Part 19

Simándy belekapaszkodott a vén emberbe, s így haladt tovább. A mint tisztásra értek, a hol a hold világított, Papp Mózes munkához látott, s egy pillanat alatt tüzet rakott egy csomó száraz galyból, aztán egy csomó tuskóval erősebbé tette. A lobogó láng elé állt Simándy, s mozdulatlanul belemeredt, egészen hajnalig. A medveölő félre ült, s csak nézte, nézte a papját, koronkint a fejét is csóválta, de szólni nem mert.

Mikor a hajnal pirossága megjelent a fatetőkön, Simándy megmozdult, körülnézett. A medveölő egy fának támasztva hátát, nyitott szájjal, jóizűen aludt. Simándy nézte. De jó dolga van ennek az embernek. Ott lent élt a rög mellett, ki nem látszik mellőle, gondolatai az egyik hegytől a másikig terjednek. Ha fölfelé néz, csak a repülő sas miatt teszi, nem másért; ez nála nem emelkedést jelent. A balsors nem veszi észre. Az egyik völgyben megszületik, a másik völgyben meghal. Másutt nem járt soha.

Papp Mózes fölébredt, s észrevette, hogy a papja nézi.

– Miért nem költött föl hamarább? – szólt szemrehányólag.

– Gonosz dolog az embert álmában megzavarni.

A vén ember részvéttel nézett a fiatal emberre.

– Már jobban van?

– Nem volt semmi bajom. Csak fáztam.

– Mehetünk?

– Igen.

– Garabóra?

– Hát hová? – kérdé megrettenve Simándy.

Papp Mózes elfordult, elővezette a két lovat, fölkaptak rá, s most már gyorsabban koczogtak. Elhaladtak a csinderi sziklák közt is, a hol még most nappal is kantáron kellett a lovakat vezetni, s Papp most örült csak, hogy az éjjel megálltak. Jó magasan járt már a nap, mire eljutottak a salamási gázlóhoz.

A Békény kilépett medréből s csak ezen a helyen vált annyira sekélylyé, hogy át lehetett kelni rajta. Itt Papp uram nagyot pihentetett s csak úgy délfelé indultak újra útnak. Papp Mózesben valami olyanféle érzés volt, hogy ne siettesse ezt az utazást. Mintha valami baj felé közeledtek volna.

Az Almás kiáradt patakjánál újra megpihentek, s késő délután érték el Garabó határát. Itt Pali tépelődött. Talán nem is lesz jó megmutatni magát a faluban sötétedés előtt? Ne tudja senki, hogy megjött, annál könnyebben férhet Floriczához. Vajjon a lány hol várja őt? Otthon, az oláh paplakban, vagy Papp Mózesnél? A hegytetőről lenézett a falura, csöndesen, barátságosan feküdt az lent a völgyben, s a fiú szívét megnyugvás fogta el. Tavaszi verőfény lebegett az egész kép fölött, s az üde, zöld színű erdő, egy-két korán virágzó fa friss illatot lehelt. Madárcsicsergés, csattogás is fölhangzott a fák közt. Hiszen én Istenem, itt még a boldogság is ellakhatik, elbujva az alacsony házba, meghuzódva az erdő sötét lombsátora alatt… talán nem veszi észre senki, talán nem irigylik meg a felsőbb végzetek… Az oláh templom összes harangjai zúgni kezdtek. Pali hátrafordult.

– Maga itt van még?

– Igenis. Várom, hogy mit parancsol a tiszteletes úr.

– Mire harangoznak?

– Ünnepre. Ma nagycsütörtök van.

Ma nagycsütörtök van? Holnap nagypéntek? A Golgota, a kínszenvedés, a keresztfa…

Simándy elsötétült arczczal hallgatta a harangok zúgását, aztán hirtelen odafordult Papphoz:

– Mózes gazda, a lovakat vigye kend a házához, aztán igyekezzék bejutni Todorescuékhoz.

– Mivégből, könyörgöm?

– Mondja meg titokban a papkisasszonynak, hogy itt vagyok és várom…

– Hol tetszik, instálom?

– Talán itt.

