Part 8

Ime, ez volt a kiengesztelődés, a melynek vallásos ünnepiességét csak a Magdolna keserves jajveszekelése zavarta. Hason fekve, majd a karjaira támaszkodva, nyitott szájjal, kidagadt orrczimpákkal, irtózatos félelemtől telt szemekkel meredt rá a fiára, a ki onnan a küszöbről mondotta el az utolsó szavait az anyjának. És a mikor távozni látta, ugy rémlett, mintha megőrült volna abban a sikolyban, a melyet küldött utána bucsúzásul. Mint kikerülhetlen vész előtt a gőzmozdony füttye, kiáltott ez a sikoltás, a rémséges véget jelentve. Pásztor Endre megállott az ajtóban s nézte, mint zuhan vissza az a felemelkedett test a szoba sikálatlan padlajára, kimerülten, elaléltan a fájdalomban. A keze reszketett az ajtó kilincsén, valamely titkos ösztön taszitotta az anyja vonagló teste felé. Sirni akart volna, de nem tudott már. Kiszáradt a torkában, kiszáradt a lelkében. Legyűrte az ösztönét, bár minden izma, minden porczikája ugy érezte, hogy ehez a gyilkos asszonyhoz tartozik. S még sem akarta látni, miként hánykolódik, porosan, megszakadt ruhában, lyukas czipőben ott a földön. Ment, sietett el. Besompolygott a redakczióba, alig vették észre. A munkatársak mind oda künn voltak az első szobában, néhányan a pamlagon, néhányan Kármán iróasztala körül. Vígan, élénken folyt a kaszinózás, hogy a kiadó nem volt benn a városban, hanem künn mulatott a családjánál a zugligetben. Pós Ákos volt fenn a redakczióban s érdekes részleteket beszélt el egy csődbe jutott kormánypárti képviselőről, a ki az ellenzékiekhez fordult pénzsegélyért. Kaczagtak s azt mondották, hogy nincs pártkülönbség akkor, a mikor az embernek pénzre van szüksége. Hát beszéltek a pénzről s mindjobban belemelegedve valósággal dühbe jöttek. Rajongtak a pénzért mindannyian és mégis gyűlölték, mert nem birtak vele. Halmos, a redakczió pesszimista ujságirója, a ki azt hiresztelte magáról, hogy csak a lustasága miatt nem lőtte főbe magát eddig, fanyar hangon vágott bele a vitába:

– Mi értéke van a pénznek, ha az ember nem kaphatja meg érte azt, a mit kiván?

A sorosok más véleményen voltak. A pénzről szólva, sovár kifejezésűvé változott az arczuk. Az volt az istenük, az oltáruk, az előtt rogytak le vallásos áhitattal, imádkozón. Az életnek is csak azért volt értéke előttük, mert sorokat és pénzt lehetett szerezni benne. Minden czéljuk, minden ambicziójuk csak a pénz felé tört, abban volt meg a poézisük, a művészetük. Az öt- és tizforintosok felirása, törvényczitátuma volt a legszebb költemény, a legerőteljesebb széppróza előttük; az öt- és tizforintosok viznyomású képei voltak a legdrágább, legklasszikusabb festmények, a hatosok csengése a legtündéribb zene előttük. Csak pénz, pénz kellett nekik s az övék volt a világ.

– A föld legszebb asszonya az enyém, ha pénzem van! – kiáltott lelkesülten az egyik soros.

A társai mosolyogtak. Ma jó napjuk volt, mert két irodafőnök, négy pénztárnok és egy miniszteri számtiszt sikkasztott, azonkivül meggyilkoltak egy öreg urat a kigyó-utczában, a népszinházban tűz volt, a melyről czikkükben azt jegyezték meg, hogy majdnem végzetessé vált. Hanem azért mégis haragudtak arra a fiatal emberre, a ki mint a »titkolódzók« egyike, azt jött fel kérni a redakczióba, hogy a nővérének egy huszártiszttel való szökését ne tegyék bele az ujságba. Hivatkozott a család renomméjára, mig az egyik soros neheztelő hangon vágott közbe:

– Huszártiszt, aranyos kardbojt, csak nem árt az önök renomméjának?

