Part 1

KÜLFÖLDI REGÉNYÍRÓK

KÜLFÖLDI

REGÉNYÍRÓK

FRANKLIN-TÁRSULAT KIADÁSA, BUDAPEST

WALDEMAR BONSELS

EMBEREK ÚTJA

EGY CSAVARGÓ JEGYZETEIBŐL

FORDÍTOTTA SAJÓ ALADÁR

FRANKLIN-TÁRSULAT KIADÁSA, BUDAPEST

FRANKLIN-TÁRSULAT NYOMDÁJA

ELSŐ FEJEZET. Szemes.

Életünk valamelyik napján fölkeresnek bennünket ifjúságunk alakjai, egyik a másik után, mindenik a maga idejében és beszélnek velünk a halottak is. De nem csak lelkileg, amikor elvonulva visszagondolunk a multra, hanem gyakran testileg is, személyesen és rendszerint azok, akik nem csak közel állottak hozzánk, hanem akik döntő befolyással voltak az életünkre. Röpke létünk e jelenségét ám mondja, aki akarja, véletlennek, szeretetünk sejtő szelleme lelkünk legmélyén fölismeri a dolgok értelmének csodálatos és egyszersmind egyszerű összefüggését és a véletlenben való hitet elnyomja a fény, amelyet jól megértett végzetünk képe sugároz ki.

Ez alakok visszatérésének mélyebb jelentősége az, hogy figyelmeztetéssel szolgálnak nekünk. Életünk valamelyik régen elmult idejéből föltámadó utolsó figyelmeztetés ez, fölrázza a visszaemlékezést és életre kelti emlékezésünket, úgy, hogy kénytelenek vagyunk kutatni és összehasonlítani, amíg föl nem ismerjük, hogy testi életünk megtett útjának mi volt az értéke a lelkünk útjára. Hogy sülyedtünk-e vagy emelkedtünk, gazdagabbak vagy szegényebbek lettünk-e és hogy pályánk egyenes volt-e vagy pedig végzetes és veszedelmes kanyarodókon haladt. Mert a magunk növekedését vagy a magunk elsatnyulását örömet szerző vagy kegyetlen világossággal gyakran azokon az embereken mérjük meg, akik valaha közel állottak hozzánk és akik most hosszú távollét után hirtelen életük új mezében állnak elénk.

Mindez azóta jutott az eszembe, mióta kalandos fiatal napjaim régi társára új viszonyok közt akadtam rá és megismertem a történetét, amely maradandó hatással volt rám. Ennek a különös embernek Szent volt a neve, de én akkor Szemesnek neveztem, mert ő maga megszokván így kivánta és mert valódi neve nagyon is szokatlan ellentétben lett volna jellemével és élete módjával. Azok közé a mindig akadályokba ütköző természetek közé tartozott, akik állandóan sokat kivánó követelésekkel töltik el napjaikat, akik mindig csak bíráló kicsinyléssel szemlélnek mindent, ami nem az ő kedvük szerint való és nem az ő tulajdonuk, de még sincs meg az erejük, hogy sokszor követelődzésig fokozódó kivánságaikat sajátmagukban és másokkal szemben kielégítsék. Így aztán a bírálatnak és gyengeségnek, az elégedetlenségnek és fönhéjázásnak keveréke születik meg bennük és habár bizonyára egyikünknek lelke sem mentes teljesen ettől a meghasonlástól, mégis különbség van abban, vajjon ez a belső ellentét előre visz-e bennünket és fölemel, vagy pedig elrontja tiszta élvezeteinket és csak önámítással engedi tovább élni kínosan megteremtett életkedvünket. Társam nem értett ahhoz, hogy balsorsáért magában keresse a hibát; gúnyolódó fönhéjázása akkor először éreztette velem, hogy lelkünk háztartása sok aránytalanságának mélyebb oka az, hogy nincs elég nagy véleményünk az emberekről. Ezzel még nem jár szükségképpen az, hogy magunkat megalázzuk vagy kevésre értékeljük, sőt inkább fölemelő elégtételünkre szolgál az, hogy nem vagyunk hitványak, sem tökéletlenek.

