Part 2

Egy meleg őszi napon egy előhegység erdőborította magaslatán jártam. A város közelében az út jobb és bal oldalán szórványosan házak kezdtek föltünedezni, nem éppen városi kuriák, nem is parasztházak, hanem a kisvárosi jólét és a falusi használhatóság olyan keverékei, aminők csaknem minden vidéki város környékén láthatók. Nem mondhatom éppen, hogy az a házacska, amely előtt megállottam, különösen vonzott volna, de egész elhelyezésében, fölépítésében és kertecskéjében volt valami a szerény életöröm ama félre nem ismerhető jellegéből, amellyel sok tárgy, mintha csak tulajdonosának lelkét árulná el, meg tud bennünket fogni. Nálam kétségtelenül valami önkínzó kiváncsiság is járult ehhez, amely nem mentes bizonyos ártatlan irigységtől, amellyel a nyugodt és békés élet e biztos helyeit néha vizsgálgatni szoktam. Eközben olykor gúnyolódó elégtételt és szabadságomon való gonosz boldogságfélét tudok érezni. Sohasem fog megszünni kiváncsi bámulatom azok iránt az emberek iránt, akik azt hiszik, hogy lelküknek tett engedmény nélkül teremtettek maguknak biztosított földi helyzetet.

Néhány fenyő zárta még el a szabad kilátást az előkertre és éppen el akartam hagyni biztos figyelőhelyemet, hogy folytassam utamat, amikor egy kerti házacska mögül, amely valami melegházféle lehetett, egy embert láttam kilépni, aki hosszú pipával félig fölemelt kezében, sétálgatni kezdett a ház előtt levő kavicsos úton. Önkéntelen buvóhelyemhez közeledett, hátat fordított és megint visszasétált.

De már ezt meg kellett néznem. Nagyon is sok megelégedettség volt ebben az ide-odajárásban, könnyen meggörbített kezében mérsékelt, jámbor taktusban mozgott a pipa és a széles vállak közt kissé ferdén tartott fej egyenesen jólétről prédikált. Sőt azt lehetett hinni, hogy ennek az embernek titkos élvezetet szerez maga a járás is, amely kemény és egyszersmind békés volt.

Bevallom, nekem nem tetszett ez a látvány. Mindig, még a legbizalmasabb együttlétben is és különösen fiatal korban siralmas látvány, ha önként értetődő kis dolgokkal fitogtatja valaki az életörömét. Nemes szív ezt sohasem fogja eltűrni. De ebben az örömben volt valami megfontoltság is és a sétáló ember homloka és szeme körül rezignáció ült, amely nem szűntette ugyan meg, de enyhítette viselkedésének kicsinyességét és elnézésre bírta a szemlélőt.

Mikor a megelégedett sétáló harmadszor fordult felém az arcával, amelyet nagy barna szakáll körített, hirtelen nagy kikötő vizét, keskeny és magas házakkal teli utcát láttam emlékezetem messziségében. A haragosan izgatott vizen a nap csillogott és összevissza szólítgatták egymást a gőzhajók kürtjei; és még mielőtt tisztába jöttem azzal, hogy mi köze annak a látványnak a mostanihoz, láttam, hogy a régi kép föltünése ahhoz a két nagy vörös fülhöz fűződött, mely itt sétált előttem a napon és így tudtam meg, hogy ez az ember Szemes volt.

Zabolátlan vidámság fogott el olyan rohamosan, hogy szinte szégyeltem magamat és erőszakot kellett magamon elkövetnem, hogy ki ne nevessem a méltóságteljes háztulajdonost. Vigasztalan jelenség, hogy érzékeny és egyszersmind temperamentumos emberek mennyire hajlanak az elhirtelenkedésre, sőt tapintatlanságra; fölteszik, hogy mindenki olyan lelkiállapotban van, mint ők és meglepetést keltenek, visszautasításban van részük ott, ahol rokonérzést várnak. Az átlaglélek rendszerint úgy van megalkotva, hogy rendezett középszerűséggel szemléli a világot és minden eltérést ettől többnyire és az első pillanatban csak magasabbra vagy mélyebbre hangolt megzavarásként érez.