– Jobb lesz, instálom, hazamenni. A ki oláh itthon van, az most a templomban fekszik, a mi népünk pedig a mezőn dolgozik… Nem veszi észre senki a hazajövetelét…

– Ne azt mondja meg a kisasszonynak, hogy várom… Csak azt, hogy itthon vagyok…

– Értem, instálom. Hát a házába tetszik menni?

– Oda.

Papp Mózes a két lóval elment és Simándy ott maradt a dombtetőn. Szélcsendes tavaszi alkony volt, a mi illat a duzzadó földből, virágból, fából kiszállt, az nem röppent tova, hanem megtöltötte és kábítóvá tette a völgy levegőjét. Az idő is szokatlanul langyos volt, Pali kéjjel szívta be, s ereiben gyorsabb keringésnek indult a vér. S lassankint erős elhatározás érlelődött meg lelkében. Ma el kell dőlnie élete sorsának. Megfogja a lány kezét és megmondja neki: Válaszsz. Hagyj ott mindent és kövess. De hátha a lány azt mondja viszont: Hagyj ott mindent és kövess? A duplakeresztes templomba, az aranyos oltár elé? Nem, nem, ezt nem fogja tenni… hisz szereti őt! De hátha? És ha ő lesz gyönge az ő elgázolt lelkével, széttiport életével s engedni fog a lánynak? Nem, nem, akkor ott van a pisztoly, mely segítségére lesz, hogy gyáván megszökjék innen… Végigsimította homlokát, s az erdőn át elindult a háza felé. Szerencsésen el is érte, s észrevétlenül besurrant. Sára néni majd oda lett örömében, már egyre búsult azon, hogy az ő kis papja annyi ideig elmaradt híradás nélkül.

Pali fáradtan leült, az öreg asszony pedig futott vízért, keféért, hogy a gazdáját egy kicsit megpuczoválja. Pali egykedvűen engedte, hogy ruhájáról, csizmájáról a sárt vakarja s bámult az egy szál gyertya lángjába, melynek bizonytalan lobogásánál oly ridegnek tetszett a szobája. Csak akkor kezdett eszmélni, mikor Sára szapora fecsegése közben a papékat kezdte emlegetni. Hogy ott nagy ujság van.

– Micsoda ujság?

– Aszongyák, hogy a papkisasszonynak nagy szerencséje akadt.

Pali alatt megroppant a szék. Csak úgy hebegve jött ki a szájából a kérdés:

– Miféle szerencséje?

– Ma két finom úr érkezett hozzájuk. Azt mondják, az egyik Bukarestből való…

– Hát aztán?

– Hogy ennek nagyon megtetszett volna a mulatságon.

– Kicsoda?

– A papkisasszony. Azért jött ide, hogy megkérje a kezét.

Pali fölugrott.

– Ostoba beszéd.

– Tessék elhinni…

– Menjen ki!

Az öreg asszony, a ki még nem végzett a sárral, megdöbbenve nézett a gazdájára és szomorúan elsompolygott. Ez volt az első kemény szó, a mit a papjától kapott.

Megkérte a kezét!… Kicsoda? Valami fényes, előkelő bojár gavallér? Talán ugyanaz, a ki abban a fényes mulatságban annyiszor magához szorította, miközben keringőt tánczolt vele?… Eljött utána ide, a hozzáférhetetlen havasi faluba, hogy letépje és elvigye gazdagságba, fénybe, pompába… És itt körülnézett a puszta lakásban, melynek falát kiverte a penész. És ő, a koldus, itt töpreng, vonaglik, a kezét tördeli, tehetetlenségének, szegénységének érzetében… Már egészen besötétedett és Papp Mózes is késik… Nem tudott bejutni, vagy a lány elutasította? Nem, nem, hisz a lány kerestette mindenfelé. Igaz, de akkor azok az urak még nem érkeztek meg. Talán azóta mást gondolt? A szemei előtt hirtelen megvillant szerencse ragyogása talán elvakította? Hisz olyan ő!

Kiszólt:

– Sára!

– Parancsoljon!

– Eredj el…

Itt megakadt.

– Hová, instálom?

– A papékhoz. Ott lesz valahol, vagy az udvaron, vagy az utczán Papp Mózes, hívd ide rögtön.

– Értem, instálom.

Míg azonban Sára néni más kötényt tett föl, betoppant a medveölő.

– Az istenért, Mózes, hol volt annyi ideig?

