Part 20
– Badarság. Todorescu a legmegbizhatóbb emberünk. Mindig beszállítja hiven, egy szálig a voksait… Az installácziómon ő mondta a vidéki papság nevében a beszédet, olyan hazafiasat, hogy már szó van arról, hogy kitüntetésre terjeszszék föl…
– Méltóságod… tehát… azt hiszi… nem… hajlandó…
Ugy hebegett, mint egy gutaütött.
– Örökké a református papokkal van bajom. Micsoda nyughatatlan vérű, megférhetetlen emberek maguk. Több bajom van magukkal, mint az oláhokkal… Egyéb se kéne még, mint hogy az én megyémben konspirácziót fedezzünk föl. Azt ajánlom magának, hogy menjen haza, és huzza meg magát. Az örökös politizálás öli meg magukat. Na Kinder, was gibt’s denn?
Ez már a két fiunak szólt, a kik pokoli lármával berontottak, s apjukra csimpaszkodtak.
Simándy pedig szó nélkül kitántorgott. Súlyos ütést kapott. Egy világ omlott össze benne. Hite a hazában, hite az államban.
Odakint megállt, s bután rábámult a huszárra. Milyen fényes a kardja, milyen czifra a ruhája! Milyen büszke legény! Büszke, mert ostoba, mert nem tudja, hogy nincs mire büszkének lenni. Miért visel ez a tökfilkó kardot? Mit őriz? Van itt mit őrizni? Kiveszett már innen minden, a mire vigyázni érdemes volna.
Vagy talán az állam más, mint a haza? És ez a huszár az államot képviseli? Az állam lehet czifra, büszke, a haza pedig rongyos, koldus és megalázott? Kétféle fogalom ez?…
Ott állt hajadonfőtt és süvegét csavargatta a kezében. Azután megindult, sokáig barangolt, de megfázott és melegre vágyott… Bement egy kocsmába, evett, ivott, és a meleg kuczkóban jól érezte magát. Tisztán állati érzései voltak, a nemesebb részek elzsibbadtak benne, a lelke elkábult. Az étel egészen jól esett neki. Még boszankodott azon, hogy a leves annyira sós és nevetett a pinczérnek azon a bárgyú megjegyzésén, hogy a szakácsné bizonyosan szerelmes. A bort is nagy gonddal és erős mennyiségben szürcsölte. Még többet is szeretett volna inni, de hirtelen eszébe jutott, hogy hátha nincs nála elég pénz. Milyen különös volna, ha adósságba a kocsmáros ott fogná a téli kabátját. És itt eszébe jutott az oláh metropolita. A négy lovával, a czifra huszárjával, a selyem ruhájával, az arany keresztjével… Ez a kép vonult el előtte, miközben a borjupörkölt zsiros levébe nagy kenyérdarabokat mártogatott.
Most a kocsmárosné jött be két kis fehérbe öltözött lányával. Kezet csókoltak az apjuknak és távoztak.
– Hová mennek a kis lányai? – kérdé Simándy.
– A katolikus templomba. Föltámadásra.
Az igaz. Azért nem hallott hát tegnap egész nap és ma még harangszót. Föltámadás. És holnap husvét… Erre is megivott egy pohár bort… Nem támadt benne e szókra visszhang. A kocsmáros kinyitotta az összes ablakokat…
És most egyszerre megkondultak a város összes harangjai, hirdetvén a Krisztus föltámadását… A levegő tele lett ezzel a zürzavaros és mégis oly harmónikus zenével, ott zúgott Simándy fülében is és alvó lelkét fölébresztette. Kiesett kezéből villa, pohár, kezei önkénytelenül összekulcsolódtak, s hallgatta a harangok hivó szavát.
Igen, ha minden elpusztult is, – él az Isten.
Ha mindenben csalódott is, az Istenben nem csalódott. S homályosan derengett benne, hogy van egy pontja a földnek, hol neki kötelessége az Isten dicsőségét hirdetni. És érezte, hogy ő most nincs ott, megszökött onnan, az ő harangjai némák, mozdulatlanok, nem röpítik föl az égbe a hívők imádságát.
