Part 14

48. Három világhatalom van, mondja igen találóan egy régi bölcs: okoság, erő és szerencse. Ez utóbbi – úgy vélem – a leghatalmasabb. Életpályánk hasonló a hajó útjához. A sorsnak, secunda aut adversa fortuna, ugyanaz a szerepe, mint a szélnek, mely messzire előre visz bennünket vagy messze hátravet; ellene hiába való minden erőlködésünk. Annyi ez, mint az evezők órák hosszat tartó munkája, mely jó darabon előbbre vitt bennünket, mire egy hirtelen támadt szélroham éppannyira hátravet. Viszont kedvező irányú szélroham fölöslegessé teszi az evezőket. A szerencse hatalmát utolérhetetlenül fejezi ki egy spanyol közmondás: da ventura a tu hijo, y echa lo en el mar (adj fiadnak szerencsét és dobd a tengerbe).

A véletlen gonosz hatalom, melyre oly keveset kell bízni, amennyit csak lehet. Van-e az ajándékosztók közt még egy, aki, adakozván, egyúttal a legvilágosabban megmutatja, hogy semmi jogot nem formálhatunk adományaira, hogy azokat egyáltalán nem érdemünknek, hanem csupán az ő jóságának és kegyének köszönhetjük és ebből azt az örvendetes reményt meríthetjük, hogy alázattal fogadhatunk el tőle a jövőben is még számos meg nem érdemelt ajándékot? A véletlen ez az ajándékosztó, mely ért a királyi művészethez, hogy éreztesse, miként az ő kegye és kegyelme ellen minden érdem tehetetlen és értéktelen.

Ha visszatekintünk életünk kusza labirintusára, sok elvétett szerencsét, sok felidézett szerencsétlenséget kell meglátnunk: miattok könnyen túlzott szemrehányással illethetnők önmagunkat. Mert éltünk folyása nem pusztán a magunk műve, hanem két tényezőnek, úgymint az események sorozatának és elhatározásaink sorozatának az eredménye, melyek folyton egymásba fonódnak és egymást kölcsönösen módosítják. Ehhez vegyük még, hogy szemkörünk igen szűkre szabott. Nem ismerjük jóeleve elhatározásunkat és még kevésbé láthatjuk előre az eseményeket, hanem csupán a jelenlegieket ismerjük igazán. Míg távol a cél, nem vághatunk egyenest neki. Csak körülbelül, sejtésünk után igazodhatunk feléje és az irányt meg-meg változtatjuk. Csupán annyit tehetünk, hogy elhatározásainkat a körülményekhez igazítjuk, remélve a célhoz való közeledést.

Az események és céljaink két, különböző irányban ható erőhöz hasonlíthatók, melyek eredője éltünk folyása. Terentius megmondta: in vita est hominum quasi cum ludas tesseris: si illud, quod maxime opus est jactu, non cadit, illud quod cecidit forte, id arte ut corrigas (az emberi élet olyan, mint a kockajáték: ha nem úgy fordul, amint szeretnők, javitsuk meg ügyességünkkel). Röviden szólva: a sors keveri a kártyát, mi meg játszunk. Ezt az elmélkedésemet legtalálóbban egy hasonlattal fejezhetném ki. Az élet olyan, mint a sakkjáték: tervet csinálunk magunknak, ám ez az ellenjátékos szerint, – az életben sorsnak hívják – módosul. Tervünk oly módosulásokon megy keresztül, hogy a kivitelben alig ismerhetni rá az alapvonásokra.

Különben van életünk folyásában még valami, ami mindezeken kívül esik. Ugyanis köznapi és nagyon gyakran bebizonyosodott igazság, hogy gyakran balgábbak vagyunk, mint azt magunk hisszük. Ellenben, hogy okosabbak lennénk, mint hisszük, oly felfedezés, mely csak azokat éri, akik ily esetet átéltek és akkor is csak későn. Van bennünk valami, ami bölcsebb, mint a fejünk. Életünk eldöntő lépéseit nem a helyesnek világos felismerése, hanem valami benső impulzus, mondhatnók: ösztön dönti el, mely lényünk legbelsejéből ered. Utóbb aztán világos, de gyarló, szerzett és kölcsönkért fogalmak, általános szabályok és idegen példák alapján, kellő megfontolás nélkül ócsároljuk tetteinket. Nem fontoljuk meg, hogy ugyanaz nem illik mindenkire és így könnyen igazságtalanok leszünk önmagunk iránt. Végül aztán kitűnik, hogy kinek volt igaza; csak a szerencsésen elért öregség tudja szubjektíve és objektíve megítélni a dolgot.