– Mikor megjöttünk, templomban voltak, azt kellett kivárni…

– Mi van azokkal az urakkal?

– Azok is a templomban voltak. Mikor aztán kijöttek, ő miattuk nem tudtam a kisasszonyhoz férkőzni, mert mindig vele sétáltak a kertben. De meglátott. S mielőtt a vacsorához ültek, kiszaladt a tornáczra s a nevemet kiáltotta. A sötétségben odasompolygtam a tornácz alá és jelentettem, hogy haza hoztam a papomat. Ő csak azt felelte rá: _Az Isten áldja meg!_ aztán egy levelet adott át.

Pali mint az őrült tépte ki a levelet a vadász kezéből, s fölszakította. A levél így szólt:

_Édesem, köszönöm, hogy élsz, élj is mindig velem, nekem, együtt, mi ketten boldogan, de most nem láthatsz, mert vendégeink vannak. Csak maradj szépen otthon, majd üzenek, ha elmentek. Viszontlátásra. Hű Floricád._

Miért ne mehetne ő oda? Hisz járatos a papékhoz? Nincs joga elmenni, hogy vigyázzon Floricára? Hátha jelenlétével megakadályozza azt, hogy a lányt máshoz kényszerítsék? Háborgó indulatok közt járkált föl s alá. Miért írta neki Florica, hogy ne menjen, holott azt kellett volna írnia, hogy menjen és védelmezze meg őt idegen szerelem ellen? Talán őt csak csillapítja, ámítja, s még az éjjel itt hagyják a falut? De vigyázni fog rá.

– Köszönöm, Mózes gazda szolgálatait, most már elmehet haza.

– Szivesen tettem, – felelt a vadász, kezet fogott a pappal és elment.

Kint azonban a ház mellett belefeküdt egy sötét árokba. Ő is vigyázni fog. Ő is olyan ember volt, a ki jó, mint egy állat.

Most vacsoráltak a papéknál. Most kocczintanak, s jókedvűen, bőven öntik magukba a bort. Most véget ér a vacsora. És ekkor Simándy fejébe nyomta a kalapját és kilépett az éjbe. Az erdőbe ment, hogy a kertek alatt közel férkőzhessék a papék házához. Papp Mózes fölemelkedett az árokból és utána ment. Simándy mint egy részeg ember tántorgott a sötétben, nekiütődve a fáknak, de rendületlenül haladt tovább. A Balintye-dombról már látta a papék kivilágított házát. Egy kis időre megállt, aztán ereszkedett le, lassan, csúszva. Pár pillanat mulva a papék kertjében állt, a vastag topolya mellé huzódva. És ott már hallotta a zongora hangjait. Florica szomorú román nótákat játszott. A lágy akkordok lassan szálltak a nyitott ablakokon keresztül a langyos levegőben. Pali ziháló mellel állt ott. Az egyik perczben be akart törni, s mindenkit megölni, a ki csak a kezébe kerül. Azt a sápadt, beesett szemü bojárt. Azt a csalfa fekete lányt. S aztán ebbe a gyönge, fájó szívbe belefojtani azt a hitvány életet. A másik perczben hidegség futott végig rajta. Várjunk. Még van idő. Hadd részegedjenek meg az italtól és a szerelemtől. Hadd szivják még az illat- és kéjterhes levegőt.

Aztán vidámabb nóták következtek. A keringő, melynek dallamánál egyszer Simándy ölelte Florica karcsu derekát. Aztán az a másik keringő, melynek hullámain az a bojár ringatódzott Floricával. És itt Simándy letérdelt és körmeivel a földet kezdte vájni, mintha sírt ásna magának, vagy másnak…

Órák teltek el, Simándy ott állt az oláh pap háza alatt, egygyé olvadva a fák árnyékával. A ház lassan csöndesedett. A zongora elhallgatott. Florica szobájának ablaka kivilágosodott. Simándy szemeiben, melyek ezen az ablakon csüngtek, mohó vágy csillogott. Most imádkozik a lány, soká imádkozik. Az Istenhez is, meg a védőszentjéhez is. Vajjon érte imádkozik-e?

Az ablak hirtelen elsötétedett. Lefeküdt. Várt. Lassanként a cselédek is elcsendesedtek. Mindenki elaludt a háznál. S ekkor Simándy az ablakhoz lépett és megkopogtatta.

