Part 15

Az ifjúkor boldogságát azonban rendszerint megzavarja, sőt meg is semmisíti a szerencse hajhászása, amelyről szilárdan hisszük, hogy életünkben el kell hogy érjük. Ebből fakad aztán a mindig csalódó reménykedés és az elégedetlenség. Egy megálmodott, elmosódó boldogságnak csalóka képei és szeszélyesen megválasztott alakjai lebegnek előttünk és hiába keressük az eredetijöket. Ezért vagyunk ifjúkorunkban rendszerint elégedetlenek helyzetünkkel és környezetünkkel. Ugyanis ezeknek tulajdonítjuk azt, ami általában az emberi élet ürességének és szegénységének a járuléka, amellyel most kötünk először igazán ismeretséget, miután egészen más dolgokat vártunk.

Sokat nyernénk vele, ha idejében kiírtanók az ifjúból azt a rögeszmét, hogy az életben sok, nagy boldogság vár reá. De ennek ép az ellenkezője esik meg, midőn rendszerint az életet előbb ismerjük meg a költészetből, semmint a valóságból. A költészet festette jelenetek saját ifjúságunk pirkadó színeiben pompáznak tekintetünk előtt, csoda-e, hogy sóvárgás kínoz bennünket megvalósulásuk után és utána kapunk a – szivárványnak! Az ifjú élete folyását érdekes regény formájában várja. A csalódás, mint már említettem (II. köt. 374. l.), el nem maradhat. Azoknak a képeknek éppen az a varázsa, hogy csak _képek_ és nem valóságok. Csak így maradhatunk meg azokat szemlélve a tiszta megismerés nyugalmas és megelégedett lelkiállapotában. A megvalósulás áhítása már megindítja akaratunkat, ettől pedig elválaszthatatlan a fájdalom. Az érdeklődő olvasót itt még az említett kötet 427. lapjára (3. kiad. 488. l.) is utalom.

Éltünk első felét a boldogság utáni kielégítetlen sóvárgás jellemzi, második felét pedig a szerencsétlenség miatt való aggódás. Ekkor ugyanis már többé-kevésbé világosan kiismertük, hogy minden boldogság csupán csak képzeleti, ellenben a szenvedés, az a való. E korban azért is, legalább az okosabb, inkább szenvedéstől és zaklatástól ment állapotot keres, mintsem élvezetet.[25]

Ha ifjú koromban csöngetést hallottam ajtómon, felvidultam: azt hittem, no, most jön. Későbbi években hasonló alkalommal inkább ijedtségfélét éreztem: azt gondoltam, most aztán itt van!

Az ember világával való érintkezés is két ellentétes érzést vált ki a kiváló és tehetséges egyéniségből. Az ilyen ember voltaképpen nem igen tartozik abba a világba és kiválóságának mértékéhez képest többé-kevésbbé egyedül áll. Ifjúkorban gyakran _elhagyottnak_ érzi magát, későbbi években ellenben a világból _menekülőnek_. Az első érzés kellemetlen és a világ nem ismeréséből fakad, a másik kellemes és a világ megismeréséből támad.

Az élet másik fele, mint valami zenei periódusnak második szakasza, kevesebb törtetést, de annál több nyugalmat mutat. Míg ifjúságunkban azt képzeljük, ki tudja mi minden boldogság és gyönyör tanyája a világ, csak rátalálni nehéz, addig öregségünkben tudjuk, hogy minderre hiába várunk és ebbe belenyugodva élvezzük a tűrhető jelent és örömet találunk kicsiségeken.

Az érett ember élettapasztalata révén nyert _elfogulatlanságával_ máskép látja a világot, mint az ifjú és a gyermek. Csak most látja a dolgokat egyszerű valóságukban, míg a gyermek és az ifjú előtt az igazi világot délibáb fátyolozza el, maga szeszélyéből, hagyományos előítéletekből és szertelen képzeletéből szövődött képekkel.

