanem állított valamit és hogy nem adhattam volna olyan választ, amelyet szomszédom már régen magától is ne tudott volna. Amikor e szavait mondta, gúnytól és elkeseredett tisztelettől valósággal eltorzult az arca. Ezt kérdeztem:

– Mióta ismeri ezt a leányt?

– Igen, – felelte, – igen, erről a leányról van szó.

A leány felé néztem, figyelmesen vizsgálgattam, mialatt szomszédom folytatta:

– Eljegyzését ünnepli ma azzal a férfival, akinek ősz fejét oldalról láthatja a lakáj mellett, aki éppen bort tölt az asztal végén. Ön éppen jókor jött ehhez az ünnephez és én, ha szabad így kifejeznem magamat, némiképpen megkésve, hogy megkiméljem önt és magamat olyan dolgok kínos részletezésétől, amelyeknek fejtegetésétől az érdekelt személy végeredményben csak az igen-t vagy a nem-et hallja ki. Engem nem hagytak kétségben a «nem» határozottsága felől, de mert gyermekkorunk óta barátok voltunk, megtörtént, hogy megokolást követeltem, amelynek értelméről máig sem szerezhettem teljes biztosságot. Nézzen rám, ahogyan itt ülök ön mellett, minden megvan, a legfontosabb is, csak egy bizonyos dolog nincs meg, így szól az itélet. Ön érti, mit gondolhatnak az alatt a bizonyos dolog alatt?

– Ha választ kellene adnom, ismernem kellene a hölgyet.

– Ezt kivánom is. Engedje meg, hogy okaimat ne mondjam el. Megvan a bátorsága, hogy átjöjjön velem a társasághoz?

Ezt feleltem:

– Ahhoz nem kell bátorság, de én csak zavarni fogom a társaságot, senkinek sem lesz kedvére a látogatásom és a hölgyek és urak rossz néven fogják venni.

Nyugodtan mondtam ezt, de biztosságomnak egyszerre vége szakadt. Kisérőm várakozásteljesen és gonoszul mosolygott, de nem rajtam. Átmentünk a pázsitos téren, két farkaskutya bukkant föl és nekünk rohant, de vezetőm szavára azonnal megnyugodtak és hozzája csatlakoztak, velem pedig nem törődtek többé. Hát talán e háznak az ura, gondoltam és mindenre elszántam magamat, mert arról volt szó, hogy egy nagy sereg bámuló arc és kiváncsi szem elé állják. Egy inas néhány gyors lépéssel felénk tartott, valószinűleg, hogy átvegyen a gazdájától, de ótalmazóm a szeme pillantásával félreparancsolta, mire, akit a pillantás ért, mintha hirtelenül láthatatlan akadályt került volna ki és eloldalgott fönhéjázó és gőgös mosollyal, amelyben több megvetés volt, mint amekkorát akár olyan ember is mutathat, akinek joga van hozzá. Bár nem csekély izgalom fogott el, mégis pontosan emlékszem a most következett részletekre.

– Új vendéget hoztam ünnepünkre, – mondta kisérőm meglehetősen kimérten és szimpatikus határozottsággal, amely annál inkább helyén volt, mert minden arcról kiváncsiságon és érdeklődésen kivül visszautasítást, sőt meglepetést és fölháborodást is le lehetett olvasni. Ezt annál érthetőbbnek kall találni, mert a ruha, amelyben beállítottam, föltünő ellentétbe sodort e finom társaság ismertető jeleivel. Nyitott vászonkabát volt rajtam, a nyakamon kendő, alatta szines ing, a nadrágomat őv tartotta, alsó széle, mint ahogyan az eresz jégcsapjai a földdel keresnek érintkezést, a cipőm porába lógott és a kalapomat egy falusi lelkésztől kaptam, aki már nem sokra becsülte, bár nagyon nagy volt. Magamvágta fűzfabot volt velem és oldalt a karom alatt egy darab vásznon a batyúm lógott. A vászon foltozott volt és a csomója a vállamon kuporgott mint valami nagy, szőrös poloska. Emlékszem, hogy már ahogyan a magány mindenféle ostobaságra veszi rá az embert, útközben párbeszédet folytattam vállam e lovagjával, az is lehet, hogy azért, mert egyszer amikor még nem szoktam volt meg, bogárnak hittem.