Csend.

Ujra kopogtatott. Az ablak halk zörgéssel kinyilt.

– Pali!

– Florica!

– Az Istenért, vigyázz, ha észreveszik, hogy itt állsz!

– Kik? A bukaresti úr?

– Csitt! Ne kiabálj!

– Florica! Egész boldogságom most dől el. Rongy életem tán most fordul jóra. Ha istenben hiszel, mondd meg, mit keres itt az a két ember?

– Pali, az Istenre kérlek, ne kérdezz! Szeretlek, csak ezt tudom.

– És másé lészsz, úgy-e?

– Sohse leszek a másé, esküszöm. Az a két úr nem értem jött ide. Többet nem mondhatok.

– Akkor Isten veled, Florica!

– Pali!

– Isten veled! Utolsó szóm ne legyen átok!

– Pali, Pali!

De nem felelt vissza senki, csak a bokrok közül hallatszott olyan csörtetés, mintha valami sebzett vadállat rohanna ott keresztül.

Papp Mózes mint a vizsla szaladt nyomában s nem tévesztette szem elől papját, a ki egyenesen hazafutott. Az erdőn nevelkedett egyszerü ember pedig kínos tépelődések között állt a homályban, s nem tudta, mit csináljon. Érezte, hogy itt valami szerencsétlenség fog történni, de nem tudta, hogy mi. Szeretett volna berohanni a papjához, de nem mert. Simándy annyira fölötte állt, hogy nem tudta magát arra határozni, hogy csak úgy kéretlenül berohanjon.

Az ablak nyitva volt, s fénysugár áradt ki belőle az éjbe. Az öreg vadász, bár szégyelte, de odasompolygott és benézett. Simándy az asztalnál ült és írt. Néha sokáig merően nézett a gyertya lángjába. S arczán oly fájdalom látszott, hogy az öreg elfordult és könnyei kicsordultak.

Aztán leült egy bokor alá, lassan megtömte pipáját, rágyujtott, s miközben a füstöt szétfujta, tekintetét folyton a kivilágított ablakra szegezte.

Egyszerre csak egy fehér alak jelent meg az ablak alatt.

Florica volt, a ki öreg cselédjükbe kapaszkodva állt ott. A lány előbb benézett az ablakon, aztán az ajtóra került. Kinyitotta. Pali nem fordult hátra.

– Pali! – szólalt meg halk, nyöszörgő hangon.

Simándy fölugrott, odarohant, átölelte s csókjaival borította el.

– Itt vagy. Hát eljöttél? Többé nem mégy vissza, enyém vagy örökre, – suttogta elfuló hangon.

– Tied vagyok, de vissza kell mennem… csak megmondom, hogy ne félj…

– Nem, édes, ne beszélj! Gyerünk, fussunk, meneküljünk innen…

– Nem lehet, nem lehet, de szeretlek, csak téged szeretlek és te csak engem szeretsz, meg kell tudnod mindent… megmondok mindent, hogy nyugodt légy, ne félts, ne öld meg magadat… Neked mindent meg kell mondanom, úgy-e? Előtted nem lehet titkom. Úgy-e szeretsz, nagyon szeretsz? Látod, én nem hagyhatom el szüleimet; de ha te elhagysz, meghalok…

Megtört hangon, sebesen, zihálva beszélt.

– Ide figyelj, Palim.

S Pali nyakába kapaszkodva, lehuzta magához a fejét…

*

Az éj csendes volt, a hold szelíd, sápadt fénynyel vont be mindent.

Néha valahol egy szomszéd bokorban halkan nyöszörgött valami alvó madár. Nagy zajnak tetszett már, mikor egy kavics megmozdult a vízesés oldalán és legurult a mélységbe.

A medveölő fölugrott az árnyékban és bódultan nézett körül. Valami nemes vadat sebeztek halálra… Hol? Az a szilaj, alaktalan, névtelen jajszó a paplakból tört feléje… És a következő pillanatban egy hörgő, tántorgó alak rohant el a vadász mellett.

A papja volt. Én Istenem, mi történt itt?

Karjában tartotta a lányt, csókolta a száját, érezte szívének ütéseit, vére lüktetését, testének remegését, hajának illatát.