Az a belső impulzus talán prófétai és az ébredéssel szertefoszló álmok öntudatlan vezetése alatt áll, amelyek életünknek tónusbeli egyenletességet és drámai egységet adnak, amelyet az oly gyakran ingadozó és tévedő, más hangulatba átcsapó agybeli öntudat nem tudna neki megadni. Ezért van az, hogy aki bizonyos fajta nagy tettek végbevitelére van hivatva, ezt ifjúkorától kezdve bensőjében és titkon érzi és ösztönösen dolgozik rajta, miként a méh a lépen. Ezt nevezi Gracian Balthasar la gran sinderesis-nek, az ösztönszerű, vagy önóvásnak, mely nélkül az egyén elpusztulna. Elvont elvek szerint nehéz cselekedni és csak hosszú gyakorlat után sikerülhet, de csak olykor és nem teljesen. Ám mindenkinek vannak veleszületett, konkrét elvei, melyek húsába, vérébe mentek át és egész gondolkodásának, érzésének és akarásának eredményei. Többnyire nem ismeri azokat in abstracto, de midőn visszatekint életére belátja, hogy mindenkor utánok igazodott és azok láthatatlan fonalakként húzgálták ide-oda. Ezek aszerint, hogy milyenek, fogják őt boldogságra vagy boldogtalanságra vezetni.

49. Szünetlenül szemünk előtt kellene tartanunk az idő hatását és dolgok változandóságát és mindennél, ami történik, annak ellenkezőjét kellene elképzelnünk. Gondoljunk tehát a szerencsében a szerencsétlenségre, barátságban az ellenségeskedésre, szerelemben a gyűlöletre, bizalomban és nyiltságban az árulásra – és megfordítva is. Ez az igazi életbölcseségnek ki nem apadó forrása: ilyformán cselekvésünk mindenkor megfontolt lesz és nem egykönnyen csalódunk. Annyi ez mindössze, hogy az idő elkövetkező hatását előre számításba vettük. De talán semmiféle ismerethez nem szükséges annyira a tapasztalat, mint a dolgok állhatatlanságának és változandóságának helyes megismeréséhez. Minden állapot ugyanis, amíg tart, szükségszerűen és teljes joggal áll fönn. Minden év, minden hó, minden nap olyannak látszik, mintha most az ő igazságának virradt volna föl örökre. De nem így van: csupán a változandóság örökös. Az az okos, akit az állandóság látszata meg nem téveszt, sőt előre látja[22] a legközelebbi változás irányát.

Az emberek a dolgok ideiglenes állapotát, illetve pályájuk irányát azért tartják rendszerint maradandónak, mert a hatásokat tartják szemük előtt, de az okokat föl nem fogják, pedig ezek rejtik magukban a jövő változások csiráját, míg a hatás semmit sem tartalmaz abból. Ehhez tartják magukat és fölteszik, hogy az előttük ismeretlen okok, melyek ilyen hatást tudtak létrehozni, azt fenn is tudják tartani. Megvan amellett az az előnyük, hogy ha tévednek, az mindig unisono történik; ezért is az őket érő baj mindig általános, holott a gondolkodó fő, ha tévedett, még egyedül is áll. Mellesleg megerősítése ez ama tételemnek, hogy a tévedés mindig a következményből az okra való következtetésre ered. (Lásd: „Welt als W.“ I. köt. 90. l., 3. kiad. 94. l.)