Akkoriban sok egyeben kívül erről is beszéltem vele, de kinevetett és erre alapos okot adhatott neki bizonyítgatásom ügyetlensége. A helyzetem sem volt olyan, hogy súlyt adhatott volna szavaimnak, mert a cipőm nem kevésbbé volt rongyos, a kabátom nem kevésbbé kopott, mint az övé és a nagyváros homályosságából mindketten világosabb helyre vágyódtunk, hogy valamiféle tevékenységünk jutalmául újra nyugodtan alhassunk és gondtalanul ehessünk.

Egy nagy kereskedőváros kikötőjében találkoztunk egy hirdetőtábla előtt, amely állásokat kinált. Zsebredugott kézzel egyideig oldalról figyelt engem. Mindketten érdektelenséget színleltünk, mintha valami elszegényedett ismerősünk számára keresnénk helyet. De amikor elfordultam, így szólt hozzám:

– Munkát keressz? Mit tudsz csinálni? Mi vagy?

– Nem tudom, – feleltem, – annak még csak ezután kell kiderűlnie.

– Nálam megfordítva áll a dolog, – mondta komolyan és szkeptikusan, – én tudom, hogy mire vagyok képes és mi vagyok, de úgylátszik, ez sohasem fog kiderűlni.

Ez, mint egyáltalán egész viselkedése, tetszett nekem. Határtalanúl tiszteltem akkor és tisztelem még ma is bizonyos embereknek ezt a le nem bírható biztosságát, akik mintha sohasem engednének önérzetükből és bár jól tudom, hogy ezt gyakran csakis lényük korlátoltságának és minden akadállyal szemben való szerencsés vakságuknak köszönhetik, a pillanatnyi hatás mégis megmarad. Az ilyen embereknek az a képtelensége, hogy magukban valami hibát gyaníthassanak, valamely gyakorlati kérdés szegényes korlátai közt gyakran bizalmat és erőt ad gyors elhatározásra, aminthogy a világ folyásában egyáltalán gyakran sokkal többet ér és többet nyom az ügyességgel összekötött fogyatékosság, mint az ügyetlenséggel párosuló kiválóság.

Leballagtunk együtt a kikötőhöz, a vízhez levivő kőlépcsők egyikén a napra ültünk és fiatalos büszkeségünk tartózkodásával létünk nyomorúságáról beszélgettünk. Emellett eleinte mindketten arra törekedtünk, hogy csak annyit valljunk be, amennyi amúgy is fölismerhető volt. Kölcsönösen biztos elhelyezkedést igértünk egymásnak, csak jussunk egyszer ismét igazunk és rendeltetésünk útjára. Csodáltam szomszédom meg nem ostromolható komolyságát:

– Szólíts csak Szemesnek; mindig így hittak. Van még pénzed?

Akkora összeget mondtam, mekkorát a viszonyoknak megfelelően mondani észszerűnek tartottam. Ebben az időben már éppen elégszer voltam szorult helyzetben, ami megtanított arra, hogy könnyelmű hangulatom túláradása ellen, ha józan pillanatok megengedik, védekeznem kell. Látni akarta a pénzt. Milyen nyugodtan és tárgyilagosan tudta kimondani a bizalmatlanság és megkivánás ez arcátlan kérését. Ilyen dolgokban már a durvaságig keményítette meg szívét az utca ridegsége. Megmutattam a pénzt és ő kiszámolta a kőre. Mosolygásomat futólagos, hűvös tekintettel vette tudomásul és félig lecsukta szempilláit, mintha azon gondolkodnék, mi ezen a mosolyogni való és hogyan lehetséges az, hogy valaki nem tudja méltányolni a pénz és a helyzet komolyságát.

– Te bizonyára előkelő származású vagy, vagy pedig…? – kérdezte.

Buzgalommal tagadtam származásomat és mert nem értette meg, hogy miért teszem, ravaszul ezt mondta:

– Hát akkor van valami a rovásodon!

Ezt annál kevésbbé cáfoltam, mert nagyon szerettem volna, ha valami ilyes dologgal állhattam volna elő, ezzel mégis csak nőtt volna a tekintélyem ismerősöm előtt. De nem is kérdezte, hogy miről van szó. A pénzt egyébként hiánytalanúl visszakaptam, miután előbb rázókurát állott ki a markában. Úgy látszott, hogy felőlem biztosságban tudja magát.