Miért nem is halt meg ebben a pillanatban?

Mert a következő pillanatban már nem halhatott meg.

Florica megmondta, hogy a két látogató egyike a bukaresti liga ügynöke, a ki pénzt hozott az apjának.

Florica megmondta, hogy az apja tagja a titkos nemzeti komiténak, s a havasi románok összeesküvésének szálai az ő kezében futnak össze.

Ez a két úr nem Floricáért jött, hanem az újabb parancsokat és terveket hozta az irredenta ágensének.

És Simándy szíve egyszerre megkeményedett. Két karjába erő szállt, s a lányban, ki nélkül nem tudott már élni, kiért kész volt meghalni, most csak egy gonosz démont látott – és eltaszította magától.

Az égen teljes pompájában úszott a hold, ragyogtak a csillagok… világos, fényes, tavaszi éj volt. Simándy körülnézett. S a hegytető a régi váromladékkal, a templom a buzogánynyal, az égboltozat a hadak útjával, mind-mind kötelességekről beszélt…

Mögötte valami hirtelen támadt kóbor szélroham megzúgatta a sötét erdőt… Ott, ott állnak a funtinelli véres árnyalakok, a kik idáig jöttek s várják, hogy ő a kötelességét teljesítse.

Lerohant a templomához. A nagy vaspántos kapu állította meg. Fölemelte két összeszorított öklét és megdöngette a kaput, könyörögvén:

– Hatalmas Isten, adj erőt a te szolgádnak, hogy útjából el ne tántorodjék.

Az üres templom visszhangja komor dübörgéssel felelt neki vissza.

Igen, ti várvédő ősök, ti funtinelli árnyak, ti hitvédő papok, s ti fönt az égen, Csaba királyfi fehér vitézei: nem hulltatok el hiába, a késő utód szívében ég tovább a ti lángotok. Ő is védi hazája földjét az árulás ellen; azét a szent földét, mely megtermette bölcsője fáját és megtermi koporsójának fáját is.

S ekkor végigsimította a fejét és gondolkozott.

Igen, igen, a dolog tisztán áll: föl kell jelentenie Todorescut.

És elindult az úton, mely kigyózva eltünt az erdőben. Az erdő szélén egy ember állt keresztbefont karokkal. – A medveölő volt.

– Tiszteletes úr, én nem kérdem, hová megy, de elviszem a kocsimon.

Simándy odalépett hozzá.

– Kedves Mózes bátyám, engedjen engem haladni az utamon… ne segítsen senki… ne kövessen senki… Vonuljon haza, pihenjen le…

– Édes jó tiszteletes uram, öreg ember vagyok, fiam lehetne, fogadjon szót, tegye meg a kérésemet, vén ember vagyok, ne fájdítsa a szívemet…

Simándy átölelte az öreget. Aztán röviden csak annyit mondott:

– Jó. Fogjon be. Majd itt megvárom.

Tíz percz mulva sebes ügetéssel távoztak Papp Mózes kocsiján Garabóról. Nem beszélgettek. Mikor a sűrűbe értek, a holdfény nem esett már az útra, s mély sötétségben, lépést haladtak tovább. Az erdő zúgott körülöttük és felettük. Papp Mózes hátrafordult:

– Tiszteletes úr, mondanék valamit…

– Csak beszéljen!

– Jönnek-e a funtinelli halottak?

– Nem jönnek. Sirjukban pihennek csöndesen. Az Isten áldja meg az emléküket!

– Amen!

XXII.