Szenes mindjárt megismert, amint a kerti úton eléje álltam.

– Te vagy? Ó te! Hát megint találkozunk! Ezt sohasem hittem volna, és hozzá még itt, itt a szárazon.

Szemmelláthatóan zavarban volt és hangosan és kissé hadarva beszélt. Úgy éreztem, mintha azon iparkodnék, hogy egyszerre mondhasson el nekem mindent, ami távollétünk hosszú ideje alatt mozgatta és vezette. Amellett egészen világosan látható volt, hogy bűnösnek tudja magát, ami eleinte csaknem meghatott és ami komikus ellentétben volt nagyon méltóságos és erősen kidomborodó polgári megjelenésével.

– Hát így van… Hogy vagy? Te is… te is elértél valamit?

– Nem, – feleltem, – én még mindig ide-oda járok és ott maradok, ahol kedvem telik. Nekem nincs házam sehol.

– Olyan a külsőd, mintha régen úton volnál. – Tetőtől-talpig végigmért és úgy látszott, hogy külsőm kínosan érinti. – De gyere be kérlek, légy üdvözölve házamban.

Mennyire megnyomta az utolsó szót!

– Tessék, tessék, – mondta buzgóan, a bejáratnál kissé meghajolt, azután maga ment be elsőnek a házba.

Akkor az utcán biztosabban léptél föl, gondoltam.

Úgy láttam, hogy küzködik magával, voltaképpen milyen álláspontot kell velem szemben elfoglalnia és mintha nem tudta volna eldönteni, vajjon régi utcai pajtása viszontlátásának e különös helyzetében őt éri-e nagyobb tisztesség vagy engem. Szembetűnően ingadozott a büszkeség közt, hogy a hazátlan idegent a maga tűzhelyénél fogadhatja és a kivánság közt, hogy észrevehető szerénységgel kettős értéket adhasson a szememben mindannak, amit szerzett.

A tornácon különös alkotmány állott, amelyről zergebakagancsok nyúltak szét mindenfelé és Szemes rá akarta akasztani köpenyemet erre az ilyen célra a legmegfelelőbben berendezett készülékre, de nem volt köpenyem. «Vagy úgy…» mondta, de megnyugodott, mert figyelemre méltattam zergebakakasztófáját.

– Csinos darab, – mondtam.

– És hasznos, hasznos, – kiáltotta vidáman.

Úgy látszott, hogy kezdjük egymást megérteni. A lakószoba, amelybe vezetett, nem volt kedvesség híján, bár berendezéséből csekély ízlésre és kicsinyes gondosság túltengésére lehetett következtetni. A zöldes tompa világítás, amelyet az ablakok előtt emelkedő magas fenyőfafal terjesztett, a biztosság jóleső látszatát keltette. Egy másik ablak szép nyílt kilátást nyújtott a hegyláncra és előterére, amely a nappali fény ezüstjében csillogott.

– Jó dolgod van itt, – mondtam.

Valamit kellett mondanom, mert Szemes láthatólag egyre elfogultabb lett és meglepetésemre most először vettem észre, hogy szégyenli kedvező helyzetét, mintha ez igazságtalanság volna velem szemben. Szinte egészen határozottan láttam, hogy nem csalódom ebben a föltevésemben és azért így szóltam:

– Távollétem hosszú ideje alatt mindig meglehetősen jó sorom volt. Nincs ugyan biztosított otthonom, aminőt te szereztél magadnak, de helyette nagy világot láttam. Bizonyára te sem első kapásra rendezted ennyire az életedet, akkoriban még nem integetett nekünk a nyugalom.

A mult e fölemlítése mintha megtörte volna a fagyosságát.