Kármán, a segédszerkesztő, ezuttal is jószivű volt, mint rendesen. Megigérte, hogy a »Hirek Kürtje« hallgatni fog az esetről.

– Pedig ez ugyancsak nem menti meg a leányt s nem sokat változtat a dolgon – jegyezte meg szomorúságot tettetve, Pós Ákos.

A sorosok hála- és örömtelt pillantással adóztak a képviselő szavaiért. S ez, gyönge sóhajtással hozzátette még:

– A mikor kérem, huszártisztek és papok olyan jól értik a dolgukat.

Azután a papokról beszélt ismét. Elmondta, hogy a karasztói plébános azt a fiatal leányt, a ki gyónáskor töredelmesen bevallja a bűneit, bűnbánósága jutalmául meghivja ebédre magához. A pesszimista ujságiró nem állhatta meg megjegyzés nélkül:

– Ugyan nyomorúságos lehet annak a plébánosnak a főztje!

Hát Pós Ákos meglepődött:

– Nyomorúságos? Kitünőek ezek az ebédek, – s azután desszert is szokott lenni utánok.

Kaczagtak. Halmos félrehuzta keskeny, finom ajkát:

– Desszert? Megkérgesült izzadtság és hagymaszag.

Érveltek ellene mindannyian. Pós Ákos azt mondta, hogy csak a piros-pozsgás parasztleány ér valamit, Kármán panaszkodott, hogy fővárosi embernek csak ezekből a beteg, utczai leányokból jut, a kik rouée-k egytől-egyig, különben pedig olyanok, mint a köpőládák. A pesszimista engedett, csak azt jegyezvén meg, hogy teljességgel mindegy, akár ez, akár az, a mikor gyönyört egyikük sem nyujt.

– Hát a húsukban nincs különbség? – kérdezte mintegy lelkendezve a szerkesztőség egyik fiatal tagja, ki egész testében remegett, a mikor a nőkről beszéltek s a ki minden pénzét rájok költötte. Halmos csak néhány másodpercz multán válaszolt, akkor is vontatva:

– Én csak a vendéglőben teszek különbséget hús és hús között.

A többiek meg akarták győzni, de hiába. A sorosok hallgattak; ők a cselédleányokkal is megelégedtek. Csak az egyiknek, egy apró szemű, alacsony fiatal embernek, ki a föld legszebb asszonyát áhitozta az előbb, volt e téren magasabb ambicziója. Derűs fény látszott végig ömleni kávészin arczát, kis szemei csillogtak, mig szólott, kigyúlva a hangjában:

– Az operaház ballerinái! Nagy ég, milyen hárem!

Kinevették. Szegény fiu, milyen tévedés!

Pós Ákos kötelességének tartotta megtériteni a balgát. A Kármán praktikus szelleme is beleszólt:

– Ki vannak azok tánczolva, el vannak nyűve mindannyian.

Ellenben a szerkesztőség egy másik munkatársa tapsolt az örömében. Felugrott a kanapéról és vállon ütötte a ballerinákért rajongó sorost.

– Hány éves ön?

– Tegnapelőtt lettem husz esztendős.

Még nagyobb lett az öröme. Ragyogó arczczal szólott, önérzet volt mindegyik szava:

– Ime egy élő bizonyitéka az én theoriámnak! Husz éves és szerelmes a ballerinákba.

Azután elmondta a theoriáját, senki sem tudta, hányadszorra.

– A fiatal ember, kéthónapos korában, a nőnek csak a keble iránt érez evidenter fogékonyságot, romlott izléssel csak a puha emlőkért rajongva. Ez az első epocha. A második epochában blazirttá lesz a fiatal ember, mig tizenhárom éves korával új epocha nyilik meg. Ez a legszebb és legköltőibb minden epocha között, a miért ebben fakad a szerelem. A tizenhárom éves fiatal ember magányban, elhagyottan áldoz a szerelemnek, szerelmesei csupán képzeletében élnek, mig a megvalósulás boldog jövőjéről álmodozik. A boldog jövő a negyedik epocha, a melybe tizenhatodik évével lép a fiatal ember. Szerelme tárgyát kizárólag idős asszonyok képezik, két hosszú esztendeig. Az ötödik epochában a tizennyolczadik esztendőtől egészen a huszonegyedikig – ime ballerinákat és szinésznőket imád az ember. A hatodik epochában párosul rendszerint az ész a szerelemmel, az ember a szűzekért és a hozományért rajong, tüzesen, szenvedélylyel. A hetedik epocha – hét, ez szerencsétlen szám – a legszomorúbb, mert reakczionárius. Az ember csak önmaga iránt érez szerelmet és teljességgel boldog, ha nem tud egyebet – csak járni.