– Hazudsz, – mondta barátságosan, – te nem pincében születtél.

– Honnan tudhatott? – kérdeztem, – talán padlásszobában.

– Ott éppen nem. A kezeden látom, a kézen minden meglátszik. Sokkal többet fáradoztam azon, hogy az enyémből valamit csináljak, semhogy ne tudjam, hogy olyan kézzel, aminő a tied, születni kell. A mosás nem használ. Ha megtisztítom a körmömet, olyan mintha lúgban főztem volna ki a mancsomat; a formától függ minden, érted? Ha a te kezed piszkos, még mindig jobb, mint az enyém megmosva. Téged nem fogad fel senki, mert senkisem hiszi, hogy kivánhat tőled valamit. Az alárendelt állásoknál a magunkfajta emberekben először mindig azt nézik az urak, hogy a szolgálnitudás a vérünkben legyen; ez alighanem így van rendjén, később én sem csinálom másképpen. Mindenki a maga helyén. Te azonban jobban teszed, ha valami lány után veted magadat. Ezt is megpróbáltam, de nem nekemvaló, mert én nem csak élni akarok, egyszerűen egyik napról a másikra élni, hanem el is akarok érni valamit. Bizonyára tudod, hogy fölfelé csak egyedül mehet az ember. Mért nem maradtál ott, ahol voltál?

Kérdéséből és beszélgetésünk további folyamából ráeszméltem arra, hogy amit otthagytam, annak értékesebbnek kellett lennie, mint ahogyan eddig hittem, világossá lett előttem, hogy amit magam mögött hagytam, amit nekem nyújtottak, itt sokkal nagyobb értékű volt, mint társamnak akár legutolsó célja. Gond fogott el és szerfölött rosszúl éreztem magamat. A szomszédom legkedvesebb témájához jutott el, amelynek gondolatai teljesen lekötöttek.

– Hol szereztem a műveltségemet? – Ismételte meg egyik kérdésemet. – Persze, ez föltünik neked. Egyideig ujságot hordtam ki, három hónapig, azután folyóiratokat, amelyeket csak a legjobb házakban tartanak. Ezekben az élet minden helyzetének megfelelő anyagot találsz a művelődésre, a lélek táplálékot kap mindenfelől, élccel vagy oktatással, szórakoztatással vagy illusztrációkkal, de főként kedéllyel és a legfinomabb hangon. Bizony barátom, a legelőkelőbb lépcsőkön ültem és művelődtem, vörös futószőnyegen, rézrudak közt, míg, mert senki sem kapta meg jókor a folyóiratokat, elkergettek állásomból. Akkor ugyanegy időben nyolc vagy tíz folytatásokban megjelenő regényt olvastam, anélkül hogy csak egyszer is összecseréltem volna a személyeket. Pedig minden második férfi hadnagy és minden harmadik hölgy grófnő volt. Sajnos, elcsábíttattam magamat arra, hogy egyes füzetekből kivágjam azt, ami nekem megtetszett, hogy otthon alaposabban olvashassam át. Ez nem volt az előfizetők kedvére és panaszok érkeztek a könyvkereskedésembe. Rájöttek a csinyemre és kilöktek, ahelyett hogy olyan állást adtak volna, amely ismereteimnek és értékemnek megfelel. Amit ott a könyvvezető, a vén szamár elvégzett, én akár százszor is elvégeztem volna. Megmondtam ezt a főnökömnek és hozzáfűztem, hogy a fele annak a fizetésnek, amit az az ember kap, segítene rajtam; de a főnök csak azt kérdezte, hol van a kalapom. Ilyenek az emberek.

Az emberekről táplált véleményét megtoldottam az enyimével, amely megerősítette, amit megerősítve akart látni. Lehetetlen volt, hogy ellentmondjak neki és hitem szerint nem csak azért, mert a meggyőzés lehetősége csekélynek tetszett, hanem mert nem akartam befolyásolni azt a képet, amelyet személye és nézetei adtak. Azon voltam, hogy ne zavarjak és önző kiméletességemért később hamisságot hánytak a szememre. Szemes azok közé az emberek közé tartozott, akik ellenmondást nem tűrhetnek, de titokban mindenütt gyanítják és akik sohasem mulasztják el, hogy később gyöngeségnek vagy alattomosságnak magyarázzák ezt, ha valaki tekintettel van az érzékenységükre.