– Hja, akkor… – mondta lassan Szemes, – ama napok, az azt követő évek és a ma közt sok élmény van! Mindent elmondok neked, – folytatta hirtelenül új buzgalommal, – éppen neked, hiszen te megérted, mert akkor ismerted multam és helyzetemet; mostani életem emberei nem ismerik és semmi sem csábít, hogy velük erről beszéljek, mert csak akkor ismerik és értik meg az emberek az utcát, ha életük egy részét ott töltötték. Én börtönben ültem…

Hirtelen elhallgatott és körülnézett a szobában, mintha attól félne, hogy valami hallgatódzó megzavarja. Úgy látszott, hogy hirtelen visszatér a múltba, egyik világból a másikba ugrik át és a kettőt nem tudja egymással összeegyeztetni. Azután azonban olyan határozott megkönnyebbüléssel nevetett föl, mintha évek óta kínok közt várta volna azt a napot, amelyen régi élete egyik társának megteheti ezt a vallomást.

De mielőtt beszélni kezdett, házigazdaként szorgoskodott és különböző figyelmességekben részesített. Az egyik sarokszekrényből szögletes üveget szedett elő és közben végigsimítgatta, valószínűleg mert poros volt és ragyogó szemmel nézett rám, amikor két kis poharat tele töltött az üvegben levő folyadékkal.

– Fenyőpálinka, – mondá és várakozóan figyelt, miközben barátságosan unszolgatva biccentett.

Magakészítette fenyőpálinka volt. Már pedig én nem szeretem a fenyőpálinkát és különösen azt nem, amelyik otthon készült. Rendszerint nyomdászok vagy tűrhető viszonyok közt élő kisiparosok vagy hivatalnokcsaládok tagjai foglalkoznak ennek az italnak készítésével és ezek azután hajlandók is minden alkalommal kinálgatni. Ha meglátják a vendéget, hozzája sietnek, kényszerítik, hogy megízlelje otthon készült fenyőpálinkájukat és nagyon bőkezüeknek mutatkoznak, mert maguk már régen meggyőződtek arról, mily kellemetlen ízű a fenyőpálinka és mily ritkán sikerül.

Így Szemes sem nyúlt a poharához, de olyan válogatott kifejezésekkel dícsérte az italt, aminőket tőle sohasem hallottam. Zöldes volt a színe. Szivart is hozott, de megijedtem tőle, mert világosbarna és meglehetősen vékony volt; nehéz a hű jellemzése, mert nem szabad föltételezni, hogy mindenki ért a dohányhoz, de ez borzalmas szivar volt. A nemdohányzók szoktak ilyet kinálgatni, különösen ha vallásos érzelmű emberek és ajándékukkal ritka szabadelvűség nagylelkűsége kapcsolódik össze, nemcsak hogy megtűrik másoknál a gyűlölt bűnt, nem, a fölkínálással még jószívűeknek is mutatják magukat. De akaratlanul elérik azt, hogy rövid idő mulva a megajándékozott is bűnnek mondja a dohányzást.

Mialatt leírom az e pillanatokra való visszaemlékezést, a részletek elmondása önkéntelenül olyan hangot diktál, amely teljesen megfelel akkori hangulatomnak. A léleknek környezetével való kiegyenlítetlensége gyakran elégedetlenséget hagy hátra, amely haragban vagy ellenállhatatlan gúnyolódó kedvben keres magának utat, mert észszerű módon nem lehet az összhangot megteremteni. Ha társalgásunk folyamán Szemes új helyzetét egykori helyzetével hasonlítottam össze, úgy éreztem, mintha tudtán kivül és belső akarás nélkül került volna úgy az egyikbe mint a másikba. De mégis titokzatosnak tűnt föl előttem, milyen alapon történt meg ez a különös átváltozás. Elbeszélése előtt nem ismertem még Szemest annyira, hogy csak úgy egyszerűen meg tudtam volna érteni, hogy neki és a hozzája hasonló embereknek sokkal kevésbbé tisztult a fölfogásuk a dolgokról, semhogy minden lelkiismeretfurdalás nélkül ne tudnának beleilleszkedni minden helyzetbe, amelyet az élet útján a sors fölajánl nekik. Ha évekkel előbb Szemesben az utca lelkiismeretes élősdisége tolakodott elém, most mint elősködő lelkiismeretes embert ismertem meg, akit életének új változata mindenre rávett, de semmiről meg nem győzőtt. A társadalom megveti vagy megbünteti azt az embert, aki az utca bizonytalanságába téved, de elismeréssel van az iránt, aki a társadalmi korlátok biztossága közé téved és mindkét esetben a helyzet megvizsgálása nélkül itél. Az emberi természetet vizsgálva azonban mindkét lépés éppen úgy lehet ésszerű mint ésszerütlen és egyformán eléri a büntetés mindkét tévedőt, ha természetes rendeltetésétől távolodik el.