A tapasztalatnak ugyanis első teendője, hogy bennünket az ifjúság agyrémeitől és hamis fogalmaitól megszabadítson. A legjobb, ámbár negatív nevelés feladata aból állana, hogy az ifjúságot ezektől megóvja, ez azonban felette nehéz dolog. E célból a gyermek szemkörét eleinte lehető szűkre kellene korlátolni, ezen belül azonban csupa világos és helyes fogalmakkal megismertetni. Csak miután az e körben levőket mind helyesen felfogta, lehetne azt tágítani, mindig ügyelve arra, hogy semmi homályos vagy félig és ferdén értett fogalom fenn ne maradjon. Ennek folytán a dolgokról és emberi viszonyokról korlátolt és igen egyszerű, de másrészt világos és helyes fogalmakkal bírna, amelyek csak folytonos tágításra szorulnának, de helyesbítésre nem; és így tovább az ifjúkorig. E módszer különösen megköveteli, hogy ne engedjük meg a regényolvasást, hanem pótoljuk megfelelő életrajzokkal, ilyen például a Frankliné, a _Moritz_-féle Anton Reiser-é stb.

Midőn fiatalok vagyunk, azt véljük, hogy az életpályánkra fontos és nagykövetkezményű események és személyek síp- és dobszókísérettel lépnek fel. Öregségünkben visszapillantva azonban azt látjuk, hogy valamennyien teljes csöndben a hátsó ajtón, szinte észrevétlenül osonnak be.

Az életet e szempontból hímzett szövethez is hasonlíthatjuk, melynek színét látjuk az ifjúságunkban, öregségünkben pedig a visszáját. Ez nem annyira szép, mint tanulságos, mert megmutatja a szálak összefüggését.

Még a legnagyobb szellemi fölény is csak a negyvenedik életév után juthat igazán érvényre. Az évek érettségét és a tapasztalat gyümölcsét a szellemi erő sokszorosan felülmúlhatja, de sohasem pótolhatja: amaz ellenben még a legközönségesebb ember javára is ellensúlyozza a legnagyobb szellemű, de ifjú ember erejét. Ez azonban csak személyes társalgásra, nem pedig a művekre vonatkozik.

Minden kiválóbb ember, aki nem tartozik az emberiségnek a természettől oly mostohán megáldott öthatodához, csak nehezen lesz szabad negyvenedik életéve után az embergyűlölet némi árnyalatától. Amint természetes is, magáról másokra következtetett és lassanként kiábrándulva belátta, hogy az emberek vagy az ész vagy a szív tekintetében, legtöbbször pedig mindkettőben hátralékban vannak. Ezért hát szívesen elkerüli a mások társaságát. Egyáltalán az ember saját belső értékéhez mérten kedveli vagy gyűlöli a magányosságot, azaz a maga társaságát. A mizantrópiának erről a fajtájáról értekezik _Kant_ is, Kritik des Urtheilskraft c. művében, az első rész 29. §-ához írt általános megjegyzés vége felé.

Ifjú embernél értelmi mint erkölcsi tekintetben rossz jel, ha korán beletalálja magát és otthonos az emberek vásári sürgésében és mintegy elkészülve lép az életbe: ez nemtelenségre vall. Ellenben bizonyos idegenkedés, meglepődő, félszeg és fonák magaviselet nemesebb természetre mutat.

Ifjúságunk vidámsága és bátor életkedve részint azon alapszik, hogy a hegynek fel menve, nem látjuk a halált, mely túl a hegy lábánál várakozik ránk. De ha átlépjük a csúcsot, akkor igazán megpillantjuk a halált, amelyet eddig csak hallomásból ismertünk. Ekkor megcsappanván az életerő, sülyedni kezd az életkedv is. Az ifjonti gondtalanságot szomorú komolyság váltja fel és ez az arcra is rányomja a bélyegét. Míg fiatalok vagyunk, bármit is mondjanak, az életet végtelennek tartjuk és ehhez képest is bánunk az idővel. Minél idősebbek leszünk, annál inkább takarékoskodunk vele. Öregebb korunkban minden elmúlt nap ahhoz hasonló érzést vált ki belőlünk, melyet a halálraítélt érez minden lépésnél, a vérpadhoz közeledve.

