Part 9

A hazai kezdő irók darabját el se olvassák s ha az valahogy mégis szinre kerül, csak azért van, hogy tönkre tegyék. Majd csakhogy sirva nem fakadt, mig ismételgette:

– Mint mindenütt, ugy itt is elernyedve az érvényesülés. Csupa gyilkosság, csupa bűntett.

Kármán figyelmessé lett a Karvaly végső szavaira. Bűntettről lévén szó, meg nem állotta megjegyzés nélkül:

– Milyen kár, hogy a sorosok nincsenek itt!

Karvaly visszavágott:

– Van itt más, a ki megirhatná mindezt.

Azután Halmoshoz fordult ismét, mig ugy látszott, hogy minden dühe, minden felháborodása kialszik a lelkéből. Az egész alakja kifeszült, fény volt a szemében, a mikor szólott mintegy rendithetlen szóval:

– Nem tarthat igy tovább és végre is el fog pusztulni, le fog tünni ez a csillagzat.

Majd lelkesedéssel, mintegy deklamálva kiáltott, mintha egyedül volna, négy fal között:

– A jövő… a jövő… a remény, a megváltás!

– A jövő a halál! – mondotta hangtalanul

Halmos.

Ime Pandra András, az ismert műkritikus lépett be a redakczióba. A lap ugynevezett külmunkatársa volt s udvariasan fogadták. Csak a pesszimista Halmos és a naturalista Karvaly nem vettek tudomást a megjelenéséről. Ez utóbbi odaszólott a társának:

– Hallatlan, mintha csak azért kapnák fel az embereket, mert üresek.

Halmos mosolyogva válaszolt. Gúny volt mindegyik szavában:

– Persze, hogy csak azért. Könnyűek barátom…

És Pandra András véletlenül épen a »könnyűségét« védte. Az elmult napokban tárczája jelent meg a »Hirek Kürtje« hasábjain. Egy ujonnan felfedezett Ticzián-képről irt, sok lelkesedéssel és még több elragadtatással, a mester egyik legkiválóbb, legtökéletesebb alkotásának nevezve azt a czikkében. Most azután kisült, hogy ez a hirhedt Ticzian-kép nem egyéb egy már bizonyára porladozó dilettáns mázolásánál.

Kármán nem szerette az eféle tévedéseket. Belemélyedt az előtte fekvő irások soraiba s azt szerette volna mondani: »Pandra ur, milyen istentelen nagy szamár ön!« De csak néma maradt, mig Halmos, kárörvendő nézéssel jegyezte meg:

– Ismeretes dolog, hogy Ticzián sohse festett plein-airt.

Készakarva mondott bolondot, hogy boszantsa Pandrát.

És Pandra tényleg boszankodott. Ingerült hangon vágta oda Halmosnak:

– Nem is plein-air, hanem Madonna!

Jól esett ez a kép-vita a pesszimistának. Hát folytatta, nyugodtan kimért hangon szólva, mintha rendithetlen meg volna győződve a tétele igazságáról:

– Az mindegy, kérem.

– Mindegy? – kérdezte Pandra, majnem irtózattal. Ő, a tudatlan, szörnyűködött el legjobban, másnak a tudatlansága felett.

És Halmos csak folytatta:

– Persze hogy mindegy, a mikor sem az egyik, sem a másik nem Ticziántól való.

A redakcziónak, a nőkért lelkesedő munkatársa is belement a vitába. Valósággal vibrált a hangja, a mikor kérdezte:

– Meztelen madonna legalább?

Pós Ákos gyönyörűséggel nézte a fiatal ujságirót, a ki mindjobban extázisba látszott jönni, a miért a meztelen madonnát már-már látta maga előtt. De aztán hirtelen lehűlt, a mikor ugyancsak Pós válaszolt a kérdésére:

– Csendesedjék, biztosithatom, hogy nem meztelen.

– Miért nem? kérdezte a fiatal ember csalódva.

– Mert akkor már rég megvette volna valamelyik káptalan.