Az előttünk levő kikötő kicsiny és nagyobb gőzhajói a szűk területhez képest látszólag nagyon is nagy sietséggel hasították a zavaros vizet, alig volt előttünk egyetlen nyugodt területecske, amelyen nyoma ne lett volna ennek az izgatott hajszának. Vakító déli nap terült el a hangos, tarka képen, a fehér fény zavartalan égi pompájában csillogott a zavaros ár kicsiny, szerény hullámaiban és szívemet betöltötte mozgalmas léte vidámságával, de egyszersmind szememre és érzékeimre éber fáradságot és álmos jóérzést bocsátott, aminőt csak az ifjúság ismer, amelynek minden fáradsága mentes még az ürességtől és a boszankodástól.

Társam a szemlélődő déli órában mereven és mélyen elfoglalva gondolataival a távolba nézett. Figyelemmel vizsgáltam napbarnított, sovány arcát az okos szemmel, amely egyszerre szemtelenül és jóindulatúan, felsőbbségesen és tanácstalanúl tovább nézni. Szőke haja rövidre volt nyírva és a fekete kemény kalap, nagyon is bő, poros és kopott, szabadon hagyta a homlokot egészen a hajig és mintha csak a fülön nyugodott volna, amely szinte megsértve és túlságos buzgalommal eltörekedett a fejről. A vaskos, vörös kéz csodálatos ellentétben volt a szemmel és a homlokkal, amelyek kétségtelenül nem voltak bizonyos előkelőség hiányában, sőt amelyek pillanatokra határozottan csinosaknak látszottak. De a fül, ez a fül… Szeretném a szüleidet látni, gondoltam.

– Menjünk enni, – mondta egyszerre Szemes és fölkelt, mintha ezt már régen elhatároztuk volna. Helyre és előre igazította a kalapját, de ez ismét visszacsúszott régi helyzetébe, gyorsan és biztosan mintha jogában támadták volna meg.

Szemes törzsvendéglőjében egy öreg tengeri medve szolgált ki bennünket, sült halat és burgonyát, sört és végül pálinkát adott. Ebéd után Szemes, miután előbb pénzt kért tőlem, egy pillanatra távozott a sötét helyiségből, de nemsokára visszatért és egy marék cigarettát hozott, amelyet a maga módján osztott szét úgy, hogy szétterígette az asztalra.

– Ennek mára elégnek kell lennie, – mondta és lefeküdt a fapadra, – be kell osztanunk a pénzünket.

Mindjárt el is aludt és a gazda velem fizettette ki a szerény számlát. Minden összevissza alig egy márkába került, mire beláttam, hogy Szemesnek igaza volt, amikor olyan asztalhoz ült le velem, amelynek hasznos jólellátottságát az ő tapasztaltságának köszönhettem.

A helyiség csaknem üres volt és a délutáni nap fénysávot vetett az ablakdeszkára, amelyen vastag sörösüvegben egy aranyhal, különböző nagyságú nagytömegű légy és ugyancsak üvegben egy vitorláshajó mintája húzodott meg. A gazda odaült mellém, fogótlan csészében tejeskávé maradékot hozott, amit elém tolt és beszélgetni kezdett, amibe nem tudtam belemelegedni. Végre azt mondta:

– Te nem az uton csinálod meg a szerencsédet.

– Az én helyemen sem sikerült megcsinálnom, – feleltem, – hát itt kell megpróbálnom.

– Itt? Itt nincs út. Én már elhagytam az utat, a tengeren vitt át. Ez a ház az enyém. Hogyan kerültél Szemeshez?

Elbeszéltem.

– Vele tarthatsz, – mondta a gazda, – meg lehet benne bízni, szerényen csinálja a dolgot és tanulhatsz tőle. Belőle még lesz valami. De te? Maga bizonyára elvárja, hogy magázzam?