Az ifjúság szempontjából az élet végtelenül hosszú jövő, az öregség szemével tekintve nagyon rövid mult; úgy, hogy kezdetben olyannak mutatkozik, mint a tárgyak, ha a messzelátó objektív lencséjét tesszük szemünk elé, de a végén, mintha a szemlencsét. Meg kell öregedni, tehát _sokáig_ kell élni, míg az ember megérti, hogy mily _rövid_ az élet. Minél korosabb az ember, annál kisebbeknek látszanak az emberi dolgok összesen és egyenként. Az élet, mely ifjúságunkban szilárdnak és állandónak tetszett, most tiszavirágéletű, gyors tüneménynek látszik. Ifjúságunkban az idő sokkal lassabban halad. Ezért is életünk első negyede nemcsak a legboldogabb, hanem a leghosszabb is. Sokkal több emléket is hagy maga után és kétannyi elmesélni való van rajta, mint a rákövetkező korokon. Mint a tavaszi napok, szinte tűrhetetlenül hosszúak az ifjúság idői. Ősszel ellenben rövidebbek, de egyúttal derültebbek, állandóbbak a napok.

De vajjon miért látjuk öregkorban a mögöttünk levő életet oly rövidnek? Mert oly rövidnek tartjuk, mint az emlékezetét. Ebből pedig kihullott minden jelentéktelen és sok kellemetlen részlet és így kevés maradt benne. Miként értelmünk egyáltalán úgy emlékező erőnk is felette tökéletlen: a megtanultat gyakorolni, a multon kérődzni kell, hogy a feledés mélységébe ne sülyedjen. De a jelentéktelen és kellemetlen dolgokon nem szoktunk kérődzni. A jelentéktelen dolgok száma pedig mindig szaporodik, mert sok olyan körülmény, mely eleinte jelentősnek tetszett, utóbb lassanként a számtalan ismétlődés folytán elveszíti jelentőségét. Ezért emlékezünk jobban korábbi életéveinkre, mint a későbbiekre. Minél tovább élünk, annál kevesebb esemény lesz oly fontos és jelentős előttünk, hogy utóbb kérődzzünk rajta. Pedig csak úgy őrizheti meg az emlékezetünk, különben elfeledjük. Így szalad hát időnk mindinkább kevesebb nyomot hagyva maga után. De a kellemetlenséget sem szívesen idézzük vissza emlékezetünkbe, különösen ha azok hiúságunkat sértik. Ez pedig a leggyakoribb eset, mert ritkán ér bennünket szenvedés teljesen a hibánkon kívül. Ezért elfelejtünk sok kellemetlenséget.

Ez a kettős veszteség az, ami emlékezetünket oly röviddé teszi és arányosan mindig rövidebbé, minél hosszabb lesz a tárgya. Miként a parton a tárgyak mindinkább kisebbednek és kevésbé felismerhetőkké válnak, ha hajón tőlük távolodunk, úgy letűnt éveink, élményeink és cselekvéseink is. Hozájárul még, hogy néha az emlékezés és képzelő erőnk éltünk valamely rég elmúlt jelenetét oly elevenen idézik fel, mint a tegnapi napot és egészen a közelünkbe hozzák. Ez onnét van, mert lehetetlen az egész hosszú multat egyetlen képben megjeleníteni, már csak azért is, mert az egyes elmúlt eseményeket nagyrészt elfeledtük és csupán általános, elvont fogalmunk maradt róla, nem pedig szemléletünk. Ezért tetszenek oly közellévőknek a mult egyes jelenetei, mintha csak tegnap történtek volna. A köztük lefolyt idő pedig eltűnik és az egész élet felfoghatatlanul rövidnek tetszik. Öregségünkben néha egész hosszú multunk szinte mesésen rövidnek tűnik fel szemünkben, mert hisz’ főkép mindig ugyanazt az állandó jelent látjuk. E belső tüneménynek az az oka, hogy lényünk nem mint magánvaló, hanem csupán annak a jelensége esik az idő fogalma alá és hogy a jelen a tárgy és az alany érintkező pontja.