Karvaly kaczagott, mig a lap theoretikus munkatársa megilletődve kiáltott fel:

– Ejnye, hogy a festett meztelenségért való rajongást kifelejtettem az epocháimból!

Kármán megvigasztalta:

– Még lesz időd rá, a redakczió nem igen fog igénybe venni a jövőben…

A segédszerkesztőt bizta meg a kiadó, hogy a menesztés szomorú hirét tudassa a theoretikussal. De eddig nem vitte rá a lélek és csak most tudta kivágni, hogy a Pandra és a lap felsülése dühössé tette.

A theoretikus meghőkölt a váratlan hir hallatára. De azután mintegy jókedvűen kérdezte:

– Elcsapnak?

Már most megindult a Kármán jó szive:

– Talán még sikerül kieszközölnöm a kiadónál…

Közbevágott a másik:

– Oh ne fáradj! Sokkal jobban van ez igy…

– Tehát menni fogsz az egyetemre?

– Azt nem. De keresek majd más redakcziót. Az »Uj Magyarország«-nál is kell ember.

– Pedig rosszul teszed. A te helyedben már inkább letenném a szigorlatokat!

A theoretikus elszomorodott. Oda ment egészen a segédszerkesztő közelébe s majdnem a fülébe súgta:

– Már késő.

Kármán meglepődve kérdezte:

– Késő? Ugyan miért?

– Az apám tönkre ment. Koldus. Nem tud keresni. Igy hát nekem kell…

Ezzel aztán vége lett a beszélgetésüknek, a melyre a munkatársak és a vendégek, kínos ügyről lévén szó, nem is figyeltek. Karvaly a »Nagy Világ« segédszerkesztőjéről beszélt, ki az »Uj Magyarország« redaktora lett. Azt mondta róla, hogy genie, az életnek igaz genieje, mely vaserővel utat tudott törni magának. Egyike azon keveseknek, kik győznek ezen a világon.

Hát Kármán lehajtotta a fejét. Egy perczig, nézett mereven az előtte fekvő irásokra, fájdalom zokogott ki a szeméből. Ime, ismét egy karrier, mely ott fénylik el mellette. Csak ő tesped el az örök munka nyomorában.

Pandra még egyre védte a tévedését, azt állitva, hogy ez a dilettans-kopia valóságos mestermű, és a szakértőt is tévedésbe ejtheti. Karvaly az ál-Ticzián dicsőitéséhez hasonló esetet beszélt el, mely valamelyik kraszna-parti falucskában játszódott le. Volt pedig már emberemlékezet óta egy sirdomb a falu közepén; azt mondák róla, hogy a falu védszentje nyugszik alatta. Apraja-nagyja oda járt imádkozni. Valaki azután éjnek idején felturta a hantot s a mikor hajnalhasadáskor megindult az első ökrösszekér, az ökrök is, a szekeres is elbámultak, látva a sirban a szent-lélek helyett – kutyacsontvázat.

Mig Pós kaczagott, Pandra boszusan mondotta, hogy a hasonlat nem találó. Azután el akarta ütni az egész Ticzián-affairet és mesélt a szobrászokról, kiknek ez időszerint nincs pénzök. Majd az Urmánczy szalonjával hozakodott elő s az egész redakczió érdeklődve hallgatta. Hát Pandra kereste a hatást, mig beszélt arról az előkelő szalonról, melynek háziura és háziasszonya, bár a legegyszerűbb polgári családból valók, mégis csak a mágnásokat látják szivesen. A szalon ajtajánál álló bejelentő inas ábrázatja, versenyt ragyog az úrnője orczáival, ha egy gróf vagy herczeg érkezik. Azután dicsérte az Urmánczyné szólásmódjait, melyekkel vendégeinek adózik, s a melyekben a legfinomabb distinkcziók jutnak kifejezésre. El is mondta őket egymásután. Ha egyszerű polgárember lép a szalonba, legyen iró, vagy művész, csak igy fogadják: »Jó napot uram!« Ha báró jön, már emigy szól Urmánczy asszony: »Rendkivül örvendek, hogy eljött…!« Grófnak egy hanggal följebb dalol: »Boldog vagyok, hogy láthatom!« A herczegnek már extázisban mondja: »El vagyok ragadtatva, hogy látogatásával szerencséltetett meg!!«

És ismét hangos kaczagásban törtek ki mindannyian. Csak Halmos maradt komoly, mig maga elé mondogatta:

– Milyen nyomor!