Kétségbeesésféle fogott el és ez adott nekem biztosságot. Azt gondoltam, hogy rosszabbul már nem állhatok, mint ahogyan most állok és anélkül, hogy következtetésemnek megokolást kerestem volna, föltettem, hogy tehát jobbra kell fordulnia mindennek. Az ősz szakállú öregebb úr, akiről a barátom azt mondta, hogy ő a vőlegény, hintaszékében kissé fölemelkedve, barátságos integetéssel a kezét nyújtotta, de szemlátomást nem is várta, hogy elfogadjam a kezét és helyet mutatott egy fehérlábú vörös plüss-széken.

– Foglaljon helyet fiatal ember, szivesen látjuk…

Haragos pillantással odaintett egy inast, aki ahelyett hogy engem a székhez vezetett volna, amit valószínüleg tennie kellett volna, odasietett a parancsolóhoz és alázatosan zsebre vágott egy meglehetősen hangos «szamár» szót, azután csöndben eltávozott anélkül, hogy csak egy arcizma is megrándult volna.

Egy öreg hölgy mellett ültem le, aki fekete selyembe volt öltözve és a csipkék, fodrok és bodrok olyan rendkivüli gazdagsága lógott rajta, hogy mint a madár, szinte tollal borítottnak tűnt föl. Amikor leültem, alig észrevehetően félrehajolt és mosolyával a többiek mosolyát iparkodott elfogni. Nyilván bizalmatlan volt és zavarában ez a szerencsétlenség is érte, hogy társakat kereső feszélyezettségében jóakaróm szép barátnője mellé ült, akinek nyugodt arcáról lepattant a mosolya és elhalt, mint az ablaküvegbe ütődő pillangó, csak még sokkal gyorsabban. Fehér keztyűbe bújtatott hatalmas kéz poharat tolt elém és félig megtöltötte borral. Védelmezőmre pillantva ezt feleltem az öreg úrnak:

– Az úton találkoztunk és elfogadtam a meghívást, amellyel az ön családi ünnepének részese meglepett. Remélem, nem zavarok senkit azalatt, míg ezt a bort e nap boldogjainak boldogságára ürítem.

– Bravó! – mondta az öreg úr.

Ez a fölkiáltás teljesen visszaadta biztosságomat, de nem a benne rejlő elismerés okából. Azt gondoltam, hogy ha én lennék ily vidám társaság ura, sokkal szeretetreméltóbb házigazda lennék, az utca szegény csavargójával, akinek engem gondoltak, mindenekelőtt egyet éreztetnék, szabadságom fényét és örömét. Kiváltságos helyzetem lelkét és igazát, de nem külső látszatát, úri voltom szabad nyugodtságát mutatnám ki, amely nem nyilatkozhatik meg másban, mint abban a műveltségben, amely az emberben először mindig az embert látja meg és nem árulja el, mekkora gondot okoz neki a maga állásának helyes képviselése és az idegenének helyes értékelése.

Fönn az asztalfőn egy öreg hölgy, minő elég volt ebben a társaságban, így szólt a szomszédjához:

– Hogyan beszél ez a legényke! Nézze meg az ember…

Néhány fiatal úr, aki nyílt csoportban állott a szép menyasszony körül, olyan föltünő tapintatos volt, hogy csaknem kínossá vált. Személyem iránt való fölismerhető érdeklődésükkel nyilván nem akarták elrabolni biztosságomat és ezért méltánylandó erőködéssel valami messzieső dologról beszéltek, de észrevettem, hogy őket sem nagyon érdekelte és hogy egyik sem hallgatott a másikra. Nem lehetett kétségbe vonni, hogy a barátom meggondolatlanul járt el és senkinek sem szerzett örömet emberbaráti buzgalmával. De azt hiszem, be kell ismernem, hogy néhányan talán érezték, hogy egészen más okok vezették őt, mint a jótékonyság gyakorlásának egyszerű hajlama és az is igaz lehet, hogy az ünnepi öröm hangulata, amely ezt a társaságot egyesítette, már amúgy is valami titkos aggodalom vagy elidegenkedés nyomásától szenvedett és már előbb is kényszeredett volt.

Szomszédnőm felém fordult, de csak immel-ámmal:

– Nem akar kényelembe helyezkedni? – kérdezte és nyeles szemüveget tartott a szeme elé.

Hát kényelembe helyezkedtem, mihez csak a batyumat választhattam. A poloskacsomónál egy inas ujja hegyével megfogta és akkora gondossággal tette a fűre, hogy igazi gyönyörűségem telt benne.