Tiltakoztam, de sokkal udvariasabban és körülményesebben, semhogy meg ne erősítettem volna véleményében. Elnézően mosolygott.

– Csak rajta, fiam, a világon végre is mindenki számára akad hely; de meg ne csalatkozzál. Ti mindig azt hiszitek, hogy ha az első emeleten hajótörést szenvedtetek, a földszinten jobban boldogultok. De aki alulról jön, sokkal könyebben megvetheti a lábát valamivel följebb, mint megfordítva. A tandíj, amit az utca követel, sokkal nagyobb, a jó kabáton kívül mindig magával visz egy darab bőrt is és az ilyen sebhely nem gyógyul be. Nálam mindig sokan jönnek össze, mert még senkit sem nyúztam meg és akiből kinézem a fegyházat, annak nálam kívül tágasabb. Te még csak tinó vagy, de vigyázz, hogy ökör ne legyen belőled.

Ilyenek vagytok ti, gondoltam magamban, ha félkézzel jót tesztek velünk, a másikkal megaláztok. Mit tudtok ti az ifjúság ama vágyáról, amely le akar dönteni minden korlátot, hogy újjá építse a világot! De én, keservesen fölrázva éreztem, hogy ennek az embernek igaza volt ott, ahol a tapasztalata uralkodott és ahol a házát felépítette, igaza volt neki miként Szemesnek is és minden hozzája hasonlónak, akihez a szükségben vonzódtam, de akihez mégsem tartoztam. De mély hatást tettek reám, mert erőseknek és életrevalóknak tartottam őket, magamat ellenben gyöngének és az ő világuk volt szorongatott lelkemnek első élettapasztalata, ez adott kóstolót a nagy folyam árjából. E hatalmi körnek terjedelmét és jelentőségét még nem tudtam megítélni, de vaskos, szilárd alkotása megfélemlített. Nagyjában véve talán csak az volt a hibám, hogy még nem tudtam senkit és semmit megvetni, mert ez a képesség korán rendszerint csak elvetemedett lelkekben jelentkezik.

Amikor Szemes felébredt, lementünk a vitorlások kikötőjébe.

– Veled lehet barátkozni, – mondta nyugodtan, amikor megtudta, hogy a számlát kifizettem.

Vörös füle biztatólag világított.

Dicsértem tapasztalatait és azt, hogy a viszonyokat olyan jól ismeri.

– Ne fáradj, – szólt, – hiszen már mondtam, hogy veled lehet barátkozni.

Amikor arról kezdtem beszélni, hogy munkát szeretnék keresni, megállott és gondterhesen szemlélte az utca életét.

– Akkor nem szabad a kikötőhöz mennünk, mert ott akadhat munka. Minek is akarsz már most dolgozni, amikor még annyi pénzed van, amennyi, ha rám bízod magadat, mindkettőnknek elegendő egy hétre? Később majd szerzek neked valamit, ha akarod, a tengeren túl is.

Arra az ellenvetésemre, hogy nem szívesen várok addig, amíg bajban leszek, ezt felelte:

– Én most csak akkor dolgoznám, ha másként nem tudnék magamon segíteni. Mit használ neked az a munka, amelyhez itt vagy ott hozzájutsz, de csak ügyetlenül és rövig ideig végezheted? Föltartóztat, visszavet és miatta talán elmulasztod a jó alkalmat, amikor rendeltetésed helyére juthatsz. De ha azután az igazi helyre kerültél, akkor persze jó, ha kitartsz, jól megfogod a dolgot és fölkapaszkodsz. De így… nem, inkább beszélgetek veled és megmutatom, mi mindent lehet csinálni. Legelőször a ruhádról kell beszélnünk.

Nekem nem ez volt a véleményem, de nem is mondtam ellent új pajtásomnak. Azért amit még elveszthettem, nem volt érdemes vele ellenkezni, de Szemes modora és faragatlansága, cudar reményteljessége és bizonyos élősdisége kiváncsivá tett. Tapasztalatokat is reméltem, amelyeknek értékét kétségbe is vontam és kerestem is, jövőm olyan sötétnek tűnt föl előttem, mint valami áthatolhatatlan ködös éjjel.