Miért látjuk másrészt ifjúságunkban oly beláthatatlanul hosszúnak az előttünk levő életet? Mert helyet kell teremteni a határtalan reményeknek, melyekkel a jövőt benépesítjük, amelyeknek megvalósítására a Matuzsálem kora is rövid volna. Másik oka, hogy mértéknek azt a néhány elmúlt évet vesszük, melyeknek emlékezete anyagban dús és ezáltal hosszú. Mert az ujdonság mindent jelentősnek láttat, miért is utóbb még újra fölidéztük, tehát gyakran emlékezetünkbe idéztük és ezáltal az abba bevésődött.

Néha azt hisszük, hogy visszavágyunk valamely helyre, pedig csak az után az idő után sóvárgunk, midőn ott éltünk és ifjabbak, frissebbek voltunk. Az idő így ámít bennünket a tér álarcában. Utazzunk csak oda, kitűnik a csalódásunk.

Hogy az ember magas életkort érjen el, annak hibátlan szervezet mellett két útja van. Két lámpa égését vehetnők erre példázatnak: az egyik azért ég sokáig, mert kevés ugyan az olaja, de vékony a bele is; a másiknak erős a bele és sok az olaja. Az olaj az életerő, a bél ennek a fogyasztója.

Életerőnk tekintetében 36-ik évünkig azokra hasonlítunk, akik kamataik után élnek: amit ma elköltünk, holnap újra itt van. Ez időponton túl kezdünk már a tőkéhez is hozzányúlni. Eleinte alig vehető a dolog észre: a kiadás legnagyobb része magamagától pótlódik. Ügyet se vetünk a mutatkozó csekély hiányra. Csakhogy ez mindinkább növekszik, napról napra észrevehetőbbé válik. A ma mindenkor szegényebb a tegnapnál, a megállásnak reménye nélkül. Miként a szabadon eső testek gyorsulása nő ez a fogyasztás, – míg végre semmi sem marad. Különösen szomorú eset, ha az életerő és a vagyon mindkettő egyidőben olvad lefelé: ezért növekszik az öregkorban a vagyon iránti szeretet. Eleinte azonban, a nagykorúságig és még valamivel azon túl életerőnk tekintetében azokra hasonlítunk, akik kamataikból valamelyest a tőkéhez csatolnak, nemcsak a kiadást fedezhetjük, hanem még a tőkét is növelhetjük. És néha valamely becsületes gyám gondoskodásából ez egyúttal pénzünkre is áll. Boldog ifjúság! Szomorú öregkor! Azért mégis jó kímélni az ifjúi erőt. Aristoteles megjegyzi (Politika, L. nlt. c. 5.), hogy az olympiai versenyeken csak két vagy három esetben fordult elő, hogy ugyanaz az ember ifjú korában és később mint férfi is győztes lett volna. Az előzetes gyakorlat követelte korai megerőltetés annyira kimeríti az erőket, hogy később a férfikorra nem marad. Még inkább mint az izomerőre, áll ez az idegerőre, melynek a szellemi munka a megnyilvánulása. Innét van, hogy az ingenia praecocia, a csodagyermekek, az üvegházi nevelés e gyümölcsei, később nagyon közönséges emberekké válnak. Az ókori nyelvek korai, kényszerű, megerőltető tanulása lehet az oka sok tudós elme későbbi bénultságának és ítélethiányának.

Megfigyeltem, hogy majd minden embernek a jelleme különösen illik valamely életkorhoz. Van olyan, aki szeretetre méltó ifjú, aztán vége; mások erős, tevékeny férfiak, kinek az öregség elveszi minden értékét, némelyek pedig legelőnyösebb oldalukról mutatkoznak be öregségükben, mikor is szelidebbek, mert tapasztaltabbak és nyugodtabbak. Ez különösen a franciáknál fordul gyakran elő. Úgy lehet a dolog, hogy magában az illető jellemben van valami ifjúi, férfias vagy öreges, amellyel a kor vagy megegyezik, vagy pedig korrektívum gyanánt ellene munkál.

Hajón utazva, előrehaladásunkat azon vesszük észre, hogy a parton a tárgyak visszamaradnak és kisebbé válnak: idősebbé válásunkat arról ismerjük meg, hogy korosabb emberek mindinkább fiataloknak tetszenek előttünk.