Az időt pedig csak elméletileg és hatásának megsejtésével anticipáljuk, de nem úgy, hogy a gyakorlatban is elébevágjunk, időnek előtte kívánva valamit, amit csak az idő hozhat meg. Mert aki így jár el, azt fogja tapasztalni, hogy nincs rosszabb, lelketlenebb uzsorás az időnél, mely a tőle kicsikart előny után súlyosabb kamatot szed minden zsidónál. Így például oltatlan mész és melegség által, úgy meghajthatjuk a fát, hogy néhány nap alatt levelet hajt, kivirágzik és gyümölcsöt hoz: de aztán el is hal. Ha az ifjú a férfi nemzőerejét már most akarja gyakorolni, akár csak néhány hétre is és tizenkilencéves korában azt tenni, amit harmincéves korában nagyon jól megtehet: az idő megadja az előleget, de jövendő évei erejének egy része, sőt talán életének egy része lesz az érte járó kamat. Vannak olyan betegségek, melyekből csak úgy lehet teljesen kigyógyulni, ha azoknak természetes lefolyást engedünk, minekutána nyom nélkül, maguktól eltünnek. Ha azonban most, azonnal és éppen most akar valaki meggyógyulni: az idő itt is ad előleget, elűzi a betegséget, de életfogytig tartó gyöngeség és krónikus baj lesz a kamatja. Ha háborús, nyugtalan időkben szükségünk van pénzre, még pedig azonnal, éppen most, úgy kénytelenek leszünk ingatlanainkat vagy állampapírjainkat értékük egyharmadán, vagy még azon alul is eladni, holott teljes értékét megkapnók értük, ha néhány évig várni akarnánk: de mi arra kényszerítjük, hogy kölcsönt adjon. Vagy például tetemes összegre van szükségünk valamely nagyobb utazáshoz: egy vagy két év alatt jövedelmünkből megtakaríthatnók. De nem akarunk várni, tehát kölcsönt veszünk fel, vagy tőkénkből vesszük el, azaz az idő nyujt előleget. Itt a kamat a pénztárunkban támadt rendetlenség, tartós és folyton nagyobbodó deficit lesz, melytől sohasem bírunk többé megszabadulni. Ilyen az idő uzsorája: áldozatául esik mindenki, aki várni nem tud. Az idő kimért járását siettetni akarni a legköltségesebb vállalkozás. Óvakodjunk tőle, hogy az időnek adósaivá váljunk a kamatokkal.

50. Jellemző és a mindennapi életben gyakran szembeötlő különbség a közönséges és az okos emberek közt, hogy azok a bekövetkezhető veszedelmek megfontolásánál és felbecsülésénél csak azt kérdik és azt viszik tekintetbe, ami ehhez hasonló már _megtörtént_, míg ellenben az okosak azt fontolják meg, ami esetleg _megtörténhetnék_, vagy a spanyol közmondás szerint: lo que no acaece en un anno, acaece en un rato (ami meg nem történik egy év alatt, megtörténik egy perc alatt). És ez a különbség természetes is: mert annak áttekintéséhez, ami _megtörténhetik_, ész szükséges, ahhoz ami _megtörtént_, csupán érzékek.

Életelvünk legyen: áldozzunk a gonosz démonoknak! Ne riadjunk vissza némi fáradság, idő, kényelmetlenség, körülményesség, pénz vagy nélkülözés rááldozásától, hogy valamely szerencsétlenség lehetősége előtt becsukjuk a kaput. Minél többet áldoztunk rá, annál kisebb, távolabb eső is kevésbé valószínű lesz annak a bekövetkezése. E szabály legvilágosabb példája a biztosítási díj. Nem egyéb ez, mint a gonosz démonok oltárain nyilvánosan és mindenkitől bemutatott áldozat.

51. Semmiféle esemény felett ne ujjongjunk és ne jajveszékeljünk túlságos hangosan: egyrészt minden dolog forgandósága, másrészt ítéletünk gyarlandó volta miatt, mely gyakran megtéveszt bennünket afelől, hogy mi válik előnyünkre és mi kárunkra. Szinte mindenki jajveszékelt már afölött, ami utóbb igaz javára vált vagy ujjongott azon, ami később legnagyobb szenvedéseinek lett a forrása. Szépen fejezte ki Shakespeare az ellene ajánlott érzületet:

I have felt so many quirks of joy and grief That the first face of neither, on the start, can woman me unto it.[23]

(All’s well, A. 3. sc. 2.)