Komoly filozofus módjára beszélt s nézte, kereste a hatást. De nem akadt senki, a ki a léhaságát meggratulálta volna. Csak Halmos, örvendve, hogy van mit kétségbevonnia, szólott, végig nyujtózkodva a pamlagon, a melyen egyedül maradt:

– Nincs helyesen, mert az a hetedik epocha beköszönt néha ötödiknek is.

A többiek igazat adtak a pesszimistának. A theoria meg volt döntve, a theoretikus megczáfolva. Boszankodott s védte a thezisei igazságát. De hogy Halmos nem engedett, ő sem hagyta annyiban és irónikus mosolylyal vágott oda neki:

– Talán nálad… meglehet…

Ezzel aztán komoly húr lett megpengetve. Halmos beszélt az ő gyermekéveiről, az ifjuságáról. Ugy nőtt fel, mint az útszéli dudva, árvaságban, elhagyatva. Nem látott még szépet ezen a világon s ha az általában létezik is, ő neki nincs érzéke iránta. Előtte csak szenny, piszok és nyomor volt és van mindig, nem ismer mást, csak fájdalmat, az öröm, a szerencse alvás közben éri. Az érzékeiben eltompult, a lelke sivár, neki nem volt sem első, sem hetedik epochája. Neki csak küzdelmei voltak, abba veszett bele minden ereje, abban pusztult el a lelke. Tanult, magolt éjszakákon által s most látja, érzi, mennyire haszontalanul lopta az idejét. Minek tudással tömni meg azt a fejet, a melyet ha nem is golyó, de egy tégladarab fog szétlocscsantani előbb-utóbb. A Lipót-körúton lakott és a hosszú út mentén valóságos lázzal épitkeztek. Ott járt mindig a gerendás emelvények és ágaskodó épületek alatt s azt mondta, hogy valamelyik lezuhanó tégladarab a fejéből fog épületes dolgot csinálni.

Pós Ákos fel és alá járt a teremben. Igazat adott Halmosnak annyiban, a mennyiben azokat az örökös épitkezéseket maga is brutálisnak és veszedelmesnek találta. Azután oda ment a segédszerkesztőhöz, barátságosan átkarolta s belenézve az arczába, mosolyogva szólott:

– Persze nem boszankodnánk, ha a mi házunk is ott épülne.

Hozott czikket magával és jónak látta a bizalmaskodást a megjelenés okából.

Kármán fáradtan emelte meg a vállait. Még a fülében voltak a Halmos resignáló szavai és nagyon sokban egyetértett azokkal. Halkan sóhajtva, mondotta:

– A mi telkünk a temetőben van. Mi nem fölfelé, hanem lefelé épitkezünk, – nekünk elég a pincze is, csak csendes legyen.

Amaz emberek közé tartozott, a kik csak nagyon ritkán beszélnek a halálról, de elég intelligensek gondolni arra.

Hát Pós Ákos ugy látta, hogy a czikke megjelenésének nem igen kedvez a hangulat. El akarta ütni a memento brusque tolakodását és vidáman jegyezte meg:

– Lárifári, sohse halunk meg! Előbb nekem miniszterré, magának képviselővé kell lenni.

– A csontvázak parlamentjében! – vágott közbe Halmos, tompa egykedvűséggel.

Pós mind türelmetlenebb lett.

– Van ott napdíj? – kérdezte.

Halmos elgondolkozott. Nem tudta, mit kell válaszolnia, hogy pesszimizmusához konzekvens maradjon.

– Nincs! – felelte végre.

– És nem sztrájkolnak?