Karvaly megtoldotta:

– Milyen nyomoruság!

Kármán szellemesnek, a lap egy másik munkatársa nagyviláginak tartotta az Urmánczy asszony distinkczióit. Pós érdeklődve kérdezte, vajjon mit szólana ez a vendégszerető asszony, ha egyszer egy eleven király jönne a szalonjába.

És Karvaly felelt nagy sietve a Pós Ákos kérdésére:

– Kétségtelen, azt mondaná: »Mindjárt meg fogok bolondulni… felséges uram!« És azután még kétségtelenebb, hogy tépné a haját vad örömében.

A redakczió hahotáját a Vadházi megjelenése némitotta el. A »Nagy Világ« poétája szomorúnak és levertnek látszott. Egészen halk hangon, mintha teljességgel berekedt volna, hirdette:

– Márja meghalt!

És könny futotta el a szemét. A redakczió tagjai és vendégei is megdöbbentek egy pillanatra. Csak Halmos nem jött ki a flegmájából. Az ő lusta hangján szólott:

– Nem kell érzelegni. Manapság még a poéták is meghalnak.

Azután még jobban elterpeszkedett a bőrdiványon, behunyta a szemeit, mintha ő is meg akart volna halni.

Vadházi valósággal gyászbeszédet tartott:

– Ime, halott a legnagyobb ember. Árván, elhagyatva, égett ki az a nagy lélek, mely az embereknek érzett, mely az embereknek énekelt. Senki nem volt a halálos ágyánál, csak én. És ugy költözött el, a mint csak a legnagyobb ember válhatik meg a világtól. Azt mondta, ne hivjanak orvost, mert nem akar küzdeni gyógyszerekkel a természet ellen, mely barátja volt s a melynek mindig megadta magát. De szeliden arra kért, hogy olvassak neki Petőfi és Beranger dalaiból, mikor érezte, hogy közel van már a halála. Ugy látszott, hogy megkönnyebbül, hogy minden ereje visszatér. Csillogás volt a szemében, fény, mint a milyennel nem birt még haldokló ember. És abban a nagy perczben, a melylyel együtt mult ki, minden ereje a hangjába fult. És szólott: »Költészet! te élsz örökké és meg vagy ott is, a hová most elmegyek.« Azután meghalt, meg sem átkozva azt az életet, mely oly rideg, oly mostoha volt neki. Kibékülve, ő bocsájtott meg, ő, a kinek nem tudtak megbocsájtani.

Az ömlengéseire már senki sem figyelt. Hát Vadházi csak folytatta magának:

– Mennyire fölül állott az embereknek, mennyire különb volt, mint mindannyiok.

Azután úgy ment el a mint jött, senkit nem köszöntve De nem is törődtek vele. A redakczió theoretikusa Laub Arnoldról beszélt, a ki nem pénzügyér többé. Ödipusz hazament az ő kis mezővároskájába és novellákat ir a vidéki lapoknak. Senki sem tudta, hogy tulajdonképen miért hozakodik elő vele. De ő maga sem. Eszébe jutott, beszélt róla.

Ezenközben Krampusz akart irni a Márja János haláláról. Bevonult hát az utolsó szobába, hol egyedül lehetett és ime megkezdődött a vergődése. Szikkadt, terméketlen lelkéből egy árva érzés sem tudott feltörni s minden erőlködése daczára, meg nem ellett az agyában még a leghalványabb gondolat sem. S íme, ő irt arról az emberről, a kiben csak úgy égett az érzés, a kiből csak úgy ömlött a fény, a gondolat, a ki tűz volt a szivében, láng volt az agyában. Kármán aggódva nézett az órára. Már estére hajlott az idő s mikor fog elkészülni az a gyászczikk? Bizonyos, hogy Márja János föltámad odáig.