Aki szerencsétlenség eseteiben nyugodt marad, tanujelét adja, hogy ismeri az életben előfordulható bajok nagyságát és nagy számát és azt, ami éppen most érte, igen csekély részéül veszi annak, ami vele a jövőben megtörténhetik.

E stoikus felfogás mellett nem lehetünk soha (conditionis humanae oblitus) megfeledkezők emberi mivoltunkról, hanem mindenkor emlékezzünk róla, mennyire szomorú és nyomorúságos az emberi sors és mily sok bajnak van kitéve élete. Hogy ezt a belátást mindenkor ébren tartsuk, elég egy pillantást vetnünk körülöttünk: mindenütt szemünkbe ötlik a küzdés, vergődés és kínlódás a nyomorult, kietlen, mitsem nyujtó, puszta létért. Igényeinket eszerint leszállítjuk, beletaláljuk magunkat minden dolognak és állapotnak gyarlóságába, szembenézünk a szerencsétlenségekkel, hogy elkerüljük vagy elviseljük azokat. Tartsuk állandóan szem előtt, hogy a kis és nagy szerencsétlenségek az élet tulajdonképeni elemei. Azért nem kell a rosszmájnak módjára, miként _Beresford_, az emberi életnek óráról órára jelentkező nyomorúságai (miseries of human life) fölött lamentálni és arcunkat fintorítani, még kevésbé in pulicis morsu Deum invocare (bolhacsipésnél Istenhez könyörögni). Inkább legyünk óvatosak a szerencsétlenségek megelőzésében és elhárításában, jöjjenek azok bár emberektől vagy dolgoktól, hogy ravasz rókaként szépen kitérhessünk minden balszerencse elől, ami valójában pusztán álcázott ügyetlenség.

A balszerencse elviselése nem esik annyira nehezünkre, ha eleve lehetőnek képzeltük el és elkészültünk bekövetkezésére. Mert ha az esetet bekövetkezése előtt mint puszta lehetőségét nyugodtan fontolóra vesszük, akkor kiterjedését minden irányban világosan áttekinthetjük és végesnek látjuk. Ha a szerencsétlenség aztán valóban bekövetkezik, hatása nem nagyobb való súlyánál. Viszont ha nem így fogadjuk, hanem készületlenül ér a baj, ijedtségünkben első pillanatban képtelenek vagyunk a baj nagyságát helyesen megítélni. Áttekinthetetlen lévén, könnyen mérhetetlennek, a valóságban sokkal nagyobbnak tűnik fel. A sötétség és bizonytalanság nagyobbnak tüntet fel minden veszedelmet. Hozzájárul ehhez még az a körülmény, hogy a lehetségesnek vett szerencsétlenség mellé elképzeljük a vigaszul szolgáló okokat és elhárításuk eszközeit is.

A szerencsétlenség elviselésére mi sem tesz bennünket jobban képessé, mint annak az igazságnak a belátása, hogy: minden ami történik, a legnagyobbtól a legkisebbig, szükségszerűen történik. (Lásd az Akarat Szabadságáról, szóló pályamunka, 62. l. magyarul Kelen Ferenctől, a Filozófiai Írók Tára XVII. kötete.) Mert az elkerülhetetlen szükségszerűségbe könnyen belenyugszik az ember. Az ott nyert megismerés mindent, még a legfurább véletlennek látszó dolgokat is oly szükségszerűnek tünteti fel, mint azt, amely a legismertebb törvények szerint és teljesen előrelátva következett be. Rámutatok itt arra, amit (Welt als Wille I. köt. 345. és 346. l. 3. kiad. 261. l.) az elkerülhetetlenség és szükségszerűség fölismerésének megnyugtató hatásáról mondottam. Aki e megismeréstől át van hatva, előbb minden lehetőt megtesz, aztán készséggel elszenvedi, amit el kell viselnie.