– De sztrájkolnak ám. Szörnyű sztrájk! Mi élők iszszuk meg a levét. Mig megkapták a napdíjaikat, csak egy törvényt hozhattak, azt is az élők felett. S az ő törvényük hazafias tendencziája az, hogy mindannyiunknak le kell jönnünk hozzájuk, akarva, nem akarva, az ő parlamentükbe, az ő országukba karzati közönségnek, választóknak és képviselőjelölteknek. Mert hogy napdíjat nem kapnak, nem tanácskoznak s igy nem változtathatják meg ezt a képtelen és kellemetlen törvényt. Pedig megmásitanák, mert már nagyon sokan vannak, választók is, karzati közönség is alig férnek el odalenn. És a mellett nekünk élőknek kell folyton kibővitenünk a parlamentüket, az országukat, nem is sejtve, hogy azt magunknak bővitjük ki.

– Milyen bizarr gondolatai vannak magának! – szólott Pós Ákos hideg gúnynyal, azt akarva mondani, hogy bolondokat beszél.

Azután elővette a szivartárczáját s kitárva azt, ott tartogatta Halmos előtt:

– Kérem, gyujtson egy szivarra. A füst az jót fog tenni.

Olyan kedves hangon beszélt, mint az orvos, a mikor beteg gyermekkel véteti be az orvosságot. Rágyujtottak mindannyian; a sorosokat csak czigarette-el kinálta meg. Odakünn verőfényes őszi délután volt, idebenn füstfelhők terjeszkedtek mind szürkébben, mind sürűbben. A sorosok siettek el, ki-ki a saját sorai után, Pós kivette a czikkét a zsebéből. A sürű sorokkal teleirt foliánsokat oda tette Kármán elé.

– A munkaadókról irtam czikket. Meg kell védeni őket, azt hiszem…

Kármán lehajtotta a fejét. Kis vártatva jegyezte meg:

– Igen, meg kell védeni… a lap szempontjából.

Pós Ákos megdöbbent:

– És különben?

– És különben ép ugy kellene támadni őket mint teszik azt a többi lapok s mint teszi különösen az »Új Magyarország«.

Arról az »Új Magyarország« czímű lapról beszélt, mely a legteljesebb meztelenségben állitotta szembe az igazságot az igazságtalansággal s a mely ugy rémlett, mintha egy új kornak volna előfutárja.

– Nyomorúságos a munkások helyzete! Ebekkel különben bánnak!

Megélénkültek a szemei, megdagadt a hangja, mig a megfizetett kötelesség, a megvásárolt meggyőződés összetűzött az igazsággal, a humanizmussal.

De a kenyér győzött csak ezúttal is és Kármán, a régi, szenvtelen segédszerkesztő lett ismét. Az ő halk, jóleső hangján mondogatta:

– Végre is a lap szempontja a domináló, a parancsoló.

És a Pós Ákos irását az egyik szedőgyerek, a ki a kéziratokkal szaladt szerkesztőségből nyomdába, rohanva szállitotta el. Kármán utána kiáltott:

– Első vezérczikk, cicero ritkitva!

Pós fellélegzett. Rágyujtott a második szivarra és hallgatta mosolygó szemmel, a mint a segédszerkesztő malicziózusan ismételgette:

– Meg kell védeni a munkadókat!

Délutáni öt óra volt s az őszi nap nem akart alkonyodni. Napfény és kóválygó füstfelhő töltötte meg a redakczió első szobáját. Az üvegajtó folytonosan nyitva állott s az udvarról nyomdász-leányok és szedők jókedvű kaczagása hallatszott fel. Mulattak, szeretkeztek, ugy tetszett ki a hangjukból, mintha az életnek még a legcsekélyebb gondját se ismernék. Az udvar is, a redakczió is mindjobban megélénkült. Lenn a munka kezdete előtt áldoztak a szabadságnak, a melynek még volt ingere előttük. Fenn nem volt szabadság, a munkatársak az ízét is elfeledték már. Még akkor sem voltak szabadok, a mikor nem kellett dolgozniok, csak a rabszolgakötél volt hosszúra nyujtva és tágra eresztve. De azért jól esett lenn is, fenn is a pihenés, a melybe hirtelen brutalitással vágott bele a rotácziós masina dübörgése. Az udvar üvegfedeles gépházában szólalt meg s ugy rémlett, mintha menydörgésszerű hangján, valóságos majesztással hirdetné, hogy az udvarbeli nyomda, az első emeleti szerkesztőség csak néki dolgozik, csak őt hizlalja, az emberek lenn is, fenn is, az ő leigázott alattvalói, lánczrafűzött helotái. Pedig csak az volt minden, hogy Husák a gépmester, megszokott délutáni próbáját tartotta az ő vasóriásával. Egyszerű kisérletezés volt az egész, nem is vették másnak, ámde azért az udvar is, a redakczió is csak örvendett, a mikor végre megszünt a zaj.