S mintha ez a mai nap a halálnak napja volna, jöttek sorra a gyászolók. Egy fiatal hivatalnok, huszéves nejének az öngyilkosságát panaszolta. Halvány fogalma sem volt, miért ölte meg magát a szeretett nő, a barátjai mondták meg neki, hogy mást szeretett s tisztességes akart maradni. Hát az ajtófára felakasztotta magát a nászfátyolával. Jött kérni, hogy ne tegyék bele az ujságba. Talpig feketébe öltözött öreg asszony fuldoklott, a mig elmondá, hogy a fia főbe lőtte magát. Kártyaadósságai voltak, nem fizethetett s ő is tisztességes akart maradni. Hát golyót röpített az agyába a szobája kanapéján. Könyörgött, hogy ne vegyenek tudomást az esetről – majd eltemetik szépen, csendesen. Egy fiatal orvosnövendék maga jött el megmondani, hogy meghalt. A rendőrség végzetes tévedése volt, hogy letartóztatták tegnap – valamilyen egyetemi lopás miatt. Az ujságok tele vannak az esetével. A főkapitány ma bocsánatot kért tőle és szabad lábra helyezte, a miért a detektivek tévedtek. Most már ki hiszi el, hogy ártatlan, hogy fatális tévedésnek az áldozata? Ki fog vele beszélni? Elbukott, a pályájának vége, még a szüleihez sem mer hazamenni.

Halmos meg akarta vigasztalni.

– Ne bánkódjék, manapság ugyis mindegy, akár tisztességes az ember, akár gaz!

Erre aztán kitört a vihar, a szabad szó viharja. Gyűlölettel, átkozódva beszélt mindenki. Ugy rémlett, hogy felszabadult az igazság, hogy kivilágosodott minden elme s tisztán látott minden szem. És ennek a viharnak az volt az éktelen disszonancziája, hogy a lap tendencziája, iránya, összecsapott s ökölre kelt a munkásai kritikájával és meggyőződésével. Vezérczikkiró tehetségtelen fabáboknak nevezte azokat az államférfiakat, a kiknek tömjéneznie kellett az ujságban, lángelméknek azokat, kik mint az ellentábor harczosai nem részesültek a lap kegyében. És anathémával sujtották egyszerre a tömjénezetteket és koszorút fontak a lehurrogottak homloka köré, undorral szóltak azokról az eltévesztett és elkontárkodott politikai reformokról, melyeket a lapban, mint az ország üdvét, megváltását bálványozták. Rablópolitikának mondották azt a taktikát, mely rést keres a törvényben, mely jonglirozik a szöveg kétértelműségével, s mely elsikkasztja a mások jogait, hogy a maga hatalmát növeszsze általok. A gyűlölt, piszkos bálványt kirúgták oda az első szoba padlajára és azok, a kik imádságot mondtak neki az ujságban, most vihogva demonstrálták, hogy bűzös sárból készült, üres és értéktelen. A szavaikkal belemarkoltak Magyarországba, melynek élete ott zuhogott el az iróasztaluk alatt és felszinre dobta minden szenynyét, minden salakját. Mintha nagymosás lett volna, került elő a politikai és társadalmi élet minden szennyes fehérneműje. Azután megfujták a harczi riadót az »Uj Magyarország« mellett, mely bátran tiporja, vágja a fekélyeket, hogy egészség terjedjen a nyomukba. Mig oda voltak lánczolva kopott iróasztaluk mellé, mig toll volt a kezükben, e lap nem létezhetett előttük. Nekik is gyűlölniök kellett, hát gyűlölték mint azok, kiket nem a tehetség, nem a tudás tett nagygyá és hatalmassá, hanem kik boldogultak sivár lélekkel, gyűszűnyi agyvelővel, mert összeköttetéseik valának, mert értettek az intrigához, mert alázatosak voltak s mert czédává tették a meggyőződésök, mert a parancs vágóhidjára mentek bután, mint a marhák, még csak nem is bőgve, de mosolyogva s mert végre szeszélyes, szép asszonyoknak voltak a szeretőik. S úgy tudták, hogy mindez a piszok fel fog robbanni, mert fel kell robbannia. A változásnak, az újászületésnek nagy napja lesz ez, mint volt az, a mikor először láttak keresztet ezen a világon. Nincs messze már, érezték a levegőben és áhitozták mindannyian, maguk sem tudva, hogy miért.