A bennünket óránként kínzó apró baleseteket úgy tekintjük, mint aminek az a célja, hogy szerencsénk idején is gyakorlatban maradjunk és a nagy szerencsétlenségek elviselésére szolgáló erőnk teljesen el ne ernyedjen. A mindennapi bosszantásokkal, kicsinyes súrlódásokkal, jelentéktelen összeütközésekkel, illetlenségekkel, pletykával szemben legyünk vértezettek, miként Siegfried. Meg se érezzük, ne engedjük szívünkhöz férkőzni, dobjuk el magunktól, mint útunkba kerülő kavicsot és semmi esetre be ne fogadjuk belső megfontolásunk tárgyai közé.

52. Amit közönségesen sorsnak mondanak az emberek, az többnyire a maguk ostoba csínytevése. Szívleljük meg Homérosz szép szavait (Ilias XXIII. 313. és folyt.), ahol az okos megfontolást ajánlja. Mert ha gonoszságainkért csak a túlvilágon kell lakolnunk, ostoba csínyeinkért már e földön – bár néha kegyelemben is lehet részünk. Nem az tetszik félelmetesnek és veszedelmesnek, aki dühös tekintetű, hanem az okos nézésű: mert bizonyos, hogy épp oly félelmes fegyvere az embernek az esze, mint az oroszlánnak a körme.

A tökéletes világfi sohasem tétovázik és soha el nem hamarkodik semmit.

53. Az okosság mellett boldogulásunkra felette lényeges tulajdonság a bátorság. Ezekkel természetesen nem ajándékozhatjuk meg önmagunkat, hanem az elsőt anyánktól, az utóbbit apánktól kapjuk örökbe: mégis erős szándékkal és rászoktatással sokat lendíthetünk a már meglevőn. Ebben a világban, melyben kérlelhetetlen „érc-kockák hullanak“, vasakaratra van szükség, páncélra a sors és az emberek ellen. Az élet merő küzdelem, minden talpalattnyi előrehaladásért meg kell verekedni és joggal mondja Voltaire: on ne réussit dans ce monde, qu’á la pointe de l’épée, et on meurt les arme á la main. (Ezen a világon csak kardunk hegyével boldogulhatunk és fegyverrel kezünkben halunk meg.) Gyáva az olyan lélek, mely ha felhők tornyosulnak vagy akár csak feltűnnek, összezsugorodik, elcsügged és jajgat. Inkább az legyen a jeligénk: tu ne cede malis, sed contra andentior ito. (Ne hátrálj a bajok elől, hanem bátran haladj előre!)

Míg valamely veszélyes dolognak a vége még kétes, amíg megvan a lehetősége, hogy jóra forduljon, nem szabad elcsüggednünk, hanem álljunk ellen. Az időjáráson sem szabad kétségbeesnünk, míg egy darabka kékség mutatkozik az égen. Sőt vigyük annyira, hogy elmondhassuk:

Si fractus illabatur orbis Impavidum ferient ruinae.

(Ha romba dől is a világ, mint rettenthetetlent temessenek el a romok.)

Az élet és javai nem érik meg, hogy gyáván összeszorulva megremegjen értük a szívünk:

Quocirca vivite fortes, Fortiaque adversis apponite pectore rebus.

(Éljetek hát bátrakként és bátor szívvel nézzetek szembe a bajokkal.)

De ebben is túlzásba mehetünk: a bátorság vakmerőséggé fajulhat. Hogy fentartsuk magunkat, bizonyos mértékig félénkségre van szükségünk: a gyávaság ennek csupán túllépése. Ezt nagyon találóan fejezi ki Verulami Bacon a páni félelemről (terror Panicus) adott etimológiai magyarázatában, mely jóval különb a Plutarchosénál (de Iside et Osir c. 14.). Ugyanis Pan-ból, a megszemélyesített természetből vezeti le ilyformán: Natura enim rerum omnibus viventibus indidit metam, ac formidinem, vitae atque essentiae suae conservatricem, ac mala ingruentia vitantem et depellentem. Verumtamen eadem natura modum tenere nescia est: sed timoribus salutaribus semper vanos et inanes admiscet; adeo ut omnia (si intus conspici darentur) Panicis terroribus plenissima sint, praesertim humana.[24] (De sapienia veterum VI.) Különben jellemző tulajdonsága a páni félelemnek, hogy nincsen világos tudata az okairól, hanem azokat inkább pusztán föltételezi, minsem ismeri, sőt szükség esetén a félelem okául magát a félelmet adja meg.