Most egy ládika szivarral kínáltak meg. Igaz, hogy figyelmesek voltak irántam. De amikor már bele akartam nyúlni, belső szememmel hirtelen megláttam magamat, amint utcai rongyaimban párnás széken ülök, szájamban szivarral, mely többet ér mint a kabátom és nagyobb, mint a tekintélyem. Éreztem, hogy ez a külföldi szivar szétrombolta volna egyéniségem körvonalait és hogy nevetségessé váltam volna, amikor pedig alkalmam nyílt arra, hogy a magam viszonyainak keretében egész maradjak. Ekkor erőm és ellenállásom fölhevülésében elhatároztam, hogy a magam szerepében biztosabbnak mutatom magamat, mint aminőnek azok a magukéban bizonyulnak, félretoltam a ládikát és a mellényzsebemből két ujjammal kitünő szivarcsutkát kotortam elő, amelyet délről tettem el az erdőben tervezett esti pihenőre. Ugyanott régi divatú gyújtó sovány csomóját is találtam, az egyiket hidegvérrel végigrántottam a nadrágomon, rágyújtottam a jó bagóra és füstbe meg kénbe burkolva, hálát adva az Istennek, körülnéztem, de anélkül, hogy tekintetemmel bárkit is kihívtam volna.

Mellettem az inas térde reszketett, kisegítettem nagy bajából úgy, hogy néma kéréssel eléje toltam kiürített poharamat. Tisztességtudóan bólintott és ezuttal egészen megtöltötte.

Az észrevehető csöndben, amely egy pillanatra beállott, boldognak éreztem magamat, de akkor nem értettem meg teljesen, miért. Az a határozatlan érzésem támadt azonban, hogy a társaság nevetése letompította cselekedetem hatását és hogy figyelembe kellett volna vennem a nevetés okát, ha nem akartam tapintatlanabbnak bizonyulni, mind a birálóim. A mellettem ülő tollas hölgy elhagyta helyét és a pázsiton virágot kezdett szedni. Egy másik hölgy a közelemben, aki fiatal volt és szőke, fölkelt és elmenekült. Csupa aggodalommal tekintettem utána, azután szemem a vezetőmével találkozott. Komolyan és várakozva nézett reám, de nem titkos feszültség nélkül. Kedvemre volt a hallgatása. Megsértett volna, ha most, amikor már megvallotta a bizalmát, segítségemre jött volna. De úgy tűnt föl, mintha ő és én tudnók, hogy ebben a pillanatban ellenséges indulattal van a társaság mindkettőnk iránt, ami ujabb közösséget teremtett köztem és ez okos és meghatott férfi közt, akit csaknem percről-percre jobban szerettem. Szépnek és különösnek tünt föl nekem nyugodt szemével és arca kétkedő fáradtságával, amint ott fekete és nagyon nyúlánk alakja egy fához támaszkodott. Éreztem, hogy a helyzetet könnyen megtudta volna változtatni a mi javunkra, azt is hiszem, hogy ezek az emberek hozzá voltak szokva ahhoz, hogy az eseményekkel szemben ő szabja meg az álláspontjukat és hogy ezért tanácstalan nyomottságuk jó részét ebben a pillanatban ő okozta. Általam akarta őket megbüntetni és meggyőzni, hogy tehetetlenségüket mint középszerűségükön való titkos bosszút élvezze?

Ki tudná biztossággal megmondani? A vendégek közül néhányan csoportosan és párosan szétszórodtak a kerti utakon, alakjuk a homályból világosan kicsillámlott és feketén sötétlett, fönn a vén fák sudarán kialudt az esthajnali csillag. Az asztalnál egyideig csak az öreg úr maradt és fiatal menyasszonya és két hölgy, akik nyilván barátnői voltak, akik azonban csaknem alázatos figyelmet mutattak iránta, de nem csak iránta, hanem barátommal szemben is, aki mellém ült és akivel beszélgettem. De minél sűrűbb lett az est sötétje, ez ünnep vendégei annál inkább gyülekeztek ismét a földíszített asztal köré, az inasok tarka papiroslámpákat hoztak, amelyeket a fák ágai közt erősítettek meg, hideg ételeket kinálgattak egymásután, anélkül, hogy különösen törődött volna bárki is ezzel az élvezettel vagy túlságos időt szentelt volna neki. A füvön ott csillogtak a pezsgővel teli nikkelvödrök, lassanként kihalt körülöttünk a világ és a fák meleg és szellős levélbarlangjában tarka fényárban úszó, hangos és vidám külön világ keletkezett. Most kissé másként alakultak a csoportok, néhány öregebb hölgy nem jelent meg többé, én többnyire fiatalabb emberek közt ültem és a szürkület meg a bor mozdulataimnak és lelkemnek természetes szabadságot adott, nem volt már az az érzésem, hogy idegen, vagy éppen ellenséges indulatú emberek körében időzöm, sőt az ünnepi hangulat, amely mintha ismét teljes vidám fesztelenségében uralkodott volna, társas örömének árjába ragadott engem is. Barátomnak egyszerű, kissé kategorikus fölszólítására még a nagy szivarok egyikére is rászántam magamat, a félhomály eltüntette ruhámmal való ellentétét, mozdulataimmal és szavaimmal pedig nem volt ellentétben.