A lap országgyülési tudósitója volt az új kornak legnagyobb apostola, bár referádáiban a jelennek áldozott. Undorral és gyűlölettel tette, hisz azoknak kellett tömjéneznie, a kik, mert nem származott előkelő családból, örökös mellőzésre átkozták s kiüldözték a hivatalából. Minden boszúja és minden keserűsége olyan helyet kerestetett vele, a melyből üldözőit támadnia lehessen. Végig járta a szerkesztőségeket – s úgy rémlett, hogy a legfrivolabb irónia vezeti, mert csak ott kapott állást, a hol igaztalan zsarnokait kellett piedestálra emelnie. Végre is a gyomra kezdett beleszólni a boszújába, hát dolgozott éveken keresztül, agyával dicsérve, lelkével megvetve az üldözőit. Semmi nemes czélja, semmi ambicziója nem volt többé, megadta magát a lemondásnak. De mélységes, engesztelhetlen boszúja ott volt a szive legmélyén, csak elfojtva, de nem megölve a kenyér által. Elbukva, koldulva, a saját gyermekeik asztalától elkergetve akarta látni azokat az embereket, a kik a jövője útját zárták el előle. Mint az éjszakán át haldokló beteg, a pirkadást esengve, úgy tört elő minden szava a lelkének:

– Mikor fognak már akasztani?

És beszélt a többiek szivéből, a mikor a Nemes Ferencz korszakát sóvárogta Ez jelenti az új, az egészséges Magyarországot, ebben lesz máskép minden; és ez az utolsó álom, csalhatatlanabb a valóságnál.

És mig a tiszta jövőt sóvárogták, mig elmerengtek ábrándképeken, a szennyes jelen és a nyomorúságos valóság mintha hirtelen beletépett volna az üstökükbe. Az egyik soros lihegve tört be a redakczióba s szólott hadarva, minduntalan belefulva a hangjába:

– Ismét rablógyilkosság a nemzeten. Megkoszorúzták a Henczi sírját!

Mintegy varázsütésre némultak el mindannyian. Zaj és izgalom fészke lett a redakczió. Többen szaladtak az egyetem-térre, hol az ifjúság éjnek idején fáklyák világitása mellett gyülést tart. Mások iróasztalukat foglalták el nagy sietve. A hirt hozó soros is elszaladt. Az utczáról zaj és zsibongás hallatszott fel a redakczióba. Száguldó lovak patkócsattogása, kivonuló katonák rohamlépésének monaton kopogása váltotta fel egymást.

– Éljen Magyarország! – kiáltották a tüntető csoportok.

A váczi-utczai ház udvarára kijött az egész nyomda. Több szedő futott a katonaság után.

Azután a Pós Ákos czikke lett az első áldozat. Kármán leszólott a metteurnek:

– Ki kell emelni a Pós czikkét! A Henczi sírjáról jön első vezérczikk. Minden szedőjét tartsa itt az éjszakára. Mellékletet adunk!

A munkatársaknak is kiadta a direktivákat:

– Mindent röviden!

Krampusznak is odaszólott:

– Ötven sort Márjáról, nem lesz helyünk.

Tiz már készen volt az ötvenből.

Az utczán mind nőttön-nőtt a zaj, mint fergeteg a tengeren.

– Fel Budára! – orditotta a nép, a messze utczák visszhangoztak bele.

Kármán és a munkatársak a redakczió ablakaihoz futottak.

Az első szobában megszólalt a telefon. Rimánkodó csilingelésével mintha hitta volna az embert magához.

– Nem megy ki senki? – kérdé Kármán türelmetlenül.