VI. FEJEZET. AZ ÉLETKOROK KÜLÖNBSÉGÉRŐL.

Nagyon szépen mondta Voltaire: akiben nincs meg korának a szelleme, azt korának minden szerencsétlensége sujtja. Helyén való lesz tehát az életboldogságnak szentelt e fejtegetések végén egy pillantást vetnünk azokra a változásokra, amelyeket az életkorok rajtunk előidéznek.

Egész életünkön át mindig csak a _jelen_ van hatalmukban, sohasem több. A különbség csak annyi, hogy éltünk kezdetén hosszú jövőt látunk magunk előtt, a vége felé pedig hosszú multat mögöttünk. Továbbá, hogy temperamentumunk, de nem a jellemünk, némely ismeretes változáson megy át, amely körülmény mindenkor más és más szinezetet ad a jelennek.

Főművemben kimutattam (II. köt. 31. fej.), hogy _gyermekkorunkban_ sokkal inkább _megismerő_, mint _akaró_ lények vagyunk, ennek ott az okait is kifejtettem. Éppen ezen alapszik életünk első negyedének a boldogsága, melyre később mint az elvesztett paradicsomra gondolunk vissza. Gyermekkorunkban kevés viszonyaink és csekély szükségleteink folytán csekély az akaratot megindító inger is. Lényünk nagyobb része a _megismerésbe_ merül el. Az értelem korán fejlődik, ha nem is érik – az agyvelő már a hetedik évben eléri a teljes nagyságot – és szünetlenül táplálékot keres a még _új_ lét egész világában, ahol minden az ujdonság mázában ragyog. Ez a forrása gyermekéveink kimeríthetetlen költészetének. A költészetnek, mint minden művészetnek, a lényege ugyanis a plátói eszmének a felfogásában rejlik, abban t. i., hogy minden egyes dologban a lényegest és így az egész fajban közöst meglássuk. Ezáltal minden egyes dolog nemének képviselője gyanánt lép föl és _egy_ eset ezerre érvényes. Ámbár úgy tetszik, hogy gyermekkorunk jeleneteiben mindig csak a mindenkori egyes tárggyal vagy esettel vagyunk elfoglalva és pedig csak amily mértékben az pillanatnyi akarásunkat érdekli: valójában máskép áll a dolog. Az élet ugyanis egész jelentőségében oly újnak és az ismétléstől még el nem kopott benyomásaival oly frissnek tetszik előttünk, hogy gyermeki játékaink közepette csöndben és világos szándék nélkül azzal foglalkozunk, hogy az egyes jelenetekből és eseményekből magát az élet lényegét és alakjainak alaptípusát felfogjuk. A dolgokat és személyeket, miként Spinoza mondaná, az örökkévalóság szempontjából szemléljük. Minél fiatalabbak vagyunk, annál inkább jelenti minden egyes dolog szemünkben az egész fajt. Ez évről évre csökken és ezen alapszik a benyomás különbsége, melyet a dolgok ránk ifjúságunkban és vénségünkben gyakorolnak. Ezért válnak a gyermekkor és a kora ifjúság tapasztalatai minden későbbi ismereteink tipusaivá és kategóriává, amelyekbe minden későbbi ismereteinket, ha nem is mindig tudatosan, belefoglaljuk. Így már gyermeki éveinkben kialakul világnézetünknek a szilárd alapja, kitetszik sekélysége vagy mélysége. Későbbre csak a teljes kivitel, a befejezés marad, de lényegében nem változik. A gyermekkorban e tisztán objektív és így poétikus szemlélet az uralkodó, amit támogat az a körülmény, hogy akaratunk még távolról sem lép föl teljes energiájával. Innét van némely gyermeknek az a komoly, fürkésző tekintete, amelyet Rafael angyalainál, különösen a Madonna del Sisto-n levőknél oly szerencsésen felhasznált. Ezért oly boldogok a gyermekkor évei, ezért emlékezünk rájok mindenkor sóvárgással.