Az expediczióban, a nyomdában a még mindig világos nap daczára, kigyúltak a vastagkanóczos gázlámpák, a rövid szabadság véget ért, a munka hivta az embereket. Az udvar kihalt, csak a hatalmas papirhengerek maradtak ott, mig benépesült a nyomda, mig megtelt az expediczió helyisége. A szerkesztőségben egyre folyt a kaszinózás, hogy mindsürűbben érkeztek az emberek. Az összeverődött társaság felvonultatta az egész világot maga előtt, beszélt ugy, a hogy irnia nem volt szabad, kritizált oly módon, mint a hogy azt az ujságban nem tehette.

Lutter Antal is fenn volt a redakczióban. Mindegyre marasztalták, mert szerették mindannyian s hallgatták örömest a beszédjét. Azt mondták róla, hogy fényes elme, hogy valóságos akadémia a feje. És Lutter engedve a marasztalásnak, beszélt az ő éneklő hangján, szépen és érdekesen. Ezuttal is csak az volt tézise, melyet már rég ideje vallott a magáénak. A közvélemény prostituált. Egész Magyarország agyagból gyúrt és hamis aranynyal aranyozott bálványoknak hódol, azt hive róluk, hogy istenek. Szentségökben, nimbuszukban, megközelithetleneknek tartja, balga hittel ugy véli, hogy fel kell néznie rájuk, pedig voltaképen le kellene nyulnia, hogy megrázhassa az üstökük. Belemeredt kiterpesztett tenyerébe, mintha ott fészkelne egész Magyarország, melyet egy kiforgatott zseb módjára lát kivülről is, belülről is. Hátravetett kalapja alól kidomborodott magas homloka, csend volt, mig beszélt. A parlamenten kezdte és végezte az orpheumon. Erősitgette, hogy értéktelen dolgot produkálnak mind a kettőben; azok, a kik különbek, a kik nagy eszmék apostolai: nem boldogulhatnak. És az volt a véleménye, hogy ma nem szabad külömbnek lenni. Az ember csak olyan manapság, mint az inggallér. Mindannyinak egyenlőnek kell lennie s ha valamelyik magasabbnak vagy szélesebbnek készült, azt kidobják könyörtelen a tuczatból. Ime a nagyot teszik semmivé, a közönségest pedig szentté avatják. Egy arczizma se rándult meg, a mig ismételgette:

– Szent inggallér – minő képtelenség!

A többiek mosolyogtak. Halmos a hátára feküdt a pamlagon és szótlanul élvezte a Lutter Antal beszédjét. Csak később jegyezte meg tompa hangon:

– És ezek az inggallérok piszkosak is!

Hát Lutter rábámult a pesszimistára. Nézték egymást közösen egy jó darabig, aztán Lutter szólott ismét, lelkesitve, biztatón:

– Ezt irja ki az ujságba! Megmosdatni azokat a piszkos inggallérokat, vagy sutba velök, ha már megkérgesedett rajtok a szenny. De nem, az ujságok még mindig vakitó fehérnek látják őket. Nem az a szabadsajtó, a melyik nem kerül a czenzura alá, hanem az, a melyik senkinek sincs a zsebében, a melyik vakmerőn és kiméletlenül kimondja az igazat!

Valóságos kéjelgéssel hallgatta a redakczió, mig felkavarodott dühe és elkeseredettsége hangot adott a meggyőződésének. Mintegy a hajuknál fogva ránczigálta elő az irodalom és művészet minden nagy emberét, azt mondva róluk, hogy nem állanak sem eszmei, sem művészeti alapon, fel vannak kapva, fel vannak fújva, mint a libamáj. Pedig csak meg kellene nyomogatni őket egy kissé s azután, ha jajgatva is, de bizonyára összezsugorodnak.

Pós Ákos unatkozva vágott közbe:

– Minő kegyetlenség!

Lutter már nem birt magával. A hangja megrekedt, a mig folytatta:

– Nem kegyetlenség, hanem tisztalátás. Az emberek természetrajza meg van hamisitva, hogy egy bolhából elefántok lettek. Érthetetlen! Minő irtózatos szembetegség jött erre a mi korunkra. Az embereknek nagyitóüvegük van a szemüregükben, egészséges szemgolyók helyett! És milyen gyávazság a kritikában, milyen gyámoltalanság az igazság kimondásában! Hurray őrültségeket komponál: ez isteni muzsika; Urmánczy franczia szegénylegényeket fest, de ő a legnagyobb magyar genre-festő, nem törődik a magyarokkal, de a legnagyobb hazafi; Márfalvy a Gambetta beszédjeit veszi bizományba, de azért kitünő államférfiú és szónok; Tószy nem tud magyarul, de azért nagy magyar drámairó: olyan magyar paraszt leány még nem létezett a föld hátán, a milyet Aranyosné produkál, de azért ő mégis a legnagyobb magyar művésznő!

Erre már elkomolyodott Pós Ákos is és ő ép ugy hallgatott, mint a redakczió összes emberei. Csend volt, a mikor Lutter kivágta az ő utolsó mondatát:

– Tessék hozzányúlni ezekhez az emberekhez! Harapnak ugyan, de beletörik a foguk!

Hát erre megszólalt a Kármán opportunizmusa:

– Nem lehet. Csak nem csinálhatunk botránykrónikát!

– Igaza van, – szólott Lutter. Azután lehajtotta a fejét és maga elé mondogatta:

– Szomorú állapot az már, a mikor botránynyá lesz az igazság kimondása. Ám tömjénezzenek önök továbbra is politikai pojáczáknak, a társadalom svihákjainak, az irodalom koldusainak, a szinházak negyven krajczáros fotográfusainak. Én nem teszem többé!

Szilárdan, lendülettel szólott, mintha maga volna az igazi Lutter. A redakczió tagjai és vendégei meglepődtek. Aztán mintegy kórusban kérdezték egyszerre:

– Ön kilép a »Hazánk« szerkesztősé

A Lutter Antal arcza kiderült egészen. Már ismét énekelt a hangja, a midőn válaszolt, a mellén összefont karokkal:

– Igen, kilépek. Én nem birom ki tovább. Tanári állást keresek, ott megmondhatom nyiltan: kedves tanitványaim, ökrök vagytok!

Az egész redakczió kaczagása kisérte, mig sietett el. Pós Ákos utána szólott:

– Este megvárlak a Szikszaiban.