Mialatt Szemes mindenféle zavaros dologgal hozakodott elő, körülnéztem a szobában és az ott lévő tárgyak úgy hatottak rám, mint történetének illusztrációi, mint dekorativ képei valami rajzolónak, aki gondos tanulmányozással kikutatta és biztossággal fölismerte ennek az embernek a lényét. Előttem a békazöld tapétától elütően magaslott fenhéjázó háta egy pamlagnak, amely fénylő, sötétbarna fából készült és amelynek cifraságaiban diadalt ült a természeti törvények megcsufolása. A díszítményeket fölfelé rendszertelenül összevissza rovátkolt lécre erősített és kis csatornácskákkal átszelt golyók zárták le, amelyek a világgömböt jelképezték különböző egyenlítőkkel és csak annyiban voltak bájosak, amennyiben szilárd elhelyezésükkel megcsalták azt a reménykedésemet, hogy bárcsak legurulnának. Jobbra és balra pöffeszkedően két ívelt díszítmény terpeszkedett, csigaalakjuk volt és az alvó polip karjaira emlékeztettek. Közöttük merev tulipánok virágos csoportja volt elhelyezve, amelyek négyesével más-másfelé fordultak és úgy fényezésükkel, mint faragásukkal csodálatot keltettek. Az összbenyomás sokfélesége azonban nem merűlt ki a teremtő természet gazdagságának ez utánzásában, hanem alkalom nyílt arra is, hogy ezek mellett az esztetikaiaknak tervezett élvezetek mellett még gyakorlati szükségleteket is ki lehessen elégiteni, mert úgy a faragott tulipánok közt, mint a világgömbök mellett fülkék és kis szegélyek díszelegtek vagy hely volt hagyva arra, hogy mindenféle használati vagy szükségleti tárgyat oda lehessen állítani vagy állandóan ott lehessen tartani. Mindezt kellőképpen kihasználta egy gondos kéz, mert sokféle tárgyat vettem észre, így egy japán vázát, egy bibliát, egy agyagból készült disznót, amelyet a hátán levő barátságos nyílás takarékpénztárnak jelzett, egy pávatollat és egy pipát Luther Márton színes képével. A többi tárgyra már nem emlékszem, különben is nagyobbára papirbokréták mögé voltak elrejtve, még csak egy időjósló házikóról tudok, parafatetővel és két vidám tarka alakkal, amelyek mozgó deszkácskán tengely körül tudtak forogni.

A szoba többi bútora hozzáillett ehhez a pamlaghoz és stílusához. Nem akarom mind leírni, mert a legtöbb ember tudja, hogy a polgári társaság e részének otthona földíszítésére nézve mily különösen sokoldalú és egyáltalán nem megállapodott kivánságai vannak. Bármily csekély személyes vonatkozásban volt is Szemes szobájának a részleteivel, mégis észrevettem határozott örömét a külsőségeken, ami minden gondolat fényét kioltja, mint a langyos zápor a hamúban levő szikrácskát, de lényének megváltozását még e jelenségnél is világosabban mutatták azok a célzások, amelyeket életének lefolyására tett. Mialatt beszélt, puhán és lassan dörzsölgette nagy vörös kezét és ha olyan részlethez ért, amelyet fontosnak tartott, lélektelen meghittséggel nézett reám. A legbosszantóbb azonban az a felsőbbség volt, amelyet egyre jobban mutatott és a melynek állandóan új tápot talált hallgatásomban, elfogultságomban, vagy poros ruhámban. Egyszer nyugtalanná lévén megdöbbenésem kifejezése következtében, amit az alkalomnál fogva, amikor megnyilvánult, nem magyarázhatott föltétlenül a maga előnyére, abbahagyta a beszédet, jó magasról a vállamra bocsátotta nagy kezét és elnéző figyelmeztetéssel így szólt:

– Sokan jönnek hozzám, hogy tanácsot kérjenek és így még ifjúságom tévedése is javára válik magamnak és másoknak. De csak ez juttatja olykor eszembe az akkori napokat; rossz, elveszett ember voltam.

– Most hát jó ember vagy? – kérdeztem kétségbeesetten nekiiramodva a vidámságnak, de olyan érzéssel, aminővel fülledt levegőjű szoba ablakát tépi föl az ember.

– Jó? – ismételte jelentőségteljesen és észrevehető szemrehányással a magam túlhevülése ellen. – Ki mondhatja magát jónak, régi cimbora?

Úgy tett, mintha magamról mondtam volna.

– Börtönben voltam, – folytatta mesterkélt megfontoltsággal és mintha az jutna az eszébe, hogy nekem még felvilágosítással tartozik, hozzáfűzte: – Egy napon azután egy tiszteletremétól ember jött a cellámba. Áldott legyen az emléke! Én tudniillik lopást követtem el, olyat, amely kitudódott.

– Egy pap?

– Igen, – felelte Szemes határozottan és bátran vallva, – persze hogy pap volt. Nemcsak, hogy eljárt az érdekemben, úgy hogy büntetésem egy részét elengedték, hanem utat mutatott egészen új élethez és lehetővé tette belépésemet a művelt emberek közé. Most van feleségem és gyermekem, házacskám nagyobb kertecskével, pompás méhészetem, amely szépen hoz, biztosságom van és van mire támaszkodnom és mindig jókedvű vagyok, amióta tudom, hogy a helyes úton járok. Bevallom neked, hogy akkor eleinte abban a reménységben hallgattam meg azt a derék embert, hogy fölhasználhatom őt, színleg mindenben igazat adtam neki, úgy beszéltem és cselekedtem, ahogyan ő akarta és kivánta, titokban pedig kinevettem. De lassanként beláttam, milyen jó sora volt abban a világban, amelyért síkra szállott, milyen jól érezte magát benne és megértettem, hogy megvolt az igazi képzettsége, amellyel elérhet valamit az ember. Mindene, a nyakkendőtől a cipőig, egyszerű volt, de olyan rendes, olyan kifogástalan, megtudta becsülni mindennek az értékét, megértett és ápolt mindent, valóban, ő lebírta az élet veszedelmeit és győztesen került ki belőlük, mindig megelégedett volt.

Olykor még ma is azon gondolkodom, vajjon mi tartott vissza attól, hogy ott hagyjam Szemest, önkínzó kiváncsiság volt, különösségeknek némileg gyanús élvezete és bizonyára végzetes vonzalom, hogy ott maradjak, ahol minden elnézéssel szemben megvetésem vert gyökeret és tapasztalataim kertjében kövér gyommá fejlődött. Tudom, hogy Szemesben annál kevesebb örömöm telt, minél tovább voltam vele együtt, sőt szenvedtem miatta, de nagyon csábított, hogy szabadjára engedjem, elkeseredett útálattal élveztem őt és mint valami édeskés italt, amely anélkül hogy ártalmas lenne, rosszullétet okoz és ezt a növekedő rosszullétemet egyre nagyobb elégtétellel láttam. Iránta való jogos ellenérzésemnek egyetlen bizonyítéka volt ez, amellyel habár csupán magamnak, szolgálhattam?