Míg mi a dolgok első, _szemléletes_ megértésének ezzel a komolysággal szenteljük magunkat, addig a nevelés azon fáradozik, hogy bennünket a _fogalmakkal_ ismertessen meg. Azonban a fogalmak nem nyujtják a tulajdonképpeni lényeget, ellenben minden ismeretünk alapja és valódi tartalma a világ szemléletes felfogásában rejlik. Ezt azonban csak mi _magunk_ nyerhetjük el és semmi más _kioktatás_ itt nem használ. Miként erkölcsi, úgy értelmi értékünk is nem kívülről áramlik belénk, hanem saját lényünk mélyéből fakad. A született balgából Pestalozzi nevelő művészete sem alakíthat gondolkodó embert: soha! Balgának született, balgakép kell, hogy meghaljon.

A külvilágnak e mélységes első szemléletéből érthető meg, hogy miért vésődnek be oly mélyen az emlékezetünkbe gyermekkorunknak környezetei és tapasztalatai. Ugyanis osztatlanul engedtük át magunkat azoknak, figyelmünk el nem szóródott, az előttünk feltűnő dolgokat úgy néztük, mintha nemükben páratlanok, sőt mintha egyáltalán az egyetlen létezők volnának. Később azonban az ismertté vált dolgoknak nagy tömege elveszi bátorságunkat és türelmünket.

Ha visszaemlékszünk itt arra, amit főművemnek fönt említett kötetében, 372. lap (3. kiadás, 425. lap) kimutattam, hogy tudniillik minden dolognak _objektív_, vagyis puszta _képzetekben_ való létezése mindig örvendetes, míg szubjektív létezése, mint ami akarásból áll, erősen vegyítve van fájdalommal és szomorúsággal: akkor a dolognak rövid kifejezésére ezt a tételt is el fogjuk fogadni: minden dolog gyönyörű, amint _látjuk_, de csúf, amint _van_.

Gyermekkorunkban a dolgokat inkább a szemlélet, az objektívitás oldaláról tekintjük, semmint a lét, az akarat szempontjából. Minthogy az előbbi a dolgoknak az örömet nyujtó oldala, a szubjektív és csúf ellenben még ismeretlen előttünk, ezért az ifjú értelem a valóság és művészet minden elébe kerülő alakját csupa boldog lénynek tartja. Azt tartja, hogy a létük még sokkal szebb a látszatuknál. A világ édenkertnek tűnik fel szemében, Arkádia ez, melyben mindannyian születtünk. Ebből támad később a való élet utáni szomjúság, a tettek és szenvedések áhítása, amely az élet forgatagába kerget bennünket. Ebben aztán megismerjük a dolgok másik oldalát, a létét, vagyis az akaratét, ahol minden lépésünknél gátat találunk. Majd elkövetkezik lassanként a nagy csalódás, a kiábrándulás kora, melynek beálltával azt szokták mondani: l’âge des illusions est passé (az illúziók kora lejárt). És ez a kiábrándulás mindig tovább halad, mindig teljesebbé válik. Gyermekkorunkban olyannak látjuk az életet, mint a távolból nézett színházi díszletet, öregségünkben pedig, mint mikor azt közvetlen közelből nézzük.

Egy másik körülmény is hozzájárul a gyermekkor boldogságához. Miként tavaszelőn minden lombnak egy a színe és majdnem azonos az alakja, úgy hasonlítunk gyermekkorunkban egymásra, miért is kitűnő a harmónia a gyermekek közt. Ám a serdüléskor megkezdődik a szétágazás és mindig nagyobb lesz, mint a kör küllőinél.