Husvéti ünnepek lévén, a főispán úr ő méltósága is eljött ez alkalommal Budapestről, a méltóságos asszonynyal együtt a megye székvárosába. A megyeháza előtt kivont karddal sétált a sárga sujtásos, kék ruhás, piros tarsolyos huszár, ezzel is jelezve, hogy a legnagyobb úrnak, a főispán úrnak méltóztatott megérkezni. Az utczai gyerekek, a hegyi oláhok egész nap tisztes távolságban ácsorogva bámészkodtak a tekintélyes, nagybajuszú huszárra, őt is valami nagy úrnak tartva, a ki széles fringiájával bármely pillanatban halált osztogathat. A főispánnak, Zágoni Albert grófnak, külön lakosztálya volt a megyeházán, mely azonban az év legnagyobb részén át üresen állt. Ilyenkor azonban ablakai minden este fényesen ki voltak világítva s ott együtt teázott a megyei társaság és sütkérezett a hatalom fényében, a mi a szürke, élettelen vidéki város lakóinak, mint a köznapi mederből való kizökkenés, rendkívül jól esett. Zágoni grófné igen szeretetreméltó háziasszony volt, a ki német létére az alatt a tíz év alatt, mióta megszünt osztrák baronessz lenni és magyar grófné lett, elég tisztességesen megtanult magyarul. A Zágoniak olyan erdélyi család vala, melyet a kormánynak kutyakötelessége volt respektálni, s mindig volt köztük egy főispán, egy képviselő – sőt Zágoni Albertet a lapok belügyminiszternek is emlegették, mert újabban a nemzetiségi ellentétek nagyon kiélesedtek, s szakember kellett e fontos poziczióra, a ki alapjában ismeri ezt a nagyfontosságú kérdést. Zágoni Albertet különben nagyon művelt embernek is mondták, a ki berlini studens korában pályadíjat nyert egy filozófiai dolgozatával.

Simándy a székvárosba érkezvén és megtudván, hogy a főispán itt van, elhatározta, hogy ő neki mondja el titkát, mely lelkét teljesen szétmarczangolta. Megállt a megyeháza előtt, s maga is bámult a huszárra, mint a többi. Látta az urakat sürögni-forogni, jönni-menni, s elgondolta, hogy szét fog itt rebbenni minden, ha ő elmondja, a mit tud. Aztán kigördült a kapun egy nyitott hintó, rajta két kis helyes fiucska, matrózruhába öltözködve, s németül kiabálva a bonnera. Ezek a főispán gyerekei voltak. A hajdu tisztelgett nekik a kardjával, a nép pedig levette a kalapját, s a bonne úgy köszöngetett vissza, mint egy fejedelemnő. Végre Puskást látta megjelenni. Utána szaladt és megfogta.

– Nini, Pali, te vagy?

– Én. Te, eszközöld ki, hogy a főispánnal beszéljek.

– Micsoda dologban?

– Nem mondhatom meg, de nagyon fontos.

– Az eklézsiádnak akarsz valamit?

– Nem mondhatom meg, de becsületszavamra állítom, hogy nagyon fontos.

– Jó, de nagyon nehéz lesz. A méltóságos úr egész nap el van foglalva, folyton járnak a nyakára.

– Ilyen dologban, tudom, senkise jön.

– Hát a kedvedért megpróbálom, légy itt valahol kéznél.

– A dolog nagyon sürgős, nem lehetne azonnal?

– Hja, barátom, az nem úgy megy. Itt a főispán az atyaisten, hát azt hiszed, hogy csak úgy be lehet hozzá nyitni, mint egy boltba? Várj meg itt, majd aztán feljösz a szobámba.

– Dolgod van?

– Igen, a méltóságos asszonynak rendelek estére tortát, a német kisasszonynak pedig bukétát. Nagyon csinos lány, s úgy látszik, én is tetszem neki.

Pali megfogta Puskást.

– Hallod-e, nekem okvetetlenül beszélnem kell a gazdáddal. Nem hivatalt, nem állami segítséget kérek tőle, nem is a frajla kezét akarom megkérni tőle. Rendkívül fontos dolgot akarok tudtára adni. Azonnal. Érted?

Puskás boszus arczczal hallgatta.

– Másnak nem mondhatod el?

– Nem. Még a sapkámnak se.

– Hát akkor várj itt meg, a míg visszajövök. Majd meglátjuk.

S kirántván a karját Pali kezéből, elszaladt.

Simándy ott maradt az utczán, s bámulta a huszárt a néppel. Türelmetlensége a legmagasabb fokra hágott. Ő a madár szárnyaival szeretett volna ide repülni, hogy az állam, a nagy, erős, hatalmas magyar állam közegeit, a kik a haza érdekei fölött hivatottan őrködnek, megragadja, fölzaklassa, fülükbe kiáltsa a vészt és itt kell ácsorognia a buta hegyi móczok közt az utcza sarában.