Haza kell mennie.
Fölkelt, de lábai mintha vasból lettek volna. Fizetett s eltávozott. Nem nézett se jobbra, se balra, nekivágott a mezőknek.
Mikor már a város, a harangzúgás messze mögötte volt, eszébe jutott Papp Mózes. Mi dolga is van neki Papp Mózessel? Igen, a kocsival várja. Majd hazajön.
Sebes léptekkel haladt a hegyek felé.
Elhagyott volt erdő és mező. Minden ember behuzódott a faluba, városba ünnepelni. Odakint csak a pacsirta dicsérte az Istent, ég felé szállván. A magányos vándor futott, pihenés nélkül futott, nem nézve se jobbra, se balra. Szemét lesütötte, de nem látta a földet, néha hátranézett, vagy lopva körül, s szivét összeszorította a nagy magányosság, a néptelen síkság csöndje, mely fölött a tavasz könnyű lehellete uszott.
Késő este volt, mikor megérkezett Garabóra. Ruháját megtépdesték az erdei ágak; arczát is fölkarczolták a galyak. Ott állt rongyosan, véresen, izzadságtól összecsapzott hajjal és testéhez tapadó ruhával.
A konyhában Sári néni olvasott egy nagy öreg bibliából, s keresztet vetett mágára, mikor a gazdáját meglátta. Simándy intett neki, hogy hallgasson, maradjon csöndesen. Aztán eldobta a süvegét és a tűz mellé ült. Az öreg asszony a helyén maradt. Nem mert mozdulni s rémülettel nézett a papjára. Végre, mikor Simándy szemei egy perczre lecsukódtak, halkan fölkelt, előkeresett egy fehér kendőt, s szeliden letörölgette ura arczáról a vért és verejtéket.
Simándy melléből kínos sóhaj fakadt föl.
– Hagyjon, hagyjon! – szólt rekedten.
– Instálom, nem tetszik lefeküdni?
Simándy intett, hogy nem.
– Tetszik tudni, mi történt?
Simándy nem felelt.
– Az oláh papné, a lánya, meg a két úr elutaztak. Bukarestbe utaztak. Nem is jönnek többet vissza.
Az oláh papné lánya? Ki az? Simándy nem felelt. Az öreg asszony elkotródott. Sokáig ült mozdulatlanul, aztán egyszerre fölugrott, s lement a templomához. Ott végigfeküdt a régi, szétomlott kőfalra, a repkény és fiatal bokrok közé, s lebámult a falura.
A hold magasan állt, minden ház ablaka világos volt. A hívek bőjtölve virrasztottak és várták az éjféli föltámadást.
Éjfél felé a házakból megindultak az emberek az oláh templom felé. Férfiak, asszonyok, tiszta fehérbe öltözködve. A lányok kezében bokréta. Az oláh templom ablakai is fölragyogtak… Simándy látta, a mint a kurátor egész háza népével az oláh templom felé vonul. Azután látta Sára nénit, a mint a ház előtt félve körülnéz, s aztán Gyorgyéval ő is az oláh templom felé elsompolyog.
Éjfélkor az oláh templomban erős, vontatott kardal zendült föl, mely hirdette Krisztus föltámadását. Mozsarak kezdtek durrogni, pisztolyok ropogni. A templomban levő nép énekéhez a templom körül állók nyers, szaggatott, vontatott, durva éneke csatlakozott. A hegyi lakók, a favágók, a pakulárok egészséges, erős tüdejéből vad üvöltésként szakadtak föl az áhitat hangjai.
És akkor az aranyos ruháju pap levette az oltárról a gyertyát, meggyujtotta vele a falu első gazdájának viaszgyertyáját és vontatott hangon mondá:
– _Christos a inviat!_ (Krisztus föltámadott.)
– _Adeverat c’a inviat!_ (Valóban föltámadott.)
Ezt felelte vissza az első gazda, aztán meggyujtván a maga lángjáról a szomszédja gyertyáját, adta tovább a szót.
– Christos a inviat!
– Adeverat c’a inviat.
És így ment tovább a tűz és az ige, emberről emberre. A legkoldusabb pakulár is ott szorongott a maga kis gyertyájával s várta, hogy a láng ő hozzá is eljusson. Már a templomból kijutott a templomudvarra, ment tovább szakadatlanul, fölhallatszott a _Christos a inviat_. Végre az egész templom környéke ragyogó fényesség volt, élesen látszott minden, a közeli házak, a fehérvirágos fák, a lányok, a legények, az aggastyánok… odabent a barna fatemplomban pedig megkezdődött a mise, az egész nép letérdelt, s vagy csöndes mormogással imádkozott, vagy nyers, érdes hangon énekelt. Közben zászlókkal, kettős keresztekkel, égő gyertyákkal megkerülték a templomot, s a föltámadás ünnepi himnuszának hangjai betöltötték a völgyet, s a komoran alátekintő bérczek tetejéig verődtek.
… S a másik pap ott feküdt fönn a sötét templom mellett, az összedőlt romokon, s bámult alá a győzelmi ünnepre, a hold fehér, a tűz vörös fényénél mozgó, fantasztikus csoportokra… megdermedve bámult, majdnem a szivverése is elállt… És gondolata végigszállt egész életén… messze országokban kalandozva, a mult ködéből fölmerült néhány elmosódott arcz… azután visszaszállt ide, a virágillattól terhes völgybe, hol oly jó volna boldogan élni… s hol oly jó lesz meghalni.
A nép elcsöndesedett, a mise szertartásai folytak tovább. A gyertyák elhamvadtak, a hold elvonult, egy pillanatra vak sötétség borult a völgyre. A hegyek tetején az ég fehéredni kezdett.
Simándy ziháló mellel feküdt a falon. Egy az Isten, egy az Isten! De ah, ember annyi van, s annyiféleképpen imádja az egy igaz Istent. És tán annak a buta pakulárnak van igaza, a ki azzal imádja az Istenét, hogy rozsdás pisztolyát a levegőbe süti.
Pirkadt. A völgy világosodott. Az ég rózsaszínű lett.
A pap fényes, aranyos ruhájában kijött a templom elé, fölemelte kelet felé két karját s belekiáltott a virradatba:
– Ex oriente lux! Keletről jön a világosság. Légy áldott, mi Urunk, Istenünk, ki megteremtéd a napot, mely megmelegíti földünket.
– Légy áldott, légy áldott! – zúgott az egész nép, térdenállva.
– Légy áldott, mi Urunk, Istenünk, mert termékenynek teremtéd a mi földünket, melynek szunnyadó erői a nap melegétől megmozdulnak.
– Légy áldott, légy áldott!
S ekkor a hallgatag templom összedőlt kőkerítésén egy tépett alak jelent meg. Kiterjesztette karjait és belekiáltott a hasadó hajnalba:
– Légy áldott, hatalmas Isten, ki megteremtéd a világosságot! A sötétség a tietek volt, hagyjátok nekem a világosságot! Jertek, imádjuk az Urat!
Ezzel a torony alá rohant, s egyszerre megszólalt a Bod Péter hatalmas szavú öreg harangja, s vele a kisebbik harang. Végigkongott a völgyön, s hosszú, mély zengése mintha zokogás volna… A pap húzta, szakadatlanul húzta… Homlokát elborította a verejték… És nem jött senki. A magyarok ott térdeltek a fatemplom körül és az oláh pap aranyos ruháját csókolgatták. Az öreg harang zokogott, a kisebbik harang sikoltozott… És nem jött senki… A pap erei kidagadtak, orrán megindult a vér, tenyerén a húst véresre tépték a kötelek… És nem jött senki… És egyszerre egyet roppant valami… a kötelek elszakadtak… a harangok ércznyelve egyet-kettőt kondított még, egy darabig rezgett még a hang, aztán vége…
A harangok elnémultak. A pap ott állt egy darab rothadt, véres kötéllel a kezében. Meghalt az Isten!
A pap egyet lépett, aztán elesett, összedőlt, leomlott, s hatalmas koponyáját egy éles kőbe ütötte.
Az oláhok mentek hazafelé, arra a magyar templom mellett. Egyszerre csak néhányan megálltak.
– Te, Petru, nézd-e, a magyar pap ott fekszik a temploma előtt.
– Nagyon be talált pálinkázni a szent husvét tiszteletére.
Sára néni sietve tört át a tömegen s nehézkes koczogással ment föl a templomajtóhoz. A parasztok látták, hogy ráborul a gazdája testére és keservesen zokog.
– Te, Petru, ez alighanem meghalt.
Mind levették a süvegüket és bátortalanul közeledtek. De egyszerre félresompolyogtak az utból. Úr jött gyors léptekkel: a vén Zalathnay.
Látták, hogy letérdel a pap mellé, fölemeli a fejét és megnézi. Aztán fehér kendővel letörli arczát, s homlokát megcsókolja. Aztán leereszti lassan a földre és görnyedten utána hajol. Imádkozik. Vagy tán sír… Aztán fölkel, körülnéz.
– Oláhok, vigyétek a holttestet a házába.
És lehajtott fővel ment Bod Péter ősi templomának utolsó papja után.
Lábjegyzetek.
[Footnote 1: Ez a latin beszélgetés magyarúl így szól:
– Nem tudok németül.
– Hát latinul?
– Tudok.
– Hol lakol?
– Erdélyben.
– Mely föld légyen az? Talán egy magyar vármegye?
– Erdély Magyarországnak integrális része, mely több vármegyéből áll.
– Tehát magyar vagy?
– Az. De a siculusok nemes törzséből való.
– Ha siculus vagy, akkor a te hazád Sziczilia.
– Isten ments!]
[Footnote 2: Dicsőfi József: _Templomi gondolatok_.]
TARTALOM.
RÁKOSI VIKTOR. Irta _Mikszáth Kálmán_ V ELNÉMULT HARANGOK Első rész. _Az utrechti diákok_ 3 Második rész. _A havasok közt_ 112
KÉPJEGYZÉK.
1. Rákosi Viktor arczképe II 2. A fiúk az ablakhoz léptek 6 3. Bótai Barna 17 4. Estély Baljonéknál 50 5. Derry 80 6. Jön a bárka… 90 7. Simándy Pál 104 8. Florica otthon 175 9. A lovak lassan baktattak előre 185 10. Magyar-Garabó 226 11. Ott állott a téren… 249 12. Florica a román bálban 250 13. Simándy hazatért 258 14. Karjában tartotta a leányt… 286 15. A pap egyet lépett, aztán elesett… 299
[Transcriber's Note:
Javítások.
Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.
A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:
9 |azczán |arczán
13 |én jelöltetek |én jelöltelek
22 |Cak attól |Csak attól
22 |Ö róla |Ő róla
36 |magyarak fülébe |magyarok fülébe
40 |megtisztított a |megtisztította a
51 |Mert |– Mert
74 |mutatónjj |mutatóujj
79 |papapirszeletet |papirszeletet
91 |kiáltásásait |kiáltásait
94 |engen |engem
94 |fekele hajó |fekete hajó
116 |nekezebb |nehezebb
119 |papválaszlást |papválasztást
124 |híveinkct |híveinket
130 |benünket |bennünket
139 |vérszomjan |vérszomjasan
143 |megadhoz |magadhoz
183 |Össszetépik |Összetépik
185 |embert.« |embert.»
191 |tetől-talpig |tetőtől-talpig
208 |zt az |azt az
224 |egészégemre |egészségemre
226 |azt megteszi |azt megeszi
227 |Uljön le |Üljön le
234 |aczczal |arczczal
241 |elhatározt |elhatározta
246 |paramorgót |papramorgót
281 |lobogásánal |lobogásánál]