Már fentebb említettük az okát, hogy miért okoz növekvő korunkkal szellemünkre mindig csekélyebb hatást mindaz, amit látunk, teszünk és tapasztalunk. Ily értelemben elmondhatjuk, hogy csak ifjúságunkban élünk _teljes_ öntudattal, öregségünkben csak féllel. Minél idősebbek vagyunk, annál kevesebb öntudattal élünk: a dolgok hatás nélkül röppennek tova. A műtárgy sem tesz hatást, ha ezerszer láttuk. Az ember megteszi a teendőjét, anélkül, hogy utóbb tudna róla. Így válik az élet mindinkább kevésbé tudatossá, minél inkább közeledik a teljes tudatlansághoz, így lesz mindig gyorsabb az idő futása. A gyermekkorban a tárgyak és az események ujdonsága mindent tudatossá teszen: ezért beláthatatlanul hosszú a nap. Ez történik velünk utazásokon is, ezért tetszik ott egy hónap hosszabbnak, mint otthon négy. A dolognak ez újsága azonban nem akadályozza meg, hogy a hosszúnak tetsző időt igazán hosszadalmasnak ne találjuk. Az értelmet lassanként leköszörüli a megszokás, úgy hogy mindinkább csökkenő hatással vonul el felette minden. Ezáltal a napok jelentéktelenebbek és így rövidebbek lesznek: a gyermek órái hosszabbak az öreg ember napjainál. Életünk ideje gyorsuló mozgást végez, miként a lefelé gördülő golyó. Miként a forgó korongon minden pont annál gyorsabban fut, minél távolabbra esik a középpontól, akkép annál gyorsabban peregnek le napjaink, minél távolabb vagyunk éltünk kezdetétől. Föltehetjük tehát, hogy kedélyünk közvetlen becslésében egy esztendőnek hosszúsága fordított viszonyban áll ugyanannak életkorunkban foglalt hányadosával: ha például az év életkorunknak egy ötödét teszi, tízszerte oly hosszúnak tűnik föl előttünk, mintha annak csak egy ötvened részét tenné ki.

Az idő gyorsaságának e különbségei a leghatározottabb befolyást gyakorolják létünk minden egyes korára. Elsőbb is azt okozza, hogy gyermekkorunk – bár csak mintegy 15 évre terjed – életünknek a leghosszabb kora és így a leggazdagabb emlékezésekben; aztán, hogy az unalomnak életkorunkkal fordított arányban vagyunk alávetve. A gyermekeknek folyton szükségök van időtöltésre, játékra vagy munkára: ha egy pillanatig fennakadnak, rögtön erőt vesz rajtok a rémes unalom. Még az ifjak is nagyon ki vannak ennek téve, miért is gond szállja meg őket minden ki nem töltött óra miatt. A férfikorban mindinkább szűnik az unalom: az öregeknek az idő mindig rövid és a napok nyílsebesen tűnnek tova. Természetesen emberről szólok, nem pedig elvénhedett baromról. Az életfolyás e gyorsulása által a kései években rendesen szűnik az unalom, másrészt elnémulnak a szenvedelmek is kínjaikkal. Jó egészség mellett általában csekélyebb az élet terhe, mint az ifjúkorban: ezért mondják javakornak az öregséget megelőző és annak gyengeségétől és bajaitól ment időt. Azért mégis az ifjúság a szellem megtermékenyülésének az ideje, a bimbófakasztó tavasz, mikor minden hat ránk és öntudatunkat eleveníti. Mély igazságokat nem lehet kiszámítani, hanem csak megpillantani. Első felismerésök a közvetetlen, pillanatnyi benyomásnak az eredménye: csak addig következhetik be, míg az erős, eleven és mély. E tekintetben tehát minden az ifjúi évek felhasználásától függ. Később inkább bírunk hatni másokra, sőt a világra, mert magunk befejezett, lezárt egyéniségek vagyunk és a világ már kevéssé hat ránk. Ezek tehát a cselekvés évei, amaz pedig az eredeti felfogás és megismerés ideje.