Az őrt álló huszár nagyot kiáltott, mire a többi megyei hajdu kirohant a kapu alól és kezdte szétpofozni a népet. Simándy is félrehuzódott. A nagyszebeni román érsek jött be négylovas fogatán gyönyörű mezei birtokáról, visszaadni a főispán látogatását. A lovak sallangos szerszámai csak úgy csillogtak az ezüst czifraságoktól. A kocsis a havasi oláhok tiszta fehér viseletében volt, piros tüszővel. Mellette egy délczeg huszár ült, kék magyarban, fehér zsinórzattal. Az érsek impozáns alak volt fekete selyem talárjában, piros czingulusában, be nem gombolt hattyuprémes bundájában. Hófehér szakálla mellére, hófehér haja vállára omlott. Mellén hatalmas aranykereszt ragyogott. A mellette ülő erős, jóltáplált kanonok hasonlóan selyembe volt öltözködve. Utánuk jött külön hintóban két udvari pap. A metropolita kiszállt a hintóból, s a sárba térdelt népre áldást osztogatott… Simándy pedig gyűrött, piszkos ruhájában ott állt, s letörölte a sárt, melyet a metropolita kocsija arczába fröccsentett. Ott állt, s kétség nyilalt át szivén, hogy ő-e az államalkotó, államföntartó magyar faj papja? Vagy tán idegen földön van, valami elhagyott, koldus oláhországi székelycsángó falu papjaként, a ki az állami méltóságok fölvonulását nézi? Összezavarodtak lelkében a gondolatok. Csudálatos, érthetetlen világ ez. Eszébe jutottak a pellagrás sárga emberek, a mint ezeket a fényes, erőtől duzzadó papokat látta. És végignézett a maga kopottságán, mikor a selyemtalárok suhogását halotta. Ki az úr ebben az országban? Ki az elnyomott ebben az országban? Miért estek el a funtinelli katonák?… Lába megroskadt, a falnak támaszkodott.

Nemsokára rohanva jött Puskás, virággal a kezében, fölvitte Simándyt a szobájába, eléje tett egy skatulya czigarettát és otthagyta.

Simándy az ablakból látta, hogy a főispán a kocsijáig kisérte a metropolitát. Azután ott állt még jó darabig az ablaknál s bámult ki az utczára. Egyszerre sietve megjelent Puskás.

– Most van a méltóságos urnak pár percz ideje. A kedvedért megtettem, hogy beszéltem vele az érdekedben. Gyere!

Hirtelen visszafordult, s végignézett Simándyn.

– Te, nincs másik ruhád?

– Nincs.

– Ez egy kicsit gyűrött. No, mindegy, most már vár ő méltósága.

Vonszolta magával egypár szobán keresztül, végre az egyikben megállt.

– Itt várj. Méltóságos urnak szólítsd, s rövid légy, mert a gróf egy kicsit ideges.

Pali megállt a helyén és körülnézett. Csupa szőnyeg minden. A falon fegyverek, angol rézmetszetek. Az egyik sarokban egy puha, süppedő, nagy, széles török diván, rajta egy csomó vánkos. Iróasztal, s előtt bőrkarosszék. A diván mellett alacsony asztal, rajta könyvek. Paul Bourget, Richepin, d’Annunzio, egy pesti, egy bécsi német lap, s a _Figaro_. Az ajtó nyikorgott, egy nyulánk, elegáns, sápadt férfi lépett be.

– Én Simándy Pál, garabói reformatus lelkész vagyok.

– Mi tetszik?

– Főbenjáró dolgot óhajtók méltóságodnak tudtára adni.

A főispán rágyujtott egy vastag czigarettára, s közben úgy a czigarettával a szájában odamordult:

– Mi az?

– Méltóságos úr, Todorescu, a garabói oláh pap, hazaáruló. A bukaresti liga fizetett ágense, most is van ott nála egy oláhországi ember. A titkos nemzeti komité tagja…

A méltóságos úr idegesen rántott egyet a vállán, s közbeszólt:

– A havasi oláh konspiráció vezére. Hóra és Kloska, Janku… Ugyan fiatalember, pap létére hogy hihet el ilyen agyrémeket? Hiszen azért, hogy maga előre menjen, nem kell ilyen meséket kitalálnia.

Simándy megdöbbenve nézett az előkelő úrra.

– Nem mese az, méltóságos uram…