– Nem néznénk meg a méhecskéket? – kérdezte egyszerre csak Szemes, végigsimogatta szakállát és fölkelt. Ringatódzó léptekkel végigmérte a szobát. – Azoktól is tanulhatsz, – folytatta, – szorgalmas, élénk népség, amely rendet tart a maga módján, ha az ember a segítségére van és útba irányítja. Csaknem ötven erős családom van, negyvennyolc, hogy az igazat mondjam.

Hej, ha nekem csak egyetlenegy volna, gondoltam.

És mialatt a ház mögött levő rét szűk útjain haladtunk, tiszta kavicson piciny kerítések közt, amelyek a fűnek nem engedték meg, hogy tovább terjeszkedjék, mint ameddig szabad, az embernek pedig, hogy a fűre lépjen, a hatalmas, veszedelmes életre gondoltam. Az életre, rohanó árjaival és halált rejtegető szakadékaival, szédítő magaslataival, amelyeknek kápráztató fényessége, míg a lelket gyönyörködteti, elveszi az ember szemének világát, az életre, tengereivel és tüzeivel, viharával és pompás napjával. Inkább fojtom a lelkemet szégyenbe és megaláztatásba, semhogy a te világod árnyéka elsötétítse, inkább kínszenvedés közt meggyalázom és utolsó csepp véremmel bűnben pocsékolom el.

– Tü, tü, tü, mondogatta Szemes lágyan és gyöngéden és kényelmesen mozgatva ujjait, a levegőből valamit magához csalogatott. De csalogatásának nem volt eredménye.

– Hát ez micsoda? – kérdeztem, készen arra, hogy megfojtsam.

– Engem nagyon jól ismernek a méhecskéim, – oktatott ki jóakaróm, akin meglátszott, hogy a legteljesebben élvezi a jólétét, – de te, maradj hátra és vigyázz! Csak a minap vettem el tőlük mézet, az igaz, hogy mértékkel és jól vigyázva arra, mennyire van még szükségük maguknak az állatkáknak, de nekünk embereknek ezt nem egyhamar felejtik el és bosszujokat gyakran nem azon töltik ki, aki a mézüket elvette. Sokat sem szabad azonban nekik meghagyni, különben ellustulnak a fickók és a készből élnek.

E fölismerése jogosultságától elkápráztatva, hangosan és hosszasan nevetett. Ekkor egyébiránt föltűnt nekem, hogy a nadrágja nagyon rövid volt, de mégis le volt eresztve a cipőjéig. Ezáltal a nadrág fenekének gömbölyüsége valamivel mélyebbre esett, mint ahol a kigömbölyödés tekintélyes megteremtője volt és ez az eltolódás Szemes apró lépteivel együtt annyira korlátozta mozgó vagy pihenő alakját, hogy mély szánalommal lettem volna iránta, ha minden részvétet, még ezt a fajtájút is, el nem riasztotta volna az, hogy megelégülést érez, azon is, ami szánnivaló.

Félrehajtott fejjel szemlélte számokkal ellátott, egyenlő alakú és egyforma nagyságú kaptárainak tekintélyes sorát. Eközben meggörbített mutatóujjával gyöngéden, vagy harmincszor és meglehetősen gyorsan az orrát dörzsölgette. Végre kényeskedő óvatossággal hátulról kinyitotta az egyik kaptárt és kis üvegablakon át megmutatta a belsejét és mialatt mindenfélét beszélt nagyszerű édességről és a derék népecske élénk serénykedéséről, egy pillanatra föltárult szemem előtt és gondolataimban a méhek államának csodája és valami okból dühös lettem.

Künn a napfényben a méhek nyári hangja zúgott, a kaptárok közt levő egyik kis nyíláson a zöld tájékot, tágas messzeségben a hegyek havas csúcsait és az ezüstös kék ég egy darabját láttam csillogni.

– Nem igaz? – kérdezte Szemes, – nem igaz?