– Bemenne-e valaki facipőben a szalonba, ahol függönyök és a tapétán képek lógnak? – kérdezte Szemes és végigmustrált. – Nem. Hát miért jársz te a mocskos helyeken papirosgallérral és kézelővel? Mit látok? Mellényt látok, nyakkendőt, nikkelláncot, sőt valószinűleg zsebkendőd és órád is van. Nézz meg engem: sipka, a nyakamon kendő, kabát, bársonynadrág, őv. Neked, te jó Isten, valószinűleg nadrágtartód is van! Aki engem lát, gondolja: ez tisztában van a helyzetével, tudja hogyan viselkedjék, ott mozog, ahová való és odavaló, ahol mozog. Több nem kell, a többi majd elválik.

– De miért vagy magad is az utcán, ha azt hiszed, hogy ész és képesség dolgában nincs párod?

Egyre jobban bosszantott ez a biztossága, amely csak ott vált be, ahol beszélnie kellett róla.

– Ne kérdezz ilyen ostobát, – felelte nyugodtan, – talán még az emberek együgyüségeért is felelős legyek? És hogy tartod a kezedet a zsebedben? A kezet hátulról kell a zsebbe tolni, úgy hogy a kabát csücske előre álljon a kar alatt. Megfordítva hamisan van. Aki hátranyomja a kabátját, amikor zsebre teszi a kezét, arról száz méterre megérezni a fűtött szobát vagy a biztos jövedelmet. Mi így csináljuk, ide nézz, a kabátnak hátul feszülnie kell, mint valami ővnek, ez jó formát és meleget ad; így biztosan halad az ember és előre jut, de ahogyan te hátra lógatod a frakkodat, arról mindenki az első pillantásra látja, hogy a legközelebbi sarkig sem jutsz el.

Haragom most már elröpült és nevetnem kellett. Semmi sem volt meggyőzőbb, mint ez a bölcsesség és egyszersmind semmi sem látszott ily kevéssé fontosnak. Szemes mint mindig, komoly maradt és kiváncsian és kétkedve nézett reám. «No, hiszen majd meglátjuk», nyugtatta meg magát; úgy látszott, hogy nem sokat várt tőlem.

Ismerettségünk ötödik napján elfogyott a pénzem; be kell vallanom, hogy magam voltam ennek az oka, mert Szemes amennyire takarékosságra figyelmeztetett, azzal együtt éppen annyira akaratlanul is arra unszolt, hogy az ő magabizalmáért megkockáztassam utolsó garasaimat. Talán valami kiváncsiságféle is közrejátszott, hogy megtudhassam, mit fog tovább csinálni és mert közösségünk utolsó óráiban pökhendi felsőbbségétől sokat szenvedtem, alighanem jó adag káröröm is, hogy erejét fogytán lássam majd, mikor az én pénzem elfogy. Már a második éjjelt töltötte kényelmesen az én fekvőhelyemen, hordta ruhám egy részét és titokban megkísérelte, hogy leszoktasson a dohányzásról. A két első jelenséget meglehetősen higgadtan fogadtam, de az utolsó véget vetett a türelmemnek. Ha az embernek nincs miből élnie, mi tartja benne a lelket, ha nem a dohány? A pénz, elismerem, nem igazi mértéke a barátságnak, de hiába, meg van az a különös tulajdonsága, hogy főként akkor választ el két embert egymástól, amikor nincs meg, de az a pajtás, aki nem osztja meg becsületesen utolsó dohányát, mindig rossz társ a bajban.

Szemes este fáradtan és átázva jött hozzám, az idő megfordult és az északi kikötővárosokban az esős napok pénz és élelem nélkül sokkal nyomasztóbbak, mint bárhol másutt. A tenger, amely máskor mintha tettekkel és kincsekkel teli derűs távolságokba nyújtott volna kedves kilátást, most mint elfeledett pálya szürke kietlenben szomorú és nyomasztó és a szárazföldre visszaszolgáló út mintha el lenne falazva és nem lenne semmi értelme. A tengeri városok szemükkel mind a tengerre néznek és a tengerre visznek; aki hosszabb időt töltött a tengeren, annak a szárazföld mozdulatlan korlátoltságába visszaszolgáló út gyáva menekülésnek tünik föl és egyszersmind az ár ellen való fáradságos úszásnak.