De bármennyire is az volt a látszat, hogy buzgalommal érdeklődöm minden iránt, ami a társalgásban engem érintett, szemem és gondolatom éppen oly szűntelenül e különös ünnep vendéglátó asszonyánál időzött és választottjánál, annál az öregedő embernél, aki bízvást az apja lehetett volna. Gondolataimban és aggodalmaimban köztük állott jóakaróm karcsú úri alakja, rezignációja, végtelenűl finom, melankolikus gúnyja, rejtett, elkeseredett vágyódása és ami benne a legkülönösebb volt és sehogysem illett bele az összbenyomásba, lemondása. A két fiatal teremtés szeme olykor egy-egy pillanatra összekapcsolódott, a férfi olyankor derűlten és mindig nyugodtan néhány szót mondott, amit állandóan udvarias, csaknem szerény válasz követett, amely semmi hidegséget sem árult el. Tegezték egymást, a férfi Mechtildisznek szólította és ha a nő az ő nevét ejtette ki, Pál, ez megszokottan, testvériesen és bizalmasan, sőt melegen hangzott.

Míg egymással való érintkezésük kevés fölvilágítással szolgált e két szeretetreméltó és valóban finom ember közösségéről vagy ellenségeskedéséről, a hölgy lénye eleinte még kevesebb bepillantást engedett a természetébe, különösségébe vagy értékébe, de legkevesebbet abba, hogy mi a helyzet fiatal kérőjéhez, akinek röviden érintett története sajátságosan elfogulttá tette itéletemet. Egy csöndes órát kivántam magamnak pihenőül, hogy összegyűjthessem gondolataimat és benyomásaimat és világosságot teremtsek magam körül. Az a bizonytalan érzés, hogy új barátom azt a föladatot szánhatta nekem, hogy kettőjük viszonyában valamiféle szerepet játszak, nem szerzett éppen megkönnyebbülést és még kevésbbé tartózkodó, kissé feszes méltóságteljessége az öregebb úrnak, aki a kegyelt szerepét játszotta e rendkivüli előkelő és megrendült lelkek életének ünnepies mozzanatában. Igaz, hogy ebben a szerepében szeretetreméltó volt és kimért nyugodtságot mutatott, biztos volt anélkül, hogy nagyon is erősnek látszott volna, igényes amaz elbizakodott jókedv nélkül, amely oly kevéssé illik megőszült szerelmeshez és kissé szánakozó magával szemben is. Emellett büszke volt Mechtildiszre, de egyszersmind idegenszerű határozott bizalmat is mutatott, amelynek ereje nem lelkének valami kiválóságában rejlett, hanem abból a hatalomból táplálkozott, amely ebben az esetben jogosultság nélkül uralkodott a fiatal test és a szerelem tavaszának viruló tengerén. Olykor hajlandó voltam arra, hogy tekintélyesnek és gazdagnak tartsam, de ha ez a fiatal leány ezekért a kincsekért választotta volna, hogyan lehet ezt összeegyeztetni a szavakkal, az igényekkel és az elkeseredéssel, amelyeket mint a maga csalódása, vagy a leány csalódása okául adott értésemre ismerősöm a találkozásunk után? Talán az a már öregedő ember rendelkezett a «bizonyos dologgal», amelyről oly szenvedélyesen és parancsolólag, annyi kegyetlen vágyakozással és sajnálkozással volt szó? Nem hihettem, de meg úgy láttam, mintha a fiatal kérő is rendelkeznék külső javakkal és összehasonlításaimban és következtetéseimben eleinte talán arra sem gondoltam, hogy esetleg azok az értékek, amelyeknek hiányát magában érezte a barátom, alapjában véve csak szerelme tárgyában hiányoztak.