Part 18

Egykedvűen néznek az urakra. Csak egy felnőtt férfi süvegelte meg őket, mert öntudatának és erélyének utolsó szikrája ezt még megsúgta neki. S a mint fölemeli kezét, látszik kezének pergamenszerű, sárga bőre. Homlokán repedések vonulnak végig. Ugyanilyen a többi is. Valamennyi rongyokban, sárgán, fekélyekkel borítva, csoszogó, fáradt léptekkel jár és unottan néz körül.

Odalép a biró. Az egyetlen egészséges ember a faluban. Alázatosan köszön, s megkérdi, hoztak-e az urak egy kis ennivalót?

– Majd előbb körülnézek, hogy mitek van! – felelt Zalathnay.

A bíró lehajtotta a fejét.

– Nincs nekünk, uram, semmink. Nincs a faluban egyetlen disznó, egyetlen marha, egyetlen birka, de még szárnyas sincs. Nem hallod, mily csendes a falunk? Minket, uram, még a kutyáink is elhagytak. Talán attól féltek, hogy megeszszük őket. Az egész községben két font buzakenyér van; nálam. Meg egy liter pálinka; az is nálam. Hús azonban nincs. Ha az elfogyott, itt hagyom a községet. Innen az urak többet se munkást, se katonát nem kapnak. Ez az úr a garabói magyar pap?

– Én vagyok.

– Tessék eljönni egy haldoklóhoz. A szegény megbolondult már az éhségtől s ott fetreng a szobája földjén.

Elindultak, s az éhség nyomorultjai követték őket mint kisértetek, tétova léptekkel. És Simándy lelkében fájó gondolatok kavarogtak. Mindennek van czélja a világon. De mi czélja lehet annak, hogy ezek az emberek a világra születtek? Az a sárga, hámlóbőrű asszony ott mögöttük a tízhónapos gyerekét szoptatja, a helyett, hogy a sziklához vágná. Az irtóztató betegség, mely testén és lelkén rágódik, nem tudta belőle kiirtani az anyai szeretetet s mikor a kis csenevész féreg gyönge szájával rajta csámcsog, talán még az a remény is él az asszonyban, hogy majd ennek egykor jobb sorsa lesz. Talán majd később, ha az a gyermek nagyobb lesz, a jó Isten meghallgatja könyörgésüket s megadja nekik a mindennapi kenyerüket. S a szegény asszony, kinek fáradt, bomladozó agyában nem fér el két összefüggő gondolat, nem sejti, hogy a tehetetlen poronty a szenvedést, az őrültséget szívja be magába tejével.

Az őrültet lefogták. Röhögve nézett maga körül. Megmagyarázták neki, hogy ez a pap. Ugy látszik, megértette, mert keresztet vetett magára. Simándy fejére tette a kezét, s oláhul imádkozott. A pellagrások az udvarban csoportosultak és a férfiak levett kalappal, az asszonyok térdenállva hallgatták.

_… Keresztény társaim, vigasztalódjatok, mert a ki itt beteg, annál egészségesebb lesz ott tul a másvilágon, a mi Urunk Jézus oldalán. A ki itt szenved, annak ott örök boldogsága leszen, a kinek itt a teste sebekkel terhelt, annak bőre ott fehér, tiszta lesz mint a hó…_

Zúgó fejjel, száraz nyelvvel, rekedt hangon beszélt-beszélt… de érezte, hogy ez mind hiábavaló ekkora nyomorusággal szemben. És rajta is csüggetegség vett erőt… Nem, nem, nem az Istenhez kell fordulni… Az Istenhez mindig kell fordulni, tehát most is… de itt a földi hatalmak mulasztását kell pótolni. Itt azokat kell elővenni, a kiknek kezébe a névtelen milliók sorsa le van téve.

De hát hol vannak azok? kik azok? Azt ő nem tudja. Azt a nép se tudja… Kifordult a tömeghez, s ekkor szive megtört, hangja szelid, szeretetteljes lett, s vigasztalta őket, közéjük ment, arczukat simogatta, gyermeküket beczézgette, s e közben könnyei folytak le arczán.

Odakint lódobogás hallatszott. Egy sárgazsinóros megyei hajdú állt meg prüszkölő lován a ház előtt, s a jól táplálkozó szolgák elbizott hangján bekiáltott:

– Hé, oláhok, ez itt Cluj?