Szemes gúnyosan nézett rám, amikor erről beszéltem neki.

– Bogaras vagy, – mondta. – Hol van itt egyáltalán a tenger? Lenn a sörpalotában egy tizesért egy itcét kaphatunk és ingyenhangversenyt. Volna még valami pénzed? Ott ismerősökkel találkozom, az ember összeköttetéseket szerez; holnapra akkor majd csak akad valami.

– Nincs több pénzem.

– És holnap?

– Majd te segítsz.

– Én? – kérdezte Szemes meglepetve, azután hallgatott és gondolkodott. Mégis csak eszébe juthatott, hogy az a visszautasítás, amely kérdésében rejlett, nagyon is éles ellentétben volt a nekem tett sok igérgetéssel.

– Jól van, – mondta megfontolva és leült az ágyra.

A szomszédos helyiségben egy kis gyerek kiabált és a finom élethangocska állhatatos panaszkodásába szomorúan és szakadozottan kapcsolódott bele egy vigasztaló női hang. Szemes fölkelt:

– Hát ide hallgass, írsz majd az anyádnak vagy inkább én – csak hallgasd végig, mit akarok mondani – én fogom megírni, hogy megbetegedtél és pénz meg segítség nélkül fekszel. Akkor majd kapunk pénzt, vagy pedig nem ismerem az anyákat.

– Nem ismered az anyákat, – feleltem, – ha csak azt tudod róluk, hogy ki lehet őket használni.

E szavaimra egykedvűnek tetette magát, anélkül, hogy tovább sürgette volna indítványa megvalósítását, de mégis éreztem, hogy szavaim szíven találták. Tanácstalanul ballagtunk ki a homályos estbe, éhezve és fagyoskodva. Késő éjjel, amikor öreg tengeri medvéjének helyiségében kegyelemből szállást és hitelbe groggot kaptunk, mintha egészen új témába fogna, hirtelen így szólt:

– Mindig a legnagyobb tisztelettel viseltettem anyám iránt, ameddig élt, nem szöktem el volna tőle, mint te!

– Engem is tisztelsz? – kérdeztem.

– Ezt éppen nem mondhatom, – felelte habozva, kiváncsian arra, hová akarok kilyukadni.

– Akkor semmi sem fog megakadályozni abban, hogy tőlem megszökjél.

– Nem, – mondta fontoskodva, anélkül, hogy egészen értené, mit gondoltam, – nem hagylak magadra.

*

Másnap reggel napkeltekor elhagytam a várost. Nyolc napig úton voltam, de hamarosan alkalmazást kaptam egy kerekes gőzösön, amely Korsörön át Kopenhágába ment. Szemest nem láttam többé, míg végre csaknem tizenöt évi távollét után körülbelül egy évvel ezelőtt ismét találkoztam vele és így most elbeszélem alakja e csodálatos megujhódását, ami nemcsak ama régi napokat keltette életre emlékezetemben, hanem a legkülönösebb változással szolgált, amelyet emberen valaha láttam.

Nem hiszem ugyan, hogy az ember, bármiképpen alakul a sorsa és bármily eltérően nyilvánult meg a természete ilyen vagy amolyan környezetben, jó vagy rossz viszonyok közt, valaha is alapjában megváltoznék. És ebben az összehasonlításban nem annyira a két megjelenés közt levő különbség köti le gondolataimat, mind inkább az a törekvés, hogy az első képben a másodiknak vonásait keressem és megfordítva. Az a tapasztalás, hogy az életviszonyok még jó és nemes tulajdonságokat is háttérbe szoríthatnak, éppen annyira foglalkoztatott, mint a kérdés, vajjon egyetlen öntudatos akarás meg tudja-e változtatni az ember külső vagy belső énjét. Ilyen esetben kétségtelenül inkább ingatag, gyöngébb és kevésbbé határozott természetű emberek azok, akiknek jó sorsa vagy fájdalma csak fölfogásuk eltolódásától függ, mert minden nagyszabású lélek nem változékonyságával, hanem kitartásával, nem valamely szíves véleményváltoztatással, hanem makacs állhatatossággal intézi sorsát.