E közben csak egyre járták a látogatók. A vasutasok árvái, tanitók özvegyei, búsúló gyermekek, levert szülők az egymás bajait panaszolták. Egy fiatal jogász nyiltterezni óhajtott, néhány sor irást hozva a melyben ellenfelét, a miért nem akart fegyveres elégtételt adni, »gyáva gazembernek« nevezi. A nyilatkozatot különben két hasonfoglalkozású társa is aláirta. Csaknem egyidejűleg a jogászszal lépett be a szerkesztőségbe, nagy félénken egy már éltesebb bankhivatalnok. Sok alázattal, de még több keserűséggel mesélte el, hogy a kávéházban együtt lévén a nejével, miként inzultálta őket egy fiatal kadét. Néhány országgyűlési képviselő azt jött kérni, hogy a beszéde teljes szövegében jelenjék meg, néhány azt óhajtotta, hogy a nyomtatásban már megjelent szónoklatából kimaradt fontos mondatok, a »Hirek Kürtje« legközelebbi számában pótoltassanak. Jöttek-mentek a táviratkihordók is, néhányan haragosan, néhányan közönynyel, a miért tudták, hogy a szerkesztőségben nem kapnak borravalót. Vagyon menne ezekre a táviratokra, melyekben alig van más, mint egy vidéki nagyság tósztja, természetesen szószerinti szövegében, valamilyen falusi bank bukása, ártatlan sikkasztások, egy-egy pusztai gyilkosság, vagy legjobb esetben valamelyik vidéki városkának a szörnyűséges elégése. Oda zarándokoltak a Kármán asztalához a kőnyomatos laptudósitók kihordói is, nyugodt méltósággal téve le a gazdájuk malasztját, az irások halmaza között jó, biztos helyet keresve annak, hogy a drága papir valahogy el ne vesszék. Néhánynak irónikus mosoly ült a szemében, mintha azt gondolná: »milyen bolondság az egész!« Időközönkint megszólalt a telefon is. A mentő-egyesület vagy a rendőrség mondott el egy-egy érdekesebb esetet, a főváros gazdag bűnkrónikájából, szövetséges lapok munkatársai interwievolták meg a társaikat, egy-egy fontoskodó valaki, előfizetőnek adva ki magát, azt kérdezte, vajjon igaz-e, hogy Bismarck meghalt, ideges kiváncsiságában nem tudva bevárni a lap megjelenését. A nyiltterező jogász legazemberezett ellenfele is, a telefonon keresztül beszélt a redakczióval, a miért üzletember létére, egy perczre sem hagyhatja árván az árúit. Elmondta, hogy a harczias jogász azért küldte el a segédeit hozzá, mert szegény kereskedő létére elment a rektorhoz panaszra, a mikor a kliense nem akart fizetni. Különben pedig családos ember, öt gyermek atyja, nem viheti könnyelműen vásárra az életét, a mikor az nemcsak a magáé, fehérneművel kereskedett egész életén keresztül, minden fegyver közül csupán olló volt a kezében. Végül könyörgött, hogy szeplőtlen üzleti nevét, már az igazság érdekében is, ne tegyék pellengérre. Hiába volt minden, a nyilttér már meg volt fizetve, a hirdetési díj elkönyvelve.

Karvaly Imre, a »Nagy Világ« naturalista drámairója, már mint férj látogatta meg a »Hirek Kürtje« redakczióját. Vidéki menyasszonyát felhozta volt a fővárosba, megesküdtek s a szép fiatal asszony nem nagyon bánta, hogy a drámájok, melynek a sikerétől oly sokat reméltek, megbukott a nemzeti szinházban. Boldog volt dráma nélkül is a férje mellett. Csak Karvaly keseredett el, a mikor néha-néha az eszébe jutott, hogy nem a közönség, hanem a szinészek buktatták meg a darabját. Oda került Halmossal szemben s mig ez, nagy lustán kezet szoritott a fiatal drámairóval, csak még lustább hangon kérdezte:

– Boldog vagy?

Karvaly sietve válaszolt:

– Boldog. Szeretek és dolgozom.

Azután hallgattak mind a ketten. Pós Ákos a czikkének kefelevonatát olvasta, Kármán értekezett a lap országgyülési tudósitójával, a többi munkatársak czigaretteztek és beszélgettek.

– Irsz drámát? – kérdezte Halmos néhány másodpercz után.

Karvaly elkomorodott. Azután elfojtott dühvel válaszolt:

– Nem irok. Elég volt egyszer örömet szerezni azoknak a komédiásoknak.

Már ekkor teljességgel kitört a düh belőle, a mikor elmondta, hogy bántak a darabjával a szinészek. Léha módra valósággal összeesküdtek, hogy nevetségessé teszik ennek az igyekvő fiatal drámairónak a munkáját, melyet éjszakákon keresztül, hévvel és ambiczióval irt. Rossz darabnak tartották s kritizálni merészelték azok, a kik egy levelet nem tudnak megirni ortografiai hiba nélkül. És csak beszélt tovább, kiméletlenül támadva azt a rendszert s azt a szinházi klikket, mely gátat vet minden fejlődésnek, mely elnyomja a tehetséget, mely önmagán kivül nem tűr meg senki mást. Erősitgette, hogy hozsannával csak a külföld műveit fogadják, csak az imponál nekik, akár jó, akár rossz. A nemzeti szinház egyenlő a Théatre français-val, de csak a műsorában, minden más egyébben nagyon is különbözik attól.