Ifjúságunkban a szemlélet, öregségünkben pedig a gondolkodás az uralkodó, amaz tehát a költészet ideje, ez pedig inkább a filozófiáé. Gyakorlati tekintetben is ifjúságunkban a szemlélet hatása alatt cselekszünk, öreg korban ellenben a meggondolás a döntő. Ennek részben az az oka, hogy csak öregségünkben tekinthetünk kellő számú szemléletre vissza, amelyek fogalmainknak teljes jelentőséget, tartalmat és hitelt kölcsönöznek. Másrészt a megszokás csökkenti a szemlélet hatását. Ifjúságunkban ellenben, különösen ha élénk a képzelőerőnk, a szemléletesnek, a dolgok külsejének olyannyira döntő a hatása, hogy a világot, mint valami képet tekintjük. Főgondunk, hogy mint fest az alakunk azon a képen, az már kisebb gondunk, hogy belsőnkben milyen a kedvünk. Ennek a mutatója az ifjak személyi hiúsága és nyalka piperéje.

A szellemi erők legnagyobb energiája és ruganyossága kétségkívül az ifjúkorban található, legkésőbb a 35-ik életévig. Ezután folyton, ámbár lassan, csökken. De a későbbi éveknek, sőt az öregségnek is megvan ehelyett a szellemi kárpótlása. A tapasztalás és a tudomány csak e korban válik igazán gazdaggá: volt időnk és alkalmunk, hogy a dolgokat minden oldalról szemléljük és átgondoljuk, érintkező pontjaikat és összekötő kapcsaikat megtaláljuk. Csak most értjük meg igazán a dolgok összefüggését. Minden megülepedett. Amit már ifjúságunkban is tudtunk, most sokkal alaposabban értjük meg, mert minden forgalomra sok bizonyítékunk van. Amiről ifjúságunkban azt hittük, hogy tudjuk, azt öregségünkben igazán tudjuk és azonfelül még sok egyebet. Ezenfelül most tudásunk minden oldalról átgondolt és összefüggő ismeret, míg ifjúságunkban hézagos és töredékes volt. Csak öregségünkben lehet teljes és helyes képzetünk az életről, mikor is egész természetes folyamatát áttekinthetjük. Nemcsak az elejéről vetünk rá egy sejtő pillantást, hanem az egészre visszanézve, megismerjük teljes hiábavalóságát. A többiek pedig kába hittel várják, hogy az _igazi_ csak ezután jön. De viszont az ifjúságban több a lendület: a kevésből, amit ismer, többet tud csinálni. Az öregségben több az ítélet, behatolás és alaposság. Ifjúságunkban gyüjtjük egyéniségünknek sajátos ismereteit, eredeti alapnézeteinket, mindazt, amivel a kiváltságos szellem hivatva van a világot megajándékozni. Az anyag mesterévé azonban csak későbbi években válhat az ember. Nagy írók rendszerint ötvenéves koruk táján írták mesterműveiket. A tudás fája fiatalon ver gyökeret, bár csak koronás korában termi meg gyümölcsét. Minden történelmi korszak, még a legnyomorúságosabb is, sokkal különbnek tartja magát az előzőknél, így van ez az emberi életkornál is: mindkettő egyaránt téves. A testi növekedés éveiben, midőn szellemi erőnk és ismeretünk nap-nap után nő, szokása a mának, hogy kicsinyléssel tekintsen a tegnapra. E megszokás meggyökerezik és fenmarad még akkor is, midőn már beállott a szellemi erők csökkenése és a mának tisztelettel kellene tekintenie a tegnapra. Gyakran nagyon is lebecsméreljük ifjúi éveink műveit és ítéleteit.