Mindenki megrezzent a durva hangra. Zalatnay kilépett a kapu elé, s odaszólt:

– Ne ordíts, ficzkó, mert majd lepöndörítelek arról a lóról.

A hajdú levette a süvegét s alázatosan szólt:

– Instálom, nem láttam, hogy urak is vannak itt. Ez itt Cluj, a hol a sárgaság van?

– Ez. Mi kell?

– A biróval szeretnék beszélni.

– Itt vagyok.

– Tudatom kenddel, hogy a megyei komissió, az orvos úr, az aljegyző úr, meg a méltóságos főispán úr titkára nemsokára itt lesznek vizsgálatot tartani, meg egy kocsi elemózsiát kiosztani. Hát rendbe szedje kend a népét. Isten áldja meg! Jó egészséget kivánok!

(Az utóbbi már Zalathnaynak szólt.)

A biró fejcsóválva hallgatta a jelentést. Megint urak. Ennek nem jó vége lesz. Sietve terelte ki a népet az udvarból, s még botjával is nógatta őket, hogy kiki minél hamarabb a házába juthasson. A szegény hülyék azt a csöpp energiát összeszedve, mely még bennük maradt, ijedt czammogással baktattak haza.

Zalathnay és Simándy kiálltak a haranglábhoz, várni a komissiót, mely nemsokára megérkezett. Maga a tiszti főorvos jött ki, mert mint mondá, a kormánytól erős parancs érkezett le, s a megye megszeppent. Az aljegyző egy jóképű, csinos uri gyerek volt, a ki családi tradicióból szolgált a megyénél, a főispáni titkár pedig – Puskás Gábor volt.

Pali meglepetve nézett a divatos lovagló-ruhába öltözködött fiatalemberre, s majdnem egyszerre kiáltották el:

– Pali!

– Gábor!

Megölelték, megcsókolták egymást.

– Hát te mit keressz itt, a hol még a madár se jár? – kérdé Puskás.

– De te, de te? Hát te nem vagy pap?

– Óh, dehogy, főispáni titkár vagyok. Régen ott hagytam már a papi pályát… Rájöttem, hogy nem nekem való. Arra, pajtás, születni kell… Elismerem, hogy te arra születtél, mindig is bámultalak, csodáltam tehetségedet, s meg vagyok róla győződve, hogy rád ezen a téren nagy jövő vár…

Pali némán hallgatta a fiú fecsegését, s a finom lovagló-csizmáit bámulta.

– De csak nem ebben a rongyos fészekben vagy pap?

– Nem. Egy másik, de épp ily rongyos fészekben.

Puskás ránézett.

– Hogy megváltoztál! Már ősz hajszálaid is vannak. Csak nem voltál beteg?

– Dehogy, semmi bajom sincs.

– Nekem is jó dolgom van. A megyei birtokoscsaládok nagyrészt rokonaim. Pár évi szolgálat után vagy fölküldenek képviselőnek, vagy a főispán bedug a miniszteriumba. Hidd el, csak Budapesten lehet érvényesülni… No, igazán örvendek, hogy találkoztunk… Sokszor gondoltam rád és a hollandi napokra.

Ezalatt a komissió elfoglalta a biró házát és legelőször is az ebédhez látott. A főorvos sonkát, pogácsát, kemény tojást, pár üveg bort, friss kenyeret pakkolt ki, s Zalathnayt és Simándyt is meghivta.

Simándy megjegyezte:

– Talán előbb az élelmiszereket kéne a nép közt kiosztani.

– A szekér legföljebb egy óra mulva érkezik meg. Nehéz a járás ezeken a rossz hegyi utakon.

Az urak ebédhez láttak, Simándy pedig kiment a ház elé. A sárga arczuak a kerítés mögül lestek ki az utczára, a biró háza felé. Bárgyú arczukon gyerekes félelem ült, Simándy nem állhatta meg, végigsétált a községen, s biztatta őket, hogy mindjárt jön egy szekér kenyér s azt kiosztják közöttük. De e hir hallatára se ült öröm ezekre a torz arczokra. Ezeken az arczokon az öröm már egyáltalán nem tudott helyet találni, elfoglalt ott minden vonást a zord kétségbeesés vagy az egykedvű lemondás. De annyit elért, hogy egypár alak, a ki nagyon förtelmes volt s attól félve, hogy még az urak majd megbüntetik, elbújt, az ő biztató szavaira előmászott valami kuczkóból, s szintén a kerítés mellé állt.