Hát Pásztor Endre sietett ki a telefonhoz. Mintha valamilyen ismeretlen ösztön kergette volna. A gép kagylóit egészen a füléhez szoritotta, hogy a nagy lárma daczára minden szót hallhasson tisztán és érthetőn. Hirtelen odavágódott a gép szekrényéhez egy szó, egy jajkiáltás nélkül. A rendőrség mondta volt a fülébe:

– Czittler Magdolna varrónő, esti hét órakor, lúgsavval megmérgezte magát és meghalt. Tettének oka ismeretlen.

– Fel Budára! – dörgött az utczáról mind jobban, mind erősebben.

XI.

Nem volt lakása, hát ott aludt a redakczió utolsó szobájában, a kanapén. Három hetes szennyes ing volt a testén, nem törődött vele. Majd adnak neki tisztát, ha szépen beleteszik a koporsóba. Ment, járkált az utczákon. Néha egykedvűen, néha mosolyogva. Ugy volt ilyenkor, mintha nevetné az életet, a világot, minden örömével, minden bánatával. S ezenközben ugy érezte, hogy valami megszakadt a lelkében. De nem akarta érezni, s mig látta, mint él, mint lélegzik körülötte minden, áltatta magát, hogy ő nincs, ő nem él, nem létezik. S jól esett léteznie a nem létezésben, mert igy nem félte a halált, nem kellett zokognia egy elpazarolt, egy már a csirájában megölt élet felett. A lemondás nem bántja többé; át fog surranni szépen, csendesen abba a másik halálba, a melyben ép ugy lesz minden, mint van most, csak az agyveleje lesz teljességgel elrothadva.

Esengte az éjszakát, valósággal sóvárgott a sötétség után. Hát a mikor vége volt a munkának, sietett be az utolsó szobába. Kioltotta a gázlámpákat s ugy ruhástul dőlt végig a pamlagon; kis férgek estek neki, mintha már igazán holttest volna s feküdnék lenn nyirkos sirban. Elaludt, de felébredt csakhamar s azontúl már nem tudott aludni. Mind a két halántékán ütemet vert a vér, mig kidagadt szemekkel belemeredt a szoba sötétjébe. Látott mindent. Összevissza hányt székek, idegesen lecsapott tollak, feldúlt, félig tele irt papirok az iróasztalokon – mind a szemébe ötlenek a sötétség daczára. Olyan volt ez a darab műhely, mint valamelyik üres akna, mely szívta magába a munkásai életét még csak egynéhány perczczel az előbb. Ám nem látta olyannak. Megejtette a gondolkozását, megejtette az érzéseit az éjszaka világa, a melyről azt mondják, hogy egészen más, mint a nappalé. Elöntötte a csend, mig elhalt mellette az utcza kései zaja, mint sirban a lehellet. Belé szeretett volna fogódzni ebbe a nyugalomba, megvesztegetni minden tünő perczét, hogy álljon meg örökre. De csak nem akart megállani. Hát Pásztor Endre élt egyik éjszakáról a másikra, hasonlitgatva, melyik volt a sötétebb, melyik csendesebb, melyik tartott tovább. Künn az első szobában, még a késő éjjel is, élénk volt az élet. Hordták a telegrammokat, mert valamelyik képviselő beszámolóbeszédet tartott. S a miért az egész parlamenti időszakot a ház buffetjében töltötte, hát volt díszevés is a tiszteletére. Persze a távirat csak későn érkezhetett. Az operaházi kritikus a kiadó cousine-járól beszélt, a ki ma is csak ép ugy disztonált, mint rendesen. Krampusz a nemzeti szinház szinészeit persziflálta. Hamus a közönség felől kérdezősködött. Érdeklődött azok iránt, a kik még érdemesnek tartják szinházba járni. Be-behallatszott hozzá a beszédük, ám Pásztor Endre nem hallotta őket. Élt és lélegzett abban a maga világában, nyugodtan, talán boldogan is. Mert boldog volt, hogy régi, ismerős érzései támadnak, melyek talán el sem hagyták volt, hanem csak elbujtak valahol a bensőjében. Ime, most itt vannak ujból. Egy egész csomó, egy egész raj. Olyan édesen esik, a mint áthidalják azt a szakadást a lelkében. Künn kaczagnak, még egyre hordják a telegrammokat, mert egy másik képviselő is beszámolót tartott. Benn az utolsó szobában csak érez Pásztor Endre. Ugy tetszik, mintha hipnotizálná a sötétség. Misztikus muzsika van a levegőben, a pillangók nem tudnak dalolni s mégis mintha azok dalolnának. Hát velök dalol ő is. Eszébe jut egy-egy verssora, el-elmondogatja magának, egészen halkan, majdnem susogva… aztán lát is, mind tisztábban, mind fényesebben… lát tisztaságot, fényességet. És megmondja magának, hogy lát.