Általában meg kell itt jegyeznünk, hogy ámbár a jellem és az értelem lényegükben egyaránt velünkszületett dolgok, mindamellett az értelem korántsem marad annyira változatlannak, mint az előbbi, hanem bizonyos szabályszerű változásoknak van alávetve. Ennek részint az az oka, hogy az értelmi erőnek fizikai alapja van, részint az, hogy az anyaga tapasztalati. Ez az erő folyvást növekszik, míg csak eléri a csúcspontot, majd lassanként alászáll a hülyeségig. Másrészt a gondolkodásnak és tudásnak a tartalma, a belátás gyakorlata és tökéletessége folyton növekszik a határozott gyöngeség bekövetkeztéig, amely aztán mindent elejt. Az a körülmény, hogy az ember egy változhatatlan és egy kettős módon változó elemből, a jellemből és az értelmi erőből áll, magyarázza meg a különböző életkorokban mutatkozó különbségeket.

Elmondhatjuk, hogy éltünk első negyven éve adja meg a szöveget, a következő harminc pedig a hozzávaló kommentárt, amely feltárja annak igaz értelmét és összefüggését, erkölcsi tanítását és minden finomságait.

Az élet végével pedig úgy vagyunk, mint mikor vége van az álarcosbálnak, midőn leszedik az álarcokat. Most látjuk csak igazán, hogy kikkel érintkeztünk életünk idején. A jellemek megvilágosodnak előttünk, a tettek meghozták a gyümölcsüket, a művek elnyerték igazságos méltatásukat és a tévesztő délibáb elfoszlott. Mindehhez pedig idő kellett.

Különös azonban, hogy az ember önmagát, saját célját is csak élete vége felé ismeri és érti meg igazán, különösen ami a világhoz és másokhoz való viszonyát illeti. Gyakran, de nem mindig, alacsonyabb helyet fogunk magunknak kijelölni, mint eleinte hittük. Olykor azonban magasabbat is, midőn nem ismerve eléggé a világ alacsonyságát, emennél feljebb tűztük ki célunkat. Megtudjuk, hogy valójában mit érünk.

Az ifjúságot az élet boldog korának szoktuk mondani, az öregséget pedig a szomorúnak. Ez igaz lenne, ha a szenvedélyek boldogítanának. Pedig ezek ide-oda tépik az ifjúságot kevés öröm és sok kín közepette. A hűvös öregséget nyugton hagyják, amely innét nyeri szemlélődő jellegét. A belátás felszabadul és uralkodóvá válik. Ez pedig önmagában mentes a fájdalomtól, tehát öntudatunk is annál boldogabb lesz, minél jobban az ismeret uralkodik benne. Fontoljuk csak meg, hogy minden élvezet negatív természetű, ellenben a fájdalom pozitív. Ebből is megérthetjük, hogy a szenvedélyek nem boldogíthatnak és hogy az öregség azért még nem sajnálatra méltó, mert meg van fosztva némely élvezettől. Mert minden élvezet csupán egy szükséglet csillapítását jelenti. Hogy a szükséglet megszüntével az élvezettől is elesünk, az éppen oly kevéssé méltó a sajnálatra, mint hogy asztalbontás után többet nem ehetünk és hogy egy átaludt éj után ébren kell lennünk. Platon (Bevezetés a Köztársasághoz) igen helyesen mondja boldognak az öregséget, mely végre megszabadítja az embert az őt untalan nyugtalanító nemi ösztöntől. A nemi ösztönből eredő sokféle és végtelen szeszély és szenvedelem úgyszólva bizonyos állandó, enyhe őrületben tartja az embert, aki eszének teljes birtokába csak ez ösztön kialvása után léphet. Bizonyos amellett, hogy az ifjúságnak általában bizonyos melankólia és szomorúság, az öregségnek ellenben bizonyos vidám derű a sajátja. Ennek pedig nem más egyéb az oka, minthogy ifjúságunkban ama _démonnak_ uralma és robotja kínoz bennünket, nem könnyen engedve egy szabad órát. Közvetve vagy közvetlenül ez az oka minden bajnak, mely az embert éri vagy fenyegeti. Ezzel szemben az öregség olyan ember vidám derűjét mutatja, aki lerázta a sokáig hordott bilincset és végre szabadon mozog. Viszont azt is mandhatnók, hogy a nemi ösztön kiválásával föl van emésztve az élet magva és csak a héjja marad meg. Hasonlatos ez az olyan színjátékhoz, melyet emberek kezdtek el, majd automaták játszanak végig emberi ruhákban.