Egy mézszállító ládikával babrálgatott, szinte büntetendő áhitattal ismerve minden szerszám hasznosságát. A pléhedényt védő zsinórok és pálcikák olyan gondosan voltak megőrizve és összefűzve, mint ahogyan az öreg anyóka a kotyvalékát őrzi, minden mozdulata, amellyel valamely szerszámot használt, mintha lágyan és barátságosan ezt hirdette volna: mégis csak szép dolog, hogy nekünk embereknek van ollócskánk, kalapácskánk, tartós zsinórunk, szakszerűen megkötött csomócskánk vagy hurkocskánk és végre pompás póstánk, amelyhez biztos út visz és amely mindent becsületesen elszállít rendeltetésének helyére.

De miként a dolgok külsején való ez az aljas kedvtelés alapjában nem csak siralmas, hanem esztelen is, éppen úgy rendetlenség és hanyagság mellett mindenütt a legkinosabb pontosságot láttam, szorgos tisztaságot piszok és elhanyagoltság mellett, olyan volt mindez egymás mellett, mint a fényesre tisztított kilincs a görbe, megrothadt ajtón, vagy mint az ő dédelgetett teste a lecsúszott nadrágban.

A korlátolt eszű uralkodó önelégült biztosságával beszélt a méhek hasznosságáról, amelyeknek családait korholta vagy dícsérte aszerint, hogy mennyit hordanak és hirtelen ismét fölismertem benne az utca régi Szemesét. Még mindig irigység és megalázás beszélt belőle, bármily fontoskodva hangoztatta és mutogatta az ellenkezőjét.

Az életnek ama javait, melyeket egykor, évekkel ezelőtt mutatott és buzgalommal ajánlott nekem, éppen úgy lopta és jogtalanul voltak a birtokában, mint azok, melyeket ma mondott a magáénak. És annál buzgóbban ajánlotta nekem, minél inkább el akarta hitetni, hogy valóban a birtokában vannak. Nem lopta meg ma éppen úgy a kispolgári társaságot, mint ahogyan akkor az utcát lopta meg? Még mindig másokat dolgoztatott a maga javára és minden lényt, minden tárgyat a fölhasználhatósága szerint értékelt. Nem azon a gyarló módon uralkodott a méhein, amely félreismeri alattvalóinak szabadságát és amit elértek, a maga érdemének tartotta? Ahogyan egykor szabadságának a fogságban való elvesztésével bosszulta meg magát rajta alantos utcai gazsága, úgy ma új fogságban bűnhődött, amért viszonya életének jelenségeihez gazul sekélyes volt, megakadt a dolgok külsőségén, mint a pókhálóban a rovar, amely szabadnak tartja magát, mert lebeg és csak azért nem zuhan le, mert megakadt.

Rohamos sietséggel távoztam, nem hallottam semmi kivánságát és semmi búcsúszavát. Lábam alatt a kavics mintha meggyötört kötelességérzetében csikorgott volna, a kertiajtó szigorúan és céljamegszabottan csörömpölt. De künn szél fútt a hegyekről és gondolatomban és lelkemben javaim legcsekélyebbje mérhetetlen gazdagságnak tűnt fel, nemes nevet adtam a nyomorúságnak és a föltörekvő est harmatában és égi aranyában mintha az emberek fájdalma csillogott volna.

MÁSODIK FEJEZET. A nyári éj.

Emlékszem a tölgyekre, alattuk a régi úttal, amelyen nemzedékek jártak nemzedékek után, a fehér házra a sík gyep mögött, amely zöld szőnyegként terűlt el a külső lépcső előtt és a virágzó rózsákra. A tölgyek árnyéka lecsalt az országút poros szalagjáról, bárha estére járt az idő és nem volt már meleg. «Itt menj», mondta egy belső hang és semmi sem akadályozott meg abban, hogy szót fogadjak. Föltekintettem a tölgyek koronájára és a fákkal beszélgettem. Kis idő mulva a tölgyágak kúsza zöldje körül, mint fátyol mögül halvány női arc, kibukkant a világos házfal egy darabja és az esti szellő felém hozta a rózsák illatát. Női hang nagyon bensőséges és szomorú éneke hallatszott. Még sütött a nap…