– Eljöttél? Milyen szép vagy, milyen gyönyörűséges!

És csak nézi, merev, teli nézéssel. Az a két szelid nézésű szem most is rá mosolyog, szerelmetes, édes mosolygással. Aranyszőke haja még mindig kétfelé van simitva. Tavasz Anna most is olyan, mint a legenda Margaréthája. Csalja, hivja maga után. Menne, de ugy érzi, hogy gyönge. Hát Tavasz Anna még jobban hivja, még jobban csalja. És a hangja most is olyan gyöngéd, mint a fuvoláé. Kérdezi: »Nem szeretsz már?« »Szeretlek, még mindig szeretlek!« lihegi a másik. Aztán felkél, botorkál a sötét szobában, ugy tudja, hogy ott van ujból a Tavasz Anna léptei nyomában. Aztán megy bátran, biztosan; ugy tudja, hogy a Tavasz Anna szemei vezetik. Valósággal kihajnallott körülötte. Ez a fény, a dicsőség fénye, az egyesülés glóriája. Az utolsó gondolat jutott az eszébe. Reszketés ejtette meg, ismeretlen érzések szakitottak bele a mellébe, mig mintha részeg volna, dőlt oda a szoba falához. Belevágódik az egyik iróasztalba, nem érzi; feldönt egy széket, mintha nem is történt volna. Kihallatszik a zaj az első szobába. Hát bekiált valaki:

– Ne bántsad a patkányokat!

Ezt sem hallja. Oda van támaszkodva kifeszűlt testtel a szoba falához. Valamikor az édes anyja állt igy a vöröskoczkás konyhában. Egy perczre talán eszébe is jut a fiának. Mert megejti az emlékezés, hogy felbomlik, elrothad az agyveleje, mert rémképek tolakodnak a szemei elé, önmagát mutatva, kajlán, elbárgyulva, a mint piszokban, förtelemben birkózik a halállal, becsunyitott, bűzös halálos ágyon. De nem akar emlékezni, nem akar látni. Hát vége szakad ennek a csunya percznek. Következik a szép. Tavasz Anna, ott van újból. Sohasem volt szebb, soha fenségesebb, mint most, a mikor a szerelmesét akarta vissza magának. Kápráztatott az alakja, elbóditott a nézése. Mert a mig elmerengett a látásán, az asszony szeme is rajta ragadt. Beszéltek hát újból a tekintetökkel. »Szeretlek, még mindig szeretlek!« – szólott. Pásztor Endre. »Szeress, szeress!« – lihegte már az asszony.

Elkábult a nézésén, belekábult az érzéseibe. Az utolsó gondolat újból, az utolsó, mely után nem lészen már mit keresni. Hát csinált és kifestett magának egy nagy sûprem-perczet… nem látta és nem tudta a részleteit, csak a lényegét. A nagy percz, a melyben az utolsó gondolatot kifogja fejezni az utolsó munka… Nagy lesz, mint a milyen nagy Tavasz Anna; fényes, mint a mily fényes ő; és le fognak borulni egymás előtt abban a nagy perczben, a melyben tökéletesen megértik egymást. Vallássá lesz a szerelmök s szentté lesznek ők, a kik szeretnek.

És már jó előre is szentnek tetszik, a mint ott áll mozdulatlanul a fal mellett, mintha oda ragadt volna.