Mire Simándy visszament a bíró házához, a megyei urak már kártyáztak, mivel a kocsi még mindig késett, Zalathnay pedig végighevert egy lóczán és maga elé bámult. Simándy odaült hozzá, s mélabúsan nézte Puskást, az egykori buzgó, derék magyart, a kedves, jó fiút és jó barátot, a kin szintén erőt vett a magyar betegség, mely ebből áll: _a dolognak a legkönnyebb végét fogni_. A mint egy kis kecsegtető kilátása nyilt másfelé, azonnal megugrott a papi pályától.

Csikorogva gördült egy nagy négylovas társzekér a ház elé, s bejött a hajdú, jelenteni, hogy megjött a málé.

Zalathnay fölugrott.

– Micsoda? Önök kukoriczát hoztak a népnek?

– Persze, – felelt a főorvos, a kártyát keverve.

– De hisz ez a betegség nemcsak a koplalásnak, hanem a kukoriczával való táplálkozásnak is az eredménye.

– Tudom.

– S ön megengedi, hogy az a méreg a nép közt kiosztassék?

– Mit csináljak? A kormány egy vaggon kukoriczát küldött a megye nyakára, direkt a pellagrások számára, s ön tudni fogja, hogy a kormánynak ex offo több esze van, mint a vármegyének. Ezen alapszik az állami rend. Ez a tekintély elve. Én csak nem remonstrálhatok ellene? Még fegyelmit akasztanak a nyakamba.

Végigjátszottak egy pártit, aztán folytatta:

– Uram, higyje el, a kukoricza is jobb táplálék, mint a semmi táplálék. A nélkül éhen halnak, így meg valahogy nyomorúságosan eltengődnek.

– Nohát nem fogják azt a kukoriczát szétosztani.

A főorvos vállat vont és tovább játszott, Zalathnay pedig félrehuzta Simándyt és tanácskoztak. Ugy tíz percz mulva Zalathnay újra a főorvos elé állt.

– Nohát, doktor úr, van egy propoziczióm. Én kicserélem ezt a kukoriczát annyi buza- és rozslisztre, eleven baromfira és tengeri nyúlra, a mennyit ér, sőt még több értékűt adok érte…

– Elfogadom egy föltétellel.

– Mi az?

– Hogy erről a vármegye sohse tudjon meg semmit (s ezt nektek is mondom, fiúk), mert akkor odalent az lesz a hire, hogy én a népnek szánt kukoriczát eladtam önnek, s megint csak fegyelmibe jutok.

– Legyen nyugodt, az én révemen nem fog kiszivárogni semmi.

– Igaz. Mit akar ön a tengeri nyulakkal?

– Tengeri nyulam annyi van otthon, mint a rostalika, a legszaporább állat a világon. Ebből idetelepítek vagy százat, s ez is ellátja pecsenyével a népet. Mert ezeknek egy kis hústáplálék is kellene ám.

– Nem rossz idea. Majd javaslatot teszek ez iránt a megyének.

– Ne tegye, doktor úr!

– Miért?

– Mert akkor hivatalosan nem az az intézkedés fog történni, hogy minden község elláttassék tengeri nyulakkal, hanem kikutatják, hol van tengeri nyúl s ezt külön adó alá vetik.

– Ez is igaz, – felelt egykedvűen a doktor, – hát csak indítsa el a málés szekeret Funtinelbe.

Itt közbeszólt Simándy:

– Ne, uraim, a sorrend rossz. A nép már sóvárgó szemekkel nézi ezt a szekeret, mert reményli, hogy az hozza a segítséget, az élelmet, a jóllakást, s ha tovagördülni látná, végtelen szomorúság fogná el. Előbb hozassuk el Funtinelből a holmit.

– Helyes, – mondá a doktor. – Pista! A szekér álljon be a biró udvarába.

Zalatnay pedig újra félrehuzta Simándyt.

– Fiam, én itt maradok, mert ha ezek a megyei urak elunják magukat, elosztják a kukoriczát és szépen hazamennek. Nézd, itt jegyzékbe vettem, hogy mit kell hozni. Lisztet hány zsákkal, a baromfit lábánál összekötözve, a nyulat zsákban. Az is itt van, micsoda szekereken, hány cseléd, micsoda lovakkal. Pitypalatty, Kondor belső cselédeimben és Bodrogi öreg gazdámban föltétlenül megbízhatsz. Most ülj lóra fiam és járj gyorsan. Neked nem is kell visszajönnöd… Ha holdvilág lesz, még az éjjel elindulhatnak és reggelre itt lehetnek. Isten áldjon meg!

Megcsókolta Simándyt.

– Pali, mégy már? – szólt oda szivarja mellől Puskás.

– Megyek.

– Te szeded össze Funtinelben a holmit?

– Én.

– De visszajösz?

– Valószinűleg.

– Hát a viszontlátásra. Ne felejts el meglátogatni a megye székvárosában.

– Ha lesz időm, mindenesetre.

– Szervusz.

– Szervusz.

Pár percz mulva Pali lovon ült és a hegyi lovak gyors poroszkálásának tempójában elhagyta a falut.

XXI.

Funtinelben az első, a mit az inas kezébe adott, Floricának egy levele volt.

Nagyot dobbant a fiu szíve, s homlokát verejtékgyöngyök lepték el. A lány utána jött, a lány nem felejtette el. A zaj, a pompa, az udvarlók seregének közepette is eszébe jutott az egyszerű, szürke falusi pap.

A levél egyszerre boldoggá tette. De nem nyitotta föl. Zsebébe csúsztatta. Előbb az éhezőkről kellett gondoskodnia. Összekiabálta a vezető cselédeket s megértette velük, hogy miről van szó. Azok köszöntek s elmentek teljesíteni uruk parancsát.

Ekkor kérdezte csak meg az inast:

– Ki hozta ezt a levelet?

– Szabó Gyorgye, a kis pakulár.

– Itt van?

– Nincs. Megevett egy darab kenyeret, aztán visszafordult.

Simándy futva ment a szobába s remegő kézzel törte föl a levelet.

Rövid volt. Ez:

_… Hova lettél? Megszöktél tőlem? Mit vétettem ellened édes? Jer, jer vissza kis falunkba, mert meghalok utánad… Hűtelen lettél? Oh, nem, hisz azt már megéreztem volna és megszakadt volna a szivem… Palim, édes Palim!_

Egyéb semmi. A levél románul volt írva, s úgy hatott Simándyra, hogy leszédült a medvebőrrel letakart divánra, ott lihegve feküdt s nem tudott magához térni. Minden porczikája bizsergett az örömtől… szeretett volna ugrálni, majd ismét a fejét szerette volna a falba verni…

Az inas lépett be s jelentette, hogy a rakomány készen van.

– Mikor jött ez a levél?

– Hát azt a kölyköt még tegnap útnak indították, de csak ma jött meg, mert a mint besötétedett, nem mert tovább menni, útközben meghált a bajnói szénégetőknél.

Simándy kiment az udvarra. Az intéző cselédek ott várták.

– Instálom, tiszteletes úr, rendben vagyunk.

– Indulhatnak még ma?

– Meg lehet próbálni. Ugy látom, kilenczre feljön a hold.

– Hát akkor Isten segítségével induljanak el, s hármojukon kívül vigyenek el annyi cselédet, a mennyi csak szükségesnek mutatkozik.

– Igenis, értjük. Tiszteletes úr nem jön velünk?

Simándy egy kicsit habozott.

– Nem.

Maga se tudta, hogy mit csináljon. Valami húzta a felé a nyomorult falu felé, melynek lelki mannát igyekezett adni, melybe egy kis erőt, bizalmat igyekezett csöpögtetni; valami azt súgta, hogy legyen ott testvéri segítségével akkor is, mikor a testi mannát osztogatják. De már az éhezők félalélt csapatja kezdett elmosódni előtte, s kínos nyöszörgésüket elfojtotta egy másik hang, mely odabent azt kiáltotta, üvöltötte, mennydörögte: eredj haza, Garabóra, ha ebben az életben (mely már megásott sirodat is kezdte mutatni) üdvösséget keressz.

A hegyek mögül kidugta kopott, sárga arczát a hold, s elöntötte beteges fényével a tájat. Zalathnay, a cluji biró udvarában járkálva, fölnézett az égre, s elgondolta: igazi pellagrásoknak való égitest; de most jó, mert az emberei jöhetnek az elemózsiával. Simándy pedig a funtinelli kastély udvarán állva, hallgatta, nézte a mint az emberek a szekerekkel, zsákokkal, baromfiakkal nagy czihelődések közt elvonulnak, s lármájuk lassankint elhal a távolban. Ott állt mint egy szobor. Az inas rezzentette föl.

– Itt hál tiszteletes úr nálunk?

– Nem.

– Hát? Az emberek után megy?

– Nem. Hazamegyek Garabóra.

– De vacsorát tessék parancsolni.

És Simándynak eszébe jutott, hogy tán már hetek óta alig evett valamit. Pedig az éhség is egy vadállat az emberben, melyet csillapítani kell.

– Jó, adjon valamit enni.

És bement a házba.

Nemsokára kopogtattak, s belépett Papp Mózes, a medveölő. A szobában, csak a nagy, nyitott kandallóban pattogva égő fahasábok terjesztettek világosságot, más fény nem égett.

– Jó estét kivánok.

Simándy hátrafordult a tűztől.

– Maga az, Mózes gazda? Mi járatban van?

– Én, instálom, a tiszteletes urat keresem.

– Mi a baj?

– Nekem, instálom, semmi bajom. Hiszem, hogy a tiszteletes úrnak sincs semmi baja. De tán a papkisasszonynak van.

– A papkisasszonynak? – szólt halkan Simándy, mintha hirtelen aléltság fogta volna el.

Egy perczig hallgatott, aztán türelmetlenül kiáltott:

– De hát beszéljen! Mit áll itt?

Mózes gazda egyet sodorintott a bajuszán, egyet köhintett, mintha azt akarta volna mondani: _most már tudom, hogy itt is baj van_, azután nyugodtan így szólt:

– Könyörgöm, ne tessék rám haragudni, elmondom, a hogy volt. Az este az erdőből jövök éppen haza, azt mondja az asszonyom, a papkisasszony járt erre és arra kérte, hogy izenjen neki, ha a gazda hazajön. Izent is, mikor a kert végin meglátott. No anyjuk, mit akar? Nem tudom, lelkem, de kedves nénémasszonynak szólított, s olyan könyörgő volt a hangja, hogy a kőszív is megindult volna rajta. Alig vagyok otthon egy kicsit, már jött az erdőn keresztül a kisasszony, be a kertbe, aztán az udvarba. Intett, bementünk a szobába. A süvegemmel leporoltam neki egy széket, de nem ült le.

– Hol a papja? – kérdé.

– Nem tudom, instálom, nem igen szoktam a templom táján járni.

– Azt mondják, Funtinelbe ment, Zalathnayhoz.

– Ezt én is hallottam.

– Hátha nem igaz? Hátha elbujdosott, vagy megölte magát.

– Honnan gondolja, kisasszony?

– Maga ma egész nap az erdőt járta?

– Azt én.

– Beszélt a szénégetőkkel, az erdőcsőszökkel, a favágókkal?

– Egy-kettővel.

– Nem beszéltek róla?

– Egy szénégető beszélte, hogy a _Piatra drakului_ alatt látott két lovast… A tisztelendő úr lehetett a Zalathnay nagyságos úrral.

– Lehetett, de nem biztos, hogy az volt… Édes Mózes bácsi, én attól félek, hogy elpusztította magát, beleugrott valami hegyszakadékba, vagy agyonlőtte magát… Utána küldtem a Gyorgyét levéllel, de még nem került elő… Csak magában bizom, nézzen utána, menjen Funtinelbe, vagy máshová és kutassa ki… hozza le nekem… de esküdjék meg a kazáni Szűzre, hogy visszahozza.

Én persze nem esküdtem meg, de megigértem, hogy a föld alól is előkerítem a tiszteletes urat… Akkor levett egy vastag lánczot a nyakáról s a kezembe nyomta. Nem lehet ezt pénzért, aranyért megtenni kisasszonykám, ezt csak szivességből lehet megtenni… Megyek tüstént, mert sajnálom a kisasszonykát, meg szeretem a papomat.

Akkor letépett a kalendáriumból egy lapot, valamit írt rá, s átadta. Nem szólt, de tudom, hogy a tiszteletes úrnak izen rajta. Itt van. Én még az éjjel elindultam, a Kricsortól Vrecsórig átkutattam az erdőt, a mi dolgom is volt különben, s most itt vagyok. Tessék!

S átadott egy kis czafat papirost. Pali a tűzhöz hajolt és sokáig nézte. Végre az ugráló vörös fény világítani kezdett, s látta a reszkető, finom vonású szavakat: _Palim, Palim, szeretlek_. Olvasta, folytonosan olvasta, nézte, mig szeme előtt össze nem futott a világ.

A vén vadász pedig beszélt tovább.

– Mikor elindultam hazulról, a Szucsiu magyalbokrai mögül előlépett a kisasszony s szólt:

– Mózes gazda!

– Parancsoljon.

– Ha megtalálná halva, akkor is hozza haza.

– No, az nem úgy lesz, kisasszonykám.

Itt a kezembe nyomott egy marék kakukfüvet, abból a babonából, hogy szerencsésen járjak. Aztán ott hagyott. Hát szerencsésen is jártam, mert ime, ép egészségesen megtaláltam a tiszteletes urat.

Az ép, egészséges tiszteletes úr pedig ott feküdt a kandalló előtt, a földön, s úgy hörgött, mintha a torkát kettémetszették volna.

Papp Mózes csak most ocsúdott föl, hogy itt valami nagy dolog történik. Eddig úgy fogta föl a dolgot, hogy ni az oláh pap lánya hogy fut az ő papjuk után. Kiugrott a folyosóra s nagyot kurjantott. A cselédek egyszeribe ott voltak, az inas friss vizért, eczetért futott. Simándy hamar magához tért. A bánat, a fájdalom, az öröm indulatának váltakozó, erős hullámai, melyek keresztülcsapkodtak rajta, szédítették el. Egyik perczben úgy érezte, hogy olyan, mint a pellagrások: nem tud örülni. A másik perczben meg a remény rohanta meg egész hevességével, s tetterőt érzett pezsdülni ereiben.

A mint magához tért, megragadta a medveölő kezét.

– Mózes gazda, indulhatunk?

– Indulhatunk tiszteletes uram, de nem mindjárt.

– De mindjárt, tüstént…

Bajos dolog, mert a Békénybe meg az Almásba most szakad az olvadás… Olyan az mindegyik, mint a Szamos. Nagy kerületet kell tennünk a gázlóig, s azon is csak nappal mehetünk át.

– Nagy kerületet kell tennünk? Annál inkább induljunk rögtön.

– Az a hiba, hogy a holdvilág se sokat segít rajtunk, mert a salamási gázlóig a legsürübb erdőben megyünk… aztán a csinderi sziklák közt belevágódunk valami százöles lyukba.

Ekkor a papjára nézett, s annak az arczáról oly határtalan kétségbeesés nézett rá vissza, hogy a hangja elakadt. Egy kicsit hallgatott, aztán szólt:

– Különben, majd intézkedem, hogy egy félóra múlva indulhassunk.

– Köszönöm, Mózes gazda, – s Pali kezet fogott a medveölővel, a ki rögtön kiment a szobából. Mit ennek százöles mélység? Nagyobb mélység nem lehet annál, a melybe ez lezuhant. Tán jobb volna, ha csakugyan elnyelné a föld, s ott veszne lent, hol a garabonczás diák tanyázik. Ezek a gondolatok forogtak az öreg vadász fejében, de magában megfogadta, hogy úgy fog vigyázni a papjára, mint a szemefényére.

Megvacsoráltak, az öreg a butykosát megtöltötte pálinkával, s jelentette, hogy a lovak itt vannak. Simándynak megnyergeltette azt a lovat, melyen Clujban járt, maga is nagy fohászszal belehelyezkedett az idomtalan, de nagy és kényelmes fanyeregbe, s elindultak.

A mig ritka fás részen vitt útjok, gyorsan poroszkáltak tova. De Papp egyszerre egy nyilt, puszta fensíkon megállott, s bevárta Simándyt.

– Hol vagyunk? – kérdé. Ezek voltak első szavai, mióta elindultak.

– A funtinelli fensíkon.

– Valami ház az ott a tulsó szélen?

– Nem, egy rakás kő. Síremlék.

– Síremlék? – s Paliban megdobbant a szív.

Igen, síremlék. Tudod-e ember, kiknek a síremléke? Itt estek el vérszomjas móczok fejszecsapásai alatt azok a szegény, bolond fiúk, a kik elhagytak szülőt, kedvest, otthont, kényelmet, a jövő minden reményét… s elmentek meghalni azért, hogy az utánuk következő ismeretlen nemzedékre szabad hazát hagyhassanak. Ez a sárga fényben úszó fensík látta a végső tusát, a mint a bekerített csapat perczről-perczre fogyott, s az utolsók már egymást lőtték agyon. A legtöbb még gyermek volt, a ki anyja nevét suttogta, mikor a véres balta szemei előtt megvillant. S az anyák valami messze városban hiába várták szemük fényét… az ott rothadt a funtinelli fensíkon, jó, engedelmes szivét keselyűk tépték… mig el nem jött egy csomó paraszt, s miután kifosztotta őket, valamennyit egy közös nagy gödörbe dobálta.

Simándy remegve leszállt a lóról, s az emlék felé közeledett. Lassú léptekkel ment, szíve tele volt félelemmel, borzalommal; úgy érezte, nem méltó erre a helyre, a hol nyomorult, hideg, mohos kövek a kötelességről beszélnek neki. Gyönge szél mozgatta a fehér virágokat s az erdőből halk zúgás hallatszott. Valami kóbor felhődarab, egy hitvány pára fent a hideg magasságban a hold elé tolakodott, s egyszerre homályba borult a fensík. Simándy megrettenve megállt. Ugy érezte, hogy körülötte a sík, fölötte a lég megtelt véres, tépett, sápadt katona-alakokkal, a kik fülébe suttognak érthetetlen dolgokat, siránkoznak, panaszkodnak, vagy tán átkozzák az élőket, az utánuk következett gyáva generácziókat, kik lerakták a fegyverüket és nem fejezték be a művet, melyért ők meghaltak… Simándy eltakarta az arczát… A hold újra kibujt, s a tücskök millióinak kardala megzendült… Ezek a halottak örök siratói. Virág nő felettük minden tavaszon, s a láthatatlan kis bogarak himnusza is mindig újra meg újra fölhangzik. A természet megemlékezik róluk. Csak az emberek feledkeznek el.

Sokáig állt ott eltakart arczczal. Végre le merte venni a kezét, hirtelen megfordult és visszafutott Papp Mózeshez. Itt a gazda a maga lovára ültette, mert most már sötétben fognak járni, s az ő lova sötétben is lát, Papp uram pedig karjára fűzve a Zalathnay lovának a kantárszárát, megindult előre.

És Simándy félt a sötét erdőben. Minden ágreccsenésre összerezzent. Ugy tetszett neki, hogy lépteket hall maga mögött. Majd megint úgy rémlett, mintha száz meg száz ember suttogna mögötte. Talán a csontvázak kiállnak a fensík szélére, s kiterjesztve fehér csontkarjukat, mutatnak utána: ott fut, ott szökik, ott bujdosik az erdőn, vigyázzatok rá.

Egy óráig, kettőig elszenvedte, mintha egy gyötrelmes világon haladt volna keresztül. Talán a pokolnak a második állomásán? Aztán megtört.

– Megállj! – kiáltott Papp Mózes felé s leugrott a lóról.

– A tiszteletes úr szólt? Ejnye, de különös hangon tette. Mintha egész más ember volna.

– Nincs itt emberlakta hely?

– Biz itt uram nincs.

– Rakj tüzet.

– Tüzet? Minek?

– Nem állom a sötétséget. A funtinelli halottak jönnek utánam.

– Szabadíts meg a gonosztól! – rebegett a vadász.

Simándy ott állt egészen mellette, s halkan rámondta:

– Amen!

A medveölő a két lovat egymás végibe kötözte, aztán megfogta a papja kezét, s szólt:

– Csak tessék velem jönni. A mint tisztásra érünk, tüstént